Kóródi Mária

Nyomtatóbarát változat

Vastag keretes szemüvege mögül sűrűn pislog. Azt mondja, rosszul lát, szinte alig. Hangja csikorgóan kemény: Maga jogász? Akkor biztosan hallott a rendeletről, az internáltak rehabilitálásáról. 1936-ban mentem férjez egy ügyvédhez, nem túl nagy szerencsével. Férjem jobban szerette a politizálást, mint a családját, el is váltunk már harminckilencben. Dolgozni kezdtem, mert gondoskodnom kellett pici lányomról. A postánál kaptam segédtiszti állást. Legtöbbször a telefonközpontba osztottak be. Szerettem a munkámat. 1944-ben bejöttek városukba is a németek, hozzám is beszállásoltak néhány tisztet. Ezzel kezdődött meg az én németbarátságom. Merthogy ezt fogták rám. A németek a város fővonalát azonnal lefoglalták, én meg otthon elpanaszoltam, hogy nem tudom végezni a munkám. Az egyik német tiszt akkor azt mondta, segít. Használhatok egy szabad vonalat, persze csak úgy, ha ő bármikor felszólítás nélkül megszakíthatja. De, azt mondta, erről senkinek nem beszélhetek.

Elhiszi ha akarja, de én ezt a kivételezett lehetőséget arra használtam, hogy embereket segítsek szökni a nyilasok elől.

A felszabadulás után egy olyan városparancsnokot kaptunk, aki valamikor ügyvédi gyakorlaton már dolgozott városunkban. Ismerte a férjemet. Más politikai oldalon álltak, egyébként is utálták egymást.

Romeltakarításra kellett jelentkeznem, amikor találkoztunk. Csak annyit kérdezett, hol van a volt férjem. Aztán közölte, munkát nem kapok, hanem letartóztat. Azonnal intézkedett. Haza sem engedtek. A városi fogdába kísértek. Később tudtam meg, hogy állítólagos németbarátságom miatt vádat emeltek ellenem. A fogdából vittek is az internáló táborba. Három nap múlva elengedtek. Igaz, csak szabadságra, de azt mondták, nem is kell már visszamennem. Néhány nap múlva jött a határozat, hogy internálásomat megszüntették, de szigorú rendőri felügyelet alá helyeztek.

Maga még elég fiatal, gondolom, nem látott még ilyen határozatot. Olyan, mint egy gyászjelentés. Kilenc pontban sorolja fel, mit nem szabad csinálnom. Ez a kilenc pont a vegetálás szintjére szorította az életemet.

Reggel hat és nyolc óra között ugyan elhagyhattam volna lakásomat, de minek? Nyilvános helyekre nem mehettem, forgalmasabb utcákon, tereken nem tartózkodhattam. Sehol, ahol többen előfordulhattak. Táviratot nem adhattam fel, nem telefonálhattam, leveleimet a rendőrség ellenőrizte. Nem lehetett nálam újság, irataimat, fényképeimet átválogatták, és ami szerintük a közrendre veszélyes lehetett, elkobozták. Nem beszélhettem senkivel, csak közeli rokonaimmal, vagy ha mégis, azt a rendőrség külön engedélyezte. Olyankor megbízottjuk is jelen volt.

Minden csütörtökön és vasárnap pontosan tíz órakor jelentkeztem a politikai osztály rendőrbiztosánál. Utoljára 1946. szeptember 19-én. A rendőrhatósági felügyeletet papíron sohasem szüntették meg, csak nem kellett többször mennem.

A postától elbocsátottak, igaz, csak augusztus végén, jóval azután, hogy a népbíróság felmentett a vádak alól. De az igazoló bizottságot nem érdekelte a népbíróság ítélete. Azt mondták: három napig internálva voltam, nem igazolnak, közszolgálatban nem maradhatok. Az addigi hatéves munkaviszonyomat is semmisnek tekintették.

Gondolhatja, hogyan éltem ezután egy kisvárosban, egyedül nevelve lányomat, megbélyegezetten. 1950-ig nem is tudtam elhelyezkedni. Akkor végre alkalmaztak egy vállalatnál. Persze addig is dolgoztam, csak éppen feketén. Takarítottam, konyhákon segédkeztem, még a városparancsnok szőlőjében is kapáltam. Munkakönyv nélkül, éhbérért. Élni kellett.

1969-ben mentem nyugdíjba, hétszáznyolcvan forinttal. Szolgálati időmet csak ötventől számították, mert azt mondták, az a hat év a postánál semmit nem számít, és az sem, amit feketén dolgoztam.

Tíz évemtől fosztott meg egy ember kicsinyes bosszúja. Nem nagyon ugráltam, gondoltam jobb, ha csöndben vagyok. Féltem. De most hallottam erről a rehabilitálásról…

Azt mondja, nem tud segíteni? De miért? Szóval a rendelet csak az 1949. január 1. és 1953. december 31. között rendőrhatósági őrizetben fogva tartottakra terjed ki. Az én internálásom pedig előbb kezdődött és negyvenkilencben már nem állt fenn…

Lassan törölgeti vastagkeretes szemüvegét. Azt mondja, azért próbáljunk meg egy kérvényt beadni. Írjam csak meg. Majd visszajön.

• A Független Jogvédő kartotékjaiból