Barabás Zénó [Barna Imre]

Nyomtatóbarát változat

1.

Gyalulatlan nyers fa asztalok között lobogó ingű, hetyke pincérlegények hordták-hordták a malomkeréknyi tálcákra halmozott, olajos és húsos népi étkeket, hamisítatlan népi zene szólt, gyertyák lobogtak, mindent befont a tősgyökér. Kitalálói szigetnek szánták a nyugati nagyváros szívében ezt a kis éttermet. Buja oázisnak a beton- és üvegrengetegben, ahogy mondani szokás.

A szép színésznő azonban csak turkált. Nem mintha a vonalaira vigyázott volna, előző nap a szemem láttára falt be három-négy óriás méretű sonkás-sajtos szendvicset, csak úgy, zacskóból, és legalább két pohár bort megivott hozzá.

A szép színésznő azért nem evett rendesen, mert ideges volt. Én bosszantottam fel, a kelet-európai szövegemmel.

– Unom, hogy előbb-utóbb minden kelet-európai ugyanazt a hangot kezdi használni, amit itt a jobboldali lapok – vágott a szavamba mindjárt a beszélgetésünk elején, és szép, fekete szeme szikrát szórt. És attól fogva nem volt lazítás: lőttek a rusztikus vacsora élvezetének.

Nem emlékszem már pontosan, hogy miről is beszéltünk. Valószínűleg sok mindenről. De a párbeszédmintára nagyon is jól emlékszem; az pedig a következő volt:

Ő mond valami jellemzőt, valami megsemmisítően lesújtót, baloldalit a hazájáról, illetve honi „rendszerének” viselt dolgairól, a szabad egyén jogainak tűrhetetlen korlátozásáról stb. Én erre – hogy bonyolódjék a társalgás, na és persze, mert nem férek a bőrömbe – mondok egy saját hazámból vett példát. A példa analóg, de ügyelek rá, hogy egyértelműen kitessék belőle: Borsószem hercegkisasszonynak tartom őket. Az én hazám gyarmati sorsához és vidám börtönviszonyaihoz képest szóra sem érdemes luxusgondok azok a mindenféle apró működési zavarok, amelyek őt olyan nagyon tűzbe hozzák satöbbi. Ez az a pillanat, amikor a szép és baloldali színésznő felcsattan, és reaganizmussal vádol. A vádtól én is ideges leszek, és még súlyosabb példákkal megtűzdelt, pontosító magyarázkodásba kezdek; de ahelyett, hogy kijjebb evickélnék a csávából, még inkább beleszerencsétlenülök. Mire ő még hangosabb lesz, mire én elszégyellem magam, és rábírom, hogy váltsunk témát, de hamarosan kezdődik az egész elölről.

Már az egyszerűbbik – bár veszélyesnek épp eléggé veszélyes – csapdába is bambán belesétáltam. A vitánk során esetet esettel, elvet elvvel, államot állammal hasonlítottam össze én is ahelyett, hogy leszögeztem volna: én a (párt)állam korlátlan szabadságának foglya vagyok, míg ő, a saját államáról szólva, az állam alávetettségének, szabad egyének általi ellenőrzöttségének fokát és hatékonyságát kifogásolja olyan hevesen.

Hát még a ravaszabbik, az igazi, a nagy csapda! Hogy „politikáról” beszéltünk, frázisokat pufogtattunk ahelyett, hogy udvaroltunk volna egymásnak. Ahelyett, hogy ezáltal – ha mégoly áttételesen is – azt latolgattuk volna, mi végre vagyunk a világon. Titkon azt szerettem volna, bárcsak együgyűbb volna a szép színésznő.

2.

A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája című, 1983-as írásában (l. AB Hírmondó, 1984/6–7.) Milan Kundera, az 1975 óta Nyugaton élő cseh író Kazimierz Brandyst idézi, aki a maga részéről feleleveníti, hogyan torkolt le egyszer mérgesen Anna Ahmatova egy panaszkodó lengyel írót azzal, hogy emlékeztette rá: őket, lengyeleket legalább nem csukják börtönbe stb. Brandys az esethez ezt a kommentárt fűzi:

„Ilyenek az orosz vigaszok. Semmi sem elég rettenetes számukra, ha Oroszország sorsával hasonlítják össze. De ezeknek a vigaszoknak semmi értelmük. Az orosz sors nem része a mi tudatunknak, idegen tőlünk, nem vagyunk felelősek érte. Ránk súlyosodik, de nem a mi örökségünk.”

Ami Brandysnak az „orosz vigasz”, ugyanaz egy mai, nyugat-európai értelmiséginek a túszul esett Közép-Európa sorsa. Sőt, még az „orosz vigasz”-nál is hasznavehetetlenebb, hiszen ennek a sorsnak a súlyát csak közvetve, áttételesen érzi, ha érzi. És mert többnyire inkább nem érzi, az értetlenség fala vastagabb és erősebb a berlini falnál is. A nyugati baloldal friss erőket merített ugyan 1956 és különösen 1968 megrendítő és úgy-ahogy megemésztett tanulságaiból, de a Lech Walesa és Ronald Reagan nevével fémjelezhető legeslegújabb idők jóval rafináltabb kérdéseire már képtelen volt adekvát és baloldali választ találni. A dolog odáig fajult, hogy például Itáliában, a lengyel pápa új hazájában egy lengyel menekült ma jobban irritálja az átlag (baloldali) értelmiségit, mint maga a pápa. A baloldal újabban ismét Moszkvára tekint, és a némileg még hitetlenkedő, de boldog mosolyok a glasznoszty és a peresztrojka vígan pirosló visszfényében fürdenek. Kelet-Európa? (Még hogy „Közép”!) Unalmas, jaj, nagyon unalmas.

Pedig ahogy a Brandys által felmutatott kelet–keleti éremnek, ugyanúgy ennek a kelet–nyugatinak is két oldala van. Az orosz sors idegen tőlünk, de a súlya súly, és mi nem élhetünk úgy, mintha nem nehezednék ránk. (Nyugat-)Európa kilökte ugyan lelkiismeretéből azt a darab Európát, amelyet valaha Közép-Európának hívtak, de a sorsa közös vele. Nem, nem politikai értelemben; a sorsközösség nem földrajzi-stratégiai fenyegetettséget jelent. Hanem abban, hogy vele együtt – igaz: a maga részéről önként – adja fel modern kori egységének alapját, az európai kultúrát.

Amikor 1968 augusztusának végén az oroszok bevonultak Prágába – írja idézett tanulmányában Kundera –, kezdetét vette a cseh kultúra totális szétrombolása.

„Az invázió a »kultúra utáni« korba vetette vissza Csehszlovákiát, s így fegyvertelenné és pőrévé tette az orosz hadsereggel és az állam mindenütt jelenlévő televíziójával szemben.”

De ugyanez a „kultúra utániság” az 1968-as Nyugat-Európában már nagyjából befejezett tény. Az a kultúra, amely minden sokszínűségével együtt európai kultúrának volt nevezhető, a legjobb esetben „elkötelezett”, átpolitizált valamivé lett.

„És mert Európa – folytatja Kundera – éppen saját kulturális identitása tudatának elvesztését éli meg, Közép-Európából csak a politikai rezsimet veszi észre; más szóval: Közép-Európából csak Kelet-Európát látja.”

A berlini fal és a többi falak nagyobb dicsőségére. Amely dicsőséget a „helsinki giccs” (milyen kunderás leleménye ez Haraszti Miklósnak![SZJ]) nemhogy elhomályosítaná, inkább még fényesebben ragyogtatja.

Egész Európa kultúrája, „civilizációs identitása” forog halálos veszélyben, mondja Kundera. És bár ennek a halálos veszélynek a szorításában sok alkotó – mint például Czeszlaw Milosz, Gombrowicz vagy az 1968 utáni, föld alá és külföldre kényszerült cseh írók némelyike is – a kultúra csúcsaira menekül fel, maga ez a kultúra máris mintha múlt időbe került, anakronizmussá vált volna. A közép-európai lázadások ma már ennek az „anakronizmusnak” a nevében lázadnak,

„kétségbeesetten próbálják visszahozni az elmúlt időt, a kultúra múlt idejét, a Modern Idők múlt idejét. (…) Kelet-Európa igazi tragédiája tehát nem Oroszország, hanem Európa.”

Istentől elrugaszkodtunk, a kultúra lehullik rólunk, amit meg helyette ránk erőltetnének, vagy mi erőltetnénk saját magunkra („politikum”, ideológiák, jól kiagyalt, frappáns jelszavak), az ledobni való, mert silány holmi. Az életünk – Keleten és Nyugaton egyaránt – könnyű lett. Elviselhetetlenül könnyű.

Erről kell ma az európai írónak beszélnie, Keleten és Nyugaton. Így, ebből a lehetetlen, kisemmizett helyzetből kell választ keresnie az igazi, a fő kérdésre, amely változatlan, amióta ember él a Földön. Mi végre vagyunk? Vagy más felől, más szavakkal kérdezve: érdemes-e embernek lenni?

3.

„Jézus annyira szerette atyját, hogy nem tudta elviselni, hogy műve rossznak bizonyuljon. A szeretet vezette erre, nem az értelem. Ezért csakis a szívünk döntheti el, melyikünknek van igaza: Heródesnek vagy neki? Érdemes-e embernek lenni?”

– teszi fel a kérdést Milan Kundera 1972-ben, otthon írott (és csak külföldön publikált) regényének, a Búcsúkeringőnek egyik szereplője, Bartleff, az óhazában üdülő és elmélkedő, angyalszerűen jóságos amerikás cseh. A kérdésre ő így válaszol. „Nincs rá bizonyítékom, de Jézussal együtt hiszem, hogy igen.”

Kundera az értelem nevében groteszk kérdőjelet biggyeszt a szeretet válasza után. Bartleff a továbbiakban, ugyanezt az okfejtést továbbfűzve, „Jézus egyik szent tanítványának” nevezi a szélhámos nőgyógyászt, Skréta doktort, mert „csodákat tud tenni, és életre kelti a nők szunnyadó méhét”. Csakhogy erről a Skréta doktorról az olvasó időközben megtudhatta, mi módon műveli ezeket a csodákat: annak az egyszemélyes spermabanknak a segítségével, melynek betétállománya már sok ezernyi pöttöm Skréta doktorba fektetődött az idők folyamán…

De más baj is van ezzel a doktorral. Ugyanis nemcsak az emberiség szaporítója ő, hanem másfelől gyilkos is. Az ő műve tudniillik az a kék pirula, amelyet a Búcsúkeringő sokszereplős össztáncának fő alakja, a hazájától búcsúzó Jakub még az ötvenes években, börtönből szabadulván rendelt tőle (hogy attól fogva legalább úgy érezze, úgy tudja: ő dönt a saját életéről); és amely végül is véletlenül egy Ruzena nevű, bosszantóan élni és szülni vágyó, formás ápolónőcske halálát okozza.

Véletlenül?… Jakub, aki a pirulát „játékosan” a lány nyugtatói közé keveri, és azután elutazásáig már nincs bátorsága meg alkalma szólni, a megtört és sokszorosan kiábrándult Jakub úgy érzi, hogy tette nagyon is szándékos volt. Hogy ily módon, a távozás előtti utolsó pillanatban sorolódott be ő is az élve vagy holtan otthon maradó honfitársak közé. Csak hogy tudja: ő sem különb náluk. Eddig is legfeljebb azért érezhette magát tisztábbnak, mert az árulásra már nem volt érkezése. Idejekorán börtönbe juttatta őt az az egykori barát, aki aztán maga is ugyanabban a börtönben, sőt, utóbb az akasztófán végezte. Így elmélkedik Jakub a néhai kommunista harcostárs lányának, Olgának:

„Az áldozatok semmivel se jobbak, mint a hóhéraik. Könnyen el tudom képzelni az eseményeket fordított szereposztásban is. (…) Ha az ember eljut odáig, hogy nincs különbség a gyilkos és az áldozat között, akkor felhagy a reménnyel. Ez pedig, ha nem tudnád, kedvesem, a Pokol meghatározása.”

Jakub elmegy a pokolból, de viszi magával, magában. A búcsú pillanatában, a határon ezért is érzi, nemcsak valamiféle ésszerűtlen nosztalgia okán:

„Tegnap még azt hitte, hogy a megkönnyebbülés pillanata lesz. Hogy boldogan megy el innen. Hogy elmegy valahonnan, ahová véletlenül született, és ahová nem tartozik. De e pillanatban tudta, hogy egyetlen hazájából megy el, és hogy nincs számára másik.”

Jakub a valódi gyilkosság vádja alól ugyan felmentette magát, mert (tévesen) arra következtet, hogy a kék pirula nem is volt méreg, de ez már szinte mellékes. Mármint ahhoz a keserű örömhöz képest, hogy a hátrahagyandó életét behálózó szimbólumok rendszere íme, egy további jelképpel gyarapodott. Hosszú évekig hitte, hogy a kék pirula képében megvan, a mellényzsebében lapul börtönének a kulcsa, és most kiderül, hogy mint annyi mindenben, ebben is tévedett…

„Úgy élt itt a hazájában, hogy nem tudta, mi történik körülötte. Holott, mint mondani szokás, az események központjában élt. Részt vett minden aktuális eseményben. Belekontárkodott a politikába, csaknem az életével fizetett érte, és bár előbb félreállították, állandóan figyelemmel kísérte a fejleményeket. Mindig azt hitte, hogy kezét rajta tartja az ország ütőerén. De ki tudja, valójában mit hallott! Csakugyan a nemzet szívverését? Vagy csak egy öreg vekkert? Egy ósdi, öreg vekkert, amely teljesen rossz időt mért? Az a sok politikai harc nem puszta érzékcsalódás volt-e, amely elvonta őt mindattól, ami valóban az életben volt?”

Nos, hát ennyire nem volt fogalma arról sem, hogy mi van „az életben”. Ahol a meleg víz legtöbbször a H betűs csapból folyik, és ahol Skréta doktor méregpirulája ártalmatlan placebó.

Igen ám, de Kundera nemcsak a szeretet meg a cinikusan gyakorlatias életpártiság, hanem a kiábrándult értelem válaszát is megkérdőjelezi. Méghozzá csúfondárosan: az ápolónő, amikor beveszi a kék pirulát, igenis meghal. De az államhatáron merengő Jakub, a „szimbolikus” gyilkos erről már nem tud.

Érdemes-e embernek lenni?

Az ember értelmes lény. Értelmez. Tapasztalásait értelmezi, besorolja, rendszerbe foglalja. És ha már nincs ilyen rendszere? Ha ellökte magától, vagy ha brutálisan megfosztják tőle idegen rendszerek erői, ügynökei, katonái, bürokratái és boncai? Akkor az ember kapkodni kezd. Lépten-nyomon szimbólumokat keres, amikből megpróbálhat valami mozaikképet összerakni. És persze semmire se megy. Mindig téved, és nevetségessé válik.

Kundera regényeinek világa súlyosan tragikus burleszkvilág. Szándékoltan „túlvezérelt”, kicsi helyekre összezsúfolt, rikítóan sokféle figurái mindig mindent félreértenek, és harsányan vígjátéki helyzetekbe keverednek egymással. Az undor szerelemnek, a gyilkos áldozatnak, a lényegtelen lényegesnek, a nem igennek, az ördög angyalnak rémlik és viszont. Ezek az alakok nevetségesek. Mint Svejk, mint Josef K., mint G. A. úr[SZJ]. De nem egymáshoz képest, hanem együtt: tragikus, közös kiszolgáltatottságukban azok.

Az 1965-ös Tréfa regénybeli bonyodalmainak kiindulópontja egy diákcsíny. Bizonyos Ludvik Jahn az ötvenes évek legelején nyílt levelezőlapon dekadenciára buzdítja szép, de buta szerelmét, és sorait „éljen Trockij!” felkiáltásai zárja. Jahnt ezért kirúgják a pártból, az egyetemről, majd katonai büntetőszázadba sorozzák, s végül még néhány év bányában végzendő kényszermunkával büntetik. De az igazi címadó nem ez a tréfa. És még csak nem is az a másik, amelyet Ludvik kései bosszúnak, pocsékba ment életéért vett elégtételnek szán: hogy tudniillik elcsábítja egyik hajdani főfeljelentőjének a feleségét. Ez a tréfa rosszul sikerül; épp a döntő pillanatban, amikor már nincs visszaút, kiderül, hogy az egykori árulónak kisebb gondja is nagyobb annál, mit csinál rég megunt, hervadó felesége. És Ludviknak ráadásul arra is rá kell döbbennie, hogy ez az ember feltehetőleg nem is emlékszik őrá.

Az igazi, a címadó tréfának Ludvik maga is szenvedő alanya. Együtt a többiekkel, életének kulcsfontosságú szereplőivel, akik a sajátos („anakronisztikus”?) kunderai szerkesztés folytán itt is mintha össztáncot lejtenének. A tréfából elcsábított funkcionáriusné, aki nosztalgikusan, „mindennek ellenére” szerelmes a Pártba, illetve most komolyan, igazán szenvedélyesen őbelé, Ludvikba. Lucie, Ludvik „szibériai” éveinek egyetlen, szögesdróton túli vigasza, aki Ludvik szerint „az elillanás istennője, a hiábavaló futás istennője, a füst istennője”, annak a „természetfeletti erőnek” az eszköze, amely „mindig mindent elszed és mindig semmiért, ok nélkül”… Pedig, mint megtudjuk, ezt a szegény lányt nem a könyörtelen szűziessége, hanem épp brutális, alvilági tapasztalatai riasztották el annak idején Ludviktól, a katonától, aki végtére is ugyanazt akarta csak, amit a többiek. Vagy itt van Kostka; ebben a regényben ő pendíti meg a krisztusi szeretet húrját, de a húr ezúttal is hamisan zeng. Kostka felkarolta Luciét, és otthagyva családot és egyetemi karriert, megtanította szeretni… Vajon tényleg önzetlenségből, éteri szeretetből tette? Nem inkább azért, mert megunta a feleségét, és megkívánta Luciét? Ludvikot ő figyelmezteti (és szomorú cinizmussal bár, de nagyon hasonló szavakat ismétel majd Jakub a Búcsúkeringőben):

„Az emberiség ilyen egyetemes gyűlölete szörnyű és bűnös dolog. Átokként nehezedik magára, mert olyan világban élni, ahol senkinek sem bocsátanak meg, ahol mindenki kárhozatra van ítélve, annyi, mint a pokolban élni. Maga a pokolban él, Ludvik, és én sajnálom magát.”

De az olvasó úgy látja: ő, Kostka is a pokolban él. Kifogott rajta a krisztusi szeretet. Akárcsak Ludvikon a gyűlölet, vagy egy másik szereplőn, a népies Jaroslavon a nép.

Történetét mindenki maga mondja. Mindenki maga próbálja értelmezni, mitológiává szervezni és megfejteni a saját külön szimbólumait, hogy a megfejtéssel kezébe kapja „az igazság és a titok kulcsát”. De hiába, nem megy. A kunderai forma (a tánchasonlatot félretéve és zeneileg, tehát szintén Kundera-stílusban szólva) sok szólamú, bonyolult harmóniába olvadó kánon. Mégis, mintha uniszónóban zengené azt, hogy én, én, én! Nem diadalmas, európai, kultúrateremtő én, hanem maradék-én, statiszta-én, világ közepén nyomorultul vacogó én. Ilyen nyomorult éntől kicsoda is várhatná el, hogy megfejtse a titkot? Tőle legfeljebb annyi telhet, hogy ráébred: bizony, becsapódott. Jól becsapta a történelem, ez a minden emberi tréfáknál nagyobb szabású, „áttekinthetetlen és teljesen visszavonhatatlan” tréfa.

Ezt mondja Kundera, ezért Tréfa ennek a regénynek a címe.

Tréfás állítás, tréfás cím, ha keserű is. Komoly ember természetesen nem gondolhatja komolyan, hogy a történelem tréfál. Hogy tehát embernek lenni a baleksággal egyenlő. Akkor hát?

A hét évvel későbbi Búcsúkeringő sem ad tanárosabb, fennköltebb választ a végső kérdésekre. Sőt, ha lehet, a Búcsúkeringő még „tréfásabb”. Ott a szereplőknek lépten-nyomon „felnyílik a szemük”, de mindig csak valami még hamisabb „szimbólumra” nyílik rá, amivel aztán épp csak hogy elboldogulnak a következő „felismerésig”. Vonatkozik ez a kiábrándult főrezonőrökre is. Ludvik „tréfája” értelmetlen és ostoba fájdalmat okoz, a távozó Jakub utolsó, „szimbolikus” tette pedig ugyanolyan értelmetlenül még gyilkol is. Igaz, hogy Jakub erről már nem szerez tudomást. Ő elmegy.

Hasonszőrű elődje, Ludvik így értelmezte önnön kudarcát egy kisvárosi vendéglő morzsás abrosza fölött:

„Az emberek többsége kettős téves hiedelemmel csapja be magát: hisz (az emberek, dolgok, tettek, nemzetek) örökkévalóságában és (a tettek, tévedések, hibák, sérelmek) jóvátehetőségében. Mindkét hiedelem hamis. A valóságban éppen fordítva van: minden feledésbe merül, és semmi sem tehető jóvá. A jóvátétel (bosszú és megbocsátás) szerepét a feledés veszi át. Senki sem teszi jóvá a megtörtént sérelmeket, de minden sérelem feledésbe merül.”

Ez az értelmezés már a majdnem húsz évvel későbbi Kundera-regény, A lét elviselhetetlen könnyűsége alapgondolatát vetíti előre. A lét elviselhetetlen könnyűségében Kundera szakít a korábbi művek módszerével, és ő maga veszi át a főrezonőr szerepét, szereplői is bevallottan „saját, meg nem valósult lehetőségei”. Mintegy azt mondva ezzel a megoldással (és ezt hirdetve a pedánsan esszéisztikus címmel is): ennek most már fele se tréfa… A csupa kérdőjel-válaszok, a tragikus fintorok helyébe maga az író lép, és ő mondja: súlya csak annak van, ami örökkévaló vagy örökké megismétlődik (lásd a nietzschei „örök visszatérést”). De semmi sem örökkévaló, semmi sem ismétlődik. Mind az egyének, mind a nemzetek élete egyszeri, megismételhetetlen, tehát súlytalan, tehát elviselhetetlen. Mert az igazi dráma nem a súlyosság, hanem a könnyűség drámája.

Tomas, a sebészorvosból lett ablakpucoló mintegy azért gondolja meg magát, és tér vissza Svájcból a ’68 utáni Csehszlovákiába, hogy ablakpucoló lehessen. Hogy az életét terelgető véletlenek akaratának fejet hajtva, engedjen a mélység vonzásának, és „véletlen” szerelme, Tereza oldalán együtt sodródjék az öregedésbe, a „végállomásig”. És aztán tovább, le a mélybe, egy konkrét szakadékba, hogy mindketten autóbaleset áldozatai legyenek. Autóbalesetben értelmetlenül meghalni, az semmi. Semmiség, tehát igazi dráma.

Semmivel sem kisebb, mint (másik Kundera-példa) a hitleri meg a sztálini ostobaság nevében szintén teljesen értelmetlenül elpusztuló millióké. Hiszen értelmes halált (ha van ilyen) talán egyes-egyedül Sztálin fia halt abban a háborúban. Sztálin fia, aki egy német hadifogolytáborban vad orosz szitokszavakat kiáltva nekirohant a magasfeszültségű drótkerítésnek, mert az angol hadifogolytárstisztek kipucoltatták vele az általa összeszart vécét, és ő hiába ment a német táborvezetőséghez, hogy emiatt panaszt legyen, azok sem foglalkoztak a szarral. Azok is undorodtak tőle. Ő, aki egyszerre volt Isten fia és bukott angyal, a szarért adta életét.

„De a szarért meghalni nem értelmetlen halál… A háború univerzális értelmetlenségében Sztálin fiának halála volt az egyetlen metafizikus halál.”                            

Az egyetlen nagyszabású ügy az általános kisszerűségben.   

4.

Érdemes-e embernek lenni?

A Kundera-alakok sorsmintái és írójuk kinyilvánított véleménye szerint nem, nem érdemes. Az igenlőkre hallgatni pedig káros, sőt veszedelmes:

„A lét kategorikus igenlésének az esztétikai ideálja egy olyan világ, ahol a szart tagadják, ahol mindenki viselkedik, mintha (az) nem léteznék. Ezt az esztétikai ideált nevezik giccsnek” – mondja Kundera.

Van kommunista giccs, mely szerint még az is a Párt érdeme, hogy a fű nő, és van kommunistaellenes giccs, amelyik úgy véli, hogy kommunista országban még a fű se nő. Van „Hosszú Menetelés”-giccs,[SZJ] melynek bódulatában a nyugati baloldal (persze mindig az „igazi”, az „új”) évtizedek óta csak vonul-vonul, valahonnan valahová, az öklét rázza, és egy ütemre ismétel bizonyos szótagokat. (A regény egyik szereplője, a svájci Franz például a kambodzsai határra vonul, a megszálló vietnamiak ellen demonstrálni, és azután hiábavaló „mártírhalált” halni.) Meg van kelet-európai ellenzéki giccs, aláíró-giccs is.

„Vagy az egyik, vagy a másik, vagy amnesztiát akarnak elérni, vagy a búzát akarják elválasztani a konkolytól. Ez nem ugyanaz… Mindenki olyan szöveg aláírására akarja kényszeríteni, amelyet nem ő maga írt.” „Nem a kommunizmus az ellenségem, hanem a giccs!” – feleli dühösen Sabina, a festőnő a nyugatnémet kiállítóinak, akik nem értik, miért tiltakozik a számára készített, szögesdrótmintás kiállítás-katalógus ellen. És attól fogva ködösíteni kezdi az életrajzát.

A giccs („a halált elfedő spanyolfal”, „az átszállóhely a lét és a feledés közti úton”) a könnyűség terméke. Azok gyártják, akik így próbálják elviselhetőbbé tenni a könnyűségnek ezt a poklát. Pokolban élünk – így Kundera –, lepusztult világban, felcserélhető emberek közt, magunk is felcserélhető emberekként, és értelmetlen végzet leselkedik ránk mindenfelől. Mit tehetünk?

Öregedjünk meg együtt valakivel. Egyvalakivel. Kapaszkodjunk össze. Szólaljon meg egy világvégi kis szállodában egy ócska zongora és egy nyikorgó hegedű, játsszanak régi, giccses slágereket. Táncoljunk. És akkor (a végállomáson, a szakadék előtt) legyünk egy kicsit boldogok, mint Tomas és Tereza. „A szomorúság volt a forma, a boldogság a tartalom.”

5.

Nem értek egyet Kunderával. Én ismerni vélek olyan életigenlést is, amelyik nem tagadja a „szart”, és Kosztolányival tudom, hogy „mily nehéz a könnyű, amit a medvék lenéznek”.[SZJ] Ha pedig nehéz, akkor talán mégsem olyan elviselhetetlen. Kundera, az emigráns cseh író mintha máig nem tudott volna megszabadulni a „medveségtől”, attól, hogy valaha kommunista volt. De azt gondolom, hogy aki ilyen életművet, profán és groteszk, mégis monumentális katedrálist tud építeni európai értékvesztésből, kiábrándultságból és egyéni kétségbeesésből, az nagy, európai író. Tehát kivétel, aki talán a szabályt (Európa elsivárosodásának, identitásvesztésének szabályát) erősíti, de talán maga az élő cáfolat: íme, itt van Európa, például ezekben a regényekben.

Itt, itt, az asztalomon. Az egyik egy hajdani (1968-as), hivatalos kiadás illegális reprintje, a másik kettő eleve független kiadvány. A Tréfát annak idején Rubin Péter fordította cseh nyelvből, kifogástalanul, és az Európa Könyvkiadó gondozta profi módon, nem sejtve még, hogy a könyv a prágai bevonulás „kapcsán” a raktárakból végül is nem a könyvesboltok pultjaira, hanem a zúzdába fog kerülni.[SZJ] A Búcsúkeringőt és A lét elviselhetetlen kőnnyűségét egy meg nem nevezett (de az idegenszerűségekből és leiterjakabokból következtethetően angolnak, illetve franciának sejtett) nyugat-európai nyelvből Dénes Gyula és Sulyok Miklós ültette át magyarra. Ezek a másodfordítások nem elsőrangúak; különösen Sulyok Miklós magyar szövegében sok az ügyetlen szépelgés, stílusficam, sőt, a magyartalanság: „szabadna”, „férfije”, „nem törődött vele fabatkát sem” stb. Az AB Kiadó sem végzett ezúttal olyan profi munkát, mint például legutóbbi Orwell Állati gazdaságának kiadásakor.

De hát ezek a fordítók illegális munkát végeztek. Az AB Kiadó szamizdatként adta ki mindhárom regényt. Teljesítményük az állandóan változó és rossz körülményekhez képest az áldozatos munka netovábbja…

„Áldozatos munka”, mondogatom magamban. Hát igen, az „áldozatos munka” is giccs.

Hogy olyan-e, mint a Hosszú Menetelés? Vagy csak mint az az összeborulós tánc ott a „végállomáson”, a szakadék előtt? Nem tudom. Talán rosszul teszem fel a kérdést. Mindenesetre azt képzelem: a szigorúan szkeptikus Milan Kundera is valahogy így, ilyen giccsesen, ilyen partizánmódra írta és írja keleti és nyugati, európai regényeit, így adva mégiscsak igenlő választ arra a kérdésre, hogy érdemes-e embernek lenni.

• Bírálat