Balogh Endre

Nyomtatóbarát változat

A terjedelemre is jelentős Esterházy-életmű számtalan könyve kisprózákból, kis­epikai művekből, kisebb töredékekből, mikrotörténetekből, anekdotákból áll össze. Elég felidézni például az 1995-ös Egy nőt, a számozott mondatokból álló Harmonia caelestist vagy a legutóbbi Estit. Közös jellemzőjük e köteteknek a szövegkörnyezetükkel jelentéstöbbletet kapó vagy jelentésmódosító hatáson áteső mikrotörténetek, kisebb-nagyobb töredékek halmozása; ugyanígy a „nő”, az „édesapám” vagy az „én/Esti” egymással egyenrangúnak beállított, azaz első blikkre egymással mellérendelt – és sok esetben másodszori olvasásra sem alárendelő – viszonyba kerülő szövegsorozata, másképpen mondva szériája. A fragmentumokról részletesebben Bagi Zsolt ír a Műút című folyóirat 20. számában. (Bagi Zsolt: Elmeél és Bildung. Az Esti stílusáról [Esterházy Péter: Esti].)

A fragmentumok többek közt azért fontosak, mert esetlegességükkel hozzájárulnak a nagy elbeszélés képzetének felszámolásához. Azaz a fragmentumszerű építkezés problematizálja a grand recit elvét, mely az igazságok közti eldönthetetlenséghez vezet. Kulcsár Szabó Ernő azt írja tanulságos Esterházy-monográfiájában: „Az egyetlen átfogó perspektíva alkotta szabályrendszer integratív történetszerkezete ugyanis a világ olyan rendjét feltételezi, amelyik nem képes befogadni annak tapasztalatát, hogy a külön világok igazságai közti küzdelem eldönthetetlennek bizonyul.” (24.)

Az egymás mellé sokszor „szerialista módon” helyezett kis történetek, töredékek, melyek közt nem található centrális jelentőségű, a szubjektum meghatározhatatlanságát jelzik, és ezzel egyidejűleg a nyelvbe vetettségét is. A nyelvi megelőlegezettség régóta, legkésőbb az 1990-es években lezajlott irodalomtudományos fordulat vége óta közhelyszerű, azóta generációk bölcsészei nevelkedtek ezen (az emlőn – mondhatná Teiresziászként Esterházy).

Olyannyira, hogy néha magának az Esterházy-prózának a poétikája is túlságosan átlátszóvá válik, megkérdőjeleződik, amikor a szimpla nyelvjáték eszközeként tűnik fel ez a nyelvi megelőlegezettség. Ma nem biztos, hogy ugyanúgy vevők vagyunk olyan struktúrákra, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, például az ilyen mondatokra: „Mennybéli Úristen, gondolta, illetve a másik fordításban, Egek Ura, villant át rajta.” (Esti, 216.) Vagy: „De még mielőtt ez a felelőtlen kedvesség beindulhatott - - - tért nyerhetett - - - nekiveselkedhetett volna, megtörtént a baj.” (Esti, 256.) A szimpla szinonima, illetve a szitualizált szinonimaképzés, -halmozás ma túlságosan ismerős már, az olcsó nyelvjátékok irányába mutat. Talán nem véletlenül olvasható néhány oldallal később egy régi anekdota új elmesélése: „abból már lehetne írni, abból már írható volna egy, egy bármi! Vagy, ahogy a hetvenes évek elején mondták, egy tökös novella. Fiatalember (…) nekünk egy tökös novella kell, nem ez a szóbuzera, mondták volt szigorúan és valahogy sértetten Estinek. És mi a helyzet a tökös szóbuzerákkal?, vigyorgott Esti.” (Esti, 263.) A helyzet változott, ma már nem utasítanak el Esterházy-szövegeket, de a tökös szóbuzera mindenképp kevés, a történetek elmondhatóságának módjáról nem szolgál újdonsággal.

De még miért is gondolom fontosnak ezeket a nyelvi jelenségeket? Még 2010 nyarán beszéltem egyszer telefonon Marno Jánossal, aki csak úgy mellesleg ejtette el Esterházy Péter prózájával kapcsolatban, hogy olyan, mintha a „fórumon beszélne”. Több szó nem esett erről, mégsem hagyott nyugodni a fórum nyilvánossága előtti beszéd képe.

Az én értelmezésemben a fórum a közös ügyek megtárgyalásának, a diskurzusnak vagy a diszkurzusnak a nyilvános helye. De az itt megszólaló, mint a nyilvánosság előtt szóló személy nem lehet próféta, nem beszélhet egy oszlop tetejéről, ez mindenképp demokratikus tér. A fórumon történő demokratikus megszólalásra utal az az Esterházy által Ottliktól átvett szerzői önmeghatározás is, miszerint a szövegekben „egy ürge” beszél. Az ürge egy a sok közül, akárki (vagy Akárki) lehet. Meg akarja nyerni magának a közönséget, ezért domesztikálja, háziasítja, megszelídíti, mások számára is emészthetővé teszi akár a legszemélyesebb, legvadabb problémákat is: a szexuális életet, a halálról való beszédet… Ezt egyrészt a legnagyobb teljesítményeként is számon lehet tartani, könnyed, szellemes nyelven beszélni a legnagyobb problémákról, másrészt problémák is következnek belőle. Esterházy szerintem ennek a demokratikus térnek beszéli az anyanyelvét, ennek köszönheti prózanyelvét is. Ez a nyelv valódi veszélyt jelentett a diktatúrára, vele szemben, a demokrácia jegyében társadalomfi­lozófiai ellenpontot is képez. Ezért lehet igaza az Esterházy által is idézett, szövegbe beépített Roland Barthes-mondatnak: „helyéről elmozdítani a beszédet, annyi, mint forradalmat kirobbantani.” (Roland Barthes: Válogatott írások. Bp., Európa, 1975, 215.) A fórum nyelve hagyományos értelemben véve is retorizált, és a retoricitás Esterházy műveire többszörösen kimutatottan is jellemző. A veszély, mint azt a szinonimák példáján mutattam, az, hogy a nyelvfilozófiai tétek puszta retorikává válva kiüresednek. (A műegészt megítélésem szerint ez a probléma nem fenyegeti, már csak a történetmondás problematizáltsága is jóval több rétegű ennél.)

A fórum, a demokrácia mint az „eset­legesség apoteózisa” (Bagi Zsolt i. m.) másképp viszonyul a fragmentumok egymás mellé helyezettségéhez, mint a diktatúra, így a diktatúrában folytatott heroikus nyelvi küzdelem „tanácstalan kontemplációvá” (Bagi Zsolt) válhat. Erre jellemző részlet lehet az Estiből a Szépe (1) és párja, a Szépe (2), melyben Esti Kornélt Kentucky szépének választják, viszont a megválasztás után egyszerű hamburgerzabáló kövér disznóvá válik. Rafináltságuk ellenére tanácstalanul is állhatunk, de akár blogbejegyzéspárnak is elmenne a két rövid prózarészlet, ami egyrészt nem túl hízelgő rájuk nézve, másrészt viszont az Esterházy-prózának az ironikus köznyelvre gyakorolt hatását is mutatja, hiszen az ironikus köznyelvet használó blogbejegyzések közt valóban észrevétlenül tűnhetne fel (el) pl. ez a két szöveg.

E nyelv széles körű elterjedését az irodalom nevelő, a kultúra pacifikáló funk­ciójának megjelenése mellett nagyban elősegítette Esterházy egyik felbecsülhetetlen, sajtótörténetileg is roppant fontos tevékenysége, közírói publiká­ciója (korszakolásáról bővebben lásd: Kulcsár Szabó Ernő Esterházy-monográfiája). Hatása sokszor felismerhető az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság hasábjain, pl. Uj Péter szövegeiben (kit Esterházy jelölten maga is idéz az Estiben). De annak is érdemes lenne utánajárni, hogy vajon miért nyúl vissza csaknem minden, Magyarországon sikeres nyelvi világot építő ironizáló médium (Magyar Narancs, ÉS, Index) az Esterházy-ouvre elemeihez.

Többek között tehát azért lehet szeretni Esterházy Péter kisprózáját (is) az őt nagy példányszámban elérhetővé tevő és egyre nehezebb helyzetben lévő kultúr- és könyviparral egyetemben, mert a „fórumon”, az irodalom önmeg­értést is elősegítő funkcióján keresztül a nyelvre irányuló figyelem miatt a magára valamit adó ember számára (=rendszerváltó értelmiségi) is kimutathatóan lehetővé tette, hogy saját élethelyzeteiben is rákérdezzen nyelvi megelőlegezettségére, amin keresztül jobban megvizsgálja önmagát, a helyzetét, rávilágítva annak relatív voltára. Ez Esterházy (kis)prózájának máig élő azon vetülete, miszerint még a piacon is sokszor az ő reflektált nyelvét használtuk a kilencvenes években, amivel sokan ma is így vannak. Ilyen értelemben mindannyian Esterházy köpönyegéből bújtunk ki. Persze felvetődik emellett a kérdés, hogy vajon ez után a köpönyegből való kibújási aktus után mi marad rajtunk.

Elhangzott a Beszélő 2011. február 4–5-ei Novellakonferenciáján.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges