Skip to main content

Salazar és a „három Franciaország”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Salazarról és a „három Franciaországról”[1] beszélni egyfelől annyit tesz, mint megvizsgálni az 1940 és 1944 közötti zűrzavaros időszakot, melynek során Franciaország darabjaira esett szét, és ugyanakkor Portugália – semlegessége révén – addig nem tapasztalt geostratégiai jelentőségre tett szert.[2] Másfelől két autoriter rendszer (a portugál Új Állam és a vichyi Franciaország) vizsgálatát is jelenti, amelyek antikommunista, antiparlamentáris és antidemokratikus érzületüket a keresztény hit köntösébe bújtatták. Salazar és a három Franciaország kapcsolatának elemzésekor egyúttal figyelmet szentelhetünk a francia ellenállás demokrácia utáni vágyának, illetve magának Salazar személyének is, aki Európa kicsiny, legnyugatibb országát és annak új politikáját jelképezte. E civil vezető mellett pedig figyelmünk három olyan katonaember (Pétain, De Gaulle és Giraud) szerepére is kiterjed, akik három különböző Franciaországot képviseltek, és akik önálló, egymással versengő külpolitikájuk révén válaszút elé állították a világ államait. A semleges Portugália sem kerülhette el a döntést arról, hogy kivel tartson. Ráadásul e kritikus évek folyamán – számos egymást erősítő tényezőnek köszönhetően – megélénkült a portugálok érdeklődése a franciák iránt, éljenek akár az anyaországban, Francia-Afrikában, Angliában vagy épp Lisszabonban, útban Amerika vagy a világ bármely más tája felé.

Az első sajátos folyamat, melyre a francia–portugál viszony vizsgálatakor utalnunk kell, az a váratlan ideológiai és stratégiai közeledés, mely a portugál állam és a vichyi rezsim között végbement. Salazar és Pétain között valami olyasmi jött létre, amelyet más körülmények között „érdekházasságnak” is nevezhetnénk, ám még pontosabb talán ígéretekkel és szándéknyilatkozatokkal teli, hiú célkitűzésekkel és romantikus ábrándokkal átitatott „szerelmi viszonynak” tekinteni. Vagy azt is mondhatnánk, hogy különös rokoni kötelékek alakultak ki a két rendszer között, a dicsőség utáni vágy vagy éppen a kútba esett várakozások jegyében.

Továbbá szokatlan körülmény volt Portugália megnövekedett stratégiai súlya. Az ország a háború elejétől kezdve – földrajzi elhelyezkedése és semlegessége folytán – az információcsere, a propaganda, a politikai és katonai játszmák, az árucikkek és a pénzmozgások forgószínpadává vált, egyúttal pedig a gaulle-isták nélkülözhetetlen támaszpontjává lépett elő. De Gaulle hívei 1940 nyarán kezdtek aktív szervezkedésbe Portugáliában; tevékenységük hatása Marokkóra, a vichyi Franciaországra, illetve a németek által elfoglalt területekre is kiterjedt. Jelenlétük révén Lisszabon hidat képezett a franciák és Nagy-Britannia, illetve a francia anyaország és az attól 1942-ben különváló gyarmatok között.

A gaulle-isták azonban nem voltak egyedül. Giraud tábornok párthívei diplomáciai jellegű képviseletet hoztak létre Lisszabonban, amely bizonyos ideig a vichyi és a De Gaulle-féle missziókkal párhuzamosan létezett. Számos önkéntes Portugáliában csatlakozott Giraud csapataihoz, illetve Portugálián keresztül utazott De Gaulle londoni főhadiszállására. (Ez utóbbi szerepe később jóval fontosabbnak bizonyult.)

E tanulmány célja az eddig elmondottak tükrében az, hogy rávilágítson a salazari Portugália és a három katona politikus képviselte „Franciaországok” közötti kapcsolatok néhány elgondolkodtató vonására, különös tekintettel De Gaulle és Giraud tevékenységére.[3]

Salazar és Pétain: választott hasonlóság

A politológusok, illetve a liberális demokrácia válságával és a fasizmus két világháború közötti előretörésével foglalkozó történészek számára kétségtelen a salazarizmus és a vichyi Franciaország hasonlósága. Ezt a politológiai, összehasonlító történettudományi nézőpontot mind Salazar, mind Pétain, mind pedig politikai környezetük kijelentései meggyőzően alátámasztják. A két ország közötti kapcsolatrendszer is rokonvonások meglétére utal. Jól mutatják ezt a politikai szándéknyilatkozatok is, bár ezek létrejöttét és tartalmát a háborús helyzet és a vichyi rendszer kiszolgáltatottsága erőteljesen befolyásolta.

Salazar védnökséget vállalt Pétain és rendszere felett, és ez mindkét fél számára előnyös volt. Vichynek elsősorban a következők miatt:

1. Úgy tűnhetett, ha a kicsi és félreeső Portugália sikerrel felszámolta az Első Köztársaság[4] politikai és pénzügyi instabilitását, akkor a jóval nagyobb Franciaország szintén sikerrel küzdheti le pillanatnyi gyengeségét, és megállíthatja nemzetközi súlyának csökkenését. A mérsékeltségre törekvő vichyi rendszernek kedvezett, hogy Portugália nem állt a világpolitikai események középpontjában.

2. Portugália hosszabb idő óta divatos turisztikai célpont volt a (nem túl nagy létszámú) jobb- és szélsőjobboldali francia értelmiség számára, akik nagy örömmel fedezték fel eszmeviláguk néhány elemét a salazari gondolkodásban. A portugál nép hagyományos vonzalma a franciák iránt a háború során sem hagyott alább, s jóllehet Franciaország 1940 nyarán megalázó helyzetbe kényszerült, állampolgárait még mindig nagy nemzet fiaiként fogadták Portugáliában. A salazarizmus mérsékelt, mégis hatékony forradalmisága követendő példaként állt a franciák előtt.

A salazari rendszer átvétele tűnt az egyetlen politikailag elfogadható megoldásnak, hisz minden más szóba jöhető alternatíva komoly hátrányokkal járt volna: az olasz fasizmust és a német nácizmust a franciák ellenséges rezsimeknek tartották. A Franco-rendszerrel kapcsolatos fenntartásaikat pedig az okozta, hogy azt beszennyezte a polgárháború áldozatainak vére. Továbbá Spanyolország igényt tartott Marokkóra, és a II. világháborúban a valódi semlegesség helyett a „nem hadviselő” ország pozícióját választotta.

