Szabó T. Anna

Nyomtatóbarát változat

                                „…Szaporodik fogamban
                                           az idegen anyag,
                                mint szívemben a halál.”

Két fogorvos a családomban. Ketten,
akiket szerettem, akik befalazták
emléküket a csontjaimba. Tőlük
kaptam a szív nyugalmát, amikor
kigyúl az éles lámpa. Megtanítottak
idejekorán megválni a testtől.

Megváltak tőle ők is. Új fogorvos
hajol fölébem, folytatja a munkát.
Most hátradőlve hallgatom a fúrót,
hunyt szemmel, akár egy koncertteremben.
Én volnék ez a zsibbadt test? Mint aki ámul
saját halálán, hallgatok leesett állal.

Körben mindenhol arc nélküli szájak:
állkapcsok néma gipszöntvényei.
Hallgatnak ők is. Már függetlenedtek
a szájtól, aki járkál és beszél.
Szólnék helyettük, mégsem szólhatok.
Lélegzem. Tiszta orvosi szagok.

Később, amikor már beszélgetünk,
a szekrényben, épp a doktor mögött
meglátok egy valódi koponyát.
Vegyük ki! Nézem ámulva a barna,
üreges csontot, ajkat képzelek
a felső fogak fölé, nyelvet a szájba.

Ki volt vajon? Mit akart mondani?
Az állkapcsa hiányzik. Itt ízesült,
így mozgott fel-le, mutatja az orvos.
Milyen sérülékeny a száj. Milyen mulandó.
De milyen szép az ízület neve!
Felírja nekem, hogy el ne felejtsem:

Articulatio temporo-mandibularis.

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges