Skip to main content

Egy kései folklórgyűjtő

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Dobos Ilona, 1922–1993


A modern, strukturális modellekkel és számítógépekkel dolgozó ethnológusok, azt hiszem, autodidaktának, kívülállónak tekintették. A tudomány dezantropomorfizál. Dobos Ilona gyűjtőmunkájának, kutatásainak eredményeit nem lehet elvonatkoztatni azoktól a furcsa, különc, sokszor bolondos emberektől, akiknek történeteit feljegyezte.

De nem tekintették maguk közül valónak a hagyományos néprajzosok sem, akik a folklórban a tiszta forrást, a romlatlan népi és magyar kultúrát keresik. Dobos Ilona az épülő Sztálinvárosban kezdte a folklórgyűjtést, eredetileg azzal a megbízatással és szándékkal, hogy a szocialista város születésének krónikása legyen. Az építkezéseken és munkásszállásokon azonban olyan emberekkel találkozott, akiket a társadalmi forgószél kiragadott régi életformájukból, s ezért múltjuk egy-egy mozzanatából formáltak mesét: a béreskedésből, a puszta uraival való találkozásból, a hadifogságból vagy akár a kommün alatt vállalt politikai szereplésből.

Nem a romlatlan kultúra képe bontakozik ki ezekből a történetekből, hanem egy felbolydult világé, amelynek lakói kancsal hiedelmekkel próbálják megmagyarázni maguknak a megmagyarázhatatlant.

Dobos Ilona adatközlőinek tudatában egybemosódik a történelem és a monda, a politika és a hiedelem. Mátyás királyt az urak tették el láb alól, magyarázza a rácalmási cigány mesemondó, s egyúttal megkéri a folklórgyűjtőt, ne adja ezt tovább senkinek, mert nem jó az urakkal ujjat húzni. Révai József azért lett beteg, így beszélik a sztálinvárosi kórházban, mert egy vadászaton szót emelt a magyarokért: az orosz nagykövet haragjában belélőtt. Ezt az utóbbi hiedelemmondát Dobos Ilona, tudomásom szerint, nem írta le, talán nem tehette. Élőszóban hallottam tőle.

Saját történetei, az önmagáról és a családjáról szóló elbeszélései maguk is a hétköznapi elbeszélés és a folklór, a szorongató panasz és a frenetikus groteszk határán lebegtek. „Képzelje – mesélte –, a bíróság előtt a férjem azt mondta, azért akar elválni, mert amíg ő börtönben volt, én letértem a lenini útról. A társbérlőnk volt a férjem tanúja. Mondta az ügyvédem, de jó lenne, ha haragban lennék vele. És képzelje, olyan szerencsém volt, hogy a társbérlőm, nagydarab, goromba ember, épp aznap megdühödött valamin, és megvert. Gyorsan fel kell jelenteni, tanácsolta az ügyvéd. Csakhogy abban az időben nagyon kevés pénzünk volt, a feljelentés meg 100 forintba került. Sebaj, mondtam a gyerekeknek, van itthon kenyér, száraztészta, ebben a hónapban már nem kell másra költenünk, csak cukorra meg feljelentésre.” Aztán egy későbbi korszakból: „A menyem hazautazott Lengyelországba, készülnie kellett a trombitavizsgájára. A fiam meg a unokám itt maradtak nálam. De a menyem megbeszélte a Báthory-express mozdonyvezetőjével, hogy naponta elküldi vele az anyatejet. A fiam ment ki érte minden délután a Keletibe.”

„Leánya nevetéssel zavarja az órákat” – idézi fel iskolai ellenőrzőkönyvének gyakori bejegyzését Dobos Ilona az Egy folklórgyüjtő feljegyzéseiben. Amikor én megismertem, már nemigen tört rá „a szűnni nem akaró, fékezhetetlen nevetés”. De aki hallgatta a kissé éneklő, monoton hangon, faarccal előadott történeteket, amelyek éppúgy lehettek a „gyűjtő”, mint az „adatközlő” történetei, nehezen tudta eldönteni, hogy az elbeszélő megnevettetni, megdöbbenteni vagy elképeszteni akarja-e. Pedig valószínűleg nem volt célja egyik sem. Az öreg Füst Milán nagyon kedvelte Dobos Ilonát. Azt gondolom, ezekért a miniatűr elbeszélésekért, amelyek mind beleillettek volna az Ez mind én voltam egykor történetfüzérébe.

Füst Milán halála után Dobos Ilona Scheiber Sándorral, a judaisztika és a folklór nagy tudósával került jó barátságba. Amikor egy-egy hosszú, a késő éjszakába nyúló beszélgetésük után kifogytak a szóból, a hirtelen csendben Scheiber professzor felkiáltott: „Aarne-Thompson…”, s valamelyik pajzán mese sorszámát mondta a híres nemzetközi folklórkatalógusból. Ezen aztán akkorát kacagtak, hogy mindketten belepirultak. De jó lenne hinni benne, hogy ismét együtt ülnek valahol a zsidó túlvilág meg a keresztény túlvilág határmezsgyéjén, és derűsen citálják az Aarne-Thompson sorszámait az idők végezetéig…

Az életmű becse pedig eközben lassan emelkedik. A tudomány – meg az irodalom – művelői idővel felfedezik, hogy Dobos Ilona talán az első volt, aki a folklórgyűjtés régimódi, manuális módszereivel rögzíteni próbálta azt a nem hagyományos folklórt, amely az erőszakkal összeomlasztott hagyományos életforma romjain, a mesterségesen kreált „szocialista kultúra” felszíne alatt és ellenére létrejött, jelen volt, sőt jelen van a háborún, a Rajk-peren, a téeszesítésen meg a Szabó-családon felnőtt nemzedékek girbe-gurba tudatában.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon