Krassó György

Nyomtatóbarát változat

Sokan gondolják, hogy az ellenség kategóriájába sorolt személyek Budapestről való kitelepítése csupán a Rákosi-rendszerben alkalmazott és rövid ideig tartó joggyakorlat volt. Ez azonban tévedés. A „volt kizsákmányolók” 1951 júniusában megkezdett kitelepítése nem valamiféle külön e célra konstruált jogszabály alapján történt, hanem a második világháború kitörésekor a Horthy-kormányzat által kibocsátott rendeletekre hivatkozva. E rendeletek a kitelepítések hivatalos beszüntetését követően is érvényben maradtak egészen 1957. március 19-ig, de ekkor is csak azért vesztették hatályukat, mert a kormányzat új belügyminiszteri rendelettel vélte szükségesnek szabályozni a rendőrhatósági kényszerintézkedések alkalmazását (ez a rendelet azóta két ízben – 1976-ban és 1985-ben – tovább szigorodott). A kitelepítések csupán tömeges jellegük miatt különböztek a kitiltások és kényszerlakhely-kijelölések normális magyarországi gyakorlatától.

A kitelepítés mai alkalmazásának egyik kirívó példája Nagy Lajos ügye. Nagy Lajos idén januárban töltötte be 60. életévét, ami az 1976-os rendeletszigorítás óta már nem akadálya a „rendőrhatósági kényszerintézkedés” fenntartásának. Két és fél évvel ezelőtt, 1983. február 15-én szabadult a börtönből, ahol két rövid (1956-os és 1976-os) megszakítással 31 év büntetést töltött le. Ez a 31 év öt különböző bírósági ítéletből tevődött össze: az elsőt 25 éves korában közbűntényes cselekményért (élelmiszerjegy-üzérkedés) kapta egy „különleges munkásbíróságtól” (12 év), a többi nagyrészt politikai cselekmények vádja alapján született. Az öt ítélet közül hármat börtönben elkövetett „bűntettekért” szabtak ki: az utolsót – már a ’70-es években – börtönön belüli „ellenforradalmi összeesküvésért”.

Nagy Lajosnak a börtönből szabadulása napján (1983. február 15-én) azonnal jelentkeznie kellett a Budapest XIX. kerületi rendőrkapitányságon (ebben a kerületben volt 15 évvel korábban az utolsó bejelentett lakóhelye). A rendőrségen azonban várakozásától eltérően nem a személyi igazolványát kapta vissza, hanem határozatot olvastak fel neki arról, hogy kitiltják Budapest területéről, rendőrhatósági felügyelet alá helyezik, és Budapesttől 250 km-re, a román határ mellett egy kis tanyát jelölnek ki számára kényszerlakhelyül. Az intézkedés időtartama 1 év, és háromszor hosszabbítható további 1-1 évvel (a legújabb rendelkezések szerint már eleve három évre szabják ki, s ezt az időt hosszabbíthatják). Az indoklás a közrend és közbiztonság védelmére és N. L. „társadalomellenes megnyilvánulásaira” hivatkozik, valamint arra, hogy nincsen budapesti lakása és munkahelye, a fővároshoz semmi sem köti. N. L. előadta, hogy korábbi lakását lebontották, de már van budapesti lakhelye, azonnal munkába kíván állni, a bejelentkezés és munkába állás egyetlen akadálya, hogy még nem kapta meg személyi igazolványát. Budapesthez köti itt élő nővére is. Fellebbezését mindezek ellenére a budapesti rendőr-főkapitányság a korábbival megegyező, de az előadott tényekre ki nem térő indoklással 24 órán belül elutasította, további jogorvoslatra pedig N. L.-nak lehetősége nem volt. Ekkor kapta meg végül személyi igazolványát, amelybe már bejegyezték a tanyai kényszertartózkodási helyet – N. L.-nak 8 napon belül oda kellett költöznie. (Komádi község Kutas nevű tanyájára.) Itt a biharkeresztesi állami gazdaság 1600 Ft fizetéssel udvaros beosztásban alkalmazta a férfit. A teljesség kedvéért: N. L. börtönben volt, amikor elvált budapesti feleségétől, kiskorú lányát a hatóságok az apa előtt ismeretlen személyekkel örökbe fogadtatták anélkül, hogy őt erről megkérdezték volna.

N. L. többszöri szóbeli és írásbeli kérelme ellenére egyszer sem kapott engedélyt arra, hogy feljöhessen Budapestre, pedig erre többek között gyógykezelés miatt is szüksége lett volna. A kitelepítés első évében, 1983 nyarán 40 napi elzárásra ítélték, mert egy alkalommal elhagyta kijelölt lakóterületét. 1984. februárban a ref szabályainak megsértésére hivatkozva hosszabbították meg újabb egy évre kitelepítését. N. L. ezután már óvatos volt, semmilyen szabályt meg nem szegett, munkájáért az állami gazdaság vezetőitől dicséretben részesült. 1985 februárjában ennek ellenére újabb 1 évvel meghosszabbították száműzetését azzal a különös indoklással, hogy az utóbbi időben „romlott a munkához való viszonya”. N. L. ekkor már a berettyóújfalui kórházban feküdt – az ekkor hatályos jogszabály szerint gondozásra szoruló beteg esetében rendőrhatósági kényszerintézkedés nem lett volna kiszabható, illetőleg azt meg kellett volna szüntetni. (4/1976 [VII. 24.] BM rend. 2. § g pont és 5., 7. d pont)

A helyzet azóta is változatlan: a kitelepítés érvényben van, N. L. hol a berettyóújfalui kórház gondozottja, hol Komádi Kutas-tanya kényszertartózkodási helyen él. Illetve valami mégis megváltozott: a 4/1985. (VII. 20.) BM számú új rendelet szerint N. L. betegsége és gondozásra szorultsága már formálisan, jogilag sem akadálya a „rendőrhatósági kényszerintézkedés” (magyarul kitelepítés vagy száműzetés) további alkalmazásának. Ha pedig N. L. – aki közben elmúlt 60 éves – végleg nem lesz képes már dolgozni, akkor szociális otthonba juttathatják annak ellenére, hogy él Budapesten olyan hozzátartozója, aki lakásába befogadná.

Ui.: E jegyzetek megírása óta Nagy Lajost 67 százalékos rokkantnak nyilvánították; havi 2050 Ft szociális segélyt fog kapni. Rendőri felügyeletét azonban mind ez ideig nem oldották föl.