Tóth Gábor Attila

Nyomtatóbarát változat

Morális kérdések – alkotmányos válaszok

Az alkotmányelmélet szerint az emberi szabadság garanciáit az alkotmányba foglalt alapvető jogok jelentik. E jogok katalógusszerű felsorolása azonban nem ad egyértelmű választ a közvéleményt megosztó számos morális kérdésre. Vajon a szólásszabadság részét jelenti-e a náci beszéd és a pornográfia? Az állam elrendelheti-e a veszélyes bűnözőnek ítélt polgárok kivégzését? Vajon az alkotmányos védelem a magzatra is kiterjed-e, vagy a nők szabadon dönthetnek terhességük megszakításáról? Ilyen „nehéz ügy” az eutanázia is. Jogunk van-e visszautasítani az életfenntartó kezelést? Elvárhatjuk-e orvosunktól, hogy ne csak kezelésünket szüntesse meg, hanem gyors halált hozó szert is bocsásson a rendelkezésünkre? Esetleg arra is jogunk van, hogy az orvos maga juttasson a halálba? És ki dönthet azokról, akik betegség vagy baleset következtében végleg elvesztették eszméletüket, de gépek segítségével vegetatív állapotuk akár évtizedekig is fenntartható?

Súlyos morális kérdések, amelyekre a jognak alkotmányos választ kell adnia. Az alkotmányos válasz azonban csak akkor olvasható ki az alaptörvényből, ha azt – ahogy Dworkin, az amerikai jogfilozófus fogalmaz – nem pusztán jogok lajstromának, hanem morális elvek chartájának tekintjük, amelyet koherens rendszerben kell értelmezni. Az alkotmányos ügyekben döntő bíróságoknak ezért az a feladatuk, hogy a nehéz esetek kapcsán megtalálják és alkalmazzák az alkotmány rendelkezései mögött meghúzódó, morális alapokra épülő jogelveket.

A magyar Alkotmánybíróság előtt közel három éve fekszik az a beadvány, amely az eutanázia bizonyos formáinak legalizálását indítványozza, s most minden esély megvan arra, hogy a közeljövőben megszületik a döntés. Az alkotmánybírák gyakran emlegetik, hogy határozataikból az alkotmányosság elveinek olyan összefüggő rendszere rajzolódik ki, amelyből a későbbi ítéleteik előre kiszámíthatóak. Érdemes tehát megvizsgálnunk a meghatározó döntéseket, az ott lefektetett alapelveket, s talán megtudhatjuk, hogyan vélekedik az Alkotmánybíróság az eutanázia alkotmányosságáról. Ennek ismeretében állást foglalhatunk abban is, hogy vajon jól olvassák-e az alkotmánybírák a „láthatatlan alkotmányt”, azaz megtalálták-e az alaptörvény megfelelő morális olvasatát az eutanázia kérdéseiben. Mindenekelőtt azonban látnunk kell a hatályos jogi szabályozást és az egészségügyi intézményekben folyó gyakorlatot.

Tiltó jog és titkos gyakorlat

Annak ellenére, hogy nincs egységesen elfogadott eutanáziameghatározás, vitathatatlanul ide sorolható, ha a beteg érdekében az orvos a gyógyíthatatlan (és halálos) betegét halálba segíti, életfenntartó beavatkozásokat megszüntet, illetve elmulaszt. Ez történhet a beteg kérésére (önkéntes eutanázia) és beleegyezése nélkül, ha már nincs megkérdezhető állapotban (nem önkéntes eutanázia). Gyakori az aktív és passzív eutanázia közötti különbségtétel, amely nem azon alapul, hogy az orvos tevékenységgel vagy mulasztással valósítja-e meg, hanem passzív eutanázia esetén nem kezeli a beteget (pl. nem éleszti újra), illetve beszünteti a kezelést (pl. lekapcsolja a lélegeztetőgépet), s ezzel engedi meghalni, míg aktív eutanázia esetén az orvos olyan tevékenysége okozza a beteg halálát, amelytől egészséges ember is meghalna (pl. halálos injekció). Ez utóbbihoz hasonlítható, ha az orvos közreműködik a beteg öngyilkosságában, például méreg átadásával. Nem a beteg érdekében történik, ezért nem eutanázia az értéktelennek minősített emberek megölése (pl. a hitleri eugenikaprogram) és a szűkös egészségügyi források elosztása (pl. három betegre két respirátor jut). Nem szükséges feltétele az eutanáziának, hogy orvos hajtsa végre, de – az abortuszhoz hasonlóan – gyakorlati szempontok indokolják ezt a szűkítést.

Magyarországon nem biztosítja átfogó törvény a betegek jogvédelmét, ehelyett igazgatási jellegű jogszabályok rendezik – teljes esetlegességgel – az orvos-páciens viszonyt. A gyógyíthatatlan betegekre vonatkozó rendelkezések is határozatlanok, de az uralkodó jogértelmezés szerint ma az eutanázia minden formája tilos. Maga a kifejezés csak az egészségügyi dolgozók rendtartásában szerepel, amely szerint „az orvosnak meg kell tagadnia az orvosi tevékenységet, ha a beteg, a hozzátartozója vagy bármely más személy olyan orvosi tevékenység kifejtését kéri, illetőleg olyan orvosi tevékenység elvégzésére kívánja rábírni, amelyet jogszabály tilt (pl. csak kórházban végezhető műtétnek magánorvosi rendelőben való elvégzése, életnek gyógyíthatatlan betegség miatti kioltása [eutanázia] stb.)” Ezzel összhangban az egészségügyi törvény kimondja, hogy „az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni”. A beteg szándékairól szó sem esik, beleegyezését csak a nem életmentő műtéteknél követeli meg a törvény, egyébként is a gyógymódokat és eszközöket az orvos maga választja meg. Mivel sem az egészségügyi jogszabályok, sem a büntető törvénykönyv nem állapít meg speciális szabályokat a gyógyíthatatlan betegek kezelésére, az eutanázia – a magatartástól függően – emberölésnek, öngyilkosságban közreműködésnek, esetleg segítségnyújtás elmulasztásának minősül.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Magyarországon nem fordul elő eutanázia. A terminális állapotba jutottak, a gyógyíthatatlanok kezelésével kapcsolatos kérdések orvosi judícium alapján dőlnek el, külső kontroll nélkül, az egyén szándékainak figyelmen kívül hagyásával. Az orvosok ma is döntenek az újraélesztés elmulasztásáról, kikapcsolják a lélegeztetőgépet, és beadnak olyan mennyiségű fájdalomcsillapítót, amely egyúttal a halált is sietteti. A hagyományos orvos-beteg kapcsolatban a beteg sokkal inkább tárgya, mint alanya a kezelésnek. Ez a szemlélet tükröződik az egészségügyi szakmai és etikai fórumok állásfoglalásaiban, amelyek elutasítják az eutanázia minden formáját, ugyanakkor támogatják a terminális medicina alkalmazását, vagyis az orvos döntési lehetőségét a végstádiumba jutottak kezeléséről. Emellett a bizonytalan jogi szabályozás és a fejletlen egészségügyi kultúra pénztelenséggel párosul, így a visszaélés lehetősége két irányból fenyeget: egyfelől fennáll a veszélye annak, hogy a haldoklót minden áron továbbkezelik, másfelől előfordulhat, hogy nem a haldokló akaratából, s még csak nem is az ő érdekében okozzák a halálát.

Az eutanázia kórképéhez az is hozzátartozik, hogy nem folyik társadalmi és tudományos vita a témában, az egyes esetek nem kerülnek nyilvánosságra, ezért nem születnek precedensjellegű bírósági ítéletek sem. Az egyetlen ismertté vált ügyben egy anya a gyógyíthatatlan és menthetetlen beteg tizenegy éves kislányát a fürdővízbe fojtotta, majd feladta magát a rendőrségen. Az elsőfokú bíróság a tettet eutanáziának minősítette, az anyát emberölés miatt kétévi börtönre ítélte, de a büntetés végrehajtását három évre felfüggesztette. A Legfelsőbb Bíróság szerint nem eutanázia történt, s a hasonló ügyek sorozatossá válását el kell kerülni, ezért elrendelte a büntetés végrehajtását. A végső szót a köztársasági elnök mondta ki, mikor kegyelemben részesítette az elítélt anyát. Az eset figyelmeztető felkiáltás: a gyermek számára a fájdalomcsillapítás minimális szintjét sem biztosították, az anyát pedig teljesen magára hagyták. A jogi környezet zűrzavaros, hiányos, ugyanakkor szigorúan tiltó. Talán nem véletlen, hogy két hónappal a könnyű halálba juttatásnak semmiképpen sem nevezhető cselekedet után érkezett az Alkotmánybírósághoz az eutanázia jogi megítélésének teljes reformját kezdeményező beadvány. Az indítványozók megfelelő jogi háttér biztosításával megengedhetőnek tartják a beteg önrendelkezésén alapuló aktív és passzív eutanáziát, valamint az önrendelkezés nélküli passzív eutanáziát is, ha a halál kapujában lévő betegnek már nem tulajdoníthatók értelmes érdekek.

Az alkotmánybíróknak tehát bizonytalan társadalmi és jogi környezetben kell az alkotmányjog nyelvére lefordítaniuk az eutanázia vitatott morális kérdéseit, s megfogalmazniuk a jogi választ. Természetesen nem hagyhatják figyelmen kívül az egészségügyi intézményekben folyó gyakorlatot (és a külföldi joggyakorlatot sem), de elsősorban persze az alkotmány szövege és saját korábbi döntéseik irányadóak.

Az Alkotmánybíróság jogértelmezése

Az alkotmány 54. § (1) bekezdése deklarálja, hogy „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” Az alkotmánybíráskodás során az emberi méltósághoz való jog kétféle értelmezést kapott.

Az egyik értelmezés szerint e jog az „általános személyiségi jog” egyik megfogalmazása, amelyet a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott ügyben az alkotmányban megfogalmazott alapjogok egyike sem alkalmazható (8/1990. ABh). Bár a rendes bíróságok eddig nem alkottak új jogokat az emberi méltóság védelmében, az Alkotmánybíróság – legalábbis az első években – igen aktívnak bizonyult. Így született meg a magánszféra védelméhez fűződő jog (46/1991. ABh), a vérségi származás megismeréséhez való jog (57/1991. ABh), a házasságkötés szabadságához való jog (22/1992. ABh), a fegyveres katonai szolgálat megtagadásához való jog (4/1993. ABh). Az egyes határozatokban az általános személyiségi jog számos megfogalmazásban szerepel: általános cselekvési szabadság joga, önazonossághoz való jog, önrendelkezéshez való jog.

A másik értelmezés az emberi méltósághoz való jogot együtt kezeli az élethez való joggal. Ezt először a halálbüntetés alkotmányellenességét kimondó döntés fogalmazta meg: „Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot, és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó, olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele” (23/1992. ABh). Az alkotmánybírák a halálbüntetés eltörlésén kívül szinte semmiben sem értettek egyet, s megosztottságuk fennmaradt a szintén nagy jelentőségű abortuszdöntésnél is, de a deklarált alapelvhez hűek maradtak: „A méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni. Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától” (64/1992. ABh).

A méltósághoz való jog két megjelenési formája közötti különbség számottevő: ha általános személyiségi jog képében jelenik meg az egyéni autonómia védelmében, akkor mások alapvető jogai és különböző alkotmányos célok (közbiztonság, közegészség stb.) érdekében korlátozható. Ha az élethez való joggal együtt jelenik meg, akkor abszolút érvényesülést kíván. (Az alkotmány az e jogoktól való „önkényes” megfosztást tiltja. Az Alkotmánybíróság szerint az élet és vele együtt a méltóság elvétele mindig önkényes.) Ezért tilos a halálbüntetés, és ezért lenne alkotmánysértő a terhesség-megszakítás, ha a törvényhozó jogilag embernek minősítené a magzatot. Élettel csak élet, élethez való joggal csak élethez való jog versenyezhet. Tehát más élete csak jogos védelem vagy végszükség esetén vehető el, az emberi státussal felruházott magzat élethez való jogával szemben az anya önrendelkezési joga nem érvényesülhetne, s a terhesség megszakítására csak az anya életének megmentése érdekében kerülhetne sor.

Az abortuszdöntés abból a szempontból is jelentős, hogy itt fogalmazódik meg az állam kettős kötelezettsége az alapjogokkal kapcsolatban: egyrészt nem sértheti meg, és másoknak sem engedheti meg, hogy megsértsék, másrészt „gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről”. Az előbbi az egyén jogosultságát jelenti (nevezzük szubjektív-negatív oldalnak), az utóbbi pedig valójában nem is jog, hanem az állam intézményes alapjogvédelmi kötelessége (objektív-pozitív oldal). A konkrét esetben az Alkotmánybíróság az állam „objektív életvédelmi kötelességét” határozta meg, ahol a védelem tárgya az „emberi élet” általában, a védelem módja pedig például közlekedési, biztonságtechnikai, környezetvédelmi szabályok megalkotása. (Tehát, ha a magzat nem személy, akkor sem lehet korlátlanul szabad az abortusz, mert az államnak védenie kell az életet általában is.) Ezzel szemben az élethez való jog negatív oldala az egyén alanyi joga arra, hogy senki más ne vegye el tőle az életét. Az alapjogoknak ez a kettős felfogása folyamatosan jelen van az esetjogban, de megfigyelhető, hogy az utóbbi időben objektív alapjogvédelem formájában egyre nagyobb szerepet kap az állami beavatkozás. Az úgynevezett Bokros-csomagot felülvizsgáló egyik határozat például megállapította, hogy a gyed és a várandóssági pótlék azonnali megszüntetése „felborítja az állam életvédelmi kötelezettsége és az anya önrendelkezési jogának elismerése közötti egyensúlyt”, amivel „alkotmányellenes helyzet állhat elő” (43/1995. ABh). (Értsd: ha ti szűkítitek az ellátásokat, mi majd megszigorítjuk az abortuszt.) A közelmúltban pedig már alapjog szubjektív-negatív oldala is áldozatul esett az állam alapjogvédő kötelességének. A döntés szerint az államnak kell a gyermekeket megóvni olyan kockázatvállalásoktól, amelyeket életkoruknál fogva nem képesek felismerni és értékelni, ezért törvénnyel vagy bírósági úton korlátozandó a gyermekek részvétele homoszexuális jogvédő egyesületben (21/1996. ABh). (Figyelem: az állam úgy védi intézményes módon a gyermekeket, hogy az ő alanyi jogukat – az egyesülési jogot – korlátozza, s egyúttal sérti a szülők neveléshez való jogát is. A döntés mögül előbukkanó erkölcsi előítéletekről most ne essék szó.) E két utóbbi határozat közötti különbség, hogy az elsőnél az élet értékének sérthetetlensége, a másodiknál pedig paternalista szempontok indokolják az állami beavatkozást.

Megállapíthatjuk, hogy az emberi méltósághoz való jognak az egyéni önrendelkezést biztosító szerepe az utóbbi években háttérbe szorult, ugyanakkor határozottan tartja magát az élethez és méltósághoz való jog egységességét és korlátozhatatlanságát valló doktrína. Emellett egyre nagyobb teret nyer az állam objektív jogvédő, ezen belül is az élethez való jogot védő kötelezettsége, amely fokozott állami beavatkozást biztosít, akár az alanyi jogok sérelme árán is.

Alkotmánybíráink az általános megfogalmazásokon túl, konkrét utalásokat is tettek az eutanázia alkotmányosságával kapcsolatban. Az abortuszhatározat indoklásában olvashatjuk, hogy a halálbüntetés és az eutanázia alkotmányos megítélése eltér a terhesség-megszakításétól, mert az előbbi esetekben vitathatatlanul emberi életek feletti rendelkezésről van szó, míg az abortusznál vizsgálni kell a magzat jogi státusát. Ebből következik, hogy az eutanázia és a halálbüntetés alkotmányossága „eldönthető csupán az élethez és emberi méltósághoz való jog értelmezése alapján”. Az Alkotmánybíróság szerint a jogfejlődés a mindenkit, pusztán ember voltánál fogva megillető teljes jogi emberi státus elismerése felé halad. „Ezzel a folyamattal szemben az egyes országokban még létező halálbüntetés és engedélyezett eutanázia individuális ismérvek alapján (bűnösség, tudati, illetve fizikai állapot) a sajátosan emberi jogállást megalapozó jogokat elvonhatónak, illetve korlátozhatónak tartja. A halálbüntetés és az eutanázia alapkérdése eszerint az élethez és méltósághoz való jog feltétlensége vagy korlátozhatósága.” A gyermekek egyesülési jogát korlátozó, már említett döntésben is felbukkan egy pillanatra az eutanáziakérdés. Igaz, ezúttal határozott állásfoglalás nélkül: „Önmagának mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog be nem avatkozása széles lehetőséget ad erre, s az általános személyiségi jogból folyó jog az önmeghatározásra és cselekvési szabadságra garantálja ezt a lehetőséget. Az állam korlátozó gyámkodása csak a határesetekben alkotmányossági viták tárgya (a kábítószer élvezésének büntetésétől az eutanáziáig).”

Ez a két vélemény-előrejelzés számos következtetés levonására alkalmas, de egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy az eutanázia kapcsán a méltósághoz való jog mindkét aspektusa előkerült: előbb az élethez való joggal egységben, korlátozhatatlan jogként, utóbb pedig önrendelkezési jog formájában, egyszerű, korlátozható jogként. (A második gondolatsor témánkhoz nem kapcsolódó hibáit azért ne hagyjuk szó nélkül: a kábítószer „élvezés” – helyesen: fogyasztás – ritkán határeset, ugyanakkor az állam nem csak határesetekben gyámkodhat az egyén felett. L.: bukósisak, biztonsági öv.)

Megismerve az Alkotmánybíróság jogértelmezését és az eutanáziáról elejtett gondolatokat, megpróbálhatunk válaszolni a fennmaradó kérdésekre: az alkotmány eddigi értelmezése alapján alkotmányos lehet-e az eutanázia? Megfelelő morális elveken nyugszik-e a mostani alkotmányértelmezés? Milyen következtetésekre juthatunk az alaptörvény eltérő értelmezésével?

Következtetések a joggyakorlat alapján

Az alkotmánybírák jelentős kihívás előtt állnak: az eddigi jogértelmezés alapján határozottan tiltó döntést hoznak, vagy „félfordulatot” véve, de még a jogértelmezésük keretei között maradva, alkotmányosnak minősítik az önkéntes passzív eutanáziát. A „könnyű halál” többi önkéntes formájának alkotmányos elismerésére viszont csak akkor kerülhet sor, ha teljesen új értelmezését adják az élethez és emberi méltósághoz való jognak.

Ha az Alkotmánybíróság ragaszkodik az eddigi interpretációhoz, akkor azt a következtetést kell levonnia, hogy az eutanázia minden formája alkotmányellenes:

1. A halálbüntetés alkotmányellenes, mert az élethez és emberi méltósághoz való oszthatatlan és korlátozhatatlan jogot individuális ismérv (bűnösség) alapján elvonhatónak tartja.

2. Az eutanázia az élethez és emberi méltósághoz való oszthatatlan és korlátozhatatlan jogot individuális ismérv (életminőség, tudati, illetve fizikai állapot) alapján elvonhatónak tartja.

Tehát: Az eutanázia alkotmányellenes.

Ez a konklúzió következik az abortuszhatározatban az eutanáziáról mondottakból, és ilyen irányba mutat a joggyakorlat alakulása is: a két jog egységes és abszolút felfogása, az egyéni autonómia védelmének háttérbe szorulása, az intézményes jogvédelmi beavatkozás erősödése. (Szembetűnő, milyen hamis képe van az Alkotmánybíróságnak az eutanáziáról: az egyes országokban meglévő szabadságelvű gyakorlatot összemossa a hitleri eugenikaprogrammal, az önrendelkezést sértő és élethez való jogot elvonó halálbüntetést párhuzamba állítja az önrendelkezés-elvű eutanáziával. Jog elvonásának nevezi a jog gyakorlását). Ilyen döntéssel az alkotmánybírák végleg elköteleznék magukat az „élet szentségének” morális elve mellett. Eszerint az emberi élet olyan önmagában való érték, amely abszolút védelmet élvez, s maga mögé utasítja az önrendelkezéshez való jogot is. Az Alkotmányban biztosított élethez való jog valójában nem más, mint az állam életvédelmi kötelezettsége arra, hogy az egyén akaratával szemben is védelemben részesítse az életet. (Ennek a felfogásnak a következetes továbbgondolásával el lehet jutni a sikertelen öngyilkosság büntetőjogi szankcionálásának visszaállításáig.) Röviden fogalmazva: élni nem jogunk, hanem kötelességünk.

Ez az értelmezés azonban három lényeges körülményt figyelmen kívül hagyna. Először is azt, hogy az eutanáziánál – szemben a halálbüntetéssel – a méltósághoz való jog két aspektusa összeütközésbe kerülhet: az egységesen kezelt élethez és méltósághoz való jog az önrendelkezési jog formájában megjelenő méltósághoz való joggal. Másodszor azt, hogy az egészségügyi intézményekben ma is döntenek a betegek életének befejezéséről. Csakhogy most nem a beteg, hanem az orvos dönt, jobb esetben a páciens vélt érdekei szerint, rosszabb esetben egyszerűen „életminősége, tudati, fizikai állapota” alapján. Végül, ez az interpretáció olyan morális elven nyugodna, amely nem állja ki az állam világnézeti semlegességének próbáját. Az Alkotmánybíróság maga is megfogalmazta már, hogy „az állam nem kényszeríthet senkit olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiségét meghatározó lényeges meggyőződésével” (4/1993. ABh). Nem mindenki tekinti abszolút értéknek az életet. Sokan nem életük időleges meghosszabbítását választanák szenvedések és kiszolgáltatottság árán, hanem a „könnyű halált” életük megrövidítése árán. Az államnak tiszteletben kell tartania a magánerkölcsök és életfelfogások sokféleségét, és nem alkalmazhat erkölcsileg kötött elveket előírásai igazolására, mert pontosan a polgárok egyenlő méltóságát sértené meg. Az élet szentségének elve a magánerkölcsökben érvényesülhet, azonban nem szolgálhat a politikai morál alapjául.

Az eutanázia szabályozásának tehát olyan morális elven kell nyugodnia, amely nem jelent állásfoglalást a különböző erkölcsök helyességéről, nem fogadja el egyetlen életszemlélet kötelezővé tételét sem, s amely biztosítja a betegek választási lehetőségét: a lehető leghosszabb ideig tartó életet vagy a lehető legkevesebb szenvedéssel járó életet tekintik méltóságteli életnek. Ez az elv az „egyéni autonómia elve”. De vajon hozhat-e az Alkotmánybíróság az egyéni autonómia tiszteletének morális elvén alapuló döntést anélkül, hogy feladná az eddig kidolgozott alapjogi dogmatikáját? Részben igen.

Az emberi méltósághoz való jog egyik megjelenési formájában az általános személyiségi jog szinonimája, s részét képezi az egyéni önrendelkezés joga. Ezt a jogot tovább bontva megfogalmazható az orvosi kezelésbe való beleegyezés joga, valamint az életfenntartó orvosi kezelésbe való beleegyezés joga. Ez biztosíthatja, hogy ne lehessen kényszerrel lélegeztetőgépen tartani azt, aki az ellenkezőjét kívánja, ne lehessen levágni a lábát annak, aki tiltakozik ellene, ne lehessen az életet néhány héttel meghosszabbító kezelésre kényszeríteni azt, aki fájdalmai miatt a kezelés megszüntetését kéri. Tehát az orvos csak olyan beavatkozást végezhet, amelyhez a beteg előzetesen hozzájárult. Számos betegség vagy sérülés miatt a beteg végleg elveszti öntudatát, eszméletét, vagy legalábbis belátási képességét, s ilyen állapotban már nem nyilatkozhat a kezelésbe való beleegyezésről. Az önrendelkezési jog alapján biztosítható, hogy aki meggyőződése szerint bizonyos jövőbeli körülmények esetén nem akar életben maradni, ezt jognyilatkozatban előre kifejezhesse, illetve valamelyik hozzátartozóját hatalmazhassa fel arra, hogy a nevében nyilatkozzon. (Ilyen a sok országban elterjedt living will és health-care proxy.)

Az Alkotmánybíróság tehát a méltósághoz való jogból kiolvashatja az emberek jogát ahhoz, hogy életfenntartó kezelést csak hozzájárulásukkal végezzenek rajtuk. Ez az alapjog azonban nem abszolút, mások jogainak vagy alkotmányos célok védelmében korlátozható. Mivel senkinek nincs alanyi joga ahhoz, hogy más az akarata ellenére életben maradjon, alapjog szubjektív-negatív oldala nem korlátozhatja az önrendelkezési jogot. Az állam életvédelmi kötelessége mint az alapjog objektív-pozitív oldala és mint alkotmányos cél viszont korlátozhatja. Ha az Alkotmánybíróságot nem az életszentség morális elve, hanem az autonómia elve vezérli, akkor nem zárja ki, csak feltételekhez, szabályozáshoz köti e jog érvényesülését. Az állam ugyanis nem kényszerítheti ki az élethez való alanyi jog gyakorlását, és nem sértheti az önrendelkezési jogot, de köteles biztosítani a jog gyakorlásához szükséges feltételeket. Az állam életvédelmi funkciója alapján köteles megteremteni a jogi feltételeit, hogy minden beteg döntése megfelelő orvosi tájékoztatáson alapuljon, hogy csak a belátási képességgel rendelkezők akaratnyilvánítását vegyék figyelembe, hogy az előzetes jognyilatkozatokat a betegek visszavonhassák, módosíthassák, sőt figyelembe kell venni a nyilatkozat megtétele utáni akaratváltozásra utaló minden körülményt. Csak az egyén szándékainak egyértelmű és meggyőző bizonyítása után kerülhet sor az életfenntartó kezelés megszüntetésére, illetve mellőzésére. Megfelelő garanciális szabályokkal az állam úgy érvényesítheti életvédelmi kötelességét, hogy közben nem sérti az önrendelkezési jogból fakadó jogot az orvosi kezelés visszautasításához.

Foglaljuk össze az eddigieket: az alkotmánybírósági joggyakorlatból logikailag az eutanázia minden formájának tiltása következne. Az esetjog azonban azért is nagyszerű, mert a bírák a deklarált alkotmányos elvek megtartásával is módosíthatják álláspontjukat egyes kérdésekben. Tehát, ha az Alkotmánybíróság nem adja fel az élethez és méltósághoz való jogot egységesnek és abszolútnak tekintő álláspontját, akkor is elismerheti, alkotmányosnak minősítheti az önkéntes passzív eutanáziát. Ennek feltétele, hogy az alkotmányértelmezéshez az egyéni autonómia morális elvét válassza kiindulópontul, és az adott kérdésben a méltósághoz való jog általános személyiségi jogi aspektusát alkalmazza. A gyógyíthatatlan és halálos betegek kezelésének abbahagyásával, elmulasztásával kapcsolatos döntéseket így maguk az érintett betegek hozhatnák meg, saját életszemléletüknek megfelelően.

Az alkotmányértelmezés ilyen „félfordulattal” jó irányt venne, de adós maradna egy sor kérdés megválaszolásával, amelyre csak a jogok újraértelmezésével nyílhat lehetőség.

A jogok újraértelmezése

Ha az önkéntes passzív eutanázia nehéz eset, akkor a többi különösen nehéz. Felvethető, hogy a betegek ne csak a fulladásos vagy a hosszadalmas halált választhassák a lélegeztetőgép kikapcsoltatásával, a műtét visszautasításával, hanem a fájdalommentes és gyors halált is, amit orvosaik biztosíthatnának. Másrészt számos halálos kór nem tartóztatható fel gyógykezeléssel, ezért nincs mit visszautasítani, de az orvosok a testi-lelki szenvedésektől a halálba tudnák segíteni a haldoklókat (ezek az aktív eutanázia helyzetei). Gyakori érv az is, hogy a végleg öntudatukat vesztett emberek legjobb érdekei azt kívánják, hogy mesterséges táplálásukat és lélegeztetésüket hagyják abba akkor is, ha erről előzetesen nem rendelkeztek (nem önkéntes passzív eutanázia). Ezen esetekben közös, hogy alkotmányos igazolásukra csak akkor kerülhet sor, ha az Alkotmánybíróság hallgatólagosan vagy nyíltan feladja az eddigi alapjogértelmezését. Minél inkább távolodunk a kezeléstől a kezeléssel semmiféle kapcsolatban nem álló beavatkozásokig, és minél inkább a beteg vélt érdekeire hivatkozunk a kinyilvánított akarata helyett, annál inkább beleütközünk az élet és méltóság egységességének doktrínájába, és annál kevésbé hivatkozhatunk az önrendelkezési jogra. A határokat nehéz meghúzni: érvényesülhet az akarata annak, aki a beavatkozás megszüntetését kéri, vagy korábban jognyilatkozatban kérte. De mi legyen azokkal, akik nem nyilatkoztak, és állapotuk miatt már nem is képesek rá? Ha azt mondjuk, hogy a hozzátartozók, barátok segítségével rekonstruálhatók a szándékai, akkor esetleg még az önrendelkezési jog érvényesülésének határain belül maradunk. Ám ha a beteg legjobb érdekeit tesszük a vizsgálat tárgyává, akkor más igazolásra van szükségünk. Ha a beteg kérésére az orvos felhagy a kezeléssel a fájdalmak miatt, elfogadható. Ha kettős hatású fájdalomcsillapítást alkalmaz, vagyis a szenvedések csökkentése érdekében olyan nagy dózisú szert ad be, amely egyúttal a halált is sietteti (például légzésgátló hatásával), talán még mentesülhet a felelősségre vonás alól. Az Alkotmánybíróság esetjoga alapján viszont már nehéz érveket találni amellett, ha az orvos mérget bocsát a betege rendelkezésére, és ezzel közreműködik öngyilkosságában. Az pedig kétségtelen, hogy ma alkotmánysértő volna, ha az orvos maga adná be a halálos szert.

Az eutanázia megítélésében döntő fordulat csak az élethez és emberi méltósághoz való jog értelmezésének új alapokra helyezésével érhető el. A két jog egységes és abszolút szemlélete felváltható olyan interpretációval, amely az egyéni szabadság, a már említett egyéni autonómia védelmének morális elvén, valamint az életfelfogások sokféleségének elismerésén nyugszik. A két alapjogot elkülönítő értelmezés felismeri, hogy az ember életének elvétele nem minden esetben jelenti a méltóság megsértését is. Sőt, a méltóságát mentik meg annak, akit kérésére, szörnyű kínokkal járó, gyógyíthatatlan betegségének véget vetve, hozzásegítenek a halálhoz. Így az emberi méltósághoz való jog már megfogalmazott két aspektusa nem kerül szembe egymással, hanem egymás mellett érvényesül: a beteg akaratkijelentése alapján (önrendelkezés joga) az orvos testi-lelki szenvedésektől szabadítja meg betegét (méltóság védelme). Az állam életvédelmi kötelessége ekkor nem az alanyi jogok felett álló, feltétlen érvényesülést kívánó alkotmányos parancs, hanem a jogok gyakorlásának elősegítését, megfelelő garanciális szabályokat megkövetelő alapelv. Ebben az értelmezésben az élethez való alanyi jog részét jelenti az élet befejezéséhez való – persze korlátozható – jog. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az élethez való jog és a méltósághoz való jog esetenként ne jelenhetne meg egységben, például a halálbüntetés megítélésénél. Az új koncepció csak annyit mond: a két jog nem abszolút, és nem eleve oszthatatlan. Az Alkotmánybíróság mostani jogértelmezése nem felel meg a világnézeti semlegesség követelményének, a doktrínaváltás viszont lehetővé tenné, hogy a polgárok a saját életfelfogásuk szerint ítéljék meg az emberhez méltó életet. Persze a lelkiismereti szabadság nemcsak a betegekre, hanem az orvosokra is vonatkozik, ezért egy orvos sem lenne kötelezhető eutanázia végzésére, ha az ellenkezik meggyőződésével.

Az élet értékének védelmében gyakran hivatkoznak a „csúszós lejtő” veszélyére. Eszerint, ha feladjuk az élet feltétlen védelmének elvét, akkor a gyógyíthatatlan betegek önkéntes eutanáziájától eljutunk a kényszereutanáziáig, majd a helyrehozhatatlan torzulással született csecsemők megöléséig, végül a pszichiátriai betegek és a nyugdíjasok következnek. Azonban logikailag nem bizonyítható, hogy miért következne az önkéntes aktív eutanázia engedélyezéséből az alkotmányosan nem igazolt esetek előfordulása. A nem önkéntes passzív eutanázia keményebb dió. Ha az életfenntartó gépek azért kapcsolhatók ki, mert az irreverzíbilis kómába került beteg legjobb érdekei ezt kívánják, vagy egyenesen azt állítjuk, hogy neki már nem tulajdoníthatók érdekek, akkor a korábbi, ki nem nyilvánított akaratával kerülhetünk szembe, másrészt ugyanerre a következtetésre juthatnánk az agykárosodott csecsemők esetén is. Az élethez és méltósághoz való jog autonómiaelvű megközelítésével ez ellentétben állna. Ám az elméleti bizonyítási nehézségektől függetlenül is számolni kell a csúszós lejtő gyakorlati kockázatával. Nem hanyagolható el a veszélye annak, hogy a kórházi pénztelenségre, szociális problémákra, családi feszültségekre esetenként elfogadhatatlan „megoldások” születhetnek. Kérdéses, hogy ma Magyarországon a jog eszközével elegendő biztosíték adható a visszaélések megakadályozására. Az állami életvédelem viszont megfelelő garanciákat követel. Ez igaz az eutanázia többi kockázatára is. Az aktív eutanáziánál a téves diagnózis következményei minden esetben helyrehozhatatlanok. (A kezelés megszüntetésénél viszont nem biztos, hogy meghal a beteg. Az első híres amerikai eutanáziaügyben, amikor a szülők kérésére született bírósági döntés nyomán lekapcsolták egy diáklány lélegeztetőgépét, a beteg spontán légzésbe kezdett, és még évekig élt kómában.) A tévedések elkerülésére nem elegendő jogi és szakmai előírásokat megfogalmazni, hanem azt is biztosítani kell, hogy a betegek orvosi tájékoztatás alapján mérlegeljék a gyógyulás elvi lehetőségét is. És vajon találhatók-e jogi eszközök annak biztosítására, hogy ne a kiszolgáltatott, sebezhető állapotuk kényszerítse a betegeket az eutanázia kérésére, hanem szabad akaratuk érvényesüljön? Valós veszély, hogy akik környezetük számára tehernek tartják magukat, erkölcsi kötelességüknek éreznék az eutanázia kérését. Nemcsak az önrendelkezéshez és az élet befejezéséhez való jog állami elvonása alkotmánysértő, hanem kikényszerítése, nem önkéntes gyakorlása is. A kollízió feloldására elképzelhető, hogy a kezelés visszautasításának biztosítása mellett nem az eutanázia általános lehetővé tételével, hanem bírói döntés nyomán kerülhetne sor a beteg halálba segítésére, vagy utólag, a büntetőeljárás során válna lehetővé az orvos büntetlenségének biztosítása.

Új alapjogi alkotmányértelmezéssel tehát a kezelés visszautasításának jogán túl deklarálható az élet befejezéséhez való jog is, ha érvényesítésére a terminális beteg önrendelkezése alapján és méltósága védelmében kerül sor. Ez az önkéntes eutanázia és a beteg öngyilkosságában való orvosi közreműködés elismerését jelenti. A jogok alkotmányos védelme érdekében azonban, figyelemmel a különböző veszélyekre, csak szigorú jogi határok közé szorított, egyedi esetekben megvalósuló eutanázia fogadható el.

Összegzés

Magyarországon a zavaros és hiányos, de a jogértelmezés szerint az eutanáziát egyértelműen tiltó jogi szabályozás mellett a gyógyíthatatlan betegek sorsáról az orvosok döntenek. A szerző úgy ítéli meg, hogy az alkotmánybírósági joggyakorlatból az eutanázia alkotmányellenessége következik, de az önrendelkezési jog alapján a kidolgozott jogelvek feladása nélkül is megfogalmazható az életfenntartó, életmentő orvosi kezeléshez való hozzájárulás joga, amely az önkéntes passzív eutanázia korlátozott legalizálását jelenti. Az önrendelkezésen alapuló orvosi halálba segítés többi formájának elismerésére csak akkor kerülhet sor, ha az Alkotmánybíróság új értelmezését adja az élethez és emberi méltósághoz való jognak. A számtalan gyakorlati veszély miatt azonban ekkor is csak nagyon szűk határok között érvényesülhet az élet befejezéséhez való jog. Így fest tehát az Alkotmánybíróság mozgástere, attól függően, hogy milyen mértékben tartja fenn a folytonosságot korábbi döntéseivel.

Ugyanakkor ez a tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy csak olyan eutanáziaérvelés felel meg az alkotmányosság követelményeinek, amelyik az egyéni autonómia tiszteletének morális elvén alapul. Ennek az elvnek a következetes érvényre juttatása a vizsgált jogok újszerű értelmezéséhez és az eutanázia önkéntes fajtáinak korlátozott elismeréséhez vezet, de már az életfenntartó orvosi kezelés visszautasításához való jog deklarálása is ilyen irányú lépést jelenthet. Mindent figyelembe véve, előremutató lenne, ha a betegek jogai kerülnének a középpontba. A hatályos jogszabályok alkotmánykonform értelmezése helyett nagyobb jogvédelemre nyílna lehetőség, ha végül az Országgyűlés törvényben rögzítené a terminális állapotú betegek jogait, s megvalósulnának az önrendelkezési jog előzetes gyakorlásának feltételei. Az Alkotmánybíróság várhatóan nem változtatja meg nyíltan alapjogértelmezését, ezért a legbátrabb lépése az lehetne, ha a büntető jogszabályok olyan alkotmányos interpretációját adná, amely nyomán a bíróságok mentesíthetnék a büntetés alól azokat az orvosokat, akik kivételes helyzetben, a testi-lelki kínoktól gyötört betegük kérésére elősegítik a gyors és fájdalommentes halált.

A helyzet paradoxonja: az eutanázia vitatott és bizonytalan morális kérdéseire egyértelmű és kétségtelen alkotmányjogi választ kell adni, holott nincs egyértelmű és kétségtelen alkotmányjogi válasz.

(A szerző, a Társaság a Szabadságjogokért ügyvivője köszönetet mond a Láthatatlan Kollégiumnak kutatómunkája támogatásáért.)

• Befejezetlen jelen