Abody Rita

Nyomtatóbarát változat

Fél tíz körül, az első, régóta vágyott estén, mikor végre-valahára egyedül maradok New Yorkban, vagy inkább: kettesben az „ördögi várossal”, végre megszabadulva édes hazámtól, a determinációk és pótcselekvések fáradt birodalmától, ki tudja: talán örökre; iszom egy korty fekete sört (St. Pauli’s girl) némi bátorításul, és nem törődve otthoni intelmekkel, melyek testi épségem feltétlen megóvására vonatkoztak, „belecsapok a lecsóba”: elindulok a sötétségben, hogy ismeretlen helyen, ismeretlen emberek között, egy ismeretlen, fehér bőrű nő képében töltsem el az éjszaka egy részét, mindössze csupasz jelen időmre, fogyatékos nyelvismeretemre és történettelen, védtelen mivoltomra hagyatkozva. Jónak találom ezt a helyzetet, ízlésem szerint csalás nélkül valónak, minden eshetőségre készen, beleértve a kockázatot, hiszen nincsen vesztenivalóm, egyáltalán semmi. Az igaz, hogy New Yorkban, ebben a titáni, dzsungelszerűen multitényezős városban nagyon könnyű véletlenül meghalni. Mész az utcán, szembejön valaki, akiben átmenetileg túl sok a feszültség, vagy kéne neki tíz dollár, kérdez valamit, és te félreérted vagy rosszul reagálsz: pillanatnyi kommunikációs zavar, és zsupsz, már meg is haltál, könnyen és gyorsan túlestél azon, amin egyszer úgyis túl kell esned, meglehet, sokkal kínosabb és kellemetlenebb körülmények között. New York-i ismerőseid ilyenkor kis virágcsokrokat, égő gyertyákat, rövid feliratot, temetési értesítőt helyeznek el a járdán és házfalon ott, ahol összeestél késtől vagy golyótól találva, és kifolyt a véred, és alkalmi emlékhelyed ott marad egy pár hétig, mielőtt eltűnnél végleg, mint bármi egyéb ebből a világból, mint a barna papírzacskókba csavart üvegek, amelyeket éjszakai ivók hagynak szanaszét reggelre a város utcáin. Mindennapos eset, a szó szoros értelmében. De én tényleg nem gondolom, legalábbis most, mikor éppen nem köt semmi a földhöz, hogy jobb és értelmesebb dolog volna otthon, közömbös ápolónők, figyelmetlen orvosok keze közt végezni, tehetetlen és értetlen rokonok karéjában, feleslegesen kínlódva sokáig, mint ahogy legkedvesebb hozzátartozóimmal történt – akkor már inkább ezt a romantikus meglepetést, ezt az alkatomhoz illő érzéki szuvenírt, melodramatikus villámcsapást! – így hát félelem és zavar nélkül, ahogy első perctől fogva járkáltam itt, a Pesten beszerzett sikeres mimikriben (edzőcipő, farmerdzseki a Corvin Áruházból) ballagok keresztül a Broadwayn, ami szálláshelyünktől pár lépés csupán, a Greenwich Village felé, elvegyülve más kóborlók, tükröződni és tükörben-eltűnni-vágyók között, a bárok kirakatait, az esti félkulturális konzumálási kínálatot mustrálgatva, és – főleg – az emberarcok szemkápráztató sokaságát, amivel sohasem tudnék betelni. Egy helyütt, ahol ócska újságlapok vannak belülről az üvegre ragasztva, az ajtóban pedig egy irdatlan, szőke óriás ácsorog – brutális állú, mint egy mamut – megállok, nézem az újságok mögött a zavaros tévéképernyőt, ami a zenekar előző fellépését mutatja, három fehér zenészt egy fehér hajú néger öregember körül. Várom, hogy beinvitáljon az óriás, s miután megtörténik („új-zélandi vagyok” – „én magyar”), belépek, csillapíthatatlan kíváncsiságtól hajtva, lassan előreimbolyogva a félsötét helyiségben, a kivilágított színpad felé. Szünet lehet, a zenészek tesznek-vesznek, közben magnóról szól a zenéjük. Jó. Színes, húszas-harmincas közönség, félház, kis, fekete asztalok, lelakkozott papírképekkel, és párnázott pad a falak mentében, ahol letelepszem. Az öregember piros-fehér elektromos gitárt akaszt a vállára. Elkezdik. És íme, abban a pillanatban otthon vagyok, én vagyok az a sosem látott lény, akinek izmaiból kiszállhat végre a feszültség, gyomrából az otthoni szomorúság, aki elengedheti szorosan összefont tagjait, és kigombolhatja kabátja páncélját, hallgathatja ezt az elképesztően jó zenét, amit játszanak, blues, rhythm and blues, rock and roll, önfeledten, szinte csak a maguk kedvére, és nézheti ezt az arcot, széles ajkak, lapos orr, kerekded, bumfordi vonások a fehér haj alatt, ám a tehetség fél évszázados gyakorlása már rég megmásította, elvarázsolta, kiradírozta és újrarajzolta ezt a gyapotszedőmunkás- és Tamás-bátya-arcot, rámintázva a szépséghez való érzék nemzetközi kifejezését… mert amit csinálnak, az több mint zene, az túl van a dallamok és ritmusok változékony horizontján… láthatólag az öreg mesterkedte ki ezt az egészet, belőle ered, és a többiek készséggel követik finom parancsait… és igen csinosan is van öltözve az öregember, hegyes gallérú, svejfolt, amolyan hatvanas évek fazonú fehér nájloning van rajta, vasalt szövetnadrág, bőrmellény, piros-fekete törökmintás nyakkendő, bőrcipő és cowboykalap… és már én is, mint a közönség minden tagja, ritmusra kalapálok az ujjaimmal a poháron, ringatom a vállamat, taktusra topogok a padlón, és nézem az énekest, ezt az egyenes gerincű, szép hangú, fekete öregembert, aki olyan sok méltósággal és humorral csinálja a dolgát, és józanságra intőn mértéktartó, ám ugyanakkor felszabadítón szenvedélyes is, amilyennek hiszem, hogy lenni jó… figyelek, és mosolyogva gyönyörködöm az arcában és a tudásában, olyan figyelemmel, ahogyan csak nagyon oldott, nyugodt pillanatokban tudok, csak ritkán. Az öregember már rég észrevett engem, észrevette az állhatatos, mosolygó figyelmet, tetszik neki, és a zenei mondatok végén, valahányszor a lehunyt szeme alól rám nézhet anélkül, hogy a közönségét akár csak egy pillanatra is magára hagyná, vagy túlságos figyelmet szentelne nekem, rám néz, megnézi, hogy találkozik-e megint a pillantásunk. Néha, mivel komolyan veszi a feladatát, valóban elfeledkezik rólam, elmerül abban, ahogy követi a testével a saját zenéje ritmusát, vagy megtörölközik egy kopott fehér törölközővel, mivel bőségesen csorog róla a víz, főleg a kalapja alól, az arcán, azután megint eszébe jutok, és megnéz. Már tudom, hogy odajön majd az öreg, ha vége az estének, de odáig még sok idő telik el, sok jobbnál jobb számot énekelnek ők négyen, sok lány és fiú jön-megy a színpad két oldalán lévő mosdók körül, sokat tapsol a közönség, egy másik, jóvágású, fiatal fekete legény is elkezd jókedvűen méregetni, de úgy látszik, mindenki észrevette már, hogy az öreg tette le ma este a garast, mert nem mozdul, az egyik fehér gitáros is énekel egy számot ugyancsak kiválóan, egy kicsit részeg indián fiú is felpattan a színpadra nagy boldogságában, és csinálja a fesztivált az öreg mellett, aminek az nem túlzottan örül, mivel megzavarták a munkájában, de azután megszabadítja őt a rendezőség az alkalmatlankodótól, és a söröspoharamból is elfogy a sör. Végül mégis befejeződik a zene, és a zenészek megint tesznek-vesznek, törölköznek, szedelődzködnek, és a kiszolgálópult felé haladva az öreg megáll az asztalomnál: – Mi a csodát csinálsz itt egyedül? és a mögötte haladó zenész kicsit gunyorosan megismétli, mielőtt továbbmegy: – Mi a csodát csinálsz itt egyedül? – Erre jártam, és hallgatom a zenéteket, mondom mosolyogva, igazán nagyon jó. – Leül és mosolyog: – Honnét való a kisasszony? – és az általános New York-i megszólításban, mint rendesen, most is van egy jókora adag irónia. – Magyarország. Európa, mondom, és rögtön azt is, akadozva; amit a zenéjéről gondolok, valahogy így: nem is arra gondolok, tudod, hogy jó a zene, pedig biztosan az, hanem ahogy csináljátok, hogy olyan jól érzitek magatokat, mert ebből az látszik, hogy élni is szerettek, olyan ez a zene, amit játszotok, ez a zene… ahonnan jöttem, ott, tudod, könnyen elfelejti ezt az ember… Az öreg megértően bólint, de én zavarba jövök és felállok, ő is, és megfogja a csuklómat: – Elmész? – El, mondom kedvesen, örülök, hogy találkoztunk. – Minden hétfőn itt játszunk, mondja, gyere el újra! – Most el kell utaznom, mondom, de két hét múlva megint New Yorkban leszek, akkor eljövök. – Vehetem ezt ígéretnek? kérdi az öreg, és gyerekesen nevetgélni kezd a helyzeten, azon, hogy voltaképpen udvarol ennek a kedves, idegen, vörös hajú, fehér nőnek, aki meglepő komolysággal figyelte az ő zenéjét, és nem iszik különösebben sokat, nem is különösebben jól öltözött, el is akar menni, mindazonáltal, úgy látszik, valami érthetetlen, de örömteli okból bukik az idősebb, fekete pasasokra, vagy pedig, esetleg, tényleg énrám, gondolja. – Vehetem ezt ígéretnek? – Hát hogyne, természetesen, mondom komolyan, s az öreg váratlanul félkarral magához húz, odavon a hóna alá szorosan, én meg boldogan ölelem át a derekát, és odaejtem a vállára a fejemet, érzem a zenéléstől csuromvíz ingének forróságát, s a miénknél édesebb és fűszeresebb, tiszta szagát ennek a fehér hajú ismeretlen, gyönyörű öreg négernek, állunk és meglepetten nevetgélünk – pár száz és huszonöt év, néhány földrész köztünk –, közben mindenki minket néz vidáman, azután két hatalmas nagy, barna, meleg, erős keze közé veszi a kezemet, szinte elvész köztük az enyém, pedig az se épp kicsi, és megcsókolja. God bless you, suttogja, téged is, mondom magamról elfeledkezve magyarul, elereszt, és elmegyek… boldogan, hiszen, íme, megtörtént az, amire vártam, pontosan az, amiért ide kellett jönnöm, ebbe a nevetséges, de kimeríthetetlen városba, amit mindenáron, bármi áron meg kellett tudnom, hogy a világ igenis olyan, amilyennek mindig, gyerekkorom óta hittem, még ha nem is láttam ilyennek otthon soha, csupán a valódi szerelem ritka pillanataiban, tudniillik olyan, hogy vadidegenek ölelhetnek magukhoz bármely pillanatban – igen, igen, igen, én tudtam jól, és ti tévedtetek, ti mind.

És:

(Mellékdal) Kilépve az ajtón, látom, amint a szőke óriás leírhatatlan testtartásban éppen a cipőjét tisztíttatja egy görnyedő fekete fiúval, hazafelé mentemben pedig mögém szegődnek ketten, jól megtermett fekete legények, dühödten ordítozva: Fuck the whiteeees! – de hiába kiabálnak, nem bírnak közelebb jönni, az öröm rugalmas felhője beburkol és megvéd ma este; mire hazaérek, az én arcom is megváltozik, lágy lesz az örömtől és a szemem hegyes sarkú macskaszem, évek óta nem láttam ezt az arcot a tükörben, mondják nekem azután, sok gyilkosság esett már azon a környéken, a szemem hegyes sarkú macskaszem, és úgy is marad napokig.

• Kultúra