N. Kósa Judit

Nyomtatóbarát változat

Tőzsdepalota

A Tőzsdepalota sorsa az első perctől kezdve összefonódott a Lipótvárosban terpeszkedő, rossz emlékű Újépületével. Bár más helyszín soha nem került komolyan szóba a felépítésére, a kormány és a városvezetőség jó ideig nem tudta eldönteni, mit kezdjen a kiegyezés után feleslegessé vált épületóriással.

Az Újépület telkének szabályozási terve csak 1898-ban készült el. A tőzsde vezetősége a kétezer-ötszáz négyszögöles telket kilencszáz koronás négyszögölenkénti áron kapta meg a kormánytól, a vételárat tíz év alatt kellett kifizetniük. 1899 májusában írták ki a nyilvános tervpályázatot az új épületre. Az eredményhirdetésen kiderült, hogy nemcsak az első díjat, hanem a két második díj egyikét is Alpár Ignác nyerte el. Az már csak jellemző adalék, hogy a második díjjal jutalmazott, kevésbé költséges terv kidolgozására kérték fel az építészt.

Az egész építkezés 4,4 millió koronát emésztett föl. A teljes összeget a tőzsdetanács teremtette elő úgy, hogy hatvanévi lejáratra négymillió korona jelzálogkölcsönt vett fel. Nem csoda, hogy leszögezték: a „felesleges fényűzés kerültessék”.

1902 októberében kezdték meg a földmunkát, 1905. augusztus 1-jére készült el az épület. Spórolás ide vagy oda, grandiózus lett. A két tőzsdetermet az épület két szélén helyezték el, a központi kupolacsarnokból ruhatárként is szolgáló oszlopos foyerek vezettek az üzletkötések helyszínére. Voltak kényelmes irodák, társalgók is, nem beszélve a kor nagy újításáról, a negyvennégy hangszigetelt telefonfülkéről. A földszintet – bevételszerzés céljából – bérlők rendelkezésére bocsátották.

A tőzsde 1948. március 31-én fejezte be működését. Az ötvenes években a reprezentatív épület Technika Háza néven támadt fel, itt kaptak helyet a tudományos egyesületek, az árutőzsdeteremben kiállításokat rendeztek. Az évtized végén az értéktőzsde helyén rendezték be „a Magyar Rádió és Televízió Vállalat televíziós részlegének” irodáit, stúdióit. Bár műszaki múzeumot is szántak ide, ebből semmi sem lett, mert a televízió a hatvanas évek végére az egész épületet elfoglalta. A terveken oly világos alaprajzok az átépítések során elmosódtak. A tágas közlekedőtereket szétszabdalták, a padlásteret beépítették. A termekben stúdiókat és vetítőket építettek. Az árutőzsde helyére került a hatalmas költséggel kialakított IV. stúdió: itt a főfalakig mindent kibontottak.

A folyamatosan anyagi gondokkal küzdő Magyar Televízió még 1999-ben eladta a feje fölül az épületet, azóta albérlőként, egyelőre egy újabb tévészékház felépülésének reménye nélkül működik benne. Az új tulajdonos, az ÁPV Rt. azonban két pályázat dacára sem talált alkalmas jelentkezőt, így az utóbbi években inkább az került szóba, hogy kormányzati reprezentációs célokra alakítják át a Tőzsdepalotát. Ennek költségeit azonban még megtippelni sem merte eddig senki.

Mai Manó Ház

Budapest fejlődésének leglátványosabb korszakában, az 1890-es évek elején építtette fel lakó- és műteremházát Mai Manó cs. és kir. udvari fényképész az Operához közel, a Nagymező utcában. Átmeneti volt a kor, két korszak határán egyensúlyozott az épület is: az akkor világszínvonalú technikának számító vasvázas házszerkezetet a divatnak megfelelően eklektikus cukorkásdobozként öltöztette föl a tervező.

Az épületen belül azonban minden a tökéletes funkcionalitást szolgálta. A fényképezkedni vágyók a díszes főbejárattól először az első szinten lévő irodába jutottak. A helyiség maratott mintás ablakai jótékonyan takarták a körgangos bérlakásszárny látványát – az utcai oldalon a tulajdonos lakása volt ugyanis. Az elvárások és lehetőségek megtárgyalása után egy csodás tölgyfa lépcsőn vitt az út a színes ólomüveg ablakokkal díszített fogadótérbe. A szükséges felkészülés után beléphettek a napfényműterembe, ahol aztán a fényképész elkészítette a kért felvételeket.

Noha eddig minden kényelmesen és ráérősen folyt, a mesterek innentől az idővel versenyeztek. A lemezt mielőbb kezelésbe kellett venni, hogy a rajta rögzített információ el ne illanjon. Ezt a célt szolgálta a napfényműterem melletti labor, valamint a tetőtérbe vivő belső lépcső, akárcsak az épület falában megbújó aprócska lift. A képet előhívták, retusálták, színezték, felkasírozták, sokszorosították, ahogy a kuncsaft parancsolta. Neki más dolga már nem is volt, mint a kiadópulthoz járulni.

Ez a tökéletes rend azonban feleslegessé vált, amikor Mai Manó halála után az utolsó fényképész is elköltözött a házból. Nem csoda, hogy a következő meghatározó tulajdonos, Rozsnyai Sándor 1932-ben alaposan átalakította az épületet. Az udvar beépítése és a ház teljes „alábányászása” árán létrehozta a legendás Arizona mulatót, s hogy a vendégek kényelmesen közelíthessék meg, egykarúra cserélte a bejárat addig kétkarú lépcsőjét. Az okafogyottá vált napfényműterem üvegteteje helyén viszont nagy teraszt építtetett.

A második világháború után az épület nem kerülhette el a bérházak jellemző sorsát. Tágas tereit apró lakásokra osztották, első emeletére iroda költözött – sokáig a Magyar Autóklub működött itt. Belső díszei jórészt odavesztek, az utolsó ólmozott üvegablakok elkótyavetyélését Ráday Mihály városvédő a testével akadályozta meg.

A feltámadás csak 1993-ban jött el: akkor, amikor a Magyar Fotográfiai Múzeum alapítói az első szobát megszerezték az épületben, hogy így építsenek ki hídfőállást a Magyar Fotográfusok Háza számára. Akkortól négyzetméterről négyzetméterre foglalták vissza a csodás épületet. Helyreállították a napfényműtermet, s benne a falat borító hajdani festményeket. Könyvtárat és irodákat alakítottak ki, tágas kiállítótermekre tettek szert. A diadal azonban még nem teljes: a hajdani Arizona mulatót, amely ma Thália régi stúdió néven színházterem, mindmáig nem sikerült megkapniuk a fővárostól.

Hungária Fürdő

Pest egyik leghíresebb fürdője működött a Dohány, a Nyár és a Klauzál utca által közrezárt tömbben. 1827-ben bukkantak rá a hideg vizű, vasas forrásra a Nyár utca mentén. Az úgynevezett Gamperl-féle fürdőt az 1838-as árvíz lerombolta ugyan, de az egyre népesebb – a vezetékes vizet viszont még évtizedekig nélkülöző – környék érdemessé tette az újjáépítést.

Bár a századfordulón szinte már minden környékbeli épületbe eljutott a pesti vízvezeték, ez a tény – a fürdőszobák jóval lassúbb elterjedése, illetve körülményes használata miatt – egy csöppet sem csökkentette a fürdőre való igényt. Míg 1854-ben tizenkét szobában tizenöt kád várta a vendégeket, az 1910-es években már egész fürdőkomplexum működött az Ágoston Emil műépítész által tervezett, szecessziós épületben. Ekkoriban négy gőzfürdő, két olcsó népfürdő, hatvan kád, termálmedence, uszoda és persze szálloda, mosoda és vendéglő is volt a Dohány utca mögötti, hét házhelyet elfoglaló tömbben. Egyszerre akár ezer ember is megmártózhatott a három kútból fölbugyogó vízben.

Az idő előrehaladtával persze csökkent az érdeklődés a hideg vizű fürdő iránt. Az uszodát még a két világháború között színházzá alakították, egyre nagyobb szerephez jutott a Nyár utcai sarkon felépült szálloda. Ez lett a vidékről Pestre felruccanó, tisztes gazdálkodók bázisa.

A fürdő – a talaj megsüllyedése miatt – 1955-ben zárt be, az épületekben akkortól irodák működtek. A színház 1963-ban, a Continental Szálló 1970-ben csukta be kapuit. A rendszerváltás után az állami tulajdont privatizálták, a vállalat azonban tönkrement. 1995-ben egy ékszer-nagykereskedő vette meg az ingatlancsoportot, majd egy évvel később továbbadta. A tulajdonos azóta kivár: a helyi védettség alatt álló, 2005 februárjában műemlékké is nyilvánított épületegyüttesből mindig csak annyit bont el, amennyi éppen életveszélyes. Már nyoma sincs a Continentalnak és a Klauzál utcai népfürdőnek, a Hungáriából csak egy kémény meg a lepusztult homlokzat áll. Idő kérdése csak, és kezdődhet a zöldmezős beruházás.

Várkert Bazár

A Várkert Bazár históriája a maga módján rekorder: az egyetlen magyar építmény, amely valaha – jelesül 1996-ban – fölkerült a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékének listájára. Pedig a kiegyezés után még jó ötletnek tűnt egy nagyszabású üzletházzal megkoronázni a déli Duna-partot, és egyúttal feljárást nyitni a Várkerten keresztül a királyi palota felé. A tervezési megbízást Ybl Miklós kapta, aki rámpával összekötött teraszokat szánt a Várlejtő alá. Hogy a palotából letekintő királyt semmi se zavarja, csak a hosszan elnyúló épület két végén lévő bérházakat rajzolta háromemeletesre.

1883-ra elkészült a hatalmas épületegyüttes, de a várt csoda elmaradt. Az üzleti élet odaát pezsgett, Pesten, így a bazár üzletei pillanatok alatt tönkrementek. A helyiségekbe előbb a Történeti Képcsarnok költözött be, majd szobrászok és festők foglalhatták el a tágas, világos termeket. Az épületegyüttes történetében csak az 1950-es években, a budai Vár rekonstrukciójakor következett fordulat. Helyreállították a középkori erődítéseket, ezzel fölszabdalták a palotához vezető sétaútvonalat. Egyúttal elpusztították az épületeket védő szellőzőrendszert is, így megindult a vizesedés. A romlást végül a hatvanas–hetvenes évek emblematikus szórakozóhelye, a Budai Ifjúsági Park tetőzte be. Mikor 1982-ben egy leomló korlát halálos balesetet okozott, végleg bezárták a bazárt.

Szálloda, műkincskereskedelmi központ, fitneszcentrum, gyógyvízcsarnok – ezek voltak azok a tervek, amelyek az utóbbi évtizedekben a legtovább tartották magukat a Vár alján. De a műemléki helyreállítás követelménye mindig megkötötte a reménybeli befektetők kezét, az államnak viszont elméletben sem volt annyi pénze, amennyivel a felújításba bele lehetett volna vágni. Kormányhatározatok követték egymást, míg végül 2000-ben kiírták a hasznosítási pályázatot.

Az előszerződést 2002 végén kötötték meg egy többségi kanadai tulajdonban lévő kft.-vel. Ennek értelmében a cég hatvan évre ingyenes használati jogot kap az épületegyüttesre, viszont saját költségén kell megvalósítania a műemléki helyreállítást és az épületnek új funkciót biztosító térszint alatti kiegészítést. A beruházás több tízmilliárdosnak ígérkezik. A munkát a lakóépületek irodaházzá alakításával kezdik. Egyelőre nem világos, milyen funkciót szánnak a tulajdonképpeni bazárnak, de azt ígérik, hogy helyreállítják az összeköttetést a Várral.

Sándor-palota

1805-ben épült föl Budán, a Palota és a polgárváros határán a Sándor grófok klasszicista stílű palotája. Leghíresebb lakója a lovasbravúrjairól nevezetes Sándor Móric volt – persze csak addig, amíg a kiegyezést követően az állam meg nem vásárolta miniszterelnökség és rezidencia céljára az épületet.

Az átépítés Ybl Miklós tervei alapján valósult meg, a szükséges modernizáció mellett ekkor készült az első emelet néhány terme előtt végigfutó pazar terasz is. Ybl pompás, neobarokk művét aztán Hikisch Rezső bírálta felül a húszas években, az utolsó nagy átépítés alkalmával; akkor néhány újabb terem is neoempire köntösbe öltözött.

A palota a második világháborúban romba dőlt, néhány főfala is leomlott. A szerkezeti helyreállításra 1955-ben került sor. 1967-ben kiviteli terv készült a Munkásmozgalom-történeti Múzeum itteni elhelyezésére, két évvel később a kormány vendégházának szemelték ki az épületet. 1978-ban az Építészeti Múzeumnak szánták.

Első ízben 1993-ban vetődött fel, hogy a Szent György tér és környéke váljon ismét kormányzati negyeddé. Az Antall-kormány elképzelései szerint a Miniszterelnöki Hivatal költözött volna a Sándor-palotába, míg a köztársasági elnöknek új rezidenciát emeltek volna az egykori Teleki-palota helyén. 1994. március 31-én kiírták az erre vonatkozó tervpályázatot, de a Horn-kabinet már nem pártolta az ötletet, és az időközben elkészült hatástanulmányok is azt mutatták, hogy a Vár nem bírná el egy kormányzati negyed forgalmát.

Az újabb, 1995-ös kormányrendelet már csak „méltó” hasznosításról beszélt. Megindultak a régészeti feltárások, 1997-ben pedig úgy látszott, hogy a Sándor-palota reprezentatív állami rendezvényeknek ad majd otthont. 1999 elején, amikor felröppent a hír, hogy szó van a Néprajzi Múzeum Miniszterelnöki Hivatallá való átalakításáról, úgy lehetett tudni, a köztársasági elnök hivatala költözik fel a Sándor-palotába. 1999 júliusában viszont újabb kormányrendelet készült. Eszerint a miniszterelnök számára újították volna fel állami beruházás keretében az épületet. Az ütemezés szerint a választások „előestéjére”, 2002. március 15-re kellett elkészülni a munkával.

Bár a beruházás annak rendje és módja szerint, hivatalosan 2,2 milliárd forintos költséggel befejeződött, a tökéletesen berendezett, modern technikával és biztonsági berendezésekkel ellátott, mégis műemléki hűséggel rekonstruált épületbe végül nem költözött miniszterelnök. A Medgyessy-kormány döntése alapján 2003 januárjában a köztársasági elnök hivatala foglalta el a palotát.

Erzsébet téri buszpályaudvar

Az akkoriban épp Sztálin – korábban Erzsébet, majd Engels, végül újra Erzsébet – téri buszpályaudvar 1949-ben került tető alá. Az építkezés idején talán senki sem gondolta volna, mit kell majd kiállnia a tervezőnek, Nyíri Istvánnak. A szocialista realizmus hívei nehéztüzérséggel támadtak rá, kozmopolita formalizmussal, a célszerűség szempontjainak figyelmen kívül hagyásával vádolva őt. A szocialista építészet tekintélyes alakjainak, Preisich Gábornak és Major Máténak kellett őt megvédeniük. Az ellenzők úgy vélték ugyanis, semmi értelme ennyifajta különböző követ beépíteni egy egyszerű buszpályaudvar homlokzatába, feleslegesek a hatalmas üveg- és luxferfelületek, funkciótlanok a ferde falak. Mi több, azt is siettek megjegyezni, hogy a buszpályaudvarhoz igen hasonló épület nemrégiben éppen az egyesült államokbeli Chicagóban épült.

Abszurd helyzet, hogy a rendszerváltás után viszont éppen azért bontották volna le könnyű szívvel, mert szocreálnak látták. Az épület szerencsére 1999 óta műemlék, így elpusztításáról szó sem lehet. Egyes részletei ma is a fél évszázaddal ezelőtti mindennapokba kalauzolnak. A kocsibeállók fölött végigfutó terasz arra emlékeztet, hogy a negyvenes–ötvenes években még a buszok tetején szállították a csomagokat, így a rakodást is csak felülről lehetett megoldani; az utasváró vaskos oszlopaiban pedig egykor a kezdetleges klímaberendezés üzemelt. Az épület alatti kutakból itt vezették föl a hűtésre szolgáló vizet.

Az egykori buszpályaudvar jövője azonban még ma sem teljesen biztos. Szánták múzeumnak, turisztikai központnak, vendéglőnek, míg végül Medgyessy Péter miniszterelnök 2003. február 11-én, az Európa-terv meghirdetésekor bejelentette: a Magyar Design Központ kap benne helyet. Tényleges lépés azonban eddig alig történt, hacsak az nem, hogy 2004 augusztusában – szinte órákkal a lemondása előtt – a miniszterelnök megerősítette, a dizájnközpont megvalósul.

Divatcsarnok

Az Andrássy úton évek óta elhagyatottan álló Divatcsarnok elegánsabb néven, Párisi Nagyáruházként nyílt meg 1911-ben. Persze a telek korábban sem volt beépítetlen, de ma már csak a Paulay Ede utcai hátsó fronton látható, mi állt itt eredetileg: a Petschacher Gusztáv által tervezett Terézvárosi Kaszinó, amely 1903-ban leégett, és maradványai közül jószerével csak a Lotz Károly freskóival díszített egykori báltermet sikerült megmenteni. A neoreneszánsz épülettorzót a nagyáruház alkotója, Sziklay Zsigmond belefoglalta abba a merészen új megoldásokat alkalmazó áruházba, amelyet Goldberger Sámuel megbízására tervezett.

Sóskúti mészkő és Zsolnay-majolika fedte a vasbeton szerkezetet, egységes formába öntött rézlámpák szórták a villanyfényt kívül és belül, csiszolt üvegek voltak az ablakokban, márványból faragták a lépcsőfokokat. A tetőn télen jégpálya üzemelt, a Lotz-terem fölött zenés étterem volt. A főhomlokzaton pedig mindenki láthatta a megrendelő és a tervező emeletmagas márványfiguráját.

A második világháborút követően egy darabig könyvraktár működött az épületben, amelyet csak 1956 után nyitottak meg újra a nagyközönség előtt. 1999-ig működött a Centrum-hálózat egyik áruházaként, akkor azonban – nem bírván a versenyt – bezárta kapuit. Tulajdonosa hosszas vevőkeresés után 2001-ben állapodott meg egy luxemburgi bejegyzésű társasággal, de – váratlanul – az állam élt elővásárlási jogával. A KVI másfélmilliárd forintot fizetett a műemlékért.

Az egykori áruház hasznosítására azóta több terv született. 2002-ben a budapesti Guggenheim-gyűjtemény itteni elhelyezése került szóba, de a terv kútba esett. Később mind több aspiráns akadt: a kortárs zene képviselői zenei központot, az építészek a kiállítóhely nélkül működő Építészeti Múzeumot hozták volna létre benne, de igényt tartott rá a Humor Háza és egy szerveződő közép-európai kulturális centrum is. 2004 közepén már úgy festett, az állam mégiscsak eladja inkább. A legfrissebb hírek azonban a kulturális hasznosítás lehetőségét erősítik.

Az „Elizélt palota”

Csaknem kétszáz éve készült el az első építmény a mai Vörösmarty tér nyugati oldalán, a Vigadó háta mögött lévő telken. 1812-ben nyitották meg itt a pesti Német Színházat, amelynek premierjére Beethoven komponált ünnepi zenét. Az épület azonban 1847. február 1-jén éjszaka leégett, és a telek sorsa sokáig nem dőlt el.

Előbb azt tervezték, hogy az új városháza kerül ide, aztán mégis eladták a telket a Haas Fülöp és Fiai szőnyeggyártó cégnek. Haasék fényűző és procc palotát terveztettek Linzbauer Istvánnal. Egy év alatt el is készült az épület, 1873 nyarára már állt a „faragványokban és ornamentális ékítményekben gazdag” Haas-palota. A négyemeletes ház középső traktusában szőnyeg és textiláruház volt, a földszinten bérbe adott üzletek.

A palotát a második világháborúban számos belövés érte, de a torzó egészen 1959-ig állt. Helyreállítás helyett akkor lebontották. Helyét a hatvanas években parkoló foglalta el. Az Országos Rendező Iroda tízemeletes székháza, amelyet a pesti nép csak „elizélt palotának” hívott, 1971-ben épült föl Hübner Tibor és Tallós Elemér tervei szerint. Rozsdaszín tükröző üvegfelülete, robusztus tömbje szinte ránehezedett a Vörösmarty térre.

1993-ban kormányhatározat adta át az épületet a mögötte lévő Vigadóval együtt – működési költségeinek fedezetéül – a Művészeti és Szabadművelődési Alapítványnak. A szervezet az első perctől el akarta adni a házat, de próbálkozásai csaknem egy évtizedig sikertelenek maradtak. Az utolsó pályázatot 2001-ben hirdették meg. Bár az is eredménytelenül zárult, a tenderen részt vevő ING Ingatlanfejlesztő Kft. ajánlata megtetszett az alapítvány kuratóriumának. 2002 őszére megszületett az egyezség: a befektető lemondott az ingatlan egészének tulajdonjogáról – harmadrésze az alapítványé maradt –, ők határozhatták meg viszont az új épület arculatát.

Ebből természetesen az is következett, hogy eltekintettek az építészeti pályázat kiírásától. A nyilatkozatok igen bizakodóak: azt remélik, a 2005 végére elkészülő ház Budapest egyik idegenforgalmi látványosságává válik majd.

Andrássy út 60.

A mai Andrássy út 60. alatti telket elsőként a nevezetes Oetl-féle vasöntöde építtette be az 1860-as évek elején. Üzemük azonban nem sokáig működhetett itt, hiszen tíz évre rá megszületett a sugárút terve, és a kisajátítást követően kialakított telkeket városi paloták építtetői hasznosították.

Tulajdonosként 1881. március 11-én Fischer Zsigmondot és Sonnenberg Imrét jegyezték be. A historizáló, háromemeletes saroképület terveit Feszty Adolf készítette, a kivitelezés Schubert és Hikisch munkája volt. A ház 1882-re készült el, majd 1885-ben Perlmutter Jakab – korábbi serfőző-tulajdonos – birtokába került. Az ő családjának tulajdonában maradt egészen a huszadik század közepéig. Bár Perlmutter Izsák festőművész úgy végrendelkezett, hogy özvegyének és nevelt leányának majdani elhunyta után minden vagyonát a Pesti Izraelita Hitközség örökölje, s a vagyon negyedrészét fordítsa a Zsidó Múzeum céljaira, erre végül nem került sor: a festő özvegye a világháború után hunyt el.

A bérházként funkcionáló épület egyik bérlője már 1937-ben a nyilas párt volt. Szálasi hívei később itt rendezték be a főhadiszállásukat, az úgynevezett Hűség Házában az 1944-es hatalomátvétel után embereket kínoztak és tartottak fogva.

Budán még dörögtek az ágyúk, amikor 1945 januárjának utolsó napjaiban egy ún. „belügyminiszteri különítmény” tette rá a kezét az épületre. Ettől kezdve az Andrássy út 60. előbb a Politikai Rendészeti Osztály, majd ennek utódszervezetei – 1946 októberétől a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), 1948-tól a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) – székházául szolgált.

Az épületet 1951-ben államosították. Kezelői joga 1957-ben a Chemolimpex Magyar Vegyiáru Külkereskedelmi Vállalaté lett, majd külkereskedelmi vállalatok kezelésében maradt. A félelmetes pincebörtönben például KISZ-klubot rendeztek be. A korábbi funkció nyomai – így a Péter Gábor íróasztalát fedező, rejtett géppuskaállás – csak akkor kerültek elő, amikor az épületben hozzáfogtak az úgynevezett Terror Háza kialakításához. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítvány 2000 decemberében vásárolta meg az akkor már csaknem egy évtizede zűrös ingatlanalapok portfoliójába merült épületet, azzal a céllal, hogy egy múzeumban mutassa be a nyilas és a kommunista terror időszakát.

Az intézmény 2002. februári megnyitását építészeti vita is kísérte: mindmáig nem dőlt el, fennmaradhat-e az épület homlokzatára szerelt látványelem, az úgynevezett pengefal.

New York-palota

A New York-palota nevét a New York Biztosítóról kapta: a Szabadság-szobor kicsinyített mása ma is látható az épület sarkán, fönt, a magasban. A társaság 1892-ben bízta meg Hauszmann Alajost, építsen fényűző bérházat a körútra. 1895-re készült el a népnyelvben rögtön palotává avanzsált ház. A földszinten, a legendás kávéház mellett kaptak helyet a társaság irodái, az emeleteken pedig hosszú távú bérletbe kiadott, elegáns lakásokat alakítottak ki.

Az épület huszonhét évig volt az eredeti tulajdonos kezében, majd a mai Osvát utca és a Körút közötti tömböt módszeresen elfoglaló Est Lapkiadó Rt.-hez került. Később az Adria biztosítótársaságé lett, 1937-ben a Nova Közlekedési és Ipari Rt., öt évvel később a Magyar Hitelbank tulajdonává vált.

1950-ben államosították, kezelőjeként a Lapkiadó Vállalatot jegyezték be. Már Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalatnak hívták a céget, amikor 1991 augusztusában az utolsó lakó, a Magyar Nemzet is kiköltözött az épületből. A kísértetkastély csaknem egy évtizedes kálváriáját ezt követően legfeljebb a falak közt tartott pornófilm-forgatások színesítették.

1993 decemberében a Pallas vezérigazgatója eladta a házat a Hírlapkiadónak, az még aznap továbbadta a Postabank-tulajdonú Profit Investnek. Az értékesítés azonban nehezen ment, így 1995-ben a bank még arra is kísérletet tett, hogy Nemzeti Színházzá építtesse át a bérpalotát. 1997-ben lett ismét állami tulajdon, de többszöri – később korainak bizonyult – diadaljelentés után csak 2000 novemberében találták meg a vevőt, az olasz Boscolo-csoportot.

A cég tervei szerint már 2002–2003-ban meg kellett volna nyílnia az ötcsillagos luxusszállónak és a konferenciaközpontnak, 2004 végéig azonban csak a homlokzat rekonstrukciója készült el. Nyitás közeli állapotban van viszont a kávéház, és lebontották a tömb hátsó fertályán volt Athenaeum nyomdát, amelynek helyén a szálló új épületei kapnak majd helyet. A tervek azonban időközben módosultak: a szállodai piac pangása miatt kevesebb, de több luxussal fölszerelt szobát szán a tulajdonos az Erzsébet körútra.

Corvin áruház

Két német és egy holland cég alapította meg 1922-ben azt a részvénytársaságot, amely új áruházat kívánt építeni a város egyik legforgalmasabb pontján, a Népszínház mellett. Reiss Zoltán 1926-ban átadott épületét a kortársak modernnek és fényűzőnek látták. Nagy megelégedésükre szolgált az ízlésesen díszített, klasszicizáló homlokzat, a harmonikus összkép. Méltatói külön megemlítették, hogy bár az egyemeletesnek mutatkozó homlokzat mögött valójában négy emelet bújt meg, a ház nem próbált meg „ránehezedni” a Népszínházra.

Az épület díszeit Beck Ö. Fülöp és Pongrácz Szigfrid mintázta: a homlokzatra Pandora szobra került, a külső és belső falakat domborművek díszítették. Híresek voltak az áruház éjjelente fényárban úszó kirakatai is, szám szerint huszonhárom, hiszen a neves képzőművészeket foglalkoztató dekorációs részleget Mohrlüder Vilmos reklámgrafikus vezette.

Budapesten a Corvin volt az első igazán „nyugati” nagyáruház, így nem csoda, hogy a technikai szenzációk is itt jelentek meg először. 1931-ben építették meg a mozgólépcsőt, de volt különleges hűtő- és fűtőberendezés, légcserélő, valamint elektromos hőmérő is. A cég üzletpolitikájának legfontosabb eszköze a marketingtechnika és a reklámtevékenység volt. Minimális haszonnal dolgoztak, miközben elegáns, belvárosi minőségű újdonságokat kínáltak. Létesítettek viszont egy úgynevezett „pengőosztályt” is, ahol praktikus tömegcikkeket árusítottak. A vidéki vásárlók árjegyzék alapján választhatták ki a kívánt cikket, a fővárosba felutazók kényelmét pedig étterem, büfé, saját utazási iroda, vasúti és színházi jegypénztár szolgálta.

Itt jelentek meg elsőként a szezonvégi kiárusítások is.

A háború során az épület erősen megsérült. A helyreállítást követően, mint volt német érdekeltség, szovjet kézbe került. 1956-ban megrongálódott, 1966-ban pedig a homlokzat rendbetétele helyett alumíniumból és műanyagból készült luxaflex dobozba bújtatták.

Először 1984-ben merült fel a gondolat, hogy állítsák helyre az áruház eredeti küllemét. Azóta rendszeresen felröppen a hír, hogy lekerül a házról az alumíniumdoboz, de erre – bár 2003-ban, egy bontási terv hírére műemlékké is nyilvánították – eddig egyetlen tulajdonos sem költött. Az egykori Centrum-lánc tagja ma a Skála-csoporthoz tartozik. Sokáig vevőt kerestek rá, 2005 elején viszont új bérlőnek adták ki az épületet: egy magyar ruházati cég fogja üzemeltetni a mára erősen leromlott áruházat.

Az egykori SZOT-székház

Szanatóriumok és vízgyógyintézetek sorakoztak egykor a Ligetbe vezető fasor és az Aréna (később Dózsa György) út sarkán. Jó levegő és vasas vízerek – ez volt a siker titka. A Benczúr utca végén állt a híres Liget szanatórium, a Dózsa György út 82-ben Batizfalvy vízgyógyintézete, a 84/b alatt pedig a Park szanatórium. Az utóbbit a negyvenes évekre bekebelezte a Liget: már e nagyvállalkozás részeként kapott számos belövést, végül kiégett, így a háború végére csak egy romos torzó maradt belőle.

Ezt az épületcsonkot vásárolta meg 1947-ben a Szakszervezeti Tanács, hogy székházzá alakítsa. A tervezésre Fischer Tibor kapott megbízást, aki egyszerű vonalú, praktikus épületet szánt a telekre. Az új ház nem vehette ugyan föl a versenyt az építőipari szakszervezetek 1950-re befejezett, szomszédos székházával, de szinte megelőlegezte annak letisztult, modern stílusát. 1948-ra készült el az épület: széles lépcsősor fölött nyíló, üvegfalas előcsarnoka és az előtte álló, kalapácsos munkást ábrázoló szobor a városkép jellegzetes elemévé emelte.

A szakszervezeti apparátus az elkövetkező évtizedekben egyre nőtt, így az épület is terjeszkedni kényszerült. A Dózsa György út 84/b-hez egy átkötő taggal hozzákapcsolták a 84/c-t is, 1970-re pedig elkészült egy udvari szárnyépület is, felső szintjén tanácsteremmel, könyvtárral, tárgyalókkal. Ez utóbbi megépítéséhez igazi technikai bravúrra volt szükség, hiszen a tőzeges talajra előbb egy betonteknőt kellett fektetni, hogy az alap elbírja az épületet. A házak között ellátóhelyiségeket, parkolókat, szervizt helyeztek el.

Bár az egykori SZOT-székház fővárosi védelmet élvezett, ma már hiába keresnénk. 1999-ben a szakszervezet utódszervezete, az MSZOSZ eladta, és új tulajdonosa a bontás mellett döntött. Sajátos egyezség született: az időközben műemlékké nyilvánított MÉMOSZ-székházat felújították, a SZOT-épület helyére pedig a rekonstrukciót is irányító neves holland építész, Erick van Egeraat egy új irodaházat tervezett. A különleges homlokzati megoldásáról „pántlikás háznak” is nevezett épület ma Pest érdekes színfoltja.

Gresham-palota

A Lánchíd pesti hídfőjével szemben álló Gresham Budapest egyik legismertebb háza. 1907-ben azonban, amikor elkészült, még sokan emlékeztek a telken álló korábbi épületre, a nem kevésbé nevezetes Nákó-palotára, amelyet az 1830-as évek legelején építtetett fel a dúsgazdag görög kereskedőcsalád. Hild József remekét 1880-ban vásárolta meg a londoni székhelyű életbiztosító társaság, s húszévi használat után végül elszánta magát a bontásra.

A klasszicista remek helyére szecessziós csoda került: Quittner Zsigmond és Vágó József alkotása nemcsak formanyelvében, hanem a felhasznált anyagok minőségében, a díszítések kidolgozottságában is a századelő robbanásszerű fejlődését tükrözte. Aki a magyar építőiparban és művészetben akkor számított, az ott volt a Gresham építésénél. Telcs Ede és Maróti Géza készítette a szobrokat, Róth Miksa az ólomüvegablakokat, Jungfer Gyula a kovácsoltvas díszeket.

A földszinten és a félemeleten egy kiváló kávéház mellett irodák és üzlethelyiségek kaptak helyet, az alagsor híres intézménye volt a két világháború között a Pódium kabaré. Az épületet átszelő, üvegkupolás vasszerkezettel lefedett passzázsokban előkelő boltok nyíltak, az emeleteken pedig elegáns, modernül felszerelt lakások voltak. A ténylegesen négy házra osztott palota egészen az ötvenes évekig a vagyonos polgárok, arisztokraták, művészek kedvelt lakóhelyének számított, de éltek itt politikusok, tisztviselők, földbirtokosok, sőt a kisebb lakásokban még iparosemberek is.

Mindenki megtalálta a helyét, hiszen az első, második és harmadik szinten két-két hatalmas lakást alakítottak ki, egyenként nyolc-tíz szobával, a negyediken négy lakás kapott helyet négy-öt szobával. Legfölül voltak a házmesterlakások és mosókonyhák, a pincében pedig a központi porszívó berendezései. A közlekedést mahagóni liftek segítették, de a lépcsőházak kiképzésére is nagy gondot fordítottak. A kényelmet emellett gőzfűtés és központi melegvíz-ellátás biztosította, de voltak kandallók is. A lakók kezdetben választhattak elektromos és gázvilágítás között. Az otthonok fényét díszes üvegek, stukkók, csodás kialakítású fürdőszobák emelték.

Az épületet 1952-ben államosították, a lakásokat leválasztották, berendezésüket szétverték, a passzázs lassan kihalttá vált. A rendszerváltást követően a Gresham sorsa sokáig kétséges volt: zűrzavaros tulajdonosváltások után, a végromlás küszöbén vásárolta meg 1999 januárjában a Gresco Rt. A műemléki felújítás és a modern belső kialakítása 2004-re készült el. A Gresham régi homlokzata mögött ma a Four Seasons hotellánc egyik ultramodern luxusszállodája üzemel.

• MűBudapest

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges