Skip to main content

Közjáték Ottóval

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ma Magyarországon minden politikai szenzáció rövid életű. Mire az egyik petárda fénye felvillan, már robban is a következő.

Október első napjaiban Habsburg-láz kerítette hatalmába az országot. Kisgazda körökből felröppent a javaslat: legyen Habsburg Ottó az ellenzék köztársasági elnökjelöltje. Dr. Habsburg először homályos igent mondott esetleges jelöltetésére a SZER tudósítójával folytatott telefonbeszélgetésben. Aztán, titkára útján, határozott nemet. Aztán a magyar rádióban megismételte a nemleges választ, érzékeltetve, hogy a nemből lehet még igen is. De addigra alábbhagyott az izgalom. Habsburg Ottó a jelek szerint nem lesz elnökjelölt, s az egész ügy feledésbe merül.

Mégis: beszéljünk róla még egy keveset. Nem szándékozom Habsburg Ottó mellett korteskedni. Azt szeretném, ha az eset tanulságain tűnődnénk, mi, akik a magyar demokráciára tettük fel a sorsunkat.

Dr. Habsburg bizonyára kifogástalan demokrata. Mégsem lett volna jó, ha Ottót választjuk meg a Magyar Köztársaság első elnökének. A javaslattevők aligha gondoltak bele, milyen nemkívánatos bonyodalmakkal járna, ha egy Habsburg kerülne a magyar állam élére. Az országon belül anakronisztikus ellentétek kerítenék hatalmukba a politikai küzdőteret: kiújulna a kuruc–labanc viszály, a protestáns–katolikus konfliktus, a republikánus–monarchista vita. Az országhatárokon kívül lábra kelne a félelem, hogy kétségbe vonjuk a szomszéd államok területi és politikai integritását; percek alatt létrejönne a rettegett kisantant.

De szinte azt mondanám: ez a kisebbik baj. Az igazi baj az, hogy Habsburg Ottó soha nem élt Magyarországon, soha nem vett részt a magyar politikában. Az ország valójában csak a nevét ismeri. Nem azért választanák meg, mintha tudnák, mi van a név mögött, hanem kizárólag a nevéért.

Akik Habsburg Ottót jelölni kívánják, nagyobb részt aligha labancok vagy legitimisták. Esélyes ellenjelöltet akarnak Pozsgayval szemben kiállítani. Nem találtak senkit, aki kellően ismert volna. Kétségbeesésükben folyamodtak Ottóhoz, akinek legalább a családnevét minden magyar ismeri.

És itt a történet igazi tanulsága. Magyarországon 40 éven át csak kommunista vagy társutas politikus vehetett részt a nyilvános politikában. Az ellenzéki pártoknak nincsenek országosan ismert politikusaik. Pozsgay több mint tíz éve szerepel a nyilvánosság előtt. Szónokol, tárgyal, nyilatkozik, kezet ráz. A tévé fölött rendelkező államminiszterként elintézi, hogy az általa vezetett mozgalom alakuló üléséről két héttel később, főműsoridőben, órákon át tudósítson a televízió. Hónapokkal ezelőtt bejelentette, hogy pályázik az államfői posztra. Esetleges vetélytársának két hete tesz rá, hogy a csaknem teljes ismeretlenségből megpróbáljon kitörni.

Nevetséges.

Az viszont egyáltalán nem nevetséges, az bizony siralmas, hogy az ellenzék hagyja magát bevonni a színjátékba. Nem volt kötelező hozzájárulni az idő előtti elnökválasztáshoz. S még mindig nem kötelező részt venni benne. A legrosszabbat akkor tesszük, ha hagyjuk magunkat belevinni a politikai délibábkergetésbe. Ha visszasüllyedünk a mikszáthi idők légvárépítő, szédelgő, öncsaló politizálásába.

Nézzünk szembe a tényekkel. Vegyük komolyan magunkat, vegyük komolyan a magyar demokráciát! Talán még megakadályozhatjuk, hogy ránk kényszerítsék az elnökválasztási cirkuszt. De ha nem, legalább ne asszisztáljunk hozzá. Ne nyomjuk rá a hitelesség pecsétjét Pozsgay megválasztására azzal, hogy kudarcra ítélt ellenzéki ellenjelöltet állítunk ki ellene. Ne próbáljunk elővarázsolni a cilinderből az esetleges siker reményében olyan neveket, melyek fedezetét az ország nem ismerheti.

Versenyezzen csak az államfői méltóságért Pozsgay Imre, a Demokratikus Magyarországért Mozgalom elnöke Király Zoltánnal, a Demokratikus Magyarországért Mozgalom elnökségi tagjával. Pozsgay Imre, a Németh-kormány államminisztere Kulcsár Kálmánnal, a Németh-kormány igazságügy-miniszterével. Aki Pozsgayt nem akarja, ne szavazzon talmi vetélytársaira sem.

Maradjon otthon.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon