Pier Paolo Giglioli

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt évtized elején derült először fény az olasz politikai korrupciósorozatra: rajtakapták a szocialista párt egy obskúrus helyi tisztségviselőjét, amint éppen egy kisebb összegű kenőpénzt tett zsebre, amely hatalmas leleplezési lavinát indított el. Ez nemcsak a teljes politikai elitet sodorta el, hanem az egész politikai rezsimet, amely Olaszországot az elmúlt negyven évben kormányozta. A botrány nagyon rövid idő alatt – 1992 májusától 1993 decemberéig – országossá terebélyesedett. Kezdetben a legfontosabb olasz politikai vezetőket érintette – Bettino Craxit, a szocialista párt vezetőjét, volt miniszterelnököt, Arnaldo Forlanit, a kereszténydemokraták elnökét, majd a többi kormánypárt politikai vezetőit, később aztán az egész akkori kormány, amelynek néhány tagja ellen szintén nyomozás folyt korrupció miatt, kénytelen volt lemondani, míg végül a köztársasági elnök rákényszerült a parlament feloszlatására és új választások kiírására. A botrány nyomán eltűnt a politikai színpadról a két legjelentősebb kormánypárt, amelyeken Olaszország politikai rendje nyugodott – a szocialista párt és a kereszténydemokraták.

A Tangentopoli-ügy

1993 végén Olaszország legfontosabb politikusainak kellett a Milánóban[1] zajló büntetőper tárgyalásán megjelenni, ahol kénytelenek voltak bevallani: nagy állami és magánvállalatoktól illegálisan fogadtak el komoly összegeket, amelyekből pártjukat és saját választási kampányaikat finanszírozták.[2] A per három hónapig tartott, és hatalmas nézettség mellett, főműsoridőben közvetítette az egyik közszolgálati csatorna (RAI 3), valójában afféle lefokozási ceremóniává vált. Szimbolikusan kódolta a delegitimációs folyamatot, és rituálisan újjáalakította a már-már létében fenyegetett politikai szférát.[3] Így aztán a következő országos választásokon már egy jobboldali front meglepő győzelmének lehettünk tanúi, élén a médiamogul Silvio Berlusconival, egy homo novusszal az olasz politikában.

A korrupciós botrány és Berlusconi azt követő sikere sok megfigyelő szerint igazi fordulópont volt az olasz politikában, és néhány újabb keletű tanulmány már az úgynevezett Prima Repubblica (Első Köztársaság) delegitimizációját vizsgálja. Ezt a folyamatot számos tényezőre vezetik vissza: megszűnt a kommunista fenyegetés; az állam pénzügyi válságba került; a nyolcvanas években elhatalmasodott a közéleti korrupció; fokozódott a politikai establishmenttel szembeni népi elégedetlenség az Észak-Olaszország elszakadásáért indított mozgalom formájában.

Jóllehet mindezen tények kétségtelenül szerepet játszottak Olaszország politikai rendszerének válságában, a magyarázatok közös jellemzője, hogy alulértékelik az 1992–93-ban lezajlott események jelentőségét, és úgy fogják fel, mint egyszerűen a megelőzően is létező strukturális trendek eredményét, mint egy olyan, régóta bújtatottan jelen levő delegitimációs folyamat csúcspontját, amelynek forrása a politikai establishmenttel és elégtelen teljesítményével szemben érzett egyre növekvő elégedetlenség volt. De ez csak visszatekintve tűnik így. A valóságban a rendelkezésünkre álló adatok nem mutatnak arra, hogy a politikai elit és a politikai pártok támogatottsága ezt megelőzően is folyamatosan erodálódott volna,[4] hogy aztán ez a folyamat a Tangentopoli-botrányban csúcsosodjon ki. Éppen ellenkezőleg: a válság hirtelen tört ki. Az események jelentése nem volt eleve elrendelt, hanem sokkal inkább esetleges, és ráadásul napról napra változott. A politikai rendszer diffúz támogatottságának összeomlása, az állampolgárok erős szimbolikus azonosulása a milánói bírákkal nem a válság előtt, hanem az ügy kibontakozása folyamán alakult ki. De akkor hogyan magyarázhatjuk ezt a gyorsan bekövetkező delegitimációt?

Ahhoz, hogy megérthessük a Tangentopoli által generált legitimációs válságot, nem csak a közvélemény válság előtti állapotát kell figyelembe vennünk, hanem azt is, hogyan változtak néhány fontos elit csoport koalíciós viszonyai a krízis során – elsősorban is a politikai establishment, az igazságszolgáltatás és a média viszonyának újrarendeződését.

Az elmúlt harminc évben a politikai hatalom és az igazságszolgáltatás viszonyát az utóbbi autonómiájának növekedése jellemezte, amelynek eredményeképpen olyan törvények születtek, amelyek fokozatosan kiemelték a bírákat és az ügyészeket az igazságügy-miniszter ellenőrzése alól, illetve lezajlott egy generációváltás is, melynek során a kései hatvanas és a hetvenes évek politikai klímájában egyetemet járt emberek kerültek az igazságszolgáltatás különféle posztjaira. Ezeknek a tényezőknek köszönhetően a nyolcvanas évek elején az olasz bírák a korábbiaknál sokkal inkább készek voltak arra, hogy a politikai korrupció folyamatait vizsgálják. Természetes, hogy ezek a kezdeményezések komoly ellenállásra találtak a politikai establishment részéről, amely még mindig számíthatott a magasabb szintű bíróságokkal kialakított kapcsolataira, illetve arra, hogy a parlament nem fogja engedélyezni, hogy nyomozásokat folytassanak tagjai ellen. De ennél is sokkal fontosabb tényező a média érdeklődésének hiánya, amely – néhány kivételtől eltekintve – alig figyelt a politikai korrupciós ügyekkel kapcsolatos vizsgálatokra. (A nyolcvanas évek folyamán a külföldi sajtót sokkal jobban érdekelte a politikai korrupció, mint az olaszt, ami néha diplomáciai feszültséghez is vezetett. Például 1984-ben Bettino Craxi, az akkori miniszterelnök hivatalos leiratot intézett a francia nagykövethez, Gilles Martinet-hez, mivel a Le Monde egy cikket jelentetett meg „L’Italie malade de corruption” [Olaszország, a korrupció-beteg] címmel római tudósítója tollából.) Így aztán a bírák és az ügyészek nem kaphattak komoly támogatást a közvéleménytől, és gyakran teljes elszigeteltségben végezték munkájukat.

A Tangentopoli során a politikai mező, az igazságszolgáltatás és a média háromszögében új jelenséggel találkoztunk: a nyomtatott sajtó és a televízió egy másmilyen álláspontot foglalt el. A média nemcsak hogy fáradhatatlanul és intenzíven követte a botrány menetét, amely majdnem két évig a vezető hírek között szerepelt, hanem nyíltan állást is foglalt az igazságszolgáltatás szervei mellett. Miért történt mindez? Miért változott a média-establishment álláspontja, amely az elmúlt évtizedben kevés kivételtől eltekintve támogatta a kormánykoalíciót? Többen állítják, hogy az ügy nagyobb hullámokat vert annak idején annál, hogysem ignorálni lehetett volna – csakhogy ez nyilvánvalóan körben forgó érvelés, hiszen az, hogy a botrány ilyen mértéket öltött, nem kis részben éppen a média által neki szentelt figyelemnek köszönhető. Mások a média politikai orientációjára hívták fel a figyelmet, mondván a beszámolók mennyisége és elmélyültsége attól függ, hogy az adott lap vagy televízió csatorna által favorizált politikai erők milyen tőkét kovácsolhattak a korrupciós ügyek kiteregetéséből. Csakhogy ez a tézis sem állja meg a helyét empirikusan. A Tangentopoli követése éppen fordított korrelációban állt az egyes lapok és tévécsatornák átpolitizáltságával – amelyet a szervezett politikai erőktől való távolsággal definiálhatunk. A valóságban nem az átpolitizáltság, hanem a média depolitizálódása – vagyis a piaci igényekhez való fokozott igazodás – magyarázza a Tangentopolinak szentelt figyelem mennyiségét és milyenségét.[5] Adataink azt mutatták, hogy a napilapok között az Independente, egy új, piaci pozíciói konszolidálásán és példányszáma növelésén fáradozó lap érdeklődött leghosszabban és legmélyebben az események iránt, míg őt a három „független” országos lap követte (a Corriere, a Repubblica és a Stampa). Ugyanezt a mintát találjuk a tévécsatornák esetében is: a kereskedelmi Fininvest lánc két újonnan alapított hírcsatornája (a TG 4 és a TG 5) több időt szentelt a Tangentopolinak. Természetesen a verseny dinamikája következtében a közszolgálati adók is hamarosan követték a példát. Újságíróik – akik egyrészről féltek, hogy a nézők átpártolnak a kereskedelmi konkurenciához, másrészről viszont fokozatosan kiszabadultak a politikai pártok ellenőrzése alól, miután utóbbiak befolyása a közszolgálati televízióra (RAI) fokozatosan csökkent, éppen a delegitimizációs folyamat eredményeképpen – a szakmai normákat egyre inkább a politikaiak elé helyezték a Tangentopolival kapcsolatos beszámolóikban.

Meglehetősen világosak az okok, amelyek arra vezettek, hogy a Tangentopoli-ügy követése egyre inkább a piacosodás irányába terelte a médiát, illetve hogy egy olyan ügy, amely önmagában sem nagyobb, sem jelentősebb nem volt, mint számos más, az igazságszolgáltatás által a nyolcvanas években vizsgált korrupciós ügy, olyan országos botránnyá dagadhatott, amely az egész politikai intézményrendszert megrázta. A piac logikája kikényszerítette, hogy a média és a politikum sok esztendőn át működő viszonya megváltozzon. A politikai korrupció bemutatása és leleplezése nemcsak jó üzletnek bizonyult a média számára – amennyiben növelte a lapok eladását vagy a műsorok hallgatottságát-nézettségét –, de arra is jó volt, hogy független erőként, a közszféra korrektségének őreiként is megjelenhettek.

A politikai patrónusoktól a piacig (és vissza?)

Azért idéztem fel ilyen hosszan a Tangentopoli-ügyet, mert illusztrálni akartam, milyen új politikai szerep lehetőségét nyitotta meg a piacosodás az olaszországi média előtt. A következőkben ezt a témát szeretném mélyebben kibontani.

Eltérően az Egyesült Államoktól és más európai országoktól, Olaszországban a hírek piacosodása meglehetősen új keletű fejlemény. Az 1950-es évektől egészen az 1970-es évek végéig az olasz napilapok nem a piacnak íródtak, hanem egy szociológiailag és kulturálisan meglehetősen szűk rétegnek, a közép- és a felsőbb osztályoknak. A „népszerű” sajtó szerepét a hetilapok töltötték be Olaszországban – olcsóbb sajtótermékek, amelyek egy sokkal szélesebb közönségnek szóltak. A legtöbb lap pénzügyi vagy ipari konszernek kezében volt, és gazdasági érdekeik védelmében használták őket, cserébe azért a politikai támogatásért, amelyet a kormány kapott ezektől a lapoktól. A sajtó alapvető szerepe az elit politikai nézeteinek alakítása volt. Így aztán az olasz sajtót egyrészről a politikai érdekek heteronóm logikája strukturálta: a legfontosabb tőkének ezen a területen – vagyis annak a tőkének, amely az elhelyezkedésről, az előléptetésekről és a sikeres karrierről döntött – a politikai kapcsolatok és elkötelezettségek számítottak. Másrészről viszont ezt a politikai osztódást keresztbemetszette a sajtómunka sajátos logikája. A napilapok kerülték a szenzációkat, és megpróbáltak komoly – néha akár egyenesen régimódi – sajtótermékeket előállítani. A narratív képességek, a műveltség és az értelmiségi körökkel fenntartott kapcsolatok tüntettek ki valakit. A legfontosabb lapok – mint a Corriere della Sera – irodalmi rovata nagyon hangsúlyos volt, híres olasz írókat kértek fel publikálásra. A legtekintélyesebb olasz újságírók (például Missiroli, Spadolini és Montanelli) sokkal inkább értelmiségieknek tekintették magukat, mint sajtómunkásoknak. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a napilapok egy másik csoportja vagy közvetlenül bizonyos pártok – mint a kereszténydemokraták vagy a kommunista párt – tulajdonában volt, vagy közvetetten gyakoroltak ellenőrzést felettük. Ezek esetében kizárólag a politika logikája volt irányadó – mint a politikai pártok házi kiadványai vagy feltétlen hívei, ezek a lapok nyíltan is propagandaeszközök voltak. Ez különösen igaz a L’Unita esetében, melynek vezető szerkesztői mindig a kommunista párt befolyásos tagjai voltak. A politikusi és az újságírói szerepek átfedése folytatódott az után is, hogy a kommunista párt átalakult és létrejött a poszt-kommunista PDS – mind D’Alema, mind Veltroni (a PDS előző és jelenlegi elnöke) főszerkesztette a L’Unitát a kilencvenes évek folyamán.

Ebben a helyzetben indultak meg az ötvenes évek második felében a közszolgálati rádió-televízió adások (RAI), amelyeket az előfizetési díjakból finanszíroznak. Így tehát Olaszországban valószínűleg bármely más európai országnál inkább állami monopóliumok voltak a közszolgálati adók, amelyeket a domináns pártok – és elsősorban a kereszténydemokraták – szoros ellenőrzés alatt is tartottak. A RAI műsorfilozófiája meglehetősen paternalisztikus volt: a közönséget egyének tömegének tekintette, akiket nem informálni, hanem nevelni kell. A szórakoztató műsorok a katolikus erkölcs morális normáit követték, míg a hírműsorok gátlástalanul kiszolgálták az uralkodó pártokat. Ugyanakkor a hírműsoroknak – nyilvánvaló elfogultságuk ellenére is – kezdettől fogva jelentős közönségük volt, és számos olyan család is követte őket, akik sosem olvastak, vagy akár csak láttak újságokat.

A helyzet a hetvenes évek végén alapvetően megváltozott mind a lapok, mind az adók szempontjából. Az előállítási költségek, illetve az eladások és a reklámbevételek közötti egyre mélyülő szakadék következtében számos lap kénytelen volt lehúzni a rolót, és számos kiadó lett súlyosan veszteséges, és kérte a kormányzat támogatását. Ennek következtében hoztak egy törvényt, amely megkönnyítette a sajtóholdingok kölcsönhöz jutását az átalakítások és a technikai innováció érdekében. Ezek az intézkedések, valamint a gondosabb gazdasági tervezés lehetővé tették, hogy a kiadók kilábaljanak a gazdasági válságból, és az elkövetkező évtizedben a sajtó-üzletág kilátásai is javultak, hála a példányszámok és a hirdetési bevételek jelentős növekedésének. (1975 előtt becslések szerint mintegy 4 millió példányban keltek el lapok, ez a szám a hetvenes évek végén érte el az 5 milliós határt, majd továbbra is meredeken emelkedett – 1985-re 6 millióra, majd 1988-ra 7 millióra. De az olasz lappiac még így is sokkal szűkebb, mint más európai államoké: Olaszországban ezer lakosra számítva 110 lapot adtak el 1999-ben, míg Nagy-Britanniában ez a szám 317, Németországban 303, Hollandiában 290, és még Franciaországban is 145.) De ennél is fontosabb, hogy megváltozott a kiadók orientációja és az újságírók attitűdje is. Hirtelen fontos szerepet kapnak a gazdasági és kereskedelmi szempontok, elsősorban is a marketing.

Ugyanez a piacosodási tendencia érvényesült a televíziózás területén is, jóllehet más okokból. 1976-ban az alkotmánybíróság egy döntésében eltörölte a közszolgálati adók monopóliumát ezen a területen, így megnyílt az út a kereskedelmi adók megjelenése előtt. Alig egy évtized alatt egy ifjú vállakozó, Silvio Berlusconi lett a magántévé-szektor domináns szereplője, aki agresszív műsorpolitikájával és a kihasználatlan reklámforrások megcsapolásával komoly konkurenciaharcra kényszerítette az állami adókat. Az 1980-as évek végére az olasz tévépiacon kialakult egy virtuális duopólium, amelyben egy kereskedelmi vállalkozás (a Fininvest, későbbi nevén Mediainvest) áll szemben egy állami szereplővel (RAI).

Ezek a változások a médiaipar hatalmi viszonyainak addigi egyensúlyát is felborították. Eddig ugyanis a politikai pártok, az üzleti világ és a média viszonya a politika központi szerepén alapult, de a nyolcvanas évek közepétől a piaci megfontolások kerültek előtérbe. Ez a változás összetett hatásokat váltott ki, mind az újságírás strukturális viszonyai, mind a szereplők stratégiái tekintetében. Egyrészről a média, amely inkább a vállalkozás nyereségességére törekedett, mint a politikai támogatás elnyerésére, egy függetlenebb szerepet célzott meg, nagyobb mozgástérrel és több kiskapuval – ezek a tényezők elvben mind hozzájárulnak a hatékonyabb informáláshoz. Másrészről azonban a piacosodás nem azt jelentette, hogy a szakma függetlenebbé vált volna, hanem csak azt, hogy a politikai tőke (a politikai összeköttetések és kapcsolatok) szerepét átvette a „gazdasági tőke” (a terület gazdasági vonatkozásainak – a tömegszórakoztatás, nagy hallgatóság stb. – dominancája). Manapság a televíziós hírműsorok esetében sokkal fontosabb az Auditel (a nézettségi adatokat mérő olasz cég) eredményeiben kifejezett piaci elismertség, mint a szakmai hírnév, vagy – ami még rosszabb – utóbbi éppen az előbbi függvénye: a legjobb hírműsornak tehát azok számítanak, amelyeknek a legmagasabb a nézettségük, és ennek következtében a reklámbevételeik is. Röviden azt mondhatjuk, hogy a politikai dominancia felcserélése a piacival sok olasz újságíró szemében egyenértékű azzal, hogy a sajtó csöbörből vödörbe került: szerintük az újságírás autonómiája – amivel mindig is hadilábon álltak Olaszországban – még jobban meggyengült, és ezáltal a hírszolgáltatás színvonala is tovább esett.

Érdemes továbbgondolni azt a kérdést, jogosan jutottak-e erre a következtetésre. A piaci orientáltságú sajtóval foglalkozó kritikai írások közhelyszerűen ismételgetik, hogy a piac per se ellensége a „minőségi” újságírásnak és hírműsoroknak. Mivel a költségek nagyobb részét a reklámbevételek fedezik, „a haszon maximalizálásának módja egy olyan termék előállítása, amely legalább minimálisan meghaladja a demográfiailag kívánatos réteg maximális részének tetszésküszöbét. A nagyobb reklámozók nem a hírműsorok minőségéért, hanem a közönség „milyenségéért” és mennyiségéért fizetnek. Azaz szigorúan gazdasági értelemben egy eset vagy ügy esélye arra, hogy hír legyen belőle, fordítottan arányos felderítésének és a sztori összeállításának költségeivel, viszont egyenesen arányos a sztori azokra gyakorolt vonzerejével, akiknek eléréséért a reklámozók hajlandók fizetni” (McManus 1992: 789, 799). Ez persze a hírértéknek aligha olyan definíciója, amely elnyerhetné egy független újságírói szakmai testület egyetértését. Ráadásul a tisztán gazdasági elvekkel összhangban, azokról a hírekről, amelyek a reklámozók számára érdektelen társadalmi rétegek – a szegények, az öregek – szempontjából fontosak, nem vesznek tudomást, miután ezek nem a „megfelelő” közönséget vonzzák.

Jóllehet, ezek a meggondolások kétségtelenül helyénvalók, fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon a politikum által befolyásolt újságírás sokkal vonzóbb opció-e. A nyomtatott sajtót (tisztelet a kivételnek, természetesen) és különösen a RAI hírműsorait a hetvenes évek közepéig jellemző merev konformizmus után a hírkészítés új, piaci orientációja sokak számára mégis üdítő volt. Ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a gazdasági és a szakmai érvek nem minden esetben mondanak ellent egymásnak – vannak olyan ügyek, amelyek nemcsak hogy a szakma független normái szerint hírértékűek, de könnyen követhetők, és a közönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Olaszországban pontosan ilyen eset volt a Tangentopoli-botrány. Az eset felderítése nem került komoly erőfeszítésbe, hiszen a milánói ügyészek naponta álltak elő az újdonságokkal, ami a példányszámokat is szinte automatikusan növelte, hiszen a közönség szomjazott a politikai elit törvénytelen machinációinak részleteire. Tény, hogy – amint arra a fentiekben már rámutattam – a Tangentopoli-ügy szoros követésével a médiának közvetlen, piaci céljai voltak (ami azt is megmagyarázza, miért tálalták ezt az ügyet ilyen szenzációhajhász, populista hangnemben), de a politikai hatalomtól való új keletű függetlenség hiányában ez a botrány is valószínűleg elsikkadt, vagy legalábbis jelentéktelen ügyecskeként folydogált volna, mint annyi elődje a megelőző évtizedben.

A második kritikus megjegyzés a média kommercializálódására vonatkozik. Ennek a folyamatnak automatikus következménye a tulajdonosi koncentráció, illetve a kiadványok számának csökkenése, amivel a kisebbségek média-megjelenésének lehetőségei szűkülnek. Ez a veszély különösen élesen jelenik meg Olaszországban, mivel hiányoznak az ezt megakadályozó trösztellenes törvények (Giglioli and Mazzoleni 1991). Ebben a tekintetben a legnagyobb veszély, és egyben az olaszországi helyzet sajátossága, hogy a legnagyobb média-konglomerátum vezetője, Silvio Berlusconi 1994-ben úgy döntött: maga is belép a politikai arénába. A kereszténydemokrata párt és a szocialista párt eltűnésével létrejött politikai vákuumban, csak néhány héttel a választások előtt, megalapította Forza Italia nevű pártját, amely médiabirodalma hatékony támogatása mellett váratlanul megnyerte a választásokat. Ez rögtön két kérdést is felvet.

Az első aggály abból fakad, hogy vajon egyenlő-e a hozzáférés a politikai kommunikációs csatornákhoz a választások idején. Igaz, hogy metodológiai okokból nagyon nehezen mérhető, milyen hatással van a televízió a voksolásra, több megfigyelő biztos volt abban, hogy Berlusconi 1994-es választási sikerét nagyban segítette a televízió-csatornái által nyújtott támogatás. Hosszú politikai vita után végül az ügy azáltal jutott ideiglenesen nyugvópontra, hogy megtiltották a politikai reklámok sugárzását az országos csatornákon a választási küzdelmek ideje alatt, csakhogy ez egy ad hoc intézkedés, amely nem oldja meg a problémát.

A másik ügy az a virtuális televízió-monopólium, amelyet Berlusconi élvezett rövid ideig miniszterelnöksége alatt. Miután hivatalba került, összeférhetetlenségi törvények hiányában, felhasználhatta tévécsatornáit politikájának támogatására. Különösen érdekes volt az a radikális változás, ahogyan a Fininvest-hírműsorok a politikai korrupcióról tudósítottak. Míg annak idején minden eszközzel támogatták a Tangentopoli-ügy vizsgálóit, rögtön támadni kezdték őket, amint Berlusconi ellen kezdtek vizsgálódni, állítólagos korábbi, még vállalkozóként elkövetett korrupciós cselekményei kapcsán. Sőt mi több, Berlusconi még legalább az egyik állami csatorna támogatására is számíthatott, így képes volt a hírműsorok legnagyobb részét befolyásolni az ország egész területén. (Választási győzelme után Berlusconi lecserélte a RAI vezetését, ily módon próbálva az adókat politikai pozíciójával szemben lojálisabbá tenni. Csakhogy ennek a kísérletnek ellenálltak a RAI dolgozói, akik még az előzőleg domináns pártok alatt kerültek állásaikba – és ezért inkább hozzájuk voltak lojálisak. Berlusconi túlságosan rövid ideig volt hivatalban ahhoz, hogy sikerülhessen az egész közszolgálati szférát ellenőrzése alá vonni.) Végül túlságosan rövid ideig volt hivatalban ahhoz, hogy meglássuk, milyen hatással lehet az ilyen politikai-gazdasági összefonódás az ország közvéleményére.

Igaz, Berlusconi esetében tulajdonképpen csak egy személyről van szó, csakhogy az ő gazdasági és politikai hatalma messzemenő következményekkel járt a média minden területén. A legfontosabb ezek közül az volt, hogy véget ért, vagy legalábbis jelentős késedelmet szenvedett a média emancipációja a politikum ellenőrzése alól, amelynek egyik első gyümölcse a Tangentopoli-ügy részletes követése volt. A Berlusconi hatalomba kerülését követő két évben a televíziók hírműsorai és az újságok megint átpolitizálódtak, és fel is sorakoztak egy-egy párt mellett. Sok esetben a piacosodás és az átpolitizáltság legellenszenvesebb vonásai keveredtek bennük, különösen a Fininvest tévécsatornái esetében. Ez a kínos keveredés, illetve a politika logikája és a piac logikája közti inherens konfliktus jellemzi ma is az olasz médiát, így aztán az, ami először egy gyors kommercializálódási folyamatnak tűnt, nehéz és látszólag vég nélküli átmenetté vált, amelynek még ma sem világos a kimenetele.

Ebből a zsákutcából azonban nem a média szférájának, hanem a politikai rendszernek kell megtalálnia a kivezető utat. Csak szigorú trösztellenes- és összeférhetetlenségi törvények meghozatalával lehet a politika, az üzleti élet és a média területeinek határait meghúzni – ami elengedhetetlenül szükséges egy demokratikus rendszer megfelelő működéséhez.

A közszolgálati média jövője

Végezetül néhány szó a közszolgálati adókról. Érvelhetünk amellett, hogy az információközvetítés területén a közszolgálatiság jelenti a megoldást a sajtó piacosodása által felvetett problémákra. Végül is a közszolgálatiság ideológiai legitimációja éppen abban áll, hogy létrehoz egy olyan nyilvános teret, amely mentes a gazdaság és a politikum befolyásától, és amelyben a politikai és közügyek úgy tárgyalhatók, hogy az segítsen a polgároknak véleményük kialakításában, illetve a civil és a politikai szférában való cselekvésben. Csakhogy ez ebben a formában ritkán teljesül. Nagyon kevés olyan kormány van, amely tartózkodik attól, hogy megkíséreljen befolyást gyakorolni a közszolgálati adókra. Még a legkedvezőbb körülmények között – egy olyan bejáratott liberális demokráciában, mint az Egyesült Államok, ahol csak meglehetősen kicsi, és éppen ezért nem túl befolyásos közszolgálati média működik – is kimutatható, hogy Johnsontól Reaganig, minden hatalomváltásnál megváltoztatták a közszolgálati média szervezeti struktúráját és programfilozófiáját, hogy az jobban kövesse a hatalomba lépő adminisztráció politikai orientációját (Lashley 1992). A BBC, amely meglehetős függetlenséget és szabadságot élvez a domináns politikai erőkkel szemben, inkább a kivétel, mintsem a szabály. Egy olyan kivétel, amely a vezető brit pártok politikai kultúrájában gyökerezik (Sparks 1997).

Olaszország ezzel szemben a szabályt erősíti. Mint említettem, a RAI hírműsorai a kezdetektől a hetvenes évek közepéig szorosan a kormány ellenőrzése alatt álltak. Azóta a dolgok némileg változtak: a RAI hírműsorait felosztotta egymás között a kereszténydemokrata, a szocialista, illetve a kilencvenes évek elejétől a kommunista párt, miáltal létrejött egyfajta pluralizmus – jóllehet politikai választóvonalak mentén. Természetes, hogy az elosztás közvetlenül is tükrözte a három párt szavazótáborának nagyságát. A kereszténydemokraták kapták a legnézettebb hírműsort, a szocialisták a második legnézettebbet, míg a kommunisták kapták a TG3-at, a legkevésbé nézett programot. Csakhogy a TG3 – részben az olasz kommunista párt válságának köszönhetően, hiszen a párt politikai ellenőrző potenciálja is megsínylette a feloszlatást és az új párt, a PDS (ma DS) létrehozását 1989 után – hamarosan egy nagyon érdekes, antikonformista, liberális hírműsorrá változott, amely sok nézőt vonzott, mindenekelőtt a fiatalság körében. Még később bizonyos intézményi változtatásokat is bevezettek, azzal a céllal, hogy csökkentsék a politikai ellenőrzés lehetőségét a RAI felett. Például a RAI igazgatóságát ma már a parlament két házának elnökei nevezik ki, és nem a kormány. De még ezek a törvényi változtatások sem igazán szüntették meg a közszolgálati adók átpolitizáltságát.

Persze nem a hírek termelése a közszolgálati adók egyetlen feladata. Hasonlóan fontos a nemzeti identitástudat alakítása, a nemzeti kultúra és a műveltség terjesztése. Annak ellenére is, hogy a RAI ennyire prűdnek és konformistának látszik, sokat tett fennállásának első húsz éve alatt. Például nagyon hatékonynak bizonyult az olasz nyelv standard változatának elterjesztésében, egy olyan országban, ahol – elsősorban az öregek és a vidéken élők körében – sokan voltak, akik csak a helyi dialektust beszélték. Tévéjátékok készültek a XIX. és XX. század olasz irodalmának legjobb regényeiből és színházi darabjaiból. Kísérletet tettek arra is, hogy növeljék a nemzeti összetartozás tudatát a különböző régiók lakóiban. Ezek a műsorok mai szemmel nézve talán túlságosan didaktikusak, és egy kicsit unalmasak, de biztos, hogy sosem készültek volna el egy kereskedelmi adónál. A RAI azért tehette meg, hogy elkészítette őket, mert monopóliumot élvezett.

A magánszférából érkező vetélytárs megjelenése mindezt megváltoztatta, és rákényszerítette a RAI-t, hogy szembenézzen azzal a dilemmával, amellyel minden európai közszolgálati adó szembesült a hetvenes években. Nevezetesen, hogy vagy egyenlő feltételekkel belemegy a kereskedelmi adókkal folytatott versenybe, és egy másfajta, kereskedelmi stratégiát követve kommercializálja műsorát, hogy visszaszerezze elvesztett közönségét (nyilvánvaló, ebben az esetben kiteszi magát annak a kritikának, hogy az előfizetési díjért valami olyat ad a nézőknek, amit a kereskedelmi adóktól ingyen is megkapnak), vagy olyan magas színvonalú adásokat készít és sugároz, amelyek a népesség kulturális, információs és nevelési igényeit elégítik ki (természetesen abban a formában, ahogy azt a közszolgálati adók vezetői elképzelik). Csakhogy az ilyen, egyébként a piaci kínálatból hiányzó adások esetében fennáll a veszély, hogy csak egy korlátozott közönségréteg figyelmét keltik fel, ami megint csak megkérdőjelezi az előfizetési díj jogosságát (mindig feltehető ugyanis a kérdés: miért kell rétegműsorokat közpénzből finanszírozni?).

A két lehetséges megoldás közül a RAI – az európai közszolgálati adók többségéhez hasonlóan – az elsőt választotta, mégpedig kitűnő eredménnyel: nézettségi adatai folyamatosan magasabbak voltak, mint a kereskedelmi adóké, viszont eközben a RAI műsorpolitikájában a Fininvest tükörképévé vált. A két cég annyira hasonult egymáshoz, hogy a felső vezetők, az adók sztárjai, a műsorvezetők és a producerek gyakran átléptek a RAI-tól a Fininvesthez, és vice versa, aszerint, hogy melyik cég volt éppen hajlandó többet fizetni nekik. De azért maradtak apró különbségek: a RAI hírműsorai általában hivatalosabbak voltak, és több pénzből készültek, mint kereskedelmi megfelelőik, a RAI több saját programot készít, és kevesebb amerikai filmet, valamint szappanoperát vásárol (bár az eltérés csak minimális), a RAI néha minőségi filmeket és oktatóműsorokat is készít más európai közszolgálati adókkal közös vállalkozásban. De ezek a különbségek önmagukban bizonyosan nem elégségesek a közfinanszírozás fenntartásának alátámasztására.

Ez nem jelenti azt, hogy a RAI el fog tűnni. Ez egy nagy cég, az olasz médiaipar legnagyobb szereplője, amelynek kitűnő kapcsolatai vannak a politikai pártokkal. Ennek ellenére közfinanszírozásának legitimitása egyre törékenyebbnek tűnik, és sokan követelik a privatizációját, amire – feltéve, hogy a jobb-közép koalíció nyeri a következő választásokat – talán nem is kell sokáig várni. Kivéve természetesen, ha még a jobboldali politikusok is úgy döntenek, hogy a közszolgálati adók feletti ellenőrzés politikai előnyei indokolttá teszik, hogy túllépjenek saját ideológiai aggályaikon.

Jegyzetek

[1] Tangentopoli, azaz „kenőpénz-város”, ezt a nevet Milánó kapta az 1992–93-as korrupciós botrány idején.

[2] Mindannyian tanúként és nem vádlottként jelentek meg a bíróság előtt, ezért nem is ítélhették el őket ebben a perben. De más, későbbi perekben elítélték őket – közülük többeket börtönbüntetésre. Egyikük, Bettino Craxi külföldre szökött a büntetés elől, és Tunéziában élt 1999 év elején bekövetkezett haláláig.

[3] A pernek a lefokozás rituáléjaként való interpretációja kapcsán l. Giglioli et al. (1997).

[4] Annak a nézetnek, hogy a nyolcvanas években a népi elégedetlenség folyamatosan nőtt volna, ellentmondanak például azok a közvélemény-kutatási adatok, melyek szerint 1982 és 1986 között, ha csak csekély mértékben is, de folyamatosan nőtt az elégedettség az olasz demokrácia működésével; megint csak 1986-ban a lakosságnak csak egy kisebbsége (8 százalék) gondolta, hogy a politikai korrupció komoly problémát jelent. Bettino Craxi és Giulio Andreotti, akik mindketten a nyolcvanas években voltak miniszterelnökök, elfogadottsága százalékosan is sokkal magasabb volt, mint a hetvenes években kormányzó elődeiké. (L. mindezzel kapcsolatban Giglioli et al. 1997, 61–64.)

[5] A botrány médiafeldolgozása és a tárgyalás közvetítésének következményei kapcsán l. Giglioli (1996, 387–391. o.) és Giglioli et al. (1997, 31–38. o. és 75–130. o.).

Irodalom

De Lucia, A. (1996): „L’influenza della televisione sul voto. Un caso esemplare: San Felice a castello”, Sociologia e ricerca sociale, 49: 99–119. o.

Giglioli, P. P., 1996. „Political Corruption and the Media. The Tangentopoli affair”, International Social Science Journal, 149, 381–394. o.

Giglioli, P. P., S. Cavicchioli és G. Fele (1997): Rituali di degradazione. Anatomia del processo Cusani, Bologna: Il Mulino.

Giglioli, P. P. és Mazzoleni, G. (1991): „Concentration Trends in the Media”. In: F. Sabetti and R. Catanzaro (eds.): Italian politics: A Review Volume, 5, London. Pinter, 112–125. o.

Lashley, M. E. (1992): „Even in Public Television Ownership Matters”, Communication Research, 19, 770–786. o.

McManus, J. H.: „What Kind of Commodity is News”, Communication Research, 19, 787–805. o.
Pisati, M. (2000): „Il video e il voto. Gli effetti dell’informazione politica televisiva sulle elezioni del 1996”, Rivista italiana di scienza politica, 30, 329–353. o.

Ricolfi, L. (1997): „Politics and the Mass Media in Italy”, West European Politics, 20, 135–156. o.

Sparks, C. (1997): „Post-Communist Media in Transition”. In: J. Corner, P. Schlesinger and R. Silverstone (eds.): International Media Research: A Critical Survey, London: Routledge, 96–122. o.

Sewell, W. H. (1996): „Historical Events as Transformations of Structures: Inventing Revolution at the Bastille”, Theory and Society, 25, 841–881. o.

• Média és politika