Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

A magyar, majd a cseh főváros után a szovjet csapatok megszállták az orosz fővárost, Moszkvát. A világtörténelem legbárgyúbb puccsistái bamba ámulattal nézik, hogy övék a hatalom – amely úgy-ahogy az övék volt eddig is –, és láthatólag monumentális eszmeszorulásuk van a tekintetben, hogy mikor kezdhetnek már el lövetni. A világtörténelem legbutább hírlapírói restaurációról beszélnek, holott a járási szintű Janajev elvtárs az első, aki olyannyira nem vette tekintetbe az SZKP vezető szerepét, hogy a megbuktatott Gorbacsov elnököt mintegy elfelejtette leváltani főtitkári tisztéből (bárha ebbe a PB talán bele is ment volna), és az egyik junta-tag közölte, hogy „érintkezésbe fog lépni” a Kommunista Párttal. Jaruzelski tábornok a saját puccsa idején az LEMP KB első titkára volt! Tehát nincs SZKP, végre nagy tüntetések Moszkva utcáin, sztrájk – amint mondani szokás, Janajev elvtárs a rajkomtól új lendületet adott a peresztrojkának. De a magyar politikának is: Antall Józsefnek, Orbán Viktornak és az MSZP-nek is eszükbe jutott, hogy bizony mennyire igazuk volt ilyen meg olyan elmúlt alkalmakkor.

Hát itt a nagy baj a nyakunkon – az a hosszú zűrzavar, amelynek a kitörésétől mindenki félt: Pugacsov és a sztrelecek, Nagy Péter és Mahno, kezdődik a nagy orosz történelem avval a sok nehezen kiejthető névvel; és ha az oroszok egyszer nekilátnak történelmet csinálni, akkor berogy az égnek kárpitja. Janajev, Krjucskov, Pugo és Pavlov elvtársak mindössze epizódot képeznek, apró betűs kis fejezetet abban a bőrbe kötött, négykötetes történelmi műben, amelyet majd 2036-ban adnak ki valahol Sanghajban, az emigrációban: „Zavaros idők” I–IV., szerk. Borisz Godunov.

De hát – kérdezi tőlem járókelő bácsi –, de hát hol voltak azok a hírös kémholdak? Miért nem tudta a Nyugat, mi készül? Azért, kedves járókelő bácsi, mert habár a kémholdak kitűnően veszik az Ön kókadtan erotikus sutyorgását járókelő nénivel a fáskamrában, és ezt az elemzők meg is értik (netán magukban további jó egészséget kívánnak hozzá), ám a politikai üzenetek megfejtése nem így halad.

– Piros Vöcsök Sirály Kettőnek! Vétel!

– Vöcsök! Itt Sirály Kettő! Megvan Gorbacsov, de nincs lemondó nyilatkozat!

Snitt. Langley, Virginia, CIA-központ.

– Központ, itt Alasdair Bertolucci ezredes. Papírhiány a Szovjetunióban. Vétel.

– Köszönöm, ezredes, megvizsgáljuk, küldhetünk-e papírt az új fiúknak. Hogy van az asszony?

Nyugaton láthatólag az intellektuális kapacitás hiányzik arra, hogy a még a hetvenes években az ún. „enyhülés” idején kidolgozott kremlinológiai doktrínákat fölülvizsgálják. A fölülről jövő reform és a többi máig kedvenc – ezt persze lehetett kivinni, de a makacs ragaszkodás hozzá ennek ellenére, hogy a mély már régóta morog, nagyon sokba került. (Nyugaton máig azt hiszik, hogy a fordulatot a Pozsgayak csinálták.) Furcsa módon a Gorbacsov személyébe és paternalista kapkodásába vetett nyugati vakhit ásta meg – többek között – Gorbacsov politikai sírját. És Gorbacsov bukása az iránta most érzett érthető rokonszenv révén fogja megerősíteni a kremlinológiai nonszenszeket. Nyugaton már három évvel ezelőtt készpénznek vették, hogy a Szovjetunióban már végbementek a demokratikus reformok (márpedig ha ez igaz lenne, nemigen csatlakozhatott volna az egész össz-szövetségi kormányzat az államcsínyhez), most pedig olybá veszik majd, hogy a reformokat eltörölték. A Nyugat jóindulatú és naiv elképedése sajnálatos, de elkerülhetetlen. Csodálkozunk? Idelátogató holland diákok azt hiszik, hogy nálunk kapitalizmus van, és megdöbbennek a feketepénzváltókon. Mások meg egyenesen azt hiszik, hogy tempósan haladunk a liberális demokrácia felé.

A Nyugat értetlenségéről mit sem tudva, a nagy, véres, iszapos orosz történelem hömpölyög tovább. Lenyűgöző, ijesztő, varázslatos látvány. Ez az államcsíny-bohózat csak a kezdet. Nem lesz unatkozva.

• A moszkvai puccs