Tamás Tibor

Nyomtatóbarát változat

Bokros Lajos neve az emlékezetes megszorító intézkedések bevezetése óta szitokszóvá vált Magyarországon. A jobboldali propaganda a „Bokros-csomag” kifejezésbe sűríti bele mindazt, amit ellenszenvesnek talál a liberális gondolkodásban. Az a kitartó figyelem ugyanakkor, amit a volt pénzügyminiszter jobboldalról kap, tulajdonképpen még használ is a magyar polgári demokrácia fejlődésének: a rendszerváltás óta kétségtelenül a Bokros-csomag bevezetése kínálta a legjobb alkalmat annak megvitatására, milyen az a jövőkép, amelynek nevében a liberális politikusok kormányzási lehetőséget kérnek a választóktól.

A liberálisok még hálásak is lehetnek, amiért Bokros Lajos ellenségei ennyire kitartónak bizonyultak, de eközben mellébeszélés nélkül vállalniuk kell, hogy a nagy vihart kavart megszorítások alapelvei számukra a vészhelyzet elmúltával is érvényesek. Mivel pedig nincs szükséghelyzet, olyan megoldásokat kell felkínálni a választóknak/adófizetőknek, amelyek révén az egyének nem elsősorban áldozathozatalként, hanem választási szabadságuk növekedéseként élhetnék meg a – nyilván lemondással is járó – liberalizálást. A Bokros-csomag vészintézkedésektől nem terhelt „béke-változatát” kell tehát kikísérletezni.

Magánkiadások – közös kassza


Nyilvánvaló, hogy nem arról kell felújítani a vitát, szükség volt-e 1995-96-ban a magyar gazdaság iránti befektetői bizalom megteremtéséhez a középrétegek súlyos áldozataira, vagy ahogy a jobboldali propaganda fogalmaz, a „családok megnyomorítására". Ebben a párbajban a hazai politikai kommunikáció szabályai szerint csak az ellenérdekű felek közötti gyűlölködés szítására volna esély. Értelmes vitát lehet viszont kezdeni arról a sarkalatos kérdésről, hogy – a többség preferenciái szerint – a közös kassza finanszírozza nagy társadalmi csoportok bizonyos egyéni szükségleteinek kielégítését, vagy fizettesse meg az állam a szolgáltatások valódi árát mindenkivel, aki képes lehet kifizetni.

A Bokros-csomag körüli viták két ponton élezték ki ezt a kérdést: a családtámogatási rendszer – családi pótlék, gyermeknevelési támogatások – és a felsőoktatási tandíj ügyében. Ha lehet, ennél is súlyosabb bűnnek bizonyult azonban – mindmáig szikrázó gyűlöletet váltva ki – az alanyi jogon járó családtámogatások megszüntetése. Egy kétgyermekes, kétkeresős családnak 1995-ben csak havi 100 ezer forint bruttó összjövedelem alatt járt családi pótlék. A jövedelemhatárt azonban nem elvi okokból jelölték ki éppen itt: az államháztartás kiadásainak jelentős lefaragása volt a cél. Ezen a ponton érhető tetten a liberális közvélemény máig tartó zavarának legfőbb oka: a Bokros-csomagban reménytelenül összekeveredtek a pillanat diktálta vészintézkedések és a polgárok közkasszába fizetett adóinak kívánatos felhasználásáról szóló alapelvek. Ha valaki meggyőződéssel támogatja is az alanyi jogon járó közpénz-juttatások felcserélését a rászorultság elvét követő támogatásokkal, 1995. március 13-a óta nem alapelvekről, hanem az államcsőd küszöbén sebtében hozott rendelkezések jogosultságáról kényszerül vitázni. A Bokros-csomag bejelentését követő össztűz egy pillanatig sem a polgár és az államkassza viszonyának elvi kérdéseire irányult.
A jobboldalnak természetesen kapóra jött, hogy elterelheti a figyelmet azokról az elvekről, amelyek az intézkedések mögött meghúzódtak, és amelyeket a magyar közvélemény egy része minden valószínűség szerint támogatna. Nem az elvekre koncentráltak azonban a baloldali kritikusok sem. Egyrészt a túl alacsonyan meghúzott jövedelemhatárokat támadták, másrészt az intézkedéseket végrehajtó államapparátus felkészületlenségét kárhoztatták. Nehezen vitatható tény, hogy a rászorultsági elv bevezetése felidézte azt a veszélyt, hogy a hivatalok látókörén kívül vegetáló családok kiszorulnak a segélyezettek köréből. Az állam nyilvántartásai alapján egyáltalán nem volt garancia a leginkább rászorulók feltérképezésére. Más oldalról reális volt az a veszély is, hogy a tökéletlen végrehajtás miatt sokan kapnak közpénzt jogosulatlanul. Az általános megszorítások közepette felháborodást keltett a magas jövedelmű adóelkerülők kiszűrésére képtelen hivatalok tehetetlensége. Ezeknek a vádaknak valóban komoly alapjuk volt. A Bokros-csomagot liberális szempontból is csak ideiglenes csomagként lehetett felvállalni. Súlyos, de talán még nem jóvátehetetlen hiba, hogy a helyzet javulásával lehetővé váló módosításokat sem a liberálisok, sem a szocialisták nem helyezték kilátásba már 1995-ben.

Civil szabadságharc


Az 1998-as választásokat az az erő nyerte meg, amely a „népnyúzó” intézkedések teljes visszavonását helyezte kampánya középpontjába. Ez egyértelművé tette, hogy olyan súlyos és igen költséges ügyekben, mint a szociális támogatások rendszere, a közvélemény nagy része állampárti, az alanyi jogon járó ingyenes juttatások híve. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha ebből a szempontból a két legnagyobb párt szavazótáborát egy oldalra soroljuk.

A vereség mértékét jelzi, hogy 1998 óta nincs olyan szereplő a politikai porondon, amely – például – újra fel merné vetni az alanyi jogon járó családtámogatások megszüntetésének ötletét. Az ellenzéki pártok csak a családi pótlék súlyának növelését és a gyermekek után járó adókedvezmények csökkentését vagy megszüntetését ígérik. A jelenlegi rendszert tehát csak azért bírálják, mert az adókedvezmények útján a gazdag családokat jobban „támogatja”, mint a rászorulókat. Mintha végső soron elfogadnák a kormánypropaganda állítását, amely szerint a jelenlegi kormány családtámogatási politikája igazi diadalmenet.

Mindez teljesen új helyzetet teremtett. A kérdés most már az: át lehet-e érzékelhetően alakítani az állam és az adófizetők viszonyát ebben az alapvetően nem liberális környezetben? Milyennek kellene lennie a Bokros-csomag kíméletes „béke-változatának"? Hogyan kellene bevezetni, hogy ne söpörhesse el ismét már a legközelebbi választásokon a jobb- vagy baloldali konzervatívok propagandája?

A liberálisok ideje akkor jön el, amikor fellángol a civil társadalom szabadságharca az eltűrhető határain túlterjeszkedő állam ellen. A liberalizmus államellenes lendülete különösen fontos ott, ahol hosszú ideig érvényesülő totalitárius elnyomás miatt szétesett a civil társadalom. Az öntevékeny polgári szervezetek hálózata, ha szervesen fejlődhet, alapjában politikamentes. Más a helyzet azonban, ha viszonylag gyorsan kell újraéleszteni az állampolgárok független kezdeményezéseinek szervezeti kereteit. Ilyenkor csak a hatalommal vívott – szükségképpen politikai természetű – függetlenségi harcok gyorsíthatják fel a civil társadalom kifejlődését.

A civil szféra államellenes küzdelme termékeny harc. Nem általános elvek által mozgósított tömegek csapnak össze, hanem hétköznapi ügyekben mondják ki az állam terjeszkedése által érintett csoportok, hogy ne tovább. S mivel mindig az állam az erősebb fél, a civilek harca szellemes eljárásokat termel ki a gyengébbek szempontjainak érvényesítésére.

A máris rendelkezésre álló ötletes civil technikák koncentrált alkalmazásával rövid időn belül komolyan vissza lehet szorítani az állam osztogató-befolyásoló szerepét. Attól függően, hogy a civil szervezeteknek céljaik megvalósítása során szükségük van-e vagy sem az államgépezet átalakítására, törvények megszavazásának ösztönzésére, új állami intézmények felállítására, a kínálkozó technikák kétféle családjáról beszélhetünk.

Az állam megkerülése


Olyan civil technikák tartoznak ide, amelyek a status quót érintetlenül hagyva érvényesítik a civilek szempontjait. Egyszerű példával bemutatható, miről van itt szó.

Klasszikus civil megoldás az állam megkerülésére, ha a jómódú adófizetők nem szállnak vitába a hivatallal jogosultságokról és rászorultságról, hanem köszönettel elfogadják az államkasszától – például – a családi adókedvezményeket, és saját szervezeteiket megalakítva juttatják el azokhoz, akiknek valóban szükségük van rá.

Ez az eljárás a nagy érdekérvényesítő erővel rendelkező középosztálybeliek civil technikája.

Az államnak ilyenkor nincs más feladata, mint hogy egy bizonyos jövedelemszint fölött az adóbefizetés meredeken növekvő részét például adókedvezmény formájában visszatérítse az adózóknak. (Nevezzük ezt a visszatérített összeget Liska Tibor nyomán erkölcsi jövedelemnek – a továbbiakban jelöljük EJ-vel!)

Azt, hogy mi történik az EJ-vel, a civil szféra állapota határozza meg. Szélső esetben az EJ minden fillérjét a jómódú adófizetők költenék el – saját céljaikra. Ez a helyzet ma Magyarországon. Az állam adókedvezmények, kedvezményes hitelek formájában jelentős jövedelemtöbblethez juttatja a jómódúakat, akik ezt az összeget megtartják maguknak. Hasonlóan szélsőséges feltételezés, hogy mindazok, akik EJ-átutalásban részesülnek az államtól, ezt a jövedelmet teljes egészében eljuttatnák a rosszabbul élőkhöz; a segítség pedig maradéktalanul éppen oda is kerülne, ahol a leginkább szükség van rá. A valóság leggyakrabban valahol a kettő között lehet. A civil szervezetek teljesítményétől függ, mennyire közelít az utóbbi, az „ideális” állapothoz.

Mivel az EJ újraelosztása az adó-visszatérítésben részesülők önkéntes döntései alapján megy végbe, a civil szférának meg kell szerveznie az EJ-tulajdonosok számára a kényelmes adminisztrációt, az elosztás hatékonyságának ellenőrzését, a minél tökéletesebb tájékoztatást. Ebben a szisztémában az egyéni adományokról szóló döntéseket csak befolyásolni lehet, kikényszeríteni nem. Kézenfekvő módszer a befolyásolásra a civil szervezetek reklámkampányainak szervezése. Méltóbb azonban a közösség iránti kötelezettségét mérlegelő polgárhoz, ha reklám helyett értelmes háttér-információkat kap, és ezek alapján szabadon hozza meg döntését.

Az állam megkerülése a családtámogatások esetében azt jelentené, hogy a középosztálybeliek szabad döntésévé válhatna, hogy mely csoportokat vagy egyéneket milyen módszerrel támogatnak a gyermekvállalásban és -nevelésben. A felsőoktatási intézmények és hallgatók támogatásának is valóban polgári módszere lehet az EJ-átutalásokon keresztül történő önkéntes civil finanszírozás. A felsőoktatás ugyan ingyenes, de azok, akik EJ-jükből megengedhetik maguknak, önkéntesen fizetik gyermekeik vagy mások gyermekeinek oktatását, megerősíthetik az értékes felsőoktatási műhelyeket, ösztöndíjakat alapíthatnak kiváló kutatóknak és oktatóknak. A jelenleginél sokkal jobb hatást lehet várni az EJ újraelosztásától olyan súlyos problémák kezelésében is, mint esélytelen csoportok – például leszakadó cigány közösségek – megsegítése.

Meglehet, naivnak látszik a javaslat, amely – legalább részben – felső- és középosztálybeli polgártársaink önkéntes adakozására alapozná fontos célok finanszírozását. Az eddigiekben javasolt civil jövedelem-újraelosztási rendszer azonban nem valami mesterkélt fantazmagória. Jelenleg is működik – csak éppen a lehető legalacsonyabb hatékonysággal.

Nagyon sokan kapunk közvetlenül vagy közvetve költségvetési forrásból olyan összegeket, amelyekre valójában nem nekünk volna a legnagyobb szükségünk. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az állam hónapról hónapra jelenleg is kiosztja számunkra erkölcsi jövedelmünket. Ezt azonban a civil minták, a megfelelően bejáratott technikák, illetve a szükséges információk hiányában azok sem utalják át a rászorulóknak, akik erre közülünk hajlandók lennének.

Az EJ újraelosztása elsősorban a viszonylag csekély többlettel rendelkező egyének számára megfelelő módszer. Anonim adakozás, amelynek jutalma a civil társadalomban elfoglalt pozíciónk jelentős javulása lehet. Aktív EJ-tulajdonosként más, hasonló beállítottságú civilekkel lépünk kapcsolatba. Egy élő hálózat létrehozói, fenntartói és tagjai leszünk. A civil hálózatban kifejtett tevékenységünk révén emelkedik státusunk. Egy szétesésre hajlamos világban ez a munka önmagában hordozza jutalmát.

Az állam átépítése


Az államot megkerülő technikák a közpénzeknek csak kisebb hányadát vonhatják ki a bürokrácia hatásköréből. De mi történik a közpénzek nagyobb hányadával, amit továbbra is befizetünk a közös kasszába?

A parlamentáris demokrácia csak végső soron garantálja, hogy a közpénzek felhasználása legalább valamelyest igazodjék az adófizetők igényeihez. A parlamenti ciklusok végén leadott szavazatunk nem kínál hatékony beleszólási lehetőséget. Az államgépezet átépítésére is szükség van tehát ahhoz, hogy a közpénzek tulajdonosai közel kerülhessenek a döntésekhez. Befizetett adónkat kezeljék továbbra is képzett hivatalnokok, de hadd döntsük el mi, hogy milyen célokra fordítsák a pénzünket. Ehhez új típusú államra van szükség.

Egyáltalán nem törvényszerű, hogy a közpénzek akár csak jelentős hányadát is az államapparátus gyűjtse be és ossza el. „Túl komoly feladat ez ahhoz, hogy olyan link szervezetre bízzuk elvégzését, mint az állam” – fogalmazta meg találóan a problémát Liska Tibor. Ő éppen ezért nem is elégedett meg kevesebbel, mint az állam teljes leváltásával. Az általa javasolt megoldás pofonegyszerű: egy adott közösség – például egy ország lakossága – közös tulajdonát mint társadalmi örökséget teljes egészében fel kell osztani tulajdonosai, az egyének között, és mindenki szabad belátása alapján fizessen ebből a közös szolgáltatásokért.

Addig is tennünk kell azonban valamit, amíg az államot nem sikerül teljesen leváltani, illetve csak részben sikerül kikapcsolni. Folyamatosan dogoznunk kell azon, hogy az államgépezetet minél jobban a polgárok alá rendelve építsük át. Ez az átépítés, ha igazán következetesen zajlik, az állam szerves és erőszakmentes leépítéséhez is elvezethet.

Békeadó


A „békeadó” példájával világítom meg, mit is érthetünk az államgépezet liberális szellemű átépítésén. Már megint ahhoz a kérdéshez jutottunk tehát, miként fizessen a polgár adót, és mi történjen a befizetett összeggel. És ez nem véletlen. Henry David Thoreau, akit a liberálisok és az anarchisták egyaránt joggal tekintenek szellemi elődjüknek, a polgári engedetlenség lehetőségeit sorra véve abból az egyszerű tényből indult ki, hogy „az állammal évente egyszer – és nem többször – találkozom közvetlenül, szemtől szembe, mégpedig az adószedője személyében. Ezért a legegyszerűbb, a leghatékonyabb módszer elégedetlenségem kifejezésére, ha megtagadom adóm megfizetését."

A „békeadó” közvetlen előzménye a hetvenes évek német békemozgalmainak harci eszköze, az adómegtagadás volt. A Német Szövetségi Köztársaság alkotmánya alapján lelkiismereti okokból bárki megtagadhatta, hogy meggyőződésével ellenkező kényszernek engedelmeskedjen. Erre a lehetőségre hivatkoztak az adómegtagadók. Mivel a béke meggyőződéses hívei, adójuknak pontosan akkora hányadát, amekkora a katonai kiadások részesedése a költségvetésen belül, nem fizették be, vagy zárolt számlára fizették be, hogy ne férhessen hozzá a költségvetés. Amikor a német zöldek bejutottak a Bundestagba, ez a jellegzetes parlamenten kívüli fegyver továbbfejlesztésre szorult. A zöldek 1986 áprilisában nyújtották be a békeadó törvénytervezetét. A törvény elfogadása esetén létrehoztak volna egy úgynevezett békealapot. Az adófizetők írásban nyilatkozhattak volna arról, hogy jövedelem-, illetve béradójuk megfelelő részét a békealapba kívánják-e átutaltatni. A tervezet részletesen előírta, hogy a békealapból milyen célok finanszírozhatók: például a konfliktusok békés megoldását kutató intézmények fenntartása; fejlődő országok egészségügyi, jóléti, oktatási és gazdasági rendszerének konfliktusmegelőző célú fejlesztése; háború sújtotta térségek lakosságának segélyezése.

Ezt a tervezetet a Bundestag rövid vita után elutasította. A zöldek képviselőcsoportja azonban 1990-ben újabb javaslatot nyújtott be. Ebben már két rivális alap felállítását javasolták: a Szövetségi Katonai Alapét és a Hadikapacitások Békés Célú Átalakításának Szövetségi Alapjáét. Az államnak minden katonai kiadását a katonai alapból kellett volna fedeznie, azzal a szigorú megkötéssel, hogy az alap nem vehet fel kölcsönt. (Tehát az állami költségvetés nem pumpálhatta volna bele az adófizetők pénzét kerülő úton.)

A törvény egységes „védelmi adó” megfizetésére kötelezte volna polgárait. Az adó összegét a törvény a teljes jövedelemadó százalékában határozta volna meg. Az Alkotmány alapján azonban lelkiismereti okokból bárki átirányíthatta volna védelmi adóját a békés átalakítási alapba. Minden adófizetőnek évente rendelkeznie kellett volna arról, hogy mi a szándéka. Az átalakítási alapból elsősorban a hadfelszerelések ökológiai és társadalmi szempontból kíméletes termelésre történő átalakítását finanszírozták volna. Jellemző az a négy fő ellenérv, amelyet a Bundestagban a zöldek javaslatával szembeszegeztek kritikusaik.

1. A polgárok a választások alkalmával „amúgy is” dönthetnek a következő kormány fegyverkezési kiadásairól.

2. Minden egyes újabb alap létrehozása csak a bürokráciát növeli.

3. Ha a pacifisták elérnék a békeadó bevezetését, más állampolgári csoportok mindjárt további speciális alapok létrehozását kezdeményeznék.

4. A békeadó korlátozza a törvényhozás jogát a költségvetés szabad alakítására.

Nos, a bürokrácia növekedésének veszélye valóban megfontolandónak tűnik, de ha az új alapok felállítása a polgárok választási szabadságának növekedését és a rendszer rugalmasabbá tételét szolgálja, a többletbürokráciát célszerű elviselni. A többi ellenérv viszont már első pillantásra is inkább az államgépezet átépítése mellett szól, mintsem ellene.

A zöldek javaslata Magyarországon is mintául szolgálhat az állam liberális szellemű átépítéséhez – és nemcsak a fegyverkezést ellenzők élhetnének vele. Egymás mellett működő alapok létrehozásával békésen lehetne finanszírozni például a társadalom különböző kultúrájú, felfogású, világnézetű stb. nagy csoportjainak sajátos ízlését kiszolgáló önálló közszolgálati televíziós, rádiós műhelyeket; a térség békéjének veszélyeztetése nélkül lehetne támogatni a határon túli magyar közösségek fennmaradását – hogy csak két, mostanában „forrónak” számító témát említsünk.

Az állam átépítése természetesen nem megy harc nélkül. Ahogyan Németországban is vereséggel végződtek az első kísérletek, mindenütt arra kell számítani, hogy komoly erők sorakoznak fel az ilyesfajta ötletekkel szemben. Nem nehéz olyan politikai irányzatokat találni, amelyek körmük szakadtáig küzdenek azért, hogy az adófizetőket elszigeteljék az adójukkal gazdálkodó bürokratikus apparátustól.

• Szabad elvek