Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

1.

A Markó utcai börtönbe érve először az úgynevezett szárazhugyozdába vezettek. Egy fülkékre osztott termet becéztek így a rabok. Beálltunk egyesével a fülkékbe, arccal a fehérre meszelt falnak, és vártunk, míg nem szólítanak. Tőlem jobbra két rekesszel egy vörösesszőke hajú, ezüstfogú fiatalember lázas mozdulatokkal kapkodva keresett helyet a dugi-cigarettájának. „Hipis lesz”[SZJ] – sziszegte fülsiketítőn. Néhányszor ráripakodtak, ez nem érdekelte, végül láttam, amint a lábbelijébe gyömöszöli a tartalékát.

Egy asztalhoz szólítottak, ismét leadtam Fő utcában visszakapott tárgyaimat. Törzskönyvileg iktattak, a 48 698-as számot kaptam. Ez szabadulásomig elkísért, a maga pátosztalan módján jelezve, hogy személyes tulajdonságaim elvesztették jelentőségüket. Mindaz, amit nevem jelentett, csak e szám jelzője, és maga a szám, minthogy véletlen szülötte, minden kvalitatív meghatározást nélkülöz. A harmadik emeleti tizennyolcas számú zárkába osztottak be.

Egy meglehetősen nagy terem közepén négy vaságy állt, lebetonozva, amióta, még a forradalom előtt, az egyik zárkában éhségsztrájkoló rabok vaságyakkal reteszelték el az ajtót. Csakhamar tapasztaltam e lebetonozás hátrányos következményeit. Hajdanában vízzel teli konzerves dobozokba állították az ágyak lábát, így a poloskáknak csak egy esélyük maradt: hogy a plafonról ejtőernyősök módján zuhanjanak rá az alvókra. Erre is képesek, mert szaglásuk kiváló, de akkora inváziót mégsem tudtak megszervezni, mint így, amikor lámpaoltás után a négy vaslábon falkákban felmászva rohamozhattak meg bennünket.

A poloska – legalábbis a budapesti nagy házakban, a Markó utcában és a Gyűjtőfogházban[SZJ] – igen kitüntetett helyet foglal el a rabok kozmoszában. Szándékosan használom a jelen időt, mert meggyőződésem szerint a szabadulásom óta eltelt negyed évszázadban sem sikerült őt kiirtani. A méteres, vén falak közt boldogan telel át, a vaskos fűtőcsövek üregeiben és vájataiban helyezi el petéit. Hihetetlenül szapora és szívós. Táplálékáról a különféle társadalmi rendszerek büntetés-végrehajtása mindenkor bőkezűen gondoskodott. A harmincas években emberbarát igazságügyi tisztviselők eltökélték, hogy leszámolnak vele. Amerikából töméntelen mennyiségű gesarolt importáltak. A hatás elképesztő volt: a poloskák százezrei mondtak búcsút az árnyékvilágnak. De a peték egy része túlélte a vészt; és a túlélők harmadik-negyedik generációja tökéletesen immunizálódott. A gesarol az én időmben is divatban volt még. 1959-ben a Gyűjtőfogházban tenyeremből etettem vele a kis állatkákat, akik meghemperedtek a fehér porban, aztán újult erővel, vidáman szaladtak a dolgukra.

Korabeli költészetem tanúsága szerint a poloska lelki életem központi hatalmassága volt. Három verset szenteltem neki, hogy viszonozzam rendkívüli érdeklődését. Alig érkeztem a Markóba, észre kellett vennem, hogy:

Bár nála nincs protekció
és mindenkit kiszív:
a költő édes vére jó,
az az aperitif.

A politikai metafora magától kínálkozott:

Nem történelmi nagy egyén,
nem is kér sok helyet.
Elfér a lepedő felén
egy alapszervezet.

Kezdetben hüvelykujjal vettem fel ellene a harcot az éjszaka sötétjében. Ezt a harcmodort a Markó utcában nem alkalmazhattam sokáig, mert az ágyak nem a falnál álltak, és néhány napon belül undorító, büdös vérfoltok mocskolták be a lepedőmet. De 1959–60-ban a Gyűjtőfogházban tökélyre vittem a poloskavérrel (pontosabban: a saját véremmel) történő falfestést. Ágyam fölött a fal olyan undorító volt, hogy állandó botránykőül szolgált, különösképpen, amikor kitaláltam, hogy csak azokat a férgeket nyomom agyon, amelyek betévednek a reflektor által falra rajzok fény-négyszögbe. (Mert minden börtönben reflektorok irányultak a rácsos ablakokra, nehogy valamelyik rab éjnek idején a vasrács eltávolítása után lepedővel leereszkedjen a magas fallal, szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett udvarra.) Reggel az őr a fehérre meszelt falon egy vérfoltos négyszöget fedezett fel. Üvöltözésére elmagyaráztam neki, hogy azért nyomon csak ott agyon a poloskákat, mert csak ott látom őket. Később a nagyobb nyomaték kedvéért költőileg is kifejeztem álláspontomat:

Poloskát csak akkor ölök,
ha beballag a fénypászmába,
melyet feloszt a rácsok árnya,
fair play és tízes a játszma.
Bal hüvelykujjal működök –


a jobb az tiszta és röhög.

Irtóhadjáratom újabb lendületet vett, amikor – úgyszintén a Gyűjtőben – kettesben laktunk egy négyágyas zárkát Kosáry Domokos történésszel. Kosáry vérétől viszolyogtak a poloskák, és nálam akarták kárpótolni magukat. Legnagyobb bosszúságomra cellatársam édesdeden aludt éjszakánként, én pedig vakaróztam és hadakoztam, és elátkoztam az orromat, mert a jóllakott poloska, agyonnyomása pillanatában, leírhatatlan bűzt áraszt. Mégis vállaltam ezt, bosszúvágyból, és a gesarol csődje után megpróbálkoztam egy olajos folyadékkal is, mellyel e célból láttak el bennünket. Nagy tócsát képeztem, majd beleszórtam néhány delikvenst, akik azonban Don Schollander olimpiai bajnokot és Mao-ce Tung államelnököt megszégyenítő gyorsasággal[SZJ] szelték át a habokat és tűntek volna el az ágy alatt, ha rájuk nem lépek. Személyes bosszúm csak akkor csillapult, amikor két házimunkás állított be hozzánk, autogén-pisztollyal. Felfordították vaságyainkat – a Gyűjtőben nem voltak lebetonozva –, a sodronyok rugóit úgy töltötte meg az eleven hús, mint hurka héját a töltelék. Amikor a rugókon végigjutottak a lánggal, kis szénrudacska maradt a nyomában. Csak ekkor láttam be, hogy kisüzemi módszerekkel (hüvelykujj, cipőtalp stb.) nevetséges felvenni ilyen ellenség ellen a harcot.

Amikor a tizennyolcas számú zárkába beléptem, nem fenyegetett az a veszély, hogy az ágyban a poloskatámadás áldozata leszek. Én voltam itt a tizenötödik rab. Később a huszonhatos rekordszámot is elértük. Az ágyak között és mellett, de még alattuk is, mindenfelé szalmazsákok. A négy legrégebbi bérlő birtokolta az ágyakat. Ha valamelyikük szabadult, vagy másik börtönbe, illetve zárkába került, akkor a legrégebbi szalmazsákrajáró költözött fel a helyére. Mivel első időkben nagy volt a fluktuáció, körülbelül két hét múlva ágyban pompázhattam.

Az ágyakon és szalmazsákokon kívül csak egy vécé díszelgett a cellákban. Számomra első pillanattól kezdve a nyilvános ürülés volt a legkínosabb próbatétel a börtönben – a pocsék kosztot, a poloska-áradatot, de még az őrök undorító vartyogását is könnyebb lélekkel viseltem el, mint ezt a naponta rituálisan ismétlődő rémséget. Később pokrócból körfüggönyt remekeltünk a trónszék köré. Ez tilos volt ugyan, mert a börtönrend szerint az őrnek a kukucskán át a teljes zárkát át kell tudnia tekinteni; de az első időben olykor még eltűrtek kisebb szabálysértéseket.

A Markó utcai börtön egybeépült a Fővárosi Bírósággal és Ügyészséggel. A letartóztatottak a rendőri vizsgálat lezárása és az elsőfokú ítélet között időztek itt. A pokolnak csak tornáca ez; még otthoni ruhánkat hordjuk, állandóan új arcok és sztorik kötnek le, információáradat zúdul ránk. Szemközt velünk, az ügyészség folyosóján civilek járnak-kelnek, mindkét nembeliek. Az ajtó fölött a dróttal bevont szellőzőnyíláson át, ha felhúzódzkodunk, női házimunkásokat látunk – a negyedik emeleten vannak a nők. Együtt sétálunk barátainkkal és bulitársainkkal, még beszélhetünk is olykor velük, ha kiállunk a sorból, és cipőfűző-bogozás ürügyén bevárjuk őket. A nők külön sétálnak, de az ablakból, kis kockázat árán láthatjuk őket. Szívünkből még nem halt ki a gyors szabadulás álma.

A Markó utcában hamar felismertem esélyemet, hogy végre kitörhetek abból a szűk, értelmiségi világból, amelyben első huszonöt évemet eltöltöttem. Ideologikus szempontokon kívül már a munkástanácsokhoz is ez a vágy vezérelt. A kommunista polgár úgy érezte: azért esett a sztálinizmus csapdájába, mert nem ismerte a nép életét. Az asszimilálódni vágyó zsidó, aki rákényszerített zsidó identitását a sárga csillaggal együtt vetkőzte le az új kor hajnalán, a néplélek kohójában vágyott végleg magyarrá forrni.

Az íróknak a sztálinizmus éveiben azt prédikálták, hogy menjenek a nép sűrűjébe, ismerjék meg és ábrázolják a nép életét. A vezetők, akik ezeket a felszólító módban elharsogott öngyilkos tanácsokat osztogatták, kezdetben hittek a saját szólamaiknak és újságaiknak, és valóban azt remélték, hogy a lendületes országépítés szárnyakat ad majd a tétovázó intellektuelleknek. Különben is a népéleten az állami és társadalmi rendezvények szertartását értették, és bíztak abban, hogy városról jött idegenek jelenlétében a nemkívánatos nézetek és tények úgysem mernek felszínre bukkanni. Csakhogy a falu nyomora, a kényszerű szövetkezetesítés megaláztatásai, a kötelező beszolgáltatás iszonya, a tömeges letartóztatások, a kuláklisták emberi következményei egyre kevésbé voltak titkolhatók; és a városi szegénység és elkeseredés tünetei is kiütköztek, mint a hullafoltok. 1956 május elsején Budapesten a szokásos felvonuláson az előkiabáló jelszóharsogók ricsaja a tömeg félelmetes hallgatásába fúlt. Ráadásul a fiatal értelmiségnek – így egyetemi társaimnak is – jelentős része népi származék volt; közülük a munkások alig beszéltek, legalábbis a hozzám hasonló, ideológiailag szennyezett balekokkal nem (noha szükség esetén beléptek a pártba, amit én sohasem cselekedtem meg), a parasztfiúk pedig egyre keserűbben érkeztek vissza Budapestre egy-egy hazaruccanás után. Ma már nyilvánvaló, hogy az „Ismerd meg népedet!” jelszó kiagyalói elszámították magukat. Az én kritikus gondolkodásom, eszmélkedésem is 1952 karácsonyán kezdődött, amikor egy Békés megyei faluban, Újkígyóson három napon át nagy rakás messze bűzlő nyomorúsággal és igazságtalansággal szembesültem. Láttam például egy kuláknak nyilvánított idős középparasztot – üres és fűtetlen szobájának közepén ült az egy szál meghagyott székén, minden egyéb bútorát, élelmét elvitték, még padlását is tisztára söpörték. Látogatásom idején egyetlen szót sem szólt, csak nyögött és vakogott tagolatlanul. Öccse – ugyanannyi földdel – rejtelmes okból középparaszt maradt, így még meg tudott élni valahogy. Ő élelmezte rettenetes félelmek között, titokban a nyomorultat.

A Markó utcai börtön – és később a többi dutyi – megmentett az országjárás fáradalmaitól, és mindazoktól a kényszeredett helyzetektől, amelyekbe egy író kerül, amikor a néppel óhajt ismerkedni és barátkozni. Sehova sem kellett utaznom – az ország látogatott a cellába. A föld nélküli parasztoktól a horthysta miniszterekig, a cigány muzsikusoktól a régi vágású katonatisztekig minden társadalmi réteg ott lopta velem együtt a napot; Rákosi baloldali ellenzékétől Szálasi jobboldali ellenzékéig, a reformkommunistától a dogmatikus katolikusig mindenki eljött, hogy megismerhessem. Nekem csak hallgatnom kellett és vitatkoznom, és néznem és szagolnom, csak léteznem kellett a magam provokatív módján, és lassan kirajzolódott előttem Magyarország erkölcsi és szociális keresztmetszete, pontosabban és mélyebben, mint akármilyen más tanulmányúton. Meggyőződésem, hogy e tapasztalatok nélkül írogató irodalmár maradtam volna életem végéig. „Nekem kellett, használt a börtön” – vallotta egy stréber életfogytos 1959-ben a rabújság hasábjain. Nevettem akkoriban rajta, hogy meddig süllyedt önfeladásban és megalázkodásban – de közben arra gondoltam, hogy nekem nem kellett ugyan, egyetlen porcikámnak sem, de használni bizonyára használt, visszavonhatatlanul.

Hadd hozzam fel elsőnek Karesz példáját, aki két perccel utánam lépett be a harmadik emeleti 18-as zárkába. „Kurvák, stricik, smasszerok, sorakozó! Itt a nemzetőrség!” – rikkantotta, mihelyt becsukódott mögötte az ajtó. „Kinek van gyufája? Megmentettem a spangnit!” – és már húzta is elő cipőjéből a cigarettát. Vöröses haja a szemébe lógott, széles vigyora felfedte ezüst agyarait, borostás volt, izmos, beszédét széles taglejtésekkel kísérte. „Basszátok meg, megúsztam a statit[SZJ], a statiról dobtak át, majdnem madzag lett belőle, madzagolenkó, ez itt gyöngyélet, nem is börtön, beadom a továbbszolgálati kérelmet, Karesz vagyok, kinek van gyufája?”

Karesz pomázi munkásfiú volt, korábbi életében sztahanovista is, középsúlyú bokszoló, az ifjúsági válogatott keret tagja. Privilegizált helyzete feszélyezte, csalásnak tekintette a sztahanovista mozgalmat. „Öten dolgoznak egy csávó keze alá, hogy ez felmarhassa a nagy lóvét” – fellázadt a saját osztályuralma ellen, inni kezdett, verekedett, otthagyta munkahelyét, majd néhány rendőrt is elagyabugyált, így hát már a forradalom előtt megjárta a börtönt. Októberben a Szabad Nép épületében székelő Dudás-csoportnak[SZJ] lett a sofőrje. Viselt dolgairól nemigen beszélt, de letartóztatásának körülményeit még aznap elregélte. Eszerint december végén egy éjjel a pomázi kocsmában némelyest italos állapotban tréfából a plafonba lőtt. Ekkor már érvényben volt a statáriális rendelet, mely bármely lőfegyvernek vagy tölténynek a jogtalan birtoklását halálbüntetéssel díjazta. Alig dördült el a lövés, két civil ruhás nyomozó elkapta Kareszt, és vonszolta kifelé a kocsmából. Kiérve Karesz kitépte magát a kezükből, és a hóba dobta a fegyverét. Látványos verekedés kezdődött a kocsma előterében, közben Karesznek még arra is volt gondja, hogy betapossa a pisztolyt a hóba. Kettővel még elbánt volna valahogy, de riadóztatták a karhatalmi helyőrséget. Másnap délelőtt ébredt fel a fogdában, iszonyatosan összevert állapotban. Fél szeme eltűnt egy daganat mögött, állát félreverték. Kihallgatása során tagadta, hogy pisztolya lett volna, mire kékre-zöldre gumibotozták. A talpát, a fejét és végül a nemi szerve táját is munkába vették, de egy szót sem húztak ki belőle. Lehet, hogy másnál volt pisztoly, mondta, ő is mintha hallott volna valami lövést, de más hallani egy lövést, és megint más lőni. Előkerült a bűnjel a hó alól, de olyan állapotban, hogy nem szolgálhatott bizonyítékul. A rendőrök tanúvallomása azonban nyomott annyit a latban, hogy Kareszt beszállítsák a Fő utcára. Tudta, hogyha hetvenkét órán belül nem sikerül megtartani a statáriális tárgyalást, akkor át kell adni ügyét a normális bíróságnak (ha a „normális” jelző alkalmazható ezeknek az időknek a politikai pereire), és életben marad. Őrültnek tettette magát – vagy az ő kifejezésével élve: „bedobta a dilit” –, mintha a sok veréstől meghibbant volna. Dadogott és hebegett, azt állította, hogy vörös karikák ugrándoznak a szeme előtt. A törvényszéki orvoshoz vezették, aki megtudakolta, hogy mi a különbség a lépcső és a létra közt. Karesz erőlködve törte a fejét, hogy felfogja a kérdés értelmét. „Hát az egyik lépcső, a másik létra” – mondta végül. Hogy tőrbe csalják, beengedték hozzá a feleségét. („Pisti” – mondta később –, „ha láttad volna, milyen sovány az asszony, 36 kiló a vasággyal együtt”.) Ez az összevert, nyáladzó és rángatódzó Karesz láttán sikoltozni kezdett. Karesz egy kacsintással meg akarta nyugtatni, de azután úgy gondolta, hogy minél nagyobb a balhé, annál eredményesebb. Dadogni kezdett a szeme előtt ugrándozó vörös karikákról, mire az asszony „Hülyére vertétek!” kiáltással nekirontott a nyomozónak. A beszélőnek egy-kettőre véget vetettek, és Kareszt kiengedték a statárium szorításából.

Több hónapot töltöttem vele a Markó utcában, ahol jó fellépése, gyors észjárása és börtöntapasztalatai révén egy-kettőre zárkaparancsnokká lépett elő; később Vácon is egy cellába kerültünk. Módomban állt megcsodálni lélekjelenlétét, ahogy sorra megmentett bennünket a fegyelmi eljárásoktól. Egy ízben például valamelyikünk kihajított az ablakon egy óriás lábszárcsontot, mely majdnem fejbe kólintott egy smasszert odalent a betonudvaron. Válaszképp máris felbődült egy hang: „Harmadik emelet tizennyolc!” Karesz villámgyorsan körülnézett, és talált is egy csontot, mely negyedakkora sem volt, mint az első számú. Alig rejtette el a vécékagyló mögé, máris nyílt az ajtó, három smasszer tűnt fel, dühtől vörösen. Üvöltözve közölték, hogy szörnyű megtorlással számolhatunk, ha nem jelentkezik a tettes. Karesz óriási vehemenciával tagadott. Mi nem dobtunk ki semmilyen csontot. Lehetséges, hogy a tizenhetesből kidobtak egyet, vagy mondjuk a tizenkilencesből, vagy talán a negyedik, illetve a második emeletről, de tőlünk bizonyosan nem. A smasszerek, elképedve ekkora szemtelenségtől, megkérdezték a házimunkást, hogy melyik zárka kapta a csontot. „A tizennyolcas” – válaszolta ez. Karesz a homlokára csapott, „Csontot, hát persze, hogy kaptunk csontot, én magam rágtam le, mint zárkaparancsnok, csakhogy azt a csontot mi nem hajítottuk ki, mert egyrészt akkor azt nekem kellett volna kihajítani, és én ilyet nem teszek, másrészt mert akkor a csont nem lehetne a zárkában, márpedig itt van” – ezzel a vécéhez rohant, elővarázsolta mögüle a csontocskát, és diadalmasan az őrmesterre meredt. Ez lemondóan legyintett, és a zárka felszabadult.

Hasonló módszerrel hárított el, már Vácon, egy viharfelhőt, mely az én fejemet fenyegette. Ez a fej kétszeresen is kopasz volt, mert Vácra érkezésem után néhány cigarettáért leborotváltattam maradék hajamat, attól a később alaptalannak bizonyuló reménytől áthatva, hogy hajhagymáim új életre kapnak ettől, és dús sörénnyel borítanak be. Ezt a fejet dugtam ki a rácson, hogy ismerősöket keressek az udvaron sétálók közt. Rögtön felharsant a zárkaszámunk. Karesz visszarántott, és fejembe nyomta sapkámat. Kitárult az ajtó. Karesz jelentett, én pedig, a szabályzatnak megfelelően, lekaptam a sapkámat. „Ő volt az” – mondta az egyik smasszer, és rám mutatott. A fegyelmi már megfellebbezhetetlen ténynek látszott, amikor Karesz, teljes tisztelettel, protestálni kezdeti, ő mint zárkafelelős ismeri a szabályzatot, és senkit sem enged kinézni az ablakon. Különben is a felügyelő urak láthatták, hogy Eörsi elítélt sapkát viselt. Egész nap sapka van a séróján, mert megfázott. (Júliust írtunk, elviselhetetlen hőség tombolt.) „Na már most” – folytatta Karesz –, „sapkás fej nézett ki az ablakon vagy kopasz fej? Mert ha kopasz fej, akkor az nem lehetett Eörsi elítélté, mert ő sapkában volt. Lehetséges persze, hogy a szomszéd zárkák valamelyikében, jobboldalt vagy baloldalt van egy másik kopasz is, és az nézett ki az ablakon, de Eörsi elítélt bizonyosan nem.” – „Mit hadovál maga?” – szólt közbe az egyik őr –, „az egész börtönben nincs még egy ilyen fej.” – „Tisztelettel jelentem” – mondta Karesz –, „akkor nem egy ilyen fej nézett ki az ablakon, mert ezen a fejen sapka volt.”

Karesszel kötött ismeretségem előtt is tudtam, hogy a cserkésztörvények, amelyeknek szellemében nevelkedtem, az ellenséges hatósággal szemközt érvényüket vesztik. „A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond” – ez az első számú törvény például közveszélyes, olykor halálos következményekkel járó árulásra biztat a kihallgatási periódusban. Az abszolút morál hívei – akár isteni, akár emberi parancsokból szűrik le felfogásukat – diktatórikus rendszerekben ne sértsék meg a törvényeket, vagy ha mégis erre kényszerülnek, ne szervezetten, hanem kizárólag a saját szakállukra tegyék. Én szerencsére letartóztatásom pillanatától kezdve abból indultam ki, hogy a hazugság: erkölcsi kötelességem. Önvád nélkül hazudtam a mosolygós orosznak, majd K. F. főhadnagynak, de a hazugság próbára tett, nemcsak technikailag, hanem lelkileg is. Irtóztam annak gondolatától, hogy lelepleznek, és rám sütik a bélyeget. Hogy ez a veszély ne fenyegessen, és hogy minden körülmények közt elkerüljem az őszinteség és igazmondás szégyenét, magatartásomat pótlólagos ideológiával dúcoltam alá. Kitaláltam, hogy az engem faggató hivatalnokok nem emberek, hanem egy gépezet csavarjai; márpedig hazudni és hazugságban maradni csak emberekkel szemközt lehet. A gépezet – és benne a csavar – maga is közönyös az igazság iránt. Számára csak annak van valóságértéke, amit bebizonyít, vagy aminek bevallására trükkel vagy erőszakkal, logikával vagy lelki terrorral rákényszerít. E gép-hipotézis nélkül gyógyíthatatlan sérüléseket kellett volna elszenvednem. Így azonban nyugodtan üvöltözhettek velem az őrök, tapogathattak, ráncigálhattak, szidhatták az anyámat; nem tekintettem embernek őket. Ezért tudtam olykor érzelmeimről is írni a feleségemnek: a levélcenzorokat is csavaroknak tartottam. Mindmáig ezért élek zavartalanul – majdnem azt mondtam: harmonikusan – lakásomban, noha még ma is elolvassák leveleimet, lehallgatják a telefonomat, sőt jelek szerint – legalábbis időnként – életem minden megnyilatkozását szalagra veszik. Olykor persze önkéntelenül felvetődik bennem a kérdés, hogy mit tesz egy csavar bizonyos intim neszek hallatára – tud-e például önkielégíteni? De aztán vállrándítva arra gondolok, hogy a belügyes gépek reagálási módja e gépek belügye.

Karesz azzal nyűgözött le, hogy neki a hazudozáshoz semmiféle koncepcióra vagy segélykonstrukcióra nem volt szüksége. Ha őrt látott, meg sem fordult a fejében, hogy mondhat igazat is. Egyrészt mindig volt valami vaj a füle mögött – dugi-cigaretta, rejtett fénykép, vagy az ágyon ült, ami szigorúan tilos volt, esetleg dalra fakadt vagy verekedett –, így hát rákényszerült a gyors hazugságra. Másrészt erkölcsi érzéke is erre késztette. Én már Márianosztrán voltam, amikor 1959 elején – még mindig Vácon – értesült Angyal István kivégzéséről.[SZJ] „Egy zsidóval kevesebb” – mondta vigasztalóan egyik zárkatársa, mire Karesz – aki egyébként túlzással sem volt filoszemitának nevezhető – úgy szájba vágta, hogy vérző képpel az ágy alá gurult. A belépő őrnek, aki a verekedés okát firtatta, azt válaszolta, hogy „Tisztelettel jelentem, nem tetszett a pacekja.”[SZJ] A váci fegyház egyik nyirkos sötétzárkájába került, a hírhedt „Doberdóra”, ahol a páros napokon félkosztot, a páratlanokon csak kávélöttyöt és egy kenyérrögöt kapott.

Ez a történet fényt vet arra is, hogy milyen alárendelt szerepet játszott Karesz életében az ideológia. Antiszemitizmusát habozás nélkül felfüggesztette, mihelyt „belevaló” zsidófiúval találkozott, márpedig Angyal több volt, mint „belevaló” – Karesz hősnek tekintette és felnézett rá. Azt is mondhatnám, hogy antiszemitizmusában alig volt ideologikus elem; ez nála csak egy általános atmoszféra lecsapódása volt, ködfelhő, melyet az első emberi lehelet elfújt. Másrészt semmilyen ideológiai ok nem lehetett annyira nyomós, hogy veszélyeztesse rab-szolidaritását. Szájba vágta a fasisztát, de semmi áron nem jelentette volna fel. Antikommunizmusa sem világnézeti forrásokból táplálkozott, hanem érzelmiekből, és legfőbb tartalma az a viszolygás volt, amelyet a rendszer frázisai váltottak ki belőle. Ezt nem sokkal összekerülésünk után tapasztalhattam. Karesz ugyanis fölöttébb érdeklődött a nézeteim iránt. Ahogy én, romantikus nosztalgiáktól vezérelve, megtisztelőnek éreztem, hogy egy „igazi” munkás varázskörében sajátíthatom el a börtönélet ábécéjét, úgy ő ki akarta élvezni, hogy egy „igazi” író megosztja vele bölcsességének tárházát. Ráadásul alkatilag is vonzódtunk egymáshoz: mindketten fiatalok voltunk, tele energiával és derűvel, a rabság nyomasztó lényeivel szemben mindketten a „csak azért is!” rongyrázó és egyben felszabadító pátoszát vonultattuk fel. Gyakran kuporodott mellém, többedmagával és egyedül is, hogy politikai felfogásomról faggasson. Én pedig illő lelkesedéssel kifejtettem neki az önigazgatásos kommunizmus programját. Az állami javak társadalmi tulajdonba mennek át, az országot a termelők tanácsainak alulról felépített rendszere irányítja, az alkotómunka felszabadul a központi gyámkodástól, és az értelmiségi műhelyek kizárólagos ügyévé válik, a termelőszövetkezetek önkéntesek és demokratikusak, és változatos formákban virulhatnak, a helyi lehetőségeknek és igényeknek megfelelően. Az ország kívül áll a katonai tömbökön és szövetségeken, melyeket kizsákmányolásra és osztályelnyomásra berendezkedett nagyhatalmak fenyegető ereje tart össze, így vagy ehhez hasonlóan folyt számból a szó, míg Karesz egyszer félbe nem szakított: „Pisti” – mondta –, „nemsokára borul a stelázsi, kitör a forradalom, és akkor én érted jövök egy tankkal, és beviszlek a Parlamentbe, és te dumálsz ott a rádióban, elmondod a programbeszédet, én meg ott állok mögötted a tankkal, és te leszel a góré, de ha azt mondod, hogy kommunista vagy, akkor ra-ta-ta-ta-ta-ta!” – és ujjával mutatta, hogyan lyuggat szitává gépfegyverével. Kommunizmusomat elfogadta tehát, csak magát a szót nem. Ő döbbentett rá arra, hogy nem horgonyozhatok le ártatlan irodalmárként a szavaknál, főként azoknál nem, melyek a lakosság túlnyomó többségének tudatában fényévnyire távolodtak el eredeti jelentésüktől. Ettől kezdve mindmáig szellemi-politikai létem legfőbb próbatételévé és mércéjévé is vált, hogy mennyire bírom feltérképezni a szavak, érzések és spontán megnyilatkozások mögöttes terepét.

Kis politikai szemináriumaimon olykor részt vett Vaszil Neszkosz is, egy húszéves, álomszép macedón fiatalember. Szüleivel együtt Markosz partizánhadseregének veresége után,[SZJ] a negyvenes évek végén költözött Magyarországra. A sztálinista vezetésű görög kolónia tagjaként szakmát tanult, egy angyalföldi vagy újpesti gyárban helyezkedett el. Fizetéséből csak csekélyke zsebpénzt tarthatott meg, a többit le kellett adnia, hogy ezzel is segítse a görög nép forradalmi harcát a kommunista jövendőért. Egyszer csak rájött arra, hogy a kolónia vezetői zsebre vágják az így begyűjtött összegeket. Ettől kezdve megtartotta fizetését, de helyzete a kolóniában tűrhetetlenné vált. Szerencsére a magyar lányok felkarolták, így hát függetlenedhetett szűkebb és tágabb értelemben vett családjától. A klán azonban utánanyúlt, kirúgatta a munkahelyéről, ettől kezdve Vaszil alkalmi munkákból és a nők jóindulatából tartotta fenn magát. A helyi görög vezetők azonban tovább zaklatták, fenyegették, börtönbe akarták juttatni. Vaszil néhány barátjával elhatározta, hogy kiszökik az országból, mégpedig repülőgépen. Tervüket két csoportban hajtották végre. Az első csoport, valamikor 1956 júniusában, sikerrel járt: hatalmába kerített egy Szombathelyről startoló gépet, mely Nyugat-Németországban ért földet. Ez volt állítólag az első sikeres repülőgép-eltérítési kísérlet Európában. A második csoport egyik tagja az utolsó percben megijedt, és besúgta az akciót. Abban a pillanatban, amikor Vaszil és két barátja felugrott a helyéről, a repülőgép hátsó fertályán elhelyezkedő belügyes mesterlövészek leterítették őket. Vaszil nem halt meg, de egy lövedék (vagy szilánk) még együttélésünk idején is arcának húsában időzött.

A forradalomban Vaszil kiszabadult, és – nem tudom már, miért – a görögök számára fenntartott általános iskolában kötött ki. Ez az iskola valahol a körút közelében volt, olyan vidéken, ahol dúltak a harcok. A szabadulót leírhatatlan állapotok fogadták: a tanárok és a görög kolónia egyéb vezetői mind olajra léptek, elbújtak valamilyen patkánylukba, sorsukra hagyva a 10-14 éves gyerekeket. Ezek többnyire az utcákon kószáltak, nem egy közülük fegyvert is szerzett. A házban se élelem, se pénz, tökéletes anarchia. Vaszil összegyűjtötte a gyerekeket, fegyvereiket elkobozta, megszervezte a belső rendet, majd az elhagyott sarki KÖZÉRT-ből megfelelő mennyiségű élelmet zsákmányolt (de: aláírásával ellátott jegyzéket hagyott hátra az elvitt holmikról), és együtt maradt pártfogoltjaival a forradalom, majd a szovjet invázió napjaiban is. Mivel a tanárok és funkcionáriusok még ekkor sem tértek vissza az iskolába, Vaszilnak nem volt szíve a gyerekeket magukra hagyva átsétálni a nyitott határon, noha tudta, hogy letartóztatása esetén régi perén kívül egy újat is a nyakába varrnak majd. A nagy sokára előbukkanó hősök aztán csakugyan rendőrkézre juttatták.

Ma is magam előtt látom kék tréningfelsőjében, amint ruganyos léptekkel fel-alá járva a női szépséget magasztalja. Tört magyarsággal és nagy ékesszólással előadott történetei pikánsak voltak ugyan, de sohasem ízléstelenek. Táncmulatságon egyszer felkérte egy lány – általában a lányok kérték fel őt, és ő boldogan követte a hívást –, olyan pici volt, olyan fiatal, Vaszil egy szemhunyorítás alatt beleszeretett, és egyben szánalmat is érzett iránta, szinte féltette magától, másrészt azonban sóvárgott valami testi intimitásra. Hirtelen lehajolt, és a lány ruhakivágásába lehelt, megfújkálta a kis izzadtságcsöppöket, „jáj, ha láttátok volna, a borzongó kis gyöngyöcskék” – ilyen költőien tudott beszélni, és szemének fehérje kétszeresre nőtt az elragadtatástól. Olykor játszi könnyedséggel felhúzódzkodott az ajtó fölötti résig. „Te!” – kiáltotta tompán a női házimunkásnak – „Te, édes, hallod, virítsd az árut!” Csakugyan elérte, hogy egyszer egy lány villámgyorsan lehajolt, és megmutatta neki a mellét!

Vaszil Neszkosznak egyébként tizenkét vagy tizenhárom éves ítélete volt már a repülőgép-eltérítési perben. Ezt az ítéletét azonban megsemmisítették, és új tárgyalás várt rá, alaposan kibővített vádirattal. Pere előtt elszállították tőlünk, azóta se láttam, és nem is hallottam róla. Ennek ellenére nincs kizárva, hogy életben maradt.

Zárkánknak egy harmadik tagja, aki szintén tartós hatással volt rám, semmiben sem hasonlított Vaszilhoz. „Dugó vagyok a Klauzál térről” – mondta bemutatkozásképp, majd megállt az ajtóban és szemlét tartott. Mintegy 160 centiméteres, széles vállú, valószínűtlenül kidolgozott izomzatú fiatalembert láthattunk, kék atlétatrikó virult csaknem földig érő télikabátja alatt. Egy szempillantás alatt otthon érezte magát. „Na frájerek” – kérdezte –, „kinek van spangnija?” Karesz megkínálta, leültek egymással szemben. „Mennyi hős egy kupacban” – mondta Dugó –, „melyik itt a vamzer?” Karesz fejével egy fiatalember felé bökött, akinek egyik karja gipszben volt. Weinhardt Vilmosnak hívták, és – fogalmam sincs, miért – első pillanattól kezdve mindenki besúgónak kezelte; talán más zárkákban ülő bulitársaitól származott az információ. Dugó felállt, széles mozdulattal kezet nyújtott Weinhardtnak. Ez megragadta egészséges kezével, de rögtön meg is bánta, mert a következő percekben nem bírt kiszabadulni a szorításból. Dugó egyébként egyszer játékból a bokszbajnok Kareszt is lefogta úgy, hogy ez mozdulni se bírt.

Ő sem először volt börtönben. Néhány évvel korábban disszidálni próbált, de a határ előtt lebukott. A Conti utcai kémelhárítóra[SZJ] vitték, és kémkedési pert akartak a nyakába varrni. Gumibotozták, szurkálták, égették, pörgették a korábban már vázolt módon, botra fűzve két íróasztal között, de nem bírták kicsikarni belőle az áhított vallomást. A kínzások következtében csípőficamot kapott, meg is operálták később. Végül két vagy három évet húzott le disszidálásért. Szabadulása után visszatért a Klauzál téri vagányok közösségébe. Budapest szegényebb vidékein a tereken már abban az időben is kialakult valamiféle lázadó életforma: a fiatalok reggeltől éjszakáig ott verték a blattot, vagy snóbliztak, alkalmi munkát vállaltak, vagy kisebb bűncselekmények segítségével szereztek pénzt maguknak. A legfőbb erény a bandabecsület és az összetartás volt, a szerzett javak nagyvonalú felosztása. Igen szabados szexuális morál alakult ki köztük, a lányok és a fiúk köztulajdonnak tekintették egymást. Én, az akkor még csaknem-monogám házasember, puritán és szemérmes családi és társadalmi tradíció neveltje, irigy álmélkodással hallgattam Dugó történeteit. Nekem még sosem akadt dolgom olyan lányokkal, akik kettesével állítanak be az emberhez, és rögvest akcióba lépnek, mintegy megosztozva a szolgálatkész férfiú különféle szervein. Beállít egy harmadik is, „a Marival már nem tudtam mit csinálni” – sóhajtott tűnődve Dugó –, „hát udvariasságból nyaltam neki”. Az „udvariasságból” szó nem gunyorosan, hanem tényszerűen csengett, Dugó az egyik vaságyon kuporogva gondterhelt képpel idézte fel a szóban forgó Marival kapcsolatos dilemmáját.

Nem tudom pontosan, mit csinált Dugó és a Klauzál téri társaság a forradalom idején. Célzásaiból mindenesetre azt hámoztam ki, hogy fegyvert szerzett magának, és felkereste egykori kínzóit. A nevüket meg a címüket már korábban kinyomozta. Elbeszélgetett velük, és ennek során mind féregnek bizonyultak: meg sem próbáltak védekezni, hanem könyörgőre fogták a dolgot. Dugó sohasem mondta ki világosan, hogy miként végződtek ezek a látogatásai, de én nem csodálkoznék, ha elbeszélése időpontjában a szóban forgó pribékek már nem lettek volna az élők sorában.

Egyetértek mindazokkal, akik forradalmi időszakokban kerülni szeretnék a népítélet és a személyes bosszú véres színjátékait. Jogérzékünk teli torokkal követeli, hogy a régi korszak bűnözőit törvényes úton vonják felelősségre. Meg kell nekik adni a lehetőséget a védekezésre, noha ezt ők maguk megtagadták egykori áldozataiktól. Ráadásul a népítélet ártatlanokat is sújthat, a bosszú légköre pedig felszabadítja a rossz ösztönöket, és merőben személyes leszámolásokra is vezet. A törvény ellenben, ha érvényt tud szerezni magának, megbízhatóan válogatja ki a valódi gonosztevőket, és bűneik mértékét árnyaltan deríti fel.

Mi történik azonban, ha a felnövő nemzedékek elvesztik bizalmukat a törvények hatalmában? Ha hozzászoknak az önkényhez, és ezt tekintik normális állapotnak? Sokan közülük – általában a tehetségesebbek, akikben vállalkozó kedv mocorog vagy vezetői hajlam, becsvágy – az önkény tárgyaivá is válnak, minden képzeletet felülmúló testi és lelki gyötrelmeket kell eltűrniük kiszolgáltatottan, a viszonzás reménye nélkül. Olyan terroristák áldozatai, akik hatalomvédte pozícióból, kockázat nélkül űzhetik undorító iparukat. Az ilyen emberek számára a forradalom: rendkívüli állapot, amelyben átmenetileg helyreállíthatják az igazság rendjét. Bosszújuk abból a meggyőződésből fakad, hogy a törvény a mi feltételeink közt sohasem szerezhet tartósan érvényt magának. Dugó például saját bevallása szerint egy percig sem hitt abban, hogy az oroszok végleg eltakarodnak az országból. Politikai programbeszédeimnek nem a tartalmán mulatott, hanem azon a derűlátó feltételezésemen, hogy eszményeim megvalósíthatók. A társadalom fogalmából kifolyólag igazságtalan, az értelmiség pedig ostoba, mert ezt az egyszerű tényt nem hajlandó tudomásul venni. Ha viszont az igazságnak csak kurta, átmeneti időszakait érhetjük meg, akkor ezekben kell meghoznunk és végrehajtanunk ítéleteinket. És valóban, ha feltételezem, hogy Dugó nem nyírta ki azokat a férfiakat, akik tíz hónapon át gyötörték őt, és megpróbálom elképzelni, hogy mi történt velük a Kádár János nevével fémjelzett korszakban, meg kell vallanom, hogy nem az akasztófán látom őket, és nem is a vádlottak padján (pedig szadista tömeggyilkosok voltak, nem vitás), hanem az új karhatalmisták között, akik a második szovjet invázió után hősiesen előbújtak rejtekhelyeikről, és végigverték fél Magyarországot. Később tapintatosan átcsoportosították őket a polgári élet különböző területeire, a kereskedelem vagy a kultúra szakértőivé magasztosultak. Hétvégi házukban szép nyári estéken vörösbor mellett nosztalgikusan felidézik hőskorukat. Ha mai tudásunk birtokában pillantunk vissza az októberi napokra, akkor aligha sikerülhet megcáfolnunk azok logikáját, akik azért vették magukra a leszámolással járó kockázatot és egyben a vért is, mert nem bíztak a törvény erejében.

Maga Dugó sosem filozofált ezekről a kérdésekről. Akárhogy végződtek is látogatásai egykori kínzóinál, erkölcsileg minden bizonnyal nem ellenezte volna elpusztításukat. Etikai problémákkal egyébként is keveset bajlódott, mert szilárd, megingathatatlan moralitás vezette, ízig-vérig közösségi ember volt, a bandaérdeket egyéni érdekei fölé helyezte. A kerületi rendőrkapitány őt kérte meg a környék közrendjének biztosítására, és ő meg is szervezte a Klauzál tér népét, olyannyira, hogy – legalábbis november 4-ig – azon a tájon nem volt se fosztogatás, se „fegyveres kéregetés”, se bármilyen erőszakos cselekmény. A zárkában is nagy tekintélyre tett szert, elsimította a vitákat, és védte a közös érdekeket, ha nem is mindig az illem előírásai szerint.

Egy ízben például majdnem lebuktunk, mert zárkánk egyik lakója, egy húszéves, igen érzékeny fiú, akit festői ambíciói miatt „Müvi”-nek becéztünk, ábrándos szerelmi levelezésbe bonyolódott a fölöttünk lévő zárka egyik hölgy-foglyával. A lány a sétán észrevette az ablakból bámészkodó Müvit, jeleket adott neki, így kezdődött az ismeretség. Müvinek esténként levél érkezett fentről, spárgára erősített drótra tűzve. Fél óra múlva ismét leereszkedett a spárga, és vitte fel Müvi egyre érzelmesebb válaszait. Egyszer azonban felharsant lentről a „Harmadik emelet tizennyolc”, és Karesznak csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült elhárítania a fegyelmi büntetést. Leszakította a spárgát, a vécébe dobta és lehúzta, a levéllel együtt, amivel persze Müvinek nagy fájdalmat okozott. A belépő őröknek szokott módján elmagyarázta, hogy ő mint zárkaparancsnok nem tűrne ilyen levelezgetést, „Elképzelhető, hogy a tizenhetes zárkában, esetleg a tizenkilencesben leveleztek, de nálunk nem”, és így tovább. Ezt még nagy nehezen megúsztuk, de a szerelmesek Karesz figyelmeztetése ellenére továbbra is ragaszkodtak az érzelemcserének ehhez a közveszélyes módjához. Így hát Dugó mindkét zárka érdekében akcióba lépett. Müvi válaszlevele helyett a sajátját tűzte a drótra. A levél kezdetére mindmáig emlékszem: „Te büdös kurva, azt hiszed, nem tudom, hogy már annyi fasz lógott beléd, hogy háromszor körülérné az Egyenlítőt.” Erre persze semmilyen válasz nem érkezett. Müvi mind bánatosabban ült az ágyon, míg fel nem világosították hölgye elhidegülésének okáról. Valósággal kétségbeesett, de két nap múlva szerencsére jött egy csalódott szakító levél, és ekkor Karesz és Dugó engedélyezett neki még egy irományt, hogy kimagyarázhassa magát.                       

Karesz a politikai bölcsességemre áhítozott, Dugó pedig irodalmi ismereteimre, írókról kellett beszélnem, verseket mondtam fel és elemeztem neki. Főként Arany Jánosról kérdezgetett – a Toldit töviről hegyire el kellett magyaráznom. Míg ezt írom, az az ötletem támad, hogy talán e nagy hős testi ereje vonzotta Dugót, rokonlelket sejthetett benne, de olyat, akit a Múzsa magasztos szférájába emelt. (Egy ízben Vaszil is közbekotyogott – „Toldi” – mondta – „arról hallottam, az volt az a csávó, aki faszával betörte a bejárat rácsát”. Vaszil persze nem Arany János szövegét ismerte, hanem a Lőwy Árpád-féle pornográf persziflázst.[SZJ]) Dugót a költészet komollyá, szinte szomorúvá tette. Fel-alá sétáltunk, ő kék trikójában, melyre hidegben felhúzta télikabátját, én nyűtt öltönyömben, és betöltött bennünket az összetartozás testvéri érzése. Engem hallgatóm intelligenciája döbbentett meg, őt pedig annak felismerése, hogy a magyar költészet: tragédiagyűjtemény. A korán meghalt őrült zsenik, a szifilitikus világszellemek, a változatos eszközökkel halálra gyötört, csaknem-éhen-halasztott, meg-nem-értett vagy félreértett géniuszok randevúja egy Magyarország nevű lichthofban[SZJ]: költészetünknek ez az alapszituációja megzavarta és felkavarta. Eddig feltehetően fényesnek és dicsőségesnek vélte a költői pályát.

Tárgyalása előtt egy nappal félrevont, és közölte, hogy másnap vagy kötelet kap, vagy szabadon engedik, másfajta ítélet nem lehetséges. Ha szabadulna, kicsempészi börtönben írott verseimet, és a következő napon délután háromkor elhozza Verát az ügyészségi folyosóra a zárkánkkal szemközti ablakhoz. Megidéztette a kerületi rendőrkapitányt a védelem tanújának, és megüzente neki, hogy a Klauzál tér jelen lesz a tárgyalóteremben. Ha a rendőrkapitány elmondja, amit tud, akkor ezt egyikünk sem éli túl; ha viszont okosan vall, akkor másnap este nagy muri lesz a Klauzál téren.

Másnap tízkor elvezették Dugót. Karesz meg én, a beavatottak, köpni és nyelni sem tudtunk az izgalomtól; de a többiek is, noha nem sejtették a veszély mértékét, feszülten várták az eredményt. Dugót mindenki szerette, az egy Weinhardton kívül, akinek – amikor vamzer-hírneve ismét megerősítést nyert – a szeme alá csapott. Noha az ütés pillanatában visszafogta az öklét, Weinhardt szeme rögvest eltűnt egy roppant daganat mögött. Az őr benyitott – mi két sorban felálltunk a zárkaajtóval szemközt. „Hát magával mi történt?” – kérdezte az őr. Weinhardt az első sorból hátranézett, lefelé, az aprótermetű Dugóra, és azt felelte a tökéletes csendben, hogy ételosztáskor elbotlott, és beütötte fejét az etető sarkába. Nyilvánvaló volt, hogy másfajta válasz esetén Dugó az őr jelenlétében üti agyon.

„Péter” – mondta Dugó, amikor visszatért a zárkába –, „jöttem a cuccomért.” Miközben összeszedte kis motyóját, odacsúsztattam neki Fő utcán írott verseimet. „A rendőrkapitány rendes frájer” – mondta. – „Tanúsította, hogy én védtem a személy- és vagyonbiztonságot a Klauzál téren, és nem engedtem a srácokat fegyverrel balhézni. Az ügyész erre letört, mint a bili füle, a bírónő meg póterre vágott.”[SZJ] „Biztos jól baszták meg az éjjel” – kottyant közbe egy hang. Dugó a fejét rázta. „A rendőrkapitányon múlt – felelte –, jól tette, hogy körülnézett a teremben.” Vigyorogva lépett ki a zárkából. „Találkozunk odakint” – mondta búcsúzóul. Erre azonban nem került sor. Még egyszer láttam, másnap háromkor, a zárkával átellenben az ügyészségi folyosón, ott állt Verával, integetett, trikója kéken virult nyitott télikabátja alatt.

(Még egyszer küldtem ki verseket a Markó utcából, Gyurkó Lászlóval, akivel szabadulásom után pár évig barátkoztam is. Gyurkó írónak készült, de tehetsége nem tartott lépést a becsvágyával, ezért felcsapott hivatalos írónak. Fiatal korában igen bizalomgerjesztő, kedves fiú volt. Tárgyalása előtt a sétán hozzám csapódott, és tudatta, hogy feltehetően szabadulni fog; ha valamit ki szeretnék küldeni, szívesen kiviszi. Másnap csakugyan szabadon engedték, és ő megjelent a zárkámban, hogy elbúcsúzzon tőlem. Hogyan érte ezt el? – máig sem tudom, hiszen szabadulás előtt soha senkit nem engedtek más zárkába, mint amelyikben lakott. Kezébe csúsztattam Markó utcában írott verseimet. Csak szabadulásom után derült ki, hogy e küldemény sohasem érkezett el a címzetthez. Amikor Gyurkót kérdőre vontam, azt válaszolta, hogy a börtönirodán levetették vele a cipőjét, és zoknijában megtalálták a költeményeimet. Verának azért nem számolt be erről, mert nem akarta felzaklatni, hiszen már amúgy is szörnyen izgatott volt közelgő tárgyalásom miatt. Noha akkoriban még barátok voltunk, szörnyen ostobának találtam ezt a magyarázatát. Mindenképp értesíteni kellett volna engem arról, hogy verseim a vádhatóság kezére kerültek. Csak később merült fel bennem a kérdés, hogy miért nem kaptam fegyelmit kicsempészett írásaimért? Miért nem csatolták őket perirataimhoz, egyéb izgató verseim közé? Ilyen lebukást normális körülmények között nem lehetett a börtönben megúszni. Gyurkó iránt elnéző barátaim azt remélik, hogy csak megijedt az utolsó pillanatban, és lehúzta a vécében remekműveimet. Semmiképp sem szeretném feltételezni, hogy a hatóság a postást akarta fedezni ezzel a példa nélkül álló diszkrécióval.)

2.

Betűzgetem az elfakult ceruzasorokat a vécépapíron – a versekhez írott kísérőlevélben praktikus óhajok keverednek elvi megnyilatkozásokkal, íme: „Ha beszélgetni akarsz velem, gyere el a Markó utcai épület Nagy Ignác utcai bejárata felé, a II. emeletre, a Bajcsy-Zsilinszky út felé néző ablakhoz. Fütyüld a csapatfelhívót” (vagyis közös cserkész-füttyjelünket), „és less fölfelé, a harmadik (felülről második) emeletre. Kockázat nincs, legfeljebb elkergetnek. Várlak!” És: „Ha megkaptad e verseket, a vasárnapi cigarettásdobozok egyikét tintás kézzel fogd meg.” A költeményeket egy fogadalommal toldottam meg: „Nem leszek legénykedő, se gyáva. A valódi ellenforradalomtól elhatárolom magam, de október 23-át nem tagadhatom meg. Rengeteget gondolkodtam, tapasztaltam itt – látom utamat.”

„Kedves, boldoggá tesznek rendkívüli beszélőink. Mint süketnémák is szeretjük egymást, ugye?” – olvasom egy másik vécépapíron. Ezek szerint még egy levelem ért célba, de sejtelmem sincs róla, hogy ki volt a vivője. „A Lukács-hírrel[SZJ] igen-igen megörvendeztettél, főként ha hazatérése – mint hiszem és remélem – politikai kompromisszumot nem jelent. Nagyon sokat jelentene, ha eljönne tanúnak – de a világért se tegye meg, ha ez politikailag kínos és káros a számára. (Nem vicces, hogy én adok tanácsot neki?)” Lukács György, akit Nagy Imrével és elvbarátaival együtt 1956 novemberében Romániába deportáltak, április 11-én tért haza. E hírt Vera nem mondhatta el folyosói beszélőinken (hiszen meglehetősen analfabéták voltunk a süketnéma nyelvben), valószínűleg a tisztasági csomagban csempészte be hozzám, szappanra karcolva, vagy levélformában, a fogkrém tubusába rejtve. Ily módon kaptam tőle üzeneteket, mint ezt egy verstöredékem is bizonyítja, úgyszintén a Markó utcából:

Mert írni tilos s a virágok                                         
illat-lelke itt meg nem él,                    
a fogpaszta: szerelmi zálog,                                             
a szappan: szerelmeslevél.

A Lukács-hírt valóban nagy örömmel fogadtam. Az Öreg már a hetvenkettedik évében járt, és noha égbekiáltó egészségnek örvendett, senki sem tudhatta, miként viseli el fogva tartása körülményeit. Ezekről a körülményekről sem tudhattunk semmit; de a legrémesebb feltételezéseket sem lehetett eleve elutasítani. Ha már elhurcolták a jugoszláv követség csapdájába menekülteket, akiknek Kádár János ország-világ előtt büntetlenséget és szabadságot ígért, akkor elképzelhetőnek látszott az is, hogy kazamatákban tárolják őket, vagy a román politikai rendőrség kínzókamráiban. Kivégzésektől akkor persze még nem tartottam, dialektikus hajlamaim ellenére sem jöttem rá arra, hogy a szószegések, mennyiségileg kellőképpen gyarapodva, új minőségbe csapnak át, és hogy a valóság rossz korszakokban letromfolja legbaljóslatúbb elképzeléseinket is.

De Lukácsnak nemcsak egészségét és életét féltettem, hanem erkölcsi tartását is. Tudtam jól, régebbi beszélgetéseinkből, hogy Nagy Imrét program nélküli (habár kommunista) politikusnak tekinti, munkatársait pedig olyan ex-kommunistáknak, akik – Donáth Ferenc és Újhelyi Szilárd kivételével – kiábrándultságukban „közönséges liberálisokká” züllöttek. Lukács szemében a kommunistából lett liberális szellemi-politikai értelemben áruló, mert a „formális” vagyis polgári demokráciával szemben felfüggeszti kritikáját, magyarán kiegyezik ennek gazdasági rendjével, a kapitalizmussal. Attól tartottam – mint később kiderült: teljesen alaptalanul –, hogy e különbségek és ellentétek felbomlasztják szolidaritását, és hazatérését fogolytársainak deklarált cserbenhagyásával vásárolja meg. Ez rettenetes csapás lett volna a számomra. A „Nem vicces, hogy én adok tanácsot neki?” kisiskolásan csengő kérdése jelzi, mekkora szükségem volt akkoriban még arra, hogy minden szempontból magam fölött állónak tudhassam.

Második levelemben már a tárgyalásomra készülődöm. Erre május 6-án került sor, utasításaimat tehát valamikor április második felében formulázhattam: „Az ügyvédnek: kérem, ne jusson eszébe, hogy engem zsidó származásommal mentegessen: mint magyar cselekedtem, így is akarok helytállni magamért. (A zsidóprobléma: itt jövök rá teljes, fájdalmas mélységére.) Másrészt: ne állítsa be hajdani, rákosista becsapottságomat érdemnek, mint Kádár Miklós, aki azt akarta a nyomozó előtt bebizonyítani, hogy Rákosi-versemet mint jó kommunista írtam. Én is beszélek még vele e két dologról, ha lesz időm – te mindenképpen tolmácsold és – ha kell – indokold is meg, úgy ahogy én tenném.” Kádár professzornak vissza kellett adni a megbízatását, mert az egyetemi tanároknak, akikre az ifjúság nevelésének szent feladata hárult, időközben megtiltották, hogy politikai perekben védőügyvédekként szerepeljenek. Családom új ügyvédet kért fel, apám egy másik barátját, dr. Zalán Kornélt, egy rokonszenves, korrekt gentlemant (előttem a hivatalos papír, Vera aláírásával, „Tudomásul vettem, hogy a védelem elvállalása díjtalanul történik”), és nekem semmi kedvem nem volt a Fő utcai meddő szócsatát a Markó utcában még egyszer lebonyolítani. Ami a zsidóproblémát illeti, teljes, fájdalmas mélységére nem itt döbbentem rá, hanem sokkal később, Márianosztrán, így hát egy későbbi fejezetben szándékozom értekezni róla. (Bár még valószínűbb, hogy ott sem, és mindmáig sem hatoltam le a mélyéig, mert még mindig elképesztenek, feldühítenek és naiv ámulatba ejtenek a rasszizmus megnyilatkozásai. Régi barátom, Csoóri Sándor a minap tudatta velem, hogy engem általában nem is tekintenek zsidónak. „Nekem is csak akkor jut eszembe, hogy az vagyok – válaszoltam neki –, amikor éppen el akarnak gázosítani.” Nevetett, de nem túl jókedvűen; és én is mordul vigyorogtam. Tekintsem kitüntetésnek, hogy nem tartanak zsidónak? És: elfogadható-e egy ilyen kitüntetés mindaddig, ameddig a „zsidó” szó nem valamiféle származási tényt jelöl csupán, hanem kvalitásjelző pro vagy contra? És: ha nem is tekintenek annak, mégis olyannak tekintenek, aki noha az, nem az, nekem pedig – noha nem tekintem magam annak –, annak kell magam tekinteni mindaddig, amíg annak tekintenek vagy nem tekintenek annak. Mit tehet az ember? Rossz szájízzel legyint.) Itt csak azt szeretném megjegyezni, hogy már a forradalom idején is mérhetetlenül felbosszantottak azok az ismerőseim, akik az eseményeket speciális zsidó szempontból ítélték meg, és egy esetleges későbbi antiszemitizmustól tartva bárkivel lepaktáltak volna, aki megmenti őket ettől a félelemtől. Úgy gondoltam (és gondolom ma is), hogy a zsidókérdés a demokrácia problémakörébe tartozik, ennek része. Akinek a számára ez a legfontosabb, az csak olyan országban – Izraelben – tud megmenekülni a boldogtalan tudat gyötrelmeitől, ahol ez a részkérdés a középpontban áll.

Csodálkozva olvasom, hogy a szóban forgó vécépapíron egyéb olyan dilemmáknak is hangot adok, amelyekkel mindmáig bajlódnom kell. „Most jöttem rá, hogy forradalmárnak lenni nem forradalmi napokban annyit jelent, mint magányosnak lenni a közösségért, a közösségben, közösségi életformában. A Közösség, a Nép, a Tömeg nem olyan magasztos, mint ahogy ezt romantikusan elképzeltük – el van nyomorítva, ez az igazság. Nem hódolni kell, hanem nevelni – hogy adott pillanatban minden egyént és »nevelőt« elképesszen, magához méltóvá neveljen.” Ezekben az első hónapokban nyilvánvalóan azzal a megoldhatatlan feladattal bajlódtam, hogy összeegyeztessem a forradalmi tömegekről alkotott fennkölt emlékeimet újdonsült börtöntapasztalataimmal. A vakmerő, önfeláldozó hősök, a gyorsan kiformálódó erkölcsi-politikai közösségek, a forradalom tisztaságát óvó lakosság, mely fittyet hány még a legális és illegális nyerészkedés csábításainak is, a kölcsönös segítőkészség gyönyörű példái, a „hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete”-i[SZJ] az egyik serpenyőben, a másikban ugyanez a nép kicsinyessé züllve, irigyen, önzőn, csak a saját érdekeit tartva szem előtt. Lőrincz bácsi például, egy vasutas Nyugat-Magyarországról, aki pénzért disszidenseket csempészett át a határon, a kétségbeesés paroxizmusába zuhant, ahányszor más levesében több húsdarabkát fedezett fel, mint a magáéban. Árgus szemmel járt csajkáról csajkára, „Az enyémben csak kettő van!” – kiáltotta, ha magánál szerencsésebbet talált. Én úgy vívtam ki irigy gyűlöletét, hogy tízszer pottyantottam vissza majd halásztam ki a léből ugyanazt a húscafatot, és ezt a mutatványt megismétlem, ahányszor csak húshoz volt szerencsénk. „Hogy lehet ez?” – sírta Lőrincz bácsi –, „hogy lehet mindig ilyen mázlid?” – és gyanakodva végigmért. Na már most ez a tisztes vasutas, a maga magyaros bajszával, zömök termetével, szemüvegével és őszes, gyér hajával riasztóan emlékeztetett az általam oly nagyon tisztelt Nagy Imre miniszterelnökre. Mintha e két embert ugyanaz a színész játszotta volna, hogy egy testben elevenítse meg egy nemzet jó és rossz lehetőségeit. Aztán ott voltak a zárkában azok a tisztes parasztemberek, akik forradalmi érzületüket a falujukban felállított szovjet emlékmű leszarásának útján fejezték ki. 1945 után minden magyar faluban emeltek ilyen emlékművet az elesett szovjet katonák tiszteletére, de a nép ezekben az idegenszerű és többnyire fölöttébb ízléstelen obeliszkekben kezdettől fogva a szovjet hadsereg jelenlétének jelképét látta. Ebben a hatalom egyet is értett a néppel, különben nem osztogattak volna négyéves börtönbüntetéseket egy-egy szarkupacért. Érthető, hogy sokan csak hátsó felükkel tudták artikulálni hazafias buzgalmukat, de azért a zárka hétköznapi életét nem villanyozták fel az efféle honfiak. „Ötször annyi szaromat megenném – mondta egyikük –, csak kiengedjenek.”

Példáim nem a legszerencsésebbek: az utcai harcok során és a munkástanácsok idején Budapest utcáin és gyűléstermeiben nem az embercsempészek és emlékműgyalázók domináltak. Akik az október 23-át követő időkben kitűntek, azok többnyire megőrizték integritásukat és erkölcsi színvonalukat a börtönben és még az akasztófa alatt is. Csakhogy a börtön lakossága a legkiválóbbakból és a legsilányabbakból tevődött össze, és nekem, aki az előbbiekre készültem fel, a tömegzárka poklában nagy megrázkódtatást jelentett az utóbbiak gátlástalan vacaksága. Volt például velünk egy cigányzenész, akit azzal vádoltak, hogy felkergetett a háztetőre egy ávóst, aki aztán menekülés közben lezuhant onnan, és meg is halt. Ez a cigányzenész állandóan a régi szép időkről ábrándozott, amikor ő még Óbudán muzsikált, és az arisztokraták megköpdösött százpengősöket ragasztottak a homlokára. Az efféle történetek megviseltek, és kétségekkel töltöttek el. Ennek a levélben is hangot adtam: „Mindenben kételkedni – vallotta Marx. Minden humanizmus alapja ez, ha nem vezet el nihilizmushoz. A realista és forradalmár útja: elkeseredett harc az illúziók ellen és az eszményekért. Mindenben kételkedni és nem elveszíteni a kételkedés értelmét, az Igent – ebbe kapaszkodnék bele, ha erre módom lenne még.”

• Börtöneink