Alekszej Szimonov

Nyomtatóbarát változat

Oroszországban a történelmi és politikai körülmények sosem kedveztek az információs szabadság kibontakozásának. A peresztrojka idején született és a vasfüggöny leomlása után a Nyugattól kölcsönzött modelleken alapuló szabadságjogokat a közvélemény sosem tekintette a demokratikus reform alapfeltételének. A törvényi szabályozás azóta is akadozik, a törvények végrehajtása következetlen, szelektív, ráadásul sok esetben csupán a különböző kormányzati hivatalok érdekeinek védelmére használják. Az egyes szervezetek és szakértők reformkísérletei túl erőtlenek ahhoz, hogy optimisták lehessünk a jövőt illetően.

Előtörténet: a cenzúra mint kettős szelep

Oroszországban sosem volt érvényes az az elv, hogy egy törvény mindenkire vonatkozik. Ugyanígy működött az információáramlás is: a hír eleve két elkülönült halmazba került – az egyik mindenkinek szólt, a népnek, a tömegnek, a másik pedig kizárólag csak a cári rangtáblázat vagy épp a nómenklatúra legfelső szintjein ülő elitnek. A két halmaz közti „ellenőr” szerepét a cenzúra intézménye töltötte be, amely meggátolta, hogy a közvélemény hozzájusson a kiválasztottaknak szóló információhoz. A cenzúrát 1917 februárjában megszüntették, ám a szovjet kormány mindjárt egyik legelső rendeletében visszaállította, s csak 1990-ben törölték el végleg, miután elfogadták a (még szovjet) sajtótörvényt.

Ezzel azonban még nem hárult el a szabad információáramlás útjában álló összes akadály. Először is: senki nem vette figyelembe például azt a tényt, hogy a cenzúra afféle kettős szelepként működött: nemcsak azt gátolta meg, hogy a köznép az elitnek szóló információhoz jusson, hanem útjában állt annak is, hogy a közérdekű információ a magasabb körökbe szivárogjon – mégpedig azáltal, hogy kiiktatta a visszacsatolás lehetőségeit, s a csúcson lévőket a társadalmi fejlődésekről szóló saját, specializált, zárt és titkos információforrásainak foglyául ejtette. Ezt a speciálisan szűrt és szelektált információt ugyanis mindenekelőtt a hírszerzés és az elhárítás juttatta el nekik, ám a cenzúra eltörlésével paradox módon ezt a fajta információt is eltörölték. Ez azt jelentette, hogy nem csupán az információhoz való hozzáférés lehetősége változott meg radikálisan, hanem átalakult – egységessé vált – az információ tartalma is. Sőt, más lett az információközvetítés célja maga is: mivel korábban a tömeg felé közvetített információt a propaganda eszközének, a nómenklatúrának címzett információt pedig sok esetben a manipuláció eszközének tekintették, valójában az információ mint olyan semelyik rezsim számára sem szolgált önértékkel bíró hírforrásként.

A cenzúra eltörlésének másik következménye, amellyel ugyancsak nem számoltak a peresztrojka idején sem a hazai, sem a nemzetközi szakértők: a „boldog tudatlanság”, azaz annak a sajátos tömegpszichológiai stabilitásnak a megszűnése, amelynek révén az információhiány, a hírek elhallgatása nem csupán tudatformáló eszköz volt, hanem hozzájárult egy sajátosan értelmezett hazafiság erősítéséhez is: szénbánya-katasztrófa, terrorcselekmény, felkelés, sztrájk stb. – ez mind csak (az ellenséges) Nyugaton fordulhat elő, nálunk ilyesmi nem történhet meg. A „kegyes tudatlanság” állapota helyett most egyszerre csak mindenki az információzuhatag kellős közepén találta magát, aminek szociálpszichológiai, sőt politikai következményeit a peresztrojka idején sajnálatos módon a szakértők alábecsülték, vagy teljesen figyelmen kívül hagyták.

A harmadik tényező pedig, amelyet ugyancsak negligáltak, holott később nagyon is erősen befolyásolta a közvélekedést: a szabad információáramlás következtében kialakuló szabadság, a választás lehetősége, ami váratlanul érte azokat, akik több generáció óta nem ismerték a szabadságot. Amint az eufória lankadt, a közemberek kezdték egyre riadtabban fogadni a tények áradatát, s egyre inkább azt tapasztalták, hogy az eléjük tárt legkülönbözőbb álláspontok, látásmódok, interpretációk, programok és koncepciók hallatlan sokasága fárasztó és idegesítő.

Mindezen tényezőket tehát figyelembe kell venni az oroszországi információszabadság jelenlegi helyzetének összegzésekor. Ugyanakkor el kell oszlatnunk azt a tévhitet is, hogy kizárólag a volt Szovjetunió lakossága nőtt fel a szabadság teljes hiányában, miközben a demokratikus újságírás a nyugati liberális nézetek szent szellemében fogant.

Mai helyzet: tűzfészek, rejtett aknákkal

A jelenlegi oroszországi médiahelyzet leginkább egy háborús tűzfészekhez kezd hasonlítani; megszámlálhatatlanok az áldozatok, ellentmondásos és ellenőrizhetetlen hírek érkeznek olyan területekről, ahol az ellenségesség a tetőfokra hágott, s a szembenálló felek arra törekednek, hogy teljesen elfojtsák az információáramlást, miközben hihetetlen erőfeszítéseket tesznek, hogy elrejtsék valódi érdekeiket. Ilyen tűzfészekké vált most az orosz média.

(1) Az Orosz Újságírók Szövetsége és a Nyilvánosság Védelme (Glasznoszty) Alapítvány vizsgálata szerint (amely az Oroszországi Föderáció 89 jogalanyából 80-ra terjedt ki) nincs a média országos jogi szabályozásával kapcsolatban egységes megközelítés: a föderáció egyes közigazgatási egységeiben eltér a média jogi státusa.

(2) A nyomtatott és elektronikus sajtó gazdasági helyzete egyre inkább politikai irányvonalától függ. A kormánypárti média sokkal nagyobb valószínűséggel marad fenn, mint az ellenzéki vagy a politikailag semleges (ráadásul a „kormánypárti” kifejezés itt a regionális és a szövetségi hatalmi szervekre egyaránt értendő).

(3) A médiára gyakran gazdasági, adózási vagy ál-jogi kényszerítő eszközök bevetésével gyakorolnak politikai nyomást. Egy „nem megfelelően igazodó” rádióállomást például minden további nélkül bezárhatnak úgy is, hogy egyetlen kormányzati szerv sem keveredik gyanúba, elég, ha a kormánytól függő tűzvédelmi vagy közegészségügyi felügyelet vizsgálata nyomán.

(4) A média működését meghatározó törvényeket annyiszor vizsgálták már felül, hogy jogi káoszt teremtettek az újságíró közösség számára. Mindinkább magát az újságírói teljesítményt szabályozták, mégpedig nem sajtótörvény révén (például a Polgári törvénykönyv egyes cikkelyei, vagy a kábítószerek terjesztését tiltó törvény stb.).

(5) A média ugyanakkor etikai szabályok és viselkedési normák nélkül kénytelen működni. Önszabályozó mechanizmusok nem léteznek. Az etikai szabályozás utolsó eszközeként funkcionáló (Oroszország elnökének ellenőrzése alatt működő) információs kamarát 2000. június elején bezárták.

(6) Elképesztő méretekben kiterjedt az egyes kormányszervek (mint például a Sajtó- és Információs Minisztérium és a vele együttműködő regionális irodák) szerepe és hatásköre.

(7) Európai értelemben vett sajtópiac Oroszországban sosem létezett, mivel a politikai és gazdasági kényszerítő eszközöket éppen arra használták, hogy aláássák a piac működését, ahelyett, hogy a piaci önszabályozást erősítették volna. Sajnos a média asszisztálásával: „esélyegyenlőségről” szó sem lehetett.

(8) A rosszul értelmezett „negyedik hatalmi ág” fogalom alapján ilyen körülmények közt a tömegmédia jó része alkalmatlanná vált arra, hogy a közvéleményt formálja vagy fórumot teremtsen, ehelyett saját, társadalmilag irreleváns nézeteit képviselte, vagy nyíltan tulajdonosai érdekeit védte.

(9) A média működésének gazdasági háttere átláthatatlanná vált, illegális, fekete készpénz áramlott a médiába. Elég csak annyit mondani, hogy a ma Oroszországban megjelenő 13-14 ezer újság közül csak kétszáz jelenik meg igazolt példányszámmal (ezt független számvizsgálók erősítették meg). Ugyanez igaz a televíziók és rádiók nézettségi arányaira. A hirdetések területét a barter-kereskedelem uralja.

(10) Az újságíró társadalom gyenge és nem elég hatékony. Szervezeti kötelékei lazák, a szerkesztők és újságírók egyéni érdekei erősebbek az újságírói szolidaritásnál, amely ahhoz végképp nem elegendő, hogy együttesen védjék ki a kormány médiára gyakorolt nyomását. Egyre nő a médiumok egymás elleni sajtópereinek száma.

(11) Nem meglepő, hogy a friss közvélemény-kutatások egyértelműen megállapították: a tömegmédia elveszítette olvasói bizalmát.

(12) Putyin elnök hatalomra jutása felbátorította a titkosszolgálatokat: egyre növelik jelenlétüket az információáramlás területén, ügynökeiket, kapcsolataikat és know-how-jukat kihasználva épülnek be a tömegmédiába. Ezt a jelenlétet szentesíti az Oroszországi Föderáció Információs Biztonságáról szóló törvénytervezet is.

(13) A Kurszk tengeralattjáró tragédiája megmutatta, hogy az információs szabadság Oroszországban továbbra is korlátozott, és hogy e téren nagyon keveset fejlődtünk egy korábbi tragédia, a csernobili atomerőműben történt robbanás óta. A kormányzati hivatalnokok felelőtlenül hazudnak, az információmorzsák adagolásakor a kormányzati médiumokat egyértelmű előnyben részesítik. Ez fellázította az újságíró közösséget és a társadalom többi részét – félő, hogy csak átmeneti időre.

A törvények: titkok, tiltások, korlátozások

Az Oroszországi Föderáció Alkotmánya megfelel az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltaknak: a gondolat- és szólásszabadságról szóló 29. cikkely, valamint a 41., 42. és 55. cikkely számos olyan eszközt foglal magában, amelyek alkalmasak a szabadságjogok védelmére. Az Oroszország által aláírt nemzetközi egyezmények és megállapodások elsőbbségét a törvények elismerik, s ezek némelyike (köztük a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye 19. cikkelye és az Emberi Jogok Európai Egyezménye 10. cikkelye) felismerhető a nemzeti törvényekben, és gyakran hivatkoznak is rájuk. Ezeket a normákat azonban sosem alkalmazták az információszabadság sérelmével kapcsolatos bírósági eljárások során.

Az 1991-ben megszavazott szövetségi médiatörvény igen demokratikus, megfelel az európai normáknak. Számos olyan paragrafusa van, amely meglehetősen zavaros a média működésének mai jogi kontextusából szemlélve. Például nem ad pontos meghatározást a médiatulajdonos fogalmáról, így nem képes szabályozni a médiatulajdonosok és a birtokukban levő újságok vagy televízió- és rádiótársaságok közötti viszonyt sem. Pedig ez fontos lenne, mivel a tömegtájékoztatás Oroszországban egészen 1991-ig teljes mértékben az állam birtokában volt, és a jelenlegi tulajdonosi különbségek csak később jelentkeztek, részben a törvény hatálybalépésének következtében.

Ami a szabályozást illeti, a médiatörvény elsősorban a nyomtatott sajtóval foglalkozik, miközben az elektronikus média működését egy későbbi, a televíziózásról és rádiózásról szóló külön törvényre bízza. Ilyen törvényt azonban az 1991 óta megválasztott három parlament egyike sem fogadott el. Ismerve, mekkora szerepet játszik a televízió a választási kampányok idején, a képviselők képtelenek voltak átláthatóvá tenni a műsorszórás engedélyezési folyamatát. Az egyetlen esetben, amikor túlléptek pártközi ellentéteiken, a törvényjavaslatot, amelyet pedig már a parlament felsőháza is elfogadott, maga az elnök vétózta meg, mivel úgy találta, hogy az új törvény jóváhagyása mögött húzódó politikai konszenzus az ő elnöki jogkörét korlátozza, hogy szabályozzon és beavatkozzon. Azóta az elnök (még Jelcin elnök) saját hatáskörében, a nyilvánosság teljes kizárásával dönt: közvetlen elnöki rendeletben utalta ki a 4-es csatornát az NTV társaságnak, jutalmul azért, mert oly kitűnően teljesített Borisz Jelcin elnökválasztási kampányában 1996-ban (igaz, azóta, mint a hírekből ismeretes, az NTV jövője bizonytalan).

Az információhoz való hozzáférés jogát szentesítő törvényt két éve fektetik az Állami Duma irattárában, miután első olvasatban az előző képviselő-testület elfogadta. Információszabadságról szóló törvény, mint olyan, nem létezik. Egyes rendelkezései ugyan megtalálhatók az információ-, a számítógép-programozási és adatvédelmi törvényben, ám ez utóbbi rész szűk értelemben vett technikai aspektusokkal foglalkozik (például az információs források létrehozása és alkalmazása, az információs technológia fejlesztése és használata, az információvédelem és az információs folyamat résztvevőinek jogai).

Nincs törvény a személyes adatok védelméről sem (még mindig csak az első olvasat szövegén dolgoznak). Létezik azonban az államtitokról szóló törvény, amelyhez hosszú listát mellékeltek az információk titkosítására felhatalmazott szervezetekről. Sőt, 1993 óta, a törvény elfogadása óta, a listát kétszer bővítették ki.

Az államtitokról szóló törvény értelmében a következő információkategóriákat nem lehet államtitoknak minősíteni:

– a rendkívüli állapot, katasztrófahelyzet és súlyos tömegszerencsétlenség (érdemes emlékeztetni, hogy Oroszország csak 36 óra múltán értesült a Kurszk atomhajtású tengeralattjáró legénységének haláláról);

– ökológiai helyzet, egészségügyi ellátás, demográfia, bűnözés (bűnözéssel kapcsolatos információkat jelenleg csak a rendőrség adhat közre, semmilyen civil kontroll nincs engedélyezve);

– az állam által nyújtott kedvezmények és juttatások (ezek szerint remélhetjük, hogy az elnök üdülőhelyeiről olvashatunk beszámolót?);

– az emberi és szabadságjogok megsértése (az országos szinten elkövetett törvénysértésekről – például fizetéselmaradásról – számos hír jelent meg, de a rendőrség által elkövetett kínzásokról lehetetlen információt szerezni a cég magas fokú titkos jellege miatt);

– az ország arany- és keményvaluta tartalékai (az erről szóló információ általában hozzáférhető);
– az ország vezetőinek egészségügyi állapota (akik Borisz Jelcin egészségügyi állapotáról akartak írni, éppen csak megúszták a bírósági tárgyalást);

– a kormányhatóságok és kormányhivatalnokok törvénysértései (még mindig nem tudjuk, ki rendelte el a csecsenföldi háború megkezdését).

Az 1995-ben hozott szövetségi távközlési törvény azt tartalmazza, hogy „a levelezés, a telefonbeszélgetés, a postai üzenetek és az egyéb, elektronikus és postai kommunikációs csatornákon keresztül folytatott információcsere titkosságát az Orosz Szövetségi Alkotmány védi”, ám 2000-ben a távközlési minisztérium rendeletben utasította az összes telekommunikációs szolgáltatót, hogy biztosítsanak korlátlan hozzáférést a titkosszolgálatok számára a kliensek telefonszámaihoz és internetoldalaihoz. Tehette ezt anélkül, hogy bármiféle dokumentummal igazolta volna, erre az eljárásra bírósági döntés vagy a főügyészség hatalmazta fel, vagyis teljesen önkényesen intézkedett.

Az effajta magatartás teljesen összefér az információs biztonsági koncepcióval, amelyet Putyin elnök részvételével a Biztonsági Tanács fogadott el. A tervezet szóhasználata – információs hadviselés, információs fegyver, információs terrorizmus, információra alapuló bűnözés stb. – önmagáért beszél: olyan állambiztonsági szakértők dolgozták ki, akiket a gutaütés kerülget, amint az információ nyitottságáról hallanak. Szerintük minden olyan polgár, aki a nemzetközi joggal összhangban, átfogó információhoz szeretne jutni, elsődleges veszélyforrást jelent az információ biztonságát tekintve.

Hadd említsem személyes tapasztalatomat. 1964 és 1982 között a hatóságok nem engedélyezték, hogy külföldre utazzak, még turistaként sem, Bulgáriába. Amikor 1994-ben az Állambiztonsági Bizottságtól (KGB) – ma Szövetségi Biztonsági Szolgálat – betekintést kértem aktáimba (tudva azt, hogy aki akár csak egynapos útra is külföldre ment, kötelező KGB-megfigyelés tárgya volt), azt a választ kaptam: sohasem létezett ilyen akta. Ez csakis azt jelenthette, hogy önként, én magam zártam magamat az ország határai közé közel 18 éven át.

Információhoz jutás: a király meztelen

Az információhoz való hozzáférést Oroszországban nem biztosítja törvény, és sajnálatos módon a közvélemény az emberi jogok és a szabadság területén ezt nem tartja olyan fontosnak. A második csecsen konfliktus súlyos információhiánnyal kezdődött, amit szándékosan is szigorúan kényszerítettek a társadalomra, Andrej Babicki esete bizonyítja ezt, akinek a kevés újságírók egyikeként sikerült azt az információblokádot aláásni, amit a katonai és biztonsági szolgálati erők hoztak létre azért, hogy ellenőrizzék és visszatartsák az információt a sebesültek számáról, a békés polgárok elleni katonai akciókról és a harci manőverek valódi eredményeiről. A blokád elleni bírósági kereset nem járt semmilyen sikerrel: az ügyészség visszautasította, hogy vádat emeljen az információk visszatartóival szemben, noha ezt a fajta titkosítást a létező törvények tiltják. A legtöbb újság és televízió-társaság megvásárolja vagy lopja az információt, legjobb esetben is saját, „megbízható forrásából” meríti. A gyakorlat azonban az, hogy ezek a források hajlamosak riválisaikkal, ellenfeleikkel kompromisszumot kötni, és olyan információt szolgáltatnak, amely nem ellenőrizhető vagy hitelesíthető; ez aztán politikai fegyverré válik, különösen választási kampányok idején. (Ilyenkor aztán röpködnek a „kompromat”-ok, azaz a kompromittáló anyagok, amelyekkel szemben aztán védtelen mindenki, de leginkább a közvélemény.)

Bírósági információhoz is rendkívül nehéz hozzájutni. Sok bíróság még a legszükségesebb számítógépeket sem tudja megvásárolni. Az állampolgárokat olykor még a nyilvános bírósági tárgyalásokra sem engedik be. Volt már példa arra is, hogy újságírókat zártak ki, mert a bíró engedélye nélkül akarták lejegyezni vagy felvenni a nyílt meghallgatások fontosabb részeit – noha ez az érvényben lévő jogszabály szerint engedélyezett. Az utóbbi hónapokban a terrorcselekemények növekvő fenyegetésére hivatkozva megszigorították a civilek belépését a bíróságok épületébe.

Az információhoz jutás megoldatlansága különösen gyakran vezet abszurd jogi vitákhoz választások idején, amikor – a közérdekű információ fogalmának tisztázatlansága miatt – nem tudhatták meg a választópolgárok, hogy képviselőjelöltjük egy olyan orvosi igazolás alapján kapott felmentést a katonai szolgálat alól, amely őt cselekvésképtelen idiótának nyilvánította. A választójogi törvény egyébként is jobban védi a jelöltek érdekeit, mint a választópolgárokét.

Ha abból indulunk ki, hogy az információs szabadság (amit Oroszországban hagyományosan „szólásszabadságként” értelmeznek) törvényre, hagyományokra, tudásra és szokásokra alapozott közmegegyezés, akkor azt kell mondjuk, hogy ezen szabadságjog érvényesülésének feltételrendszeréből Oroszország egyedül csak a glasznoszty tradíciójára építhet. Azaz arra a lehetőségre, hogy valaki megragadja a (meglehetősen kockázatos) alkalmat, s a tömeg közepén elkiáltja magát, hogy „a király meztelen” – mint ahogy azt a kisfiú tette Hans Christian Andersen híres tündérmeséjében.

Más nézőpontból viszont a szólásszabadságnak része a glasznoszty (azaz a másikkal való kommunikáció szabadsága), illetve annak a lehetősége, hogy meghallgassanak (azaz hogy ezek a nézetek hatással vannak a kormányzatra és közösségi vitát képesek kezdeményezni), vagyis megállapíthatjuk, ténylegesen csak a glasznoszty létezik Oroszországban, mivel mindeddig hiábavaló volt az összes kísérlet, beleértve a törvényhozást is, hogy rávegye a bürokratákat, válaszoljanak az állampolgárok kérdéseire.

Kilátások: demokrácia helyett deklaráció

Putyin elnök hatalomra kerülésétől aligha várható az információs szabadság erősödése: a titkosszolgálati közösség neveltjeként, a titoktartási hagyomány őrzőjeként ódzkodik mindentől, ami a nyilvánosság előtt zajlik, s vonakodik attól, hogy az információt egynek és oszthatatlannak tekintse, amikor nincs külön „információ mindenki számára”, és „információ a hatóságok számára”.

A jövő kilátásai a legkevésbé sem biztatóak. A további okok közül a következők említendők: Jelcin elnök idején az összes államilag irányított elektronikus médiumot egyetlen állami holdingban egyesítették; a nyomtatott sajtó negyven százalékát újra állami ellenőrzés alá vonták, a Sajtó-, Tájékoztatási és Távközlési Minisztérium szabályozó és bírságoló szerepe egyre nő; az Állami Dumában egyre erősödik az elnökpárti lobby; a regionális vezetők súlya egyre kisebb a Szövetségi Gyűlés felső házában, a Szövetségi Tanácsban.

S a sor még nem ért véget: a közeljövőben további hasonló „innovációk” is várhatók a médiatörvény esetében. Jók a kilátások a közvetett cenzúra bevezetésére a társadalom erkölcsi tisztaságának védelme ürügyén vagy a „felelőtlen” média elleni kampány révén. A titkosszolgálatok hamarosan könnyebben hozzáférhetnek a levelezésekhez, a telefonbeszélgetésekhez, az e-mail-üzenetekhez és az internet-site-okhoz az újonnan elfogadott helyhatósági rendeletek alapján. Várható aztán a nem kormánypárti média további hanyatlása is, miközben tovább nő a Kurszk tengeralattjáró tragédiájánál nyilvánvalóvá vált egyenlőtlenség; az államilag irányított média preferálása. Az osztankinói tévétoronynál kiütött tűzvész megmutatta azt is, mennyire fontosak az alternatív adóállomások, s milyen következményekkel jár, ha Moszkva és környéke egy egész hétre meg van fosztva a televíziós jelektől. Ez az eset azonban, a jelek szerint, még mindig nem volt elegendő ahhoz, hogy felgyorsítsa az alternatív televíziós és rádiós műsorszóró tornyok építését. Ellenkezőleg, a hatóságok komoly kompenzációt kínálnak majd az állami televíziónak; ami kedvezőbb helyzetbe hozza a nem kormányzati csatornákkal szemben. Még keményebb engedélyezési, visszavonási szabályokat vezetnek be, s továbbra is élő gyakorlat marad a közvetítési jog felfüggesztése. Alkalmanként a hatóságok közvetlen fenyegetéshez folyamodnak, amint tették azt akkor, amikor a Media-Most konszern székházában házkutatást rendeltek el, és letartóztatták a cég igazgatóját, Vlagyimir Guszinszkijt.

Kevés okunk van azt remélni, hogy az Állami Duma mai képviselői meg fogják hozni az információhoz való hozzáférésről szóló törvény „demokratikus” változatát. Inkább azt lehet várni, hogy megint csak a „deklaratív” változathoz fognak visszatérni: kihirdetik ugyan, miféle jogokat élveznek az orosz polgárok, a gyakorlatban azonban nem követelik meg a hivatalnokoktól, hogy tiszteletben is tartsák azokat.

• Média és politika