A stratégiailag fontos, de semleges Portugália a hadviselő országoknál alkalmasabbnak mutatkozott szövetség kiépítésére.

Ahogy Marc Ferro is emlékeztet rá,[5] Portugália, mint Anglia régi szövetségese, el tudta érni, hogy London kapui ne záruljanak be teljesen a vichyi Franciaország előtt.
Végezetül Salazar – Pétainhez hasonlóan – a kompromisszumos békét tekintette az egyetlen kívánatos megoldásnak a II. világháború lezárására.




Salazar számára szintén tartogatott előnyöket a Vichyvel való együttműködés:
A harmincas évtizedben a portugál–francia viszony feszült volt. Ezt felváltotta egy különleges, ideológiai alapon nyugvó összhang, ami jótékonyan hatott a kétoldalú kapcsolatokra.

Salazarnak előnyös volt a szövetségesi viszony Pétainnel, aki noha egy legyőzött és megtört ország élén állt, dicső múlttal és a feltámadás lehetőségét hordozó ütőkártyákkal (erős hadsereg, gyarmatbirodalom) is rendelkezett.

A rendszer „exportja”, vagyis Franciaország készsége a salazari modell átvételére a bel- és külföldi propaganda kiváló eszközének ígérkezett.

A semleges, egyben szövetséges vichyi Franciaország ütközőövezetként állhatott a német csapatok ibériai előrenyomulásának útjában.

Salazar – Pétainnel összhangban – úgy gondolkodott, hogy a háborút lezáró béketárgyalások csak és kizárólag a semleges államok vezetőinek döntőbíráskodásával képzelhetők el. Erre a szerepre Salazar mind Pétaint, mind pedig saját magát esélyesnek tartotta.

Az összefogás Vichyvel növelte a nacionalista „puha”-diktatúrák világpolitikai súlyát, és a háború utáni időszakban egy új államrendtípus megteremtésével kecsegtetett.

A kétoldalú kapcsolatok szorosabbá fűzésének ideológiai és stratégiai mozgatórugói is voltak, és ezek gyakran a közös eszmerendszerből adódtak. Például az, hogy a vichyi Franciaország és a Portugál Új Állam egyaránt a „harmadik út” alternatíváját kívánta nyújtani a liberális parlamenti demokráciákkal, illetve a kommunizmussal szemben, mégpedig úgy, hogy közben nélkülözte a nemzetiszocializmus és a fasizmus erőszakos, militáns, destruktív és expanzionista vonásait. Ezt mindkét állam propagandagépezete mind belföldön, mind külföldön szünet nélkül hangoztatta. A gyakori tapasztalatcserék, az együttműködés például közigazgatási, társadalomszervezési (korporativizmus) és ifjúságpolitikai téren, illetve az 1933-as portugál alkotmány felhasználásának (egyébként sikertelen) kísérlete a vichyi rendszer alkotmányos alapjainak megteremtésében, a két rendszer közötti affinitásra engednek következtetni.

A kapcsolatokat erősítő egyéb tényezők a háborúval és a háború utáni időszakra vonatkozó tervekkel voltak összefüggésben.[6] Míg Vichy számára a semlegesség kényszer volt, Portugália számára sokkal inkább politikai döntés, jóllehet bizonyos diplomáciai korlátoktól nem függetlenül. Az Ibériai-félsziget, a földközi-tengeri francia partvidék és a vichyi ellenőrzés alatt álló észak-afrikai terület katonai szerepének visszafejlesztése (természetesen az 1942 előtti helyzetről van szó) fékezhette a német előretörést. Emellett lehetővé tette egy semleges latin tömb létrejöttét, amely mérsékelt, keresztény alapokra épülő, békés nacionalista rendszereket fogott egybe. E szövetség tagjai képesnek hitték magukat arra, hogy mind a demokráciák, mind pedig a nácizmus-fasizmus fogyatékosságait kiküszöböljék, és politikai vezetőiket a békebíró szerepében jelenítsék meg. A Pétain és Salazar által egyaránt osztott elképzelés szerint ugyanis a békének tárgyalásos úton, a hadviselő felek kompromisszuma révén kell létrejönnie, hisz a szembenállók egyike sem képes arra, hogy ellenségeit teljesen megsemmisítve, egyedüliként diktálja a békefeltételeket. Végezetül pedig úgy vélekedtek, hogy a salazari mintájú rendszerek óriási erkölcsi tőkét halmozhatnak fel, és ez a háború utáni években követendővé teszi őket a legyengült és identitását vesztett Európa számára.




Főbb vonalakban ezek azok az alapvető, a portugál–francia kapcsolatokból levezethető tényezők, amelyek elősegítették, hogy Salazar és Pétain ideológiailag-stratégiailag egymásra találjanak, közeledjenek egymáshoz. Ezek további részletes elemzésére azonban most nem térünk ki. A továbbiakban Portugália és a vichyi rendszer alternatíváját jelentő két „másik Franciaország” viszonyát vesszük szemügyre.

Az eddigiek alapján nem okozhat meglepetést, hogy Salazar szemében De Gaulle és Giraud pusztán emigránsok voltak, akik cserbenhagyták az egyedül törvényes francia államot, a vichyit, mellyel Portugália kitüntetett kapcsolatokat ápolt. Annak ellenére, hogy e kapcsolatok személyes és politikai síkon egyaránt teljes egyetértésről tanúskodtak, a portugál vezetés mégis eltűrte a területén tevékenykedő féllegális gaulle-ista és giraud-ista csoportok jelenlétét. Felmerül a kérdés: vajon hogyan volt mindez összeegyeztethető a vichyi rezsimmel ápolt kiváló hivatalos kapcsolatokkal? A továbbiakban azt is vizsgálnunk kell, hogy miként alakult a helyzet a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottság (FNFB) megalakulása és Franciaország felszabadulása után.

Salazar és a „másik két Franciaország”

Portugália egészen Pétain marsall bukásáig a vichyi kormányt ismerte el Franciaország legitim képviselőjének. Számos, bár nyilvánosságra nem hozott kétely fogalmazódott azonban meg – már közvetlenül Pétain hatalomra jutása után is – a partner helyzetét és lehetőségeit illetően. Később pedig, amikor a vichyi Franciaország területét is német csapatok foglalták el, és a Pétain-rezsim két addigi erőssége (a hadsereg és a tengerentúl) a hódítók ellenőrzése alá került, lényegesen megváltoztak a diplomáciai kapcsolatokat és a diplomáciai elismerést meghatározó feltételek. Ezen túlmenően Salazar világosan látta, hogy a vichyi kormány a németek megjelenésével pusztán formalitássá, bábkormánnyá vált, és minden lépéséhez a hitleri Németország előzetes engedélyét kellett kérnie. Tény az is, hogy Lisszabon szemet hunyt a Pétain-rendszerrel szemben alternatívát kereső franciák portugáliai tevékenysége felett. A gaulle-isták és giraud-isták növekvő nemzetközi elismertségével párhuzamosan pedig a huzamosabb időre szóló modus vivendi keresésére is rákényszerült. Továbbá Portugália gazdasági érdekei is arra ösztönözték a Salazar-kormányt, hogy a kívánatosnak tartottnál jóval messzebbre menjen az Algíri Bizottságnak[7] nyújtandó kedvezmények terén (bár maga a bizottság e kedvezmények mértékével sohasem volt elégedett.)

Salazar és a gaulle-isták

Miközben Salazar örömmel szemlélte a vichyi állam új, rokonszenves politikai berendezkedését, végig kellett néznie Pétain legfőbb ellenfele, De Gaulle tábornok híveinek lisszaboni letelepedését is. A gaulle-isták az angol követség védőszárnyai alatt már 1940 nyarától képviseltették magukat Portugáliában.

De Gaulle székhelye ekkoriban Londonban volt, a Londonba vivő utak pedig mind Portugálián keresztül vezettek. A szövetségesek franciákhoz intézett felhívásait elsősorban a BBC közvetítette, a Franciaországból menekülő, a „Szabad Franciaország”[8] erőihez csatlakozni kívánó önkéntesek azonban Lisszabonban kezdtek gyülekezni. Az itt élő franciák jól szervezett gépezetet hoztak létre híveik Franciaországból történő kijuttatásának, utaztatásának (Spanyolországon keresztül) és fogadásának koordinálására. Az emigránsok portugáliai tartózkodása nemegyszer igen hosszúra nyúlt, hisz időre volt szükségük a vízumok megszerzéséhez és angliai utazásuk megszervezéséhez. Mivel azonban szinte mindegyikük papírok nélkül érkezett, a félhivatalos képviseleteknek segíteniük és rejtegetniük kellett őket a portugál rendőrség elől.

A szervezetek, melyek a Franciaországból való kijutást segítették, meglehetősen gyenge hatásfokkal működtek. A menekülők nagy részét már útközben sorsára hagyták, azok közül pedig, akik Spanyolországig eljutottak, sokan a francói rendőrség hálójába kerültek. Ezeket általában gyűjtőtáborokba internálták, ahonnan nem mindenki tudott megszökni. Sokakat hazazsuppoltak, és történetüket a vichyi rezsim propagandacélokra használta fel a gaulle-isták ellen. Azok megpróbáltatásai sem értek azonban véget, akik eljutottak a portugál határig, sőt vízum nélkül át is csusszantak rajta. Portugáliában is legfeljebb csak önzetlen emberek segítségére számíthattak, s ha hányattatásaik végén elérték Lisszabont, hat-hét (néha még több) hónapot kellett várniuk a szükséges igazolványokra vagy az Angliába szóló hajójegyre. Ez alatt az idő alatt panziókban, kisebb szállodákban húzták meg magukat – az első időszakban Lisszabonban, később pedig a környező településeken. Néhányan a fővárost övező nyári üdülőhelyeken berendezett gaulle-ista menedékhelyeken találtak szállásra.[9] Voltak, akiket a portugál hatóságok elfogtak, és Aljube vagy Caxias börtönébe zártak.

Még a hőn áhított vízum megléte sem jelentett biztosítékot a továbbutazásra. A férőhelyek száma jóval kisebb volt az utazni kívánók számánál, legyenek ezek legálisan vagy illegálisan Portugáliában tartózkodók. Az egyik lehetséges út Gibraltáron keresztül vezetett, ahová a dél-portugál part egyik kikötőjéből, Faróból indultak hajók. A legtöbb illegális utas azonban a főváros közelében fekvő Setúbalból kelt útra.

A gaulle-ista csoportok – a Franciaországot elhagyók segítése mellett – az ellenállás ügyének felkarolását tekintették másik fő feladatuknak. Nagy szerepük volt abban, hogy De Gaulle felhívásainak tartalma széles körben ismertté vált. Ezekben az üzeneteiben a tábornok a Pétain-rendszer törvényességét kérdőjelezte meg, és a harc folytatására szólított fel. A propaganda elsősorban a portugáliai francia kolóniát és a portugál népet célozta meg, de a megszállt vidékek és a Marokkói Francia Protektorátus francia népességére is hatni próbált.

A gaulle-ista propaganda elsődleges csatornái a rádió és a film voltak, ám más eszközöket, így röpiratokat, füzetkéket, könyveket és fényképeket is felhasználtak. Bevett szokás volt apró ajándéktárgyak osztogatása: ceruzák, kártyacsomagok, könyvjelzők, itatóspapírok, levelezőlapok, a győzelem jelével („V”) ellátott vagy a Szabad Franciaország ellenőrizte területeken található nevezetességek lenyomatával díszített bélyegek, naptárak, lotharingiai keresztek, karácsonyfadíszek, térképek és „V” alakú brosstűk voltak a legnépszerűbb formák. A lotharingiai keresztek, melyek Elzász-Lotharingia német annexiója[10] óta a hazafias érzelmek fő kifejezőeszközeivé váltak, különösen nagy visszhangot váltottak ki a portugáliai franciák körében: a férfiak kabátjukon, a hölgyek pedig ruhájuk derekán viselték őket. Az apró tárgyakat mozielőadások szünetében és más nyilvános helyeken (például iskolákban) nagy sikerrel osztogatták. Különösen a mindennapi használatra alkalmas ajándékok (itatósok, könyvjelzők, ceruzák) voltak népszerűek, amelyeket az emberek megőriztek, és mások által is látható helyen tartottak.

A röpiratok terjesztése napról napra nagyobb méreteket öltött, amit a számok is jól mutatnak. A félhivatalos francia képviselet 1941 októberében 30 000 röplapot küldött szét. Az 1500 címzett mindegyike húsz példányt kapott ebben a hónapban: pamfleteket, leporellókat, levelezőlapokat, plakátokat, folyóiratokat vagy éppen De Gaulle-ról készült fényképeket. Az anyag zömét Londonban nyomtatták, kisebb hányadát azonban helyben, Portugáliában állították elő. 1942 elején a gaulle-isták már 1800 embert kerestek meg rendszeresen postai úton, akik aztán, mikor már elolvasták a küldeményeket, továbbadták azokat barátaiknak. De osztogattak propagandaanyagokat például mozikban is.

A portugáliai hálózat feladata nemcsak az volt, hogy szimpátiát ébresszen a gaulle-isták iránt az emigráns franciák és a franciabarát érzelmeket tápláló portugálok körében, de Lisszabon fontos központja lett a francia területekre küldendő anyagok elkészítésének is. Ezek szállítása – akár Spanyolországon keresztül, akár légi úton – óriási nehézségekbe ütközött, és meglehetősen lassú volt. A különböző típusú küldemények többnyire Lyonba vagy a Tengeri-Alpok vidékére érkeztek, ahol fajtánként száz példányt sokszorosítottak belőlük, és ezeket megbízható emberek láncolatán keresztül továbbították. A szállítás veszélyeit látva a portugáliai misszió kapcsolatba lépett a londoni főhadiszállással, és azt javasolta, hogy a Szabad Franciaország küldeményeit ejtőernyővel dobják le Franciaország felett. A helyszíneket a Nemzeti Ellenállással való előzetes egyeztetés alapján jelölték volna ki, és ez a szervezet vállalta volna magára az anyagok további terjesztését. A nehézségek ellenére számos Lisszabonban feladott csomag célba ért. 1942 januárjában a portugáliai francia kolónia már összesen 35 000 példányban terített propagandaírásokat (röpiratokat, könyveket, füzeteket és leporellókat), körülbelül 4000 embernek, részben belföldön, részben pedig Franciaországban.

Az 1941-től 1942 közepéig a portugáliai gaulle-ista propaganda jelentős fejlődésen ment keresztül. Mind az elkészített anyagok, mind pedig a hatókör tekintetében túllépte addigi kereteit, és kiszélesedett területileg, szervezetileg, anyagi és emberi erőforrások tekintetében egyaránt. A brit és a német propagandagépezet méreteit ugyan soha nem érte el, mégis ellensúlyozni tudta a vichyi rezsim Portugáliában kifejtett tevékenységét, melynek intenzitása már feszültséghez vezetett a portugál–angol kapcsolatokban is.[11]

A fentiek tükrében megállapítható, hogy Lisszabon vitathatatlanul fontos szerepet játszott a De Gaulle-párti francia propagandagépezetben. Megismertette a tábornok célkitűzéseit a megszállt és a vichyi területeken élő franciákkal, az észak-afrikai gyarmatok lakosságával, a portugálokkal, sőt más, Portugáliába vetődött külföldiekkel is. Alapvető információs csatorna volt a Szabad Franciaország londoni főhadiszállása és a Nemzeti Ellenállás otthon maradt tagjai között, továbbá szívén viselte a Portugálián át Londonba igyekvők, káderek, illetve egyszerű állampolgárok sorsát. A portugál fővárosban lévő gaulle-ista képviselet – amely egy francia önzetlen kezdeményezéseként, a lisszaboni angol követség és De Gaulle támogatásával jött létre – 1942-re már olyan jelentős tevékenységet fejtett ki, hogy függetleníteni kezdte magát a számára otthont adó lisszaboni angol képviselettől.




A gaulle-isták portugáliai tevékenységével szembeni elnéző magatartás nem volt Salazar kedvére való, mégis meghatározó tényezővé vált – a külképviseleteken, a diplomáciai testület tagjain keresztül – az ország határain kívül is, ahol a portugál kormány ennek szellemében kereste a modus vivendit az egyre szaporodó félhivatalos gaulle-ista képviseletekkel. Hasonló irányelvek vonatkoztak azokra a diplomatákra is, akik a gaulle-isták de facto ellenőrzése alatt álló területeken működtek. Salazar határozott hivatalos álláspontot foglalt el De Gaulle-lal szemben. Ezt a következőképpen foglalhatjuk össze: amennyiben a körülmények megkövetelik, udvarias, de csak közvetett kapcsolatok létesíthetők, anélkül hogy ez minimális elmozdulást jelentsen a vichyi rezsim feltétlen elismerésétől és attól a nézettől, hogy De Gaulle-t alapvetően disszidensként kell kezelni.[12]

Salazar, Giraud, De Gaulle és a foszfát

A szövetségesek 1942. novemberi, észak-afrikai partraszállását követően, mikor a német fogságból szökött Giraud tábornok[13] is megjelent a vichyi rendszerrel szembeni alternatívákat képviselő emigráns politikusok színpadán,[14] egy újabb, harmadik francia képviselet nyílt Lisszabonban, az amerikaiak védnöksége alatt. 1942 végének eseményei emellett azon franciák külföldre áramlását is felgyorsították, akik a németek ellen harcoló honfitársaikhoz kívántak csatlakozni. Számukat a vichyi rendszer bukásakor már több tízezerre becsülték. A Pireneusokon átkelő önkéntesek nagy része Jaca, Zaragoza és Figueras spanyol börtöneibe került, ahonnan rövidesen a Miranda del Ebró-i gyűjtőtáborba szállították őket. A későbbiekben azonban a spanyol hatóságok engedélyezték számukra, hogy Portugálián vagy Gibraltáron át Londonba, illetve Algírba távozzanak.

Az Afrikába készülő foglyok utaztatását a madridi amerikai követség oltalma alatt tevékenykedő giraudisták szervezték meg. A részletek kidolgozását Malaise ezredes és Boyer-Mas tiszteletes – François Piétri madridi vichyi-francia követ két régi tanácsadója – vállalta magára,[15] akik miközben megtartották kapcsolataikat a spanyol hatóságokkal, jórészt az amerikaiak segítségére támaszkodtak. Franco nem avatkozott bele az eseményekbe, részben marokkói foszfátérdekeltségeinek háborítatlansága érdekében, részben pedig azért, mert nem akarta magára haragítani Giraud-t és a szövetségeseket, akiknek a győzelme éppen ekkor kezdett reális alternatívaként körvonalazódni. A spanyol államfő tehát nem állt az általa internált franciák távozásának útjába,[16] a terv sikeréhez azonban ez önmagában kevés lett volna. Arra is szükség volt, hogy Salazar hozzájáruljon az utasok Portugálián való áthaladásához.

A portugál főváros az Észak-Afrikába tartó menekültek ezreinek tudott átmeneti szállást nyújtani, s így Algír és az FNFB számára különösen fontossá vált. Mivel Malaise ezredes madridi szervezete nem volt képes maradéktalanul ellátni feladatát, a Lisszabonon át vezető út egyre vonzóbbnak tűnt. A szövetségesek „franciamentő” akcióikat minden jel szerint valamiféle gentlemen’s agreementtel hangolták össze. Az Észak-Afrikába tartókkal Malaise foglalkozott, az USA követségének támogatásával, míg azok, akik a Szabad Franciaországhoz akartak csatlakozni, az angol védnökség alatt álló lisszaboni gaulle-ista misszió segítségére számíthattak. Ez utóbbi igen olajozottan működő gépezete végezte a London és Lisszabon közötti utazások megszervezését. De az Észak-Afrikai Francia Főbiztosság sem akarta elszalasztani azt a lehetőséget, hogy – megfelelő szervezetek felállításával – Lisszabonban francia önkénteseket toborozzon, és Algírba irányítsa őket. […]

A lisszaboni giraud-ista képviselet mindazonáltal – a gaulle-istához hasonlóan – mindvégig a félillegalitás homályában dolgozott. A portugál kormány hivatalosan nem is ismerte el egyiket sem. Salazar hű maradt ahhoz az emberhez, akit kezdetektől fogva támogatott: továbbra is a francia nemzeti forradalmat és az azt megtestesítő pártfogoltját, Pétaint preferálta. Mindazonáltal ha az „ellentáborból” kellett volna választania, egészen biztosan Giraud-t választotta volna De Gaulle-lal szemben.[17] De Gaulle ugyanis tisztán és egyértelműen disszidens volt, Giraud viszont Pétain személyétől függetlenedve is a pétaini politika folytatója volt. Mindketten katonák voltak, de De Gaulle jó politikai érzékkel is rendelkezett, Giraud ezzel szemben nem politizált. De Gaulle könyörtelen harcot hirdetett a vichyi rendszerrel és mindennel szemben, amit az szimbolizált. Giraud azonban csak a németek ellen harcolt, anélkül hogy elutasította volna a Pétain-féle nemzeti forradalmat. Giraud antikommunista volt, míg De Gaulle kompromisszumot kötött a kommunistákkal, és számíthatott a szovjetek – Salazar szemében meglehetősen gyanús – segítségére. Ráadásul ha a vichyi rezsim végleges bukása esetén Giraud kerül hatalomra, az nem jelentett volna akkora presztízsveszteséget Portugáliának. Hiszen az általa minden eszközzel támogatott Pétain politikája valamilyen formában távozása után is folytatódhatott volna.

Az észak-afrikai események mindemellett óvatosságra és elővigyázatosságra intettek. Mindennap érkeztek hírek a Giraud-párti és a De Gaulle-t támogató csoportok összetűzéseiről. Az amerikaiak és az angolok egyaránt beavatkoztak e csatározásokba – ki-ki saját jelöltjét támogatva, minden különösebb megegyezési szándék nélkül. A portugál képviseletek beszámolói mind arról adtak hírt, hogy az amerikaiak vaskézzel irányítják az ellenőrzésük alá került észak-afrikai területeket, és nem sok mozgásteret hagynak a francia közigazgatás számára. A szövetségesek emellett az emigráns francia hatalom törvényes elismerésével is késlekedtek.

Bárhogy is nézzük, Portugália gazdasági érdekei ellentétben álltak a marokkói francia hatalmi helyzet megváltozásával, függetlenül attól, hogy az ellenőrzés a Pétainhez hű Nogues, a Vichyhez kötődő Giraud vagy az FNFB, azaz De Gaulle kezébe kerül. A kulcskérdés a foszfát volt. A marokkói foszfát jelentősége ugyanis a háborús viszonyok között rendkívül megnőtt Portugália mezőgazdasága számára. Amíg Marokkó vichyi fennhatóság alatt állt, addig az 1941. augusztusi portugál–marokkói megállapodás, majd annak 1942 júliusában módosított változata biztosította a szállítások folyamatosságát. A szövetségesek partraszállásával azonban ezek a szállítások abbamaradtak, és újraindításuk ügyét az algíri hatóságok politikai alku tárgyának tekintették. A vichyi-kormány Giraud-hoz átpártolt tisztviselője, Baraduc Salazar zsarolására kívánta felhasználni a kérdést, ahhoz kötve a foszfátszállítások újraindítását, hogy Portugália legalább félhivatalosan tekintse autentikus francia kormánynak az algíri francia hatóságokat.[18] Más, Algírhoz hű és Portugáliában gyakran megforduló franciák – Malaise-t beleértve – szintén ezen a véleményen voltak, felismerve, hogy Salazarra nyomást lehet gyakorolni a „foszfátfegyverrel”, hiszen nem rendelkezik más szállítókkal.

Mindkét oldalon azon fáradoztak, hogy vagy újraélesszék a Giraud által felmondott régi kereskedelmi megállapodást, vagy hogy a későbbiekben egy újat írjanak alá. Salazar számára az előbbi megoldás lett volna kedvezőbb, hiszen ezzel „elkerülte volna a politikai bonyodalmakat”.[19] Giraud tábornoknak azonban, éppen ellenkezőleg, az volt az érdeke, hogy a kereskedelmi tárgyalásokat összekösse hatalma portugál részről történő hivatalos elismerésével. Ennek érdekében nevezte ki Achille Clarac követségi első titkárt lisszaboni képviselőjévé. A kinevezésről a következőket írta Salazarnak szóló levelében: „Portugália és Francia-Afrika kapcsolatai a külső körülmények alakulása miatt mostanában meggyengültek. Különösen a kereskedelem terén mutatkozik visszaesés, és ez károkat okozott mindkét ország számára. Attól a szándéktól vezérelve, hogy nagy múltra visszatekintő és általam nagyra becsült kétoldalú kapcsolatainkat késedelem nélkül ismét szorosabbra fűzhessük, egyik munkatársamat, Achille Clarac követségi első titkár urat azzal a feladattal bízom meg, hogy tájékoztassa Önt a felmerülő problémákról, és az Önök hatóságainak segítségével megkeresse a (…) legmegfelelőbb eszközöket a bajok orvoslására (…). Clarac urat feljogosítom arra, hogy Portugália és Francia-Afrika gazdasági kapcsolatait érintő kérdésekben tárgyaljon.”[20]

Salazar végül 1943. október 2-án aláírt egy portugál–marokkói kereskedelmi egyezményt Clarackal,[21] aki ekkor már a kibővített, De Gaulle vezette FNFB-t képviselte. Bár ezt az aktust követően Salazar és az FNFB újra eltávolodott egymástól, utóbbi azonban – a foszfátért cserében – Portugáliában így is számos diplomáciai kedvezményt kapott. Szabadon működhetett futárpostája, háborítatlanul válthatott rejtjeles üzeneteket, és konzuli irodája önálló helyiségbe költözött.

Rendeződött a gaulle-isták és a Vichyvel csak később szakítók közötti viszony is. Egy évvel a szövetségesek marokkói partraszállása után – a kereskedelmi egyezmény aláírásával, a konzuli iroda felállítása és a portugál hatóságok általi nyilvános elismerése révén, illetve a vichyi követségi hivataltól való csendes, nagyobb konfliktust nem okozó különválás következtében – az FNFB képviseletének helyzete konszolidálódott. Mindehhez hozzájárult, hogy számos Portugáliában működő francia cég – csatlakozva a szövetségesek blokádjához és az FNFB-t ismerve el Franciaország egyetlen kormányának – megtiltotta, hogy termékei Vichy közvetítésével Németországba kerüljenek.[22]

Portugália és az FNFB kissé javuló viszonyát kihasználva Algír Salazar jóváhagyását kérte egyik diplomatájának, Armand du Chaylának rendkívüli és meghatalmazott nagykövetté történő kinevezéséhez. Salazar, aki ismerte Chayla 30-as évekbeli, portugáliai tevékenységét, a kinevezést 1943 novemberében elfogadta,[23] és kihallgatáson fogadta Chaylát. A barátságos légkörben zajló kihallgatáson Salazar aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Giraud az FNFB-ben egyre inkább kiszorul a valóságos hatalomból, és nem titkolta a bizottsággal szemben érzett személyes csalódottságát sem. Felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy a Szovjetunió – kihasználva a háború után kínálkozó kedvező lehetőségeket – egész Európában terjeszteni kezdi majd ideológiáját, valamint arra intette a nyugati hatalmakat, hogy figyeljenek oda erre a fenyegetésre. Salazar kijelentette, hogy, bár nem lát sok esélyt rá, szerinte az lenne a helyes, ha Németországot nem semmisítenék meg teljesen, hogy elég ereje maradjon a kommunista terjeszkedés feltartóztatásához. Franciaország nagyhatalmi státusának helyreállítását szintén fontosnak ítélte.[24]

Ez a lisszaboni, félhivatalos, elsősorban gazdasági kérdéseket érintő találkozó Salazar és az FNFB képviselője között, illetve a portugál nyitás apróbb jelei azonban nem jelentettek lényeges változást Lisszabon Algírral kapcsolatos álláspontjában. Erre utal Salazar augusztus végi utasítása az USA-ban működő nagykövetének: „a portugál követség visszaigazolhatja az ottani FNFB-missziótól kapott küldemények átvételét, ám csak olyan formában, hogy az ne tűnhessen az algíri kormány hivatalos elismerésének. Ez ugyanis összeegyeztethetetlen lenne Vichyvel fennálló diplomáciai kapcsolatainkkal. Az észak-afrikai kormányzattal eszmecserét folytatunk kereskedelmi kérdésekről, és itt tartózkodó félhivatalos képviselőivel rendszeres megbeszéléseket folytatunk, barátságos légkörben.”[25] Azaz, szívélyes hangnem az FNFB-vel kiépített félhivatalos kapcsolatokban, mindez azonban nem jelent hivatalos elismerést. Portugália továbbra is Vichyt ismerte el hivatalos diplomáciai partnerként. A tájékoztatást váró portugál külképviseletek számára Salazar novemberben leszögezte: „mindaddig, amíg Vichyvel fennálló jelenlegi kapcsolataink megmaradnak, addig az FNFB-vel csak informális érintkezést tudunk elképzelni. Minden találkozó, amely képviselőink között létrejön, csak személyes jellegű lehet.”[26]

Armand du Chayla 1943 végén érkezett Portugáliába, rendkívüli és meghatalmazott nagykövetként, az FNFB képviseletében. Ám Salazar őt is csak mint egyszerű kereskedelmi és vízumügyekben illetékes hivatalnokot említi 1944. július 6-án, egy Washingtonba küldött táviratában: „[Chayla-t] nem ismerjük el a diplomáciai testület tagjának, noha valóban találkozni szokott a Külügyminisztérium illetékeseivel.” Hasonló tartalmúak a külföldön szolgálatot teljesítő portugál diplomatákhoz küldött utasítások. A washingtoni követség például – mikor afelől érdeklődött, hogy elfogadhatja-e a meghívást az Amerikában tartózkodó De Gaulle-t kísérő francia küldöttség fogadására – azt a tanácsot kapta, hogy magatartásában a többi Vichyt elismerő semleges országhoz igazodjon, ám semmiképpen se lépjen túl az „udvariasság” és a „kötetlen szívélyesség” keretein. Ilyen fogalmakkal jellemezhető tehát Portugália viszonya az utolsó háborús években Észak-Afrikához és az Egyenlítői-Afrikához.[27]

Salazar tehát szemet hunyt az angol és az amerikai követség védőszárnyai alatt működő portugáliai gaulle-ista és giraud-ista megbízottak tevékenysége felett. Elfogadta, hogy a vichyi Franciaország diplomáciai képviseletének létszáma egyre csökken. A semlegesség fenntartása, az ország gazdasági érdekei és Vichy nyilvánvaló gyengülése körültekintő politikát tett szükségessé. A portugál kormányfő azonban nem jutott el odáig, hogy De Gaulle-t a legitim francia vezetés fejeként elismerje, még akkor sem, mikor De Gaulle biztos pozíciót szerzett az FNFB élén, és mikor már meglehetősen szilárdan képviselte a francia szuverenitást. Salazar ragaszkodott a formalitásokhoz és az ideológiai kötelékekhez, végsőkig kitartott a mellett a rendszer mellett, amelyet eredetileg támogatott. Mindez azonban nem gátolta meg abban, hogy kereskedelmi megállapodást kössön a FNFB-vel, és hogy bizonyos diplomáciai könnyítéseket biztosítson portugáliai képviseletének. S bár az algíri kormányt, amellyel 1943. október 2-án kereskedelmi egyezményt írt alá, mindvégig helyi hatalomnak tekintette, azt elfogadta, hogy az kereskedelmi képviselője helyére politikai megbízottat nevezzen ki. Azt azonban, hogy a diplomáciai testület tagjának tekintse, tőle is mindvégig megtagadta. A vichyi rendszer maradt a „soha meg nem tagadott keresztfiú”.

Nem csoda tehát, hogy amikor 1944 augusztusában a vichyi rezsim menthetetlenül elbukott, Portugália amíg csak tudta, halogatta a Francia Köztársaság Ideiglenes Kormányának elismerését, és végül csak rossz kedvvel tette meg. A portugál vezetés – az FNFB szemében ellenséges, Salazar szerint viszont éppen segítő szándékú – fenntartásaira De Gaulle új kormányának válasza az volt, hogy sajtókampányt indított, melyben kritizálta a salazari rendszer egészét, „földig rombolva Vichy bálványát”.[28]

(Fordította: Dankó Dávid)

Forrás: A szöveg eredetileg a Vingtieme Siecle című francia folyóirat 1999. április-júniusi számában jelent meg, 39–50. o.

Jegyzetek

[1] Az elnevezés Jean-Baptiste Duroselle-től származik, aki Politique étrangere de la France. L’abîme, 1939–1944 című könyvében (Imprimerie Nationale, Párizs, 1986, 527. o.) a „három Franciaország” korszaka kifejezést használja.

[2] Portugália II. világháború alatti történetével foglalkozik Fernando Rosas: Portugal entre a Paz e a Guerra (Estampa, Lisszabon, 1990), illetve António Telo: Portugal na Segunda Guerra (két kötet, Perspectivas & Realidades e Vega, Lisszabon).

[3] Lásd Helena Pinto Janeiro: Salazar e Pétain. Relaçoes luso–francesas durante a II Guerra Mundial, 1940–1944 (Cosmos, Lisszabon, 1998). Ugyanebben a tárgykörben lásd még a szerző következő publikációit: Um olhar portugues sobre o regime de Vichy (Penélope folyóirat különszáma, 11. sz.); O Estado Novo na Europa autoritária (Cosmos, Lisszabon, 1993); A propaganda gaulle-ista, 1940–1942 (História folyóirat II/N. 4, 1995. január 4., 26–37. o.); Salazar e Pétain, um casamento de convenięncia. In Entrega do Prémio de História Contemporânea. (Conselho Cultural da Universidade do Minho, Braga, 1996) 143–151. o.

[4] A portugál Első Köztársaságot (1910–1926) az 1926. május 25-i katonai felkeléssel kezdődő katonai diktatúra (1926–1933) váltotta fel. A diktatúra évei alatt Salazar saját hatalmának megszilárdításán és egy új államszervezet alapelveinek lefektetésén dolgozott. Az Új Állam 1933-ban jött létre, egy új alkotmány elfogadásával és új intézmények felállításával.

[5] Marc Ferro Pétain életrajzában három rövid, de elgondolkodtató oldalt szentel Salazar szerepének. Lásd L’exemple de Salazar. In Pétain, 215–217. o. (Fayard, Párizs, 1993).

[6] Lásd Helena Pinto Janeiro: i. m. 103–123. és 201–215. o. Az előzőekben említett ideológiai indítékokról lásd uo. 11–169. o.

[7] Az FNFB-ről van szó, ennek székhelye ugyanis Algírban volt (a ford. megj.).

[8] A De Gaulle-féle londoni Francia Nemzeti Bizottság (FNB) másik neve. Sajnos nincs egységes magyar fordítási gyakorlat, így ezek mellett az elnevezések mellett a „Szabad Franciák”, illetve „Szabad Francia Erők” név is létezik. A Szabad Franciaország nem azonos a Franciaországban partizántevékenységet folytató Nemzeti Ellenállással, noha számos ponton összeforrt azzal. Amikor De Gaulle 1943-ban Algírba teszi át székhelyét, a Szabad Franciaország megszűnik, és az FNFB-vel olvad össze. Az így kibővülő FNFB adta az 1944 júniusában (szintén Algírban) megalakuló Ideiglenes Nemzetgyűlés és az emigráns kormány tulajdonképpeni szervezetét (a ford megj.).

[9] A papírok nélkül Lisszabonba érkező önkéntesek túlélésében nagy szerepe volt egy gaulle-ista szimpatizánsnak. Az angol apától és portugál anyától származó Lévy nevű úr Paço de Arcos-i házában (Lisszabon egyik nyugati elővárosa – a ford. megj.) olyan franciák találtak menedékre, akik illegális úton, belépési vízum nélkül jöttek Portugáliába, s így a börtönt kockáztatták. 1941. május 13-án azonban a portugál rendőrség felfedezte és felszámolta a rejtekhelyet. Lásd Archives Diplomatiques – Ministere des Affaires Éetrangeres (AD-MAE): Guerre de 1939–45, Londres–CNF, Vol. 273: Leslie ezredes titkos és bizalmas levele R. Plevinhez (valószínűleg René Plevin) az FFL lisszaboni főhadiszállásáról. Kelt 1941. június 19.

[10] Hitler a Moseltől keletre eső területeket 1941-ben Németországhoz csatolta. A vidék csak 1944-ben, a szövetségesek előrenyomulását követően került vissza Franciaországhoz (a ford. megj.).

[11] Lásd Helena Pinto Janeiro: i. m. 139–140. o. A propagandatevékenységgel, a menekültek utaztatásával és a gaulle-izmus portugáliai tevékenységével kapcsolatos további részleteket lásd: uo. 125–149. o. (az 1940 és 1942 közötti időszakra), 181–199. o. (az 1943–1944-es időszakra).

[12] A portugál álláspontot tömören jeleníti meg a következő távirat, melyet a külügyminisztérium a pretoriai nagykövetség számára küldött: „A követendő elv [a Portugália által el nem ismert országok diplomatáival való kapcsolattartás során] az, hogy az érintkezést a személyes udvariasság által megkövetelt minimumra kell korlátozni. A gaulle-ista képviselővel kapcsolatban ügyelni kell a vichyi kormánnyal fenntartott jó kapcsolatainkra, és arra, hogy ezek semmiképpen – sem tartalmukat, sem megjelenési formájukat tekintve – ne sérüljenek. Másfelől Afrikában gaulle-ista területekkel vagyunk szomszédosak, és ez megköveteli, hogy velük is kiegyensúlyozott viszonyunk legyen. Francia Egyenlítői-Afrika belga-kongói képviselőjével szemben ezért távolságtartó, ámde udvarias pozíciót kell elfoglalnunk, különös tekintettel azon helyi jelentőségű ügyekre, amelyek az ottani és az angolai – gaulle-ista vezetésű – francia közösségeket érintik.” Lásd Portugál Külügyminisztérium Történeti Archívuma (AHMNE), Lisszabon: Küldemény a pretoriai nagykövetségnek, 1942. július 10.

[13] Lisszabonban rövidesen megjelenik a tábornok életrajza: Gomes Monteiro: Giraud. Parceria A. M. Pereira, Lisszabon, az Os Homens da Guerra sorozat 14. köt. s. d. A könyv már az árusítás első napjaiban addig életrajz esetében sosem látott sikert ért el. Lásd a vichyi portugál képviselet no. 13. de 13/01/43 sz. jelentése a külügyminisztériumnak, AD-MAE: Guerre de 1939–45, Vichy–Europe, Vol. 656.

[14] Itt jegyezzük meg, hogy Darlan tábornok szökésének nem volt olyan nagy hatása, hogy a tábornok disszidensként hivatalos kapcsolatokat alakíthasson ki. Ennek ellenére a portugál sajtó részletesen tárgyalta ennek az ellentmondásos személyiségnek a szerepét, és egész kötetek születtek Darlanról. (Lásd Francisco Velloso: O Caso Darlan. Parceria A. M. Pereira, Lisszabon, é. n. 6. o.) 1940-ben egy rövid életrajz is megjelent (Maurício de Oliveira: Pound e Darlan. Parceria A. M. Pereira, Lisszabon, 1940). Hasonlóképp hosszasan írtak saját flottájának touloni elsüllyesztéséről. (Maurício de Oliveira: Toulon. Do Apogeu ao Desespero. Parceria A. M. Pereira, Lisszabon, é. n.; Hugo da Rocha: A Trágica Epopeia da Armada Francesa. Editora Educaçao Nacional, Porte, 1942.) Az írások mindegyike kiemeli a franciák hősiességét: „A touloni robbanások még mindig hallatszanak, s hallatszani is fognak az idők végezetéig. S ha a Történelem katedrális, melynek hajóiban a múlt emlékeinek visszhangjai robajlanak örökkön-örökké, úgy a dicsőség e Templomának lármás és öblös visszhangjához Toulon hősi történetének félelmetes zengése is társul. A franciák öngyilkossága nem gyávaság és nem is reményvesztettség vezérelte tett volt, hanem áldozat. Igen, áldozat, olyan áldozat, mely az ókori görög jellemet idézi, s mely egyszerre oly nemes és megdöbbentő, hogy alig találni szavakat, melyek méltóképp kifejezik és értékelik.” (Hugo da Rocha: i. m. 13. o.)

[15] Boyer-Mas hivatalosan a Vöröskereszt madridi misszióját vezette, amely valójában a Szabad Franciaország fedőszervezete volt.

[16] Vö.: Mathieu Séguéla: Pétain – Franco. Les Secrets d’une Alliance. Albin Michel, Párizs, 1992, 296. o.

[17] Ezt maga Salazar érzékeltette azon a – későbbiekben még említésre kerülő – kihallgatáson, amelyen az FNFB képviselőjével találkozott. Más kormányzati körök (így például António Ferro, a Nemzeti Propagandahivatal vezetője) is Giraud-val rokonszenveztek. Ferro nem bízott meg sem a kommunista összeköttetésekkel rendelkező De Gaulle-ban, sem a Szabad Franciaországban, és a „nem politizáló” Giraud-t támogatta. Vö.: AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: 615. számú küldemény Du Chaylától (lásd később – a ford. megj.) René Massiglinak, a nemzetközi ügyek biztosának. Kelt Lisszabon, 1943. július 18.

[18] Lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: Baraduc levele a Külügyi Titkárságra. Kelt Algír, 1943. március 11.

[19] Lásd Portugál Nemzeti Levéltár, Oliveira Salazar-archívum (AN/TT/AOS, CO/NE/21D), 8. o.: Comércio com Marrocos. Salazar kézzel írott feljegyzése, 1943. április 20.

[20] AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: Giraud levele Salazarhoz. Pecsét: 1943. május 29.

[21] A megegyezéshez vezető tárgyalásokról, azok tartalmáról és módszereiről lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vols. 1082–1084, és AN/TT/AOS, CO/NE/21D.

[22] Lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1173: Déclaration a soumettre par la comission de blocus aux firmes françaises ayant des succursales au Portugal. Kelt Lisszabon, 1943. október 16. Ebben a nyilatkozatban a cég kijelentette, hogy az FNFB-t és a szövetségeseket támogatja, illetve hogy működése során ügyel arra, hogy tevékenységéből az ellenséges hatalmak semmilyen gazdasági előnyhöz ne jussanak.

[23] Lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: Note sur les relations entre le CFLN et le Portugal. Algír, 1943. november 13.

[24] Salazar kinyilvánította azon szándékát is, hogy egy hivatalos diplomatát küldjön konzulként Algírba. Ezáltal az észak-afrikai francia hatóságok régi kívánsága teljesült volna. Lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: Clarac: Note relative a l’audience accordée le 30 novembre a Mr. Clarac par S.E. le Président Salazar. Az 1943. december 7-én kelt 240. számú küldeményhez csatolva.

[25] Lásd AHMNE: A Külügyminisztérium (MNE) 425. számú távirata a washingtoni követségre. 1943. augusztus 31.

[26] Lásd AHMNE: A Külügyminisztérium (MNE) 536. számú távirata a londoni követségre. 1943. december 15.

[27] Portugál Afrikában az FNFB képviselőit „nem hivatalos küldötteknek” nevezték, hiszen nem a vichyi kormány diplomatái voltak. Vö.: AHMNE, no. 48, a gyarmatügyi miniszter kabinetfőnökének címzett levél, 1944. február 5.

[28] AD-MAE: Guerre de 1939–45, CFLN-GPRF, Vol. 1286. Feljegyzés Chauvel úr részére, 1944. augusztus.











































































































































































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon