Skip to main content

Lengyelország: PPPrivatizáció

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A privatizációról


– Ez a funkció túlnőtt Önön – fordult a szociáldemokrata Ryszard Zajac a parasztpárti Bogdan Pekhez a szejm privatizációs bizottságának november 8-i ülésén. Azon, amelyen Peket a Demokratikus Baloldali Szövetség képviselői, a Szabadság Unióval és a Munka Unióval összefogva – 17 igen, 5 nem és 2 tartózkodás mellett – leváltották a bizottság elnöki posztjáról. S Ryszard Zajac valószínűleg még finoman fogalmazott, hiszen a kormánykoalícióhoz tartozó Bogdan Pek a parlamenten kívüli, jobboldali Centrum Megegyezés (PC) egyik gyűlésén nem kevesebbet állított, mint hogy a privatizáció „szabadrablás és a bűnözés melegágya”. S ez legalábbis anakronizmus egy olyan politikus részéről, aki a szejmbizottság elnökeként Lengyelország egyik fő privatizátora. Annak a Lengyelországnak, melynek kormányfője – a szintén parasztpárti Waldemar Pawlak – külföldi útjain lépten-nyomon hangoztatja, hogy ma már a magángazdaság állítja elő a lengyel GDP több mint 50%-át, hogy ez a szektor foglalkoztatja a dolgozók mintegy 60%-át (az egyéni parasztgazdaságok nélkül az arány csak 46% – T. P.), s hogy a lengyel nemzeti vagyon kb. 37%-a magánkézben van. S egyébként is: országa – ahol összességében mintegy 1,8 millió magánvállalkozás működik – kiváló lehetőségeket kínál a külföldi befektetőknek…

Mindezt szívesen elhinnénk a fiatal miniszterelnöknek, ha hazájában is ilyen vehemenciával támogatná a privatizáció folyamatát, de sajnos erről szó sincs. Mert például a kisbefektetők bevonását célzó és ma már 444 állami vállalatra vonatkozó ún. Általános Privatizációs Programot (PPP), illetve a Nemzeti Befektetési Alapokról (NFI) és az ezek privatizációjáról szóló törvényjavaslatot – amelyet a szejm már 1993. április 30-án elfogadott –, csak ez év október 19-én, öt hónapos meditálás után írta alá. Emiatt a PPP – legalábbis a szakemberek szerint – gyakorlatilag csak 1995 elején veheti kezdetét.

A miniszterelnök és pártja a privatizációtól való húzódozását szívesen magyarázza azzal, hogy a lengyel társadalom jelentős része határozottan ellenzi a magánosítást. Nos az OBOP Közvélemény-kutatási Intézet legutóbbi felmérése nem egészen ezt mutatja: jóllehet megkérdezettek ugyan nem lelkesednek a privatizációért, de mindössze 12%-uk vélte úgy, hogy az állami vállalatok részvényeinek az állam tulajdonában kellene maradniuk.






Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon