Dr. Fóris Gabriella

Nyomtatóbarát változat

Az orvosbiológiai kutatások hozzávetőlegesen három csoportra oszthatók: 1. Elméleti jellegű kutatások egyetemi elméleti intézetekben és klinikákon, 2. klinikai jellegű kutatások, melyek szorosan kapcsolódnak a betegellátáshoz egyetemi klinikákon vagy nagyobb kórházakban, és 3. főleg módszertani jellegű kutatások, amelyek az ország betegségmegelőző, egészségőrző intézményrendszeréhez kapcsolódnak.

Jól működő országban mindhárom típusú kutatásra szükség van; közvetlenül vagy ipari áttételekkel javítják a betegellátást és megelőzést, továbbá növelik a nemzet presztízsét. Nálunk viszont az egészségügyi ellátás lemaradása Nyugat-Európától tíz években mérhető, s szinte lehetetlen saját kutatási eredményeink felhasználása egészségügyünkben. Vagyis az orvosbiológiai kutatások új eredményei számára nincs hazai felvevő piac. A piacot a Magyar Tudományos Akadémia pótolta, s megteremtette az óriásira tupírozott álkutatások ama hálózatát, amely összemosta a kutatások három fő típusát. Elmosódtak az értékek is: szinte egyre ment, hogy kiemelkedő, közepes vagy csapnivaló szintű kutatásról volt szó. Sorra épültek a tudományos Patyomkin-falvak, s mivel anyagi és társadalmi presztízst hoztak minden jelentősebb résztvevőnek, senki nem mondta ki, hogy a király meztelen.

A múlt, ahonnan elindultunk


A II. világháborúig valamelyest ment minden. A nemzetközi tudományos életben újszerű, egyéni hangot ütöttünk meg. Báró Korányi Sándor, a szegedi Jancsó Miklós, a debreceni Went István és természetesen Szent-Györgyi Albert hiteles kutató óriásai ennek a korszaknak.

A fasizmus és a Rákosi-korszak összefüggő, 25 évig tartó kiesést jelentett az orvosi kutatások területén. A fordulat évében az MTA átalakult, a legjobb kutatókat eltávolították, a bentmaradtakat megfélemlítették. Az MTA, mint a pártállam leghűbb szolgálója működött és működik ma is. 1950-ben az európai hírű, debreceni ideggyógyász professzort, Sántha Kálmánt „névtelen” feljelentés alapján hurcolták meg és távolították el az egyetemi katedráról és az Akadémiáról. Az öt feljelentő tanítvány közül kettő még ma is a magyar tudományos közélet vezéralakja: pályájuk felfelé ívelése éppen Sántha Kálmán likvidálásával kezdődött.

Jelenkori történetünk 1960 körül vette kezdetét mint az „aczél-korszak” természettudományi variációja. Leginkább a középszerűség jellemezte. A korai magyar peresztrojka eredményeként a kutatóorvosok előtt talán elsőnek nyíltak meg a határok. Ám állami pénzeken csak a szűk szakmai elit tudta bejárni Európa és az USA kutatóhelyeit, a külföldi kapcsolatteremtés így ennek a szűk elitnek a privilégiumává vált. A világjáró elit hónapok alatt átlényegült. A lódenkabátot és a micisapkát gyorsan farmernadrágra és garbóra cserélték, a feltétel nélküli szovjetimádatot a feltétel nélküli angolszászimádat váltotta fel.

Ez a középszerű kutató elit egy igen költséges kutatási stílust kezdett megvalósítani. Nyugatról importált, divatos, „menő” témákra állították rá intézeteiket. Háttérbe szorult az új utak keresése a szakmai határterületeken, ami szűkös anyagi viszonyok között szinte az egyetlen célszerű koncepció. Tudós-elitünk, mint halászhajót kísérő cáparaj állt be a nyugati kutatóintézetek mögé, és próbált megélni abból, hogy egy-egy új eredményt elsőként vagy másodikként megerősítsenek. Ilyen, költségessége miatt eleve kudarcra ítélt import ötlet volt a bakteriorodopszin, az inzulin, az interferon és az interleukin program.

A jelen


A 60-as évek elejétől indult meg az a megalomániás tudománypolitika, melyet ma a szakmai belnyelv „tudományos bős–nagymaros” néven emleget. Az eredetileg funkciójuk szerint betegségmegelőzésre, egészségmegőrzésre és környezetvédelemre létesített országos intézetek nyíltan vagy bújtatva tudományos kutatóintézetekként működtek és működnek, minek eredményeként eltűnt az érdemi környezetvédelem, egészségmegőrzés, alig végeznek szűrővizsgálatokat, akadozik a vérellátás és kevés a csontvelőtranszplantáció. Viszont országos intézeteink ontották és ontják a kandidátusi és nagydoktori értekezéseket. Az MTA által 1985-ben kiadott lista szerint orvos nagydoktoraink 24%-a a rutinfeladatokra alapított, népegészségért felelős 5 legnagyobb országos intézetből került ki. A legnagyobb károkat a betegellátás szenvedte. A jobb kórházi főorvosi állások elnyerésénél előnyt jelent a kandidátusi rendfokozat. E rendszer eredményeképpen jobb sorsra érdemes és kiváló gyakorló orvosok kutatásra nem alkalmas munkahelyeken, érdemi szakmai segítség nélkül, sokszor kutatásra való alkalmasság nélkül milliárdokat szórtak el tudományos kutatásokra, melyeknek egyetlen célja: a kandidatúra megszerzése. Ugyancsak az 1985-ben kiadott lista szerint a 857 gyakorló orvos-kandidátus közül 310 dolgozott közkórházakban.

Az orvosegyetemeken az oktatás, az orvosképzés háttérbe szorult. Az oktatók kizárólag tudományos minősítésük alapján mennek előre és kapnak megbecsülést ma is. Az oktatómunkának sem becsülete, sem rangja nincs. A kutatóintézetek és egyetemi tanszékek sztálini-feudális légköre eleve a tehetségtelen alkalmazkodóknak kedvezett és kedvez.

A megalomániás tudománypolitika legbosszantóbban a műszerek beszerzése körül érvényesült. A koncepciótlan tudományos vezetők vágyakozása a minél drágább műszertotemek iránt találkozott az anyagbeszerzés bürokratikus, szocialista csámpásságával. A centekben számolható fogyóeszközök, vegyszerek, műszertartozékok beszerzésére ezzel szemben soha nem volt pénz. A rendelkezésünkre álló kereskedelmi vállalatok, a REANAL, az OMKER, a MIGÉRT működése felért egy nagyméretű, összehangolt szabotázsakcióval.

A tudományos témák támogatása egyenlősdi „terítésen” alapult. Az orvosbiológiai kutatásokhoz az MTA és az Egészségügyi Minisztérium osztotta szét a pénzt. A terítés mértékére jellemző, hogy az egészségügy területén ma is több mint 500 témát támogatnak. Az egy munkacsoportnak jutó évi 200-250 ezer forint már tíz évvel ezelőtt sem volt jó semmire. Néhány év óta a támogatások alapfeltétele a nyugati folyóiratokban megjelent közlemények száma és azok idézettségi foka, az ún. „idézettségi index”. Az utóbbi az MTA jóvoltából abszolút mérce lett. Ennek oka roppant egyszerű, az idézettség ugyanis sok mindentől függ, de leginkább a személyes szakmai ismeretség befolyásolja. Ergo: akit jól és dollárban támogattak eddig, az utazhatott, aki utazott, azt ismerik és idézik, akit pedig idéznek, azt újra támogatja az MTA.

A fantom munkacsoportok, avagy a végjáték


Elkezdődött az intézetek bizonyos fokú gyarmatosítása. A nyugati intézetekkel való együttműködés során a nyugati partner általában juttatott néhány, nálunk nehezen beszerezhető vegyszert és kisműszert, fizetett egy-egy nyugati kongresszuson való részvételt, míg a magyar intézet adta az ötleten kívül a munkát és fizette az összes költséget is. Amikor a pénz már végképp elfogyott, megindult a felülről irányított szürkeállomány-export, középkorú és fiatal kutatóink szabályos „kiközvetítése” nyugati kutatóintézetekbe. Közben itthon az állásuk üresen várja őket, s fizetésük 40-50%-át is folyósítják számukra. Mivel változatlanul a hazai intézet dolgozói, az anyaintézet is jogosult kint végzett munkájuk évenkénti jelentésére, különös tekintettel megjelent dolgozataikra és azok idézettségére. A világ legkülönbözőbb tájairól összedolgozott tudományos jelentés komoly szellemi torna a tudós elit számára, de mint Csicsikov tanítványai, jól sáfárkodnak a „holt lelkekkel”, csak épp mindennek már semmi köze nincs a magyar tudományos élethez.

Optimista zárszó


A magyar orvos elit tagjai nem követtek el sem politikai, sem gazdasági bűnöket, egyszerűen tehetségtelenek. Kevesen vannak, és legtöbbjük már tíz éve nyugdíjképes. Felelősségük a hazai orvosbiológiai kutatások, és tegyük hozzá, az egészségügy lezüllesztésében nem kétséges. Vannak azonban tehetséges fiataljaink itthon is, ideiglenesen Nyugaton is, így az utánpótlásért nem kell aggódnunk.

A kutatások támogatását célszerű lenne az orvosegyetemekre koncentrálni, hiszen ott biztosítható a legjobban az utánpótlás kinevelése. A tudományos témák számát radikálisan csökkenteni kell, az országos intézetek és a betegellátó intézetek tudományos tevékenységét átmenetileg le kell állítani vagy legalábbis minimálisra kell csökkenteni. Az ott felhalmozott szellemi és anyagi értékeket célszerű volna az orvosegyetemekre átmenekíteni.

Az egyetemeken a kialakult feudális légkör megszüntetésére jó lenne a társprofesszorok számának és az általuk vezetett munkacsoportok függetlenségének a növelése. Ez egyben távlatot nyújtana a középkorú kutatógárdának is.

Dr. Fóris Gabriella
az orvostudományok doktora

• Tudomány