Horváth Kata

Nyomtatóbarát változat

„Lisa, Lisa, Lisa, kicsi fiad hol van,
de jaj?
Halastóba dobtam, halacskáknak adtam,
de jaj!
Cigányok, szegények, most vidítsatok fel,
de jaj!”






Savanyú ma harmincéves, egy háromhelyiséges gömbaljai barlanglakásban lakik férjével és öt gyerekével.[1] Sály község Tarizsának mondott cigánytelepére született, ezért Gömbalján gyakran „Kis Tarizsának” is gúnyolják a kicsi asszonyt („hogy én milyen csöpp nő vagyok!” – csodálkozik rá gyakran saját magára). A közösségben legfőképpen azért becsülik, mert „mindig kiteremti a főznivalót”, és leginkább talán a nagy szája miatt szeretik, hiszen azt mindenki tudja, hogy a magyarokkal való mindennapos „küzdelemben” ez a cigány asszony legfőbb fegyvere („ő aztán nem hagyja magát a magyaroktúl”), a közösségen belül pedig szellemes ugratásaival, illetve az ugratásokra adott frappáns válaszaival nyer elismerést: „Nevetik a cigányok, amiket mondok, mondják, micsoda bolond ez a Savanyú [...], hát, néha tényleg bolond is vagyok.”

Rövid gyerekkor

Nem tudja, anyja hányadik gyerekeként született: „Együnk se tudja azt a testvérek közül, csak annyi a bizonyos, hogy anyám húszat hordott ki és szült meg, de csak kilenc maradt meg neki, a többi pár hetet élt, oszt meghaltak mind.” A halott gyerekek valami módon részeivé váltak a család életének: „Az első cseresznyét minden évben szétdobálta anyám a földön. [...] Úgy tett, hogy a halott gyerekek közt kell szétosztani, hogy ne mi, hanem azok kapják az első szemeket.”

Savanyú anyjának ez volt az első házassága, apjának viszont ezt megelőzően volt már egy másik felesége: „Azt mondják, gyönyörű asszony volt az apám első felesége. Fiatalon halt meg, ha úgy vesszük, apám ölte meg, azzal, hogy nem állta ki a hat hetet...” A fiatalasszony gyereke születése után két hónappal halt meg, a cigányok azt mondták Savanyúnak, hogy méhgyulladásban, amit szerintük akkor kap egy nő, ha a szülés után hat hétnél előbb kezd nemi életet élni. A hat hét kivárása talán az egyetlen olyan orvosi szabály, amelyet a cigány asszonyok szigorúan betartanak. (Talán, mert ezt már annak előtte is betartották, hogy egyáltalán orvoshoz kezdtek el járni, és gyerekeiket kórházban kezdték világra hozni.) Számtalan történetet hallottam cigány asszonyokról, akik „megszegvén ezt a törvényt” egész életükre betegek lettek, vagy netán meg is haltak, ezekben a történetekben megvetően beszélnek az olyan férfiakról, akik nem tudnak várni, és „előbbre tartják a felálló faszukat, mint az asszonyukat”. Savanyú meséli, hogy „egyszer éjjel anyám felkiabált minket [...], még nem telt le akkor az idő, az apám meg erőszakoskodott vele..., hát ezért kiabálta fel anyám mind az összes gyerekét, és ezért mondta, hogy nagy gyilkos ember az apám.”

„Apám csak az iváshoz értett, meg hogy tönkretegye a mások életét [...] nagyon szemtelen ember volt”, úgyhogy a családot Savanyú anyja tartotta el, aki cirokseprűket, lábtörlőket csinált, és azokkal járta a magyar házakat, vagy koldult, esetleg tenyérből jósolt, szóval „azzal járt jól, hogy szerették őt a magyarok”.

„Meg aztán, mikor mi volt, azt leadta [...] a gombát azt nagyon tudta szedni, abból mindig sok pénzt összekeresett.” Gyakran két-három falura lévő erdőbe is elment, és ilyenkor sokszor előfordult, hogy Savanyút és testvéreit is magával vitte. „Sokat segítettünk neki, emlékszem, amikor makkozni mentünk vele, és csak úgy kapkodtuk fel a földről [...] négy-öt hátyival is megszedtünk csak gyerekek [...] oszt anyám a pénzből csak egy zacskó savanyú cukrot vett, arra mondta, hogy osszuk szét [...] csak azt kaptuk mi abból azért a sok makkért.” Savanyú azt meséli, hogy gyerekkorában sokat éhezett: „előfordult akkoriban a gyerek közt, hogy a valamelyik bele esett az éhségbetegségbe”. Sokszor említi azt az esetet, amikor testvéreivel a krumplihéjat szedegették a földről, és azt ették meg. Előfordult olyan is, hogy apja, a közte és felesége között lezajlott nagyobb veszekedés után mérgében felkapta a lábost, és a frissen főzött ételt az udvaron kiöntötte, a gyerekek ilyenkor megvárták, amíg a házban nyugalom lesz, és kiosontak összeszedegetni a kidobott húsdarabokat. Savanyú ebből az időből egy másik történetet is mesél: „már este volt, apám akkor is részegen jött haza, veszekedni kezdett anyámmal, féltékenységből veszekedett [...], úgy tett, hogy anyám nem tiszta asszony, »de hogy is lehetne az, amikor egész nap csak a kári [férfi nemi szerv] után jár«. [...] Addig mondta a magáét, míg anyám meg begurult végtére, és fogta a lábos ételt, amit vacsorának szánt, azt ahogy volt, az egészet az apám fejére öntötte. [...] Mi majd meghaltunk akkor a nevetségbe... nem érdekelt minket, hogy akkor megint éhezünk.”

Savanyú egyébként – akárcsak testvérei – hétévesen került iskolába, ahol az első négy osztályt járta ki, „de már azokból sem értettem semmit, a tanulás az nem nekem való volt [...], amúgy is inkább csak csavarogtunk”. Cigizni is abban az időben kezdett: „A cigizés nálam avval kezdődött tízévesen, hogy leültem egy kőre, és elszíttam egy doboz Munkást, na, azóta is csak szívom.” A legfőbb elfoglaltságuk ebben az időben az volt, hogy pénzhez jussanak, abból édességet, cigit és mindenféle bizsukat vegyenek. Egyszer barátnőjével pénzt loptak ki a tanárnőjük táskájából. Még aznap délután buszra szálltak, elmentek Kövesdre, és az egész pénzt elköltötték: „emlékszem, még étterembe is elmentünk”. Aztán persze kiderült, hogy ők vették el a pénzt: „Mit bántam én akkor, hogy leszidtak meg leszégyenítettek a magyarok előtt, csak az volt a rossz, hogy azelőtt szeretett az a tanár, néha még a fejemet is megsimogatta, szerintem sajnált vagy hogy, aztán meg már soha többet nem, már akkor azután sohasem volt velem kedves.”

Serdülés, szökés, szülés

„A tónál játszottunk egyszer, én meg vérezni kezdtem. Megijedtem, szaladtam haza anyámhoz, és mondtam, megvágtam magam, mert nem tudtam mi az, és azt hittem megvágtam. Anyám meg ríni kezdett, amikor meglátta, és akkor már én is ríttam az ijedtségbe, hogy mi lehet az a nagy baj, ami most rajtam van.” Anyja ezek után elmagyarázta neki, hogy ő már most nem gyerek, hogy mostantól már vigyáznia kell, mit csinál, hogy most már hamarosan megtudja, hogy milyen nehéz a cigány asszony élete: „mert az életnek minden terhe nem az emberen, hanem az asszonyon van”. De aztán anyjának hirtelen nagyon jó kedve lett, „örült, hogy már ilyen nagy lyánya van”, olyannyira, hogy még férjének is beszámolt „a nagy eseményről”. Ezt utólag Savanyú furcsállva meséli, hiszen míg a szexualitás és a nemiség minden részletéről főleg a viccelődésben és az ugratásokban nyíltan beszélhetnek a nők a férfiak előtt[2], addig az asszonyi vér említése szigorúan tabu téma, legyen szó akár a szülés közben vesztett vérről vagy a havi vérzésről.

Aztán Savanyú lassan kimaradt az iskolából. Előfordult, hogy napokig nem ment haza, csavarogtak testvéreivel és barátnőivel, pénzért kisebb-nagyobb szolgálatokat tettek a cigányoknak, és pénzt csaltak ki a részeg gádzsóktól is. Egyszer egy ilyen többnapos távollét során valakitől azt hallotta, hogy apja kurvának nevezte, aki gyerek létére mindenkinek szétteszi a lábát, apja azt is mondta, hogyha még netán szűz lenne, menjék csak haza, akkor majd ő elveszi a szüzességét. („Pontosan emlékszem rája, minden szóra, mert annyira fájt az nekem.”) Amikor hazament, nagy veszekedés kezdődött, aminek az lett a vége, hogy tizennégy éves Savanyú még aznap este egy férfival, akit akkor látott életében először, Egerbe szökött, és ettől a férfitól még ugyanabban az évben teherbe is esett. „Hosszú keserves évem volt nekem Egerben, olyan mintha nem is egy év lett volna, hanem vagy tíz év telt volna el [...] Ha mostanság Egerbe megyek, oszt látom az első uramat, még most is ha arra gondolok, sírnom kell, amit az csinált velem [...], oszt ha úgy vesszük, még kislány voltam akkoriban, egy taknyos gyerek.”

Gyereke koraszülött lett, inkubátorba tették, ő hordta neki be napi háromszor-négyszer a tejet: „Megyek be egyszer, viszem a tejet, ahogy rendesen [...] akkor elém áll a nővér, és kérdezi, maga meg hova megy anyuka. Emlékszem, nagy gúnyosan mondta... Hát mondom neki, hogy megbolondult vagy mi van, a gyerekemnek hozom a tejet. Akkor ő meg úgy tett, hogy hát pedig ők kiküldték nekem a táviratot, hogy már most nem kell, hogy jöjjek, mert a gyerekem már meghalt. Nekiestem én a nővérnek, hogy ilyen nagy szívtelenül csak úgy a szemembe megmondja, nem az, ha egy doktornő, vagy maga az Úristen áll előttem, annak is nekimentem volna akkor [...] Emlékszem, ilyen apró üvegablakok voltak ott a folyosón, abból is kitörtem vagy tizet, de a szívem akkor is jobban fájt, mint az összevissza vágott kezeim.”

Savanyú gyereke koraszülött volt, a nyolcadik hónapban született, ami a gömbaljai cigány nők egységes véleménye szerint „a legrosszabb kor”: „amelyik nyolcra születik, az mind meghal, én nem értek hozzá, de valahogy úgy mondják, hogy akkor éppen úgy áll a fejlődésben, hogy a legrosszabb neki akkor megszületni, akkor már jobb neki kisebb idősen.”

Szökés és házasság

Savanyú gyereke halála után úgy döntött, nem marad tovább Egerben, elszökik első urától, visszamegy Sályba, „oszt majd csak lesz valahogy azután is”.

Rudit gyerekkorától ismerte, még Sályban találkozott vele, hiszen „voltak neki testvérei Sályban, az anyja oldalárúl. [...] Már gyerekkoromtól szerelmes voltam bele, úgyhogy mikor elkerültem Gömbaljára, és úgy adódott, én úgy voltam azzal, hogy nem érdekel, ha ki is dob aztán, mert sok nője volt a Rudinak akkoriban, hogy engem nem érdekel, akkor is lefekszek vele.”

Másnap reggel azt hitték, még alszik, így ki tudta hallgatni Rudinak és anyjának a beszélgetését. Mamóka azt mondta hevesen ellenkező fiának, hogy nem dobhatja ki az akkor tizenöt éves Savanyút: hogyha már lefektette, el is kell vennie a lányt. „Szóval az egészet, hogy most így vagyok, azt végül is az anyósnak köszönhetem, ezért mondom, hogy hálásabb vagyok neki, mint a saját anyámnak [...], és ezért szeretem is, pedig láthatod milyen szemtelen tud lenni. Azt meg csak én tudom, hogy miket megcsinált aztán velem.” Savanyú és Rudi tehát „egybekerültek”, saját barlanglakást rendeztek be, tehát az ő fogalmaik szerint összeházasodtak.

A cigány nő számára Gömbalján nem feltétlen követelmény, viszont mindenképpen érték, ha szűzen megy férjhez. Csitának mondogatják néha az asszonyok, hogy jól járt a Tónyóval, mert ha cigány ura lenne, az biztos egész életében a szemére vetné, hogy amikor elvette, már nem volt szűz. Abban az esetben viszont, ha az asszony szüzességét nem valamiféle rég elfelejtett futó kalandban veszítette el, hanem egy ezt megelőző házasságban akkori ura vette el, a férj nem vethet semmit asszonya szemére. Így Rudinak sem volt mit Savanyún számon kérni.

Savanyú úgy emlékszik vissza erre az időre, hogy nagyon jól éltek, Rudi két műszakban dolgozott a gyárban, akárcsak testvéreinek nagy része. Csak ketten voltak a fizetésre, divatos ruhákat hordtak, és szépen rendbe hozták a pinceházat. Bár idegen volt, és nem voltak közeli rokonai a telepen, Rudi feleségeként mégis biztonságban volt. „De a cigányok irigyek voltak ránk. [...] Egyszer a mosáshoz hordtam a vizet, bementem közben valamelyik házba tán szódát kérni, vagy nem tudom már, oszt nagy kiabálva jön egy gyerek, hogy haladjál csak Savanyú a vízzel, mert bizony ég a házad. Felgyújtották nekünk a cigányok [...] magától nem gyúlhatott meg, nyár volt még, a masina [tűzhely] se égett odabenn... Mindenünk bennégett, a kazettás magnó meg az egész holmi is.”

Akkor költöztek abba a barlanglakásba, amit ma, amikor már teljesen elhagyott, a „pincetokának” szoktak nevezni, és legfeljebb a gyerekek játszanak benne, ütögetve egy régi asztal leesett falapját kiabálják egy dal első sorát: „Hej Romálé, sáválé!”

Már jó fél éve éltek együtt Rudival, és Savanyú nem esett teherbe, így a cigányok – mint minden ilyen esetben – híresztelni kezdték, hogy nem is lehet gyereke. Hiába mondta, ő szült már egy gyereket, tehát vele nem lehet semmi baj. Egy cigány nő asszonyságát és a közösséghez való tartozását a házasságban, vagyis a közösségben született gyerek pecsételi meg, ekkor válik az asszony valóban asszonnyá. Ha valakinek nem lehet gyereke, hiányzik belőle az a képesség, hogy valódi asszonnyá váljon, értéktelenebb lesz, mint a többi nő. Ezért emlékszik vissza keserűen erre az estre Savanyú, és ezért mondja, hogy: „jobban megbántottak ezzel, mint az apám, amikor azt mondta, kurva vagyok”. Ugyanakkor manapság maga Savanyú is – éppúgy, ahogy azt a többi asszony tette hajdanán vele, és teszi azóta is minden fiatalasszonnyal – gyakran híreszteli az újonnan férjhez ment lányokról, hogy nem eshetnek teherbe. Úgy tűnik, minden fiatalasszonynak (hacsak nem lesz rögtön terhes) át kell esnie ezen, hogy aztán első gyereke megszületése után valóban igazi asszonynak tekintse a közössége.

Féltékenység

Savanyú tizenhat éves volt, amikor megszülte második gyerekét, ez a pici is koraszülött volt, és kis súllyal született, „de csak megtartotta nekem őt a Jóisten”. Azonban Rudinak hamarosan be kellett vonulnia katonának, így Savanyú egyedül maradt lányával egy olyan környezetben, ahol csak férje jelenléte nyújthatott volna neki valódi biztonságot. Ráadásul mivel semmi jövedelme nem volt, teljesen anyósától függött, akivel viszonya így hónapról hónapra romlott. A viszony odáig mérgesedett, hogy „az anyós meg az Irény [Rudi legidősebb nővére], ketten jöttek rám, meg akartak verni a házamban, nagy harcias asszonyok voltak akkoriban, de engem se kellett ám félteni. Baltát fogtam a kezembe (ott volt, mert hogy nem volt ember, a fát is magamnak hasogattam), és úgy tettem, hogy csak még egy lépést jöjjenek, oszt beléjük vágom. [...] Sok szidást meg átkokat mondtak rám ott akkor, elhordtak az utolsó tarizsai kurvának, kiátkozták még a méhemet is, de tudtam, az átok úgyis rájuk visszaszáll. [...] Szóval nem hagytam magam tőlük. De hát csak szar érzés volt azért, hogy az anyósnak az egész családjai mind ellenem voltak.”

Ebben az időben történt az is, hogy idegességében egyszer nagyon megverte az akkor alig másfél éves kislányát, „tele voltam már akkor az ideggel, veszekedtem előtte az anyóssal is [...], oszt az idegbe ütni kezdtem a csöpp lyányt, teljesen elborult az agyam. Kinn az udvaron fogtam egy fát, és azzal akartam ráütni, amikor megjött az eszem, és úgy dobtam el aztán a kezemből. Ha ráütök azzal a nagy fával, ott hal meg a kezem alatt, ha rágondolok is, kiráz a hideg. Azóta egyszer se bántottam a lyányt, megláthatod, nem ütöm úgy komolyan egyiket se. Nagyon megijedtem akkor.”

Rudinak már csak néhány hét volt hátra a katonaságból, amikor „az anyós Egerbe [ott volt Rudi katona] olyan levelet küldetett a Rudinak, hogy én már most más emberrel vagyok együtt Gömbalján, még azt is megmondta neki, melyikkel. Már nem is tudom, melyiket mondta, én meg hiába magyaráztam neki, csak az anyjának hitt, nem nekem.”

A cigány asszonyok egyébként az esetek többségében elítélik, ha egy férfinak, akinek már felesége van, az anyja parancsol, és ha a vitás kérdésekben az anyja mellé áll, ha ez előfordul, a fiatalasszonyoknak azt tanácsolják, hogy: „mondd meg az uradnak, hogy feküdjön akkor az anyja mellé, és bassza akkor annak a picsáját”.

Nagyon félt, hogy Rudi nem fog hinni neki, „és aztán már nem lesz nekünk együtt életünk, mert aztán már mindig csak felhozakodik az eset. Meg hát az asszonnyal, aki megcsalta az urát, már akármit meg lehet aztán csinálni. Ezért mondom mindig úgy, hogy ha egy ember százszor is megcsalja az asszonyát, az megint más, az akkor se akkora bűn, mint ha az asszony csak egyszer is mással összefekszik.” (Savanyú tényleg mindig így mondja: egyszer, amikor egyik Kövesdre került testvére tanácsot kért tőle, hogy visszaadja-e férjének, hogy az megcsalta őt, Savanyú határozottan lebeszélte erről, mondván: „akkor már csak te leszel a nagyobb bűnös, mert az embernek azt százszor is megbocsátják, de az asszonynak az egyet sem soha”.)

A cigány asszonyok és a cigány férfiak egyformán féltékenyek házastársukra. A gömbaljai cigány nőknek féltékenységüket egyrészt állandóan hangoztatni kell a cigány asszonyokkal való társalgásukban, hiszen az része az igaz szerelemnek és a normális házaséletnek („Leszámoltattam a Robit” – mondja a felesége a többi asszonynak – „mert megtudtam, hogy nőzött a munkahelyen”). Ugyanakkor a féltékenységet éles szituációban nem szabad kimutatni, hiszen akkor az asszony „faszféltőnek” minősül, ami az egyik legrosszabb tulajdonság. A „faszféltő” asszonyokat a többiek azonnal kiszúrják, és rögtön ugratni is kezdik: „Beültem én az ura ölébe, csak úgy mozgattam a combján a seggemet, nyüzsögtem rajta jobbra-balra, már csak azért is, mert láttam én, hogy félti tőlem az ő pici uráját, azt az alkoholista majmot [...] láttátok volna, hogy lesett, én meg csak szíttam a vérit neki.”

Az egyik gömbaljai cigány asszonyról azt mesélik, hogy féltékeny lett saját lányára: „Azért kellett annak a szegény lyánynak olyan hamar férjhez menni Bogácsra, mert az anyja féltette tőle az uráját [a lány mostohaapját], oszt az adta férjhez, hogy elmenjen a lyány a háztúl.” Ugyanakkor az asszonyok büszkén mesélnek arról, hogy férjeik – akik viszont a nők előtt, hacsak nincsenek nagyon berúgva, soha sem mutatnak féltékenységet, inkább közönyt – milyen féltékenyek rájuk, és hogy haragszanak, ha egy másik férfival csak beszélnek is. (A féltékenység az asszonyok között állandóan téma, az hogy engem az „uram” hogyan engedhetett el magától három hónapra, számtalanszor szóba került, és számukra valószínűleg máig felfoghatatlan maradt.)

Aztán Rudi visszajött a katonaságtól, és úgy tűnt, a dolgok rendeződni fognak Savanyú körül. De egyszer, amikor Rudi egyik „testvérének” lagziján voltak, Savanyú meglátta, hogy Rudi egy másik nővel csókolózik. Sógora, akivel táncolt, megpróbálta előle eltakarni a jelenetet, de Savanyú ellökte őt magától. Nem csinált botrányt, nem akarta tönkretenni a lagzit: „Nem voltam már olyan csöpp taknyos lány, mint amikor otthonról elkerültem, nagyon fájt ez a Ruditól [...], bár láttam, hogy az a kis hülye nő a hibás, mert hát egy férfi sem tudná megállni aztat, ha úgy teszi magát valaki előtte. [..] De tudtam, hogy egy asszonynak hogyan kell tennie.” Másnap buszra szállt, és hazament Sályba. Két hetet kért, hogy „végiggondoljam az életemet, mert hát ez a dolog csak felhozott bennem mindent, ami Egerben is történt”, lányát Rudinál hagyta biztosítékul, hogy tényleg visszajön Gömbaljára.

Nem ritka eset, hogy a cigány asszony nagyobb veszekedés, elhallgatott nagyobb pénzösszeg vagy kitudódott félrelépés miatt otthagyja férjét, és gyerekeivel együtt hosszabb-rövidebb időre visszamegy szülőfalujába. „Hogy megtudják azt, milyen is az, asszony nélkül lenni!” – mondják. Fiatal házasok esetében gyakran megtörténik, hogy a nemrégiben megszöktetett asszonyka – hallgatva az otthoni biztatásokra, amelyek kezdetben igen erősek, hiszen ekkor a fiatalasszony még a közösséghez tartozónak számít, nem telt el nagy idő azóta, hogy elment, és természetesen „szökését” is „megbocsátották” már –, megelégelve anyósa zsarnokoskodását, hazamegy. A hazaszökött asszony (az otthoni közösség sugallatára) azt üzeni férjének, hogy ha az szereti őt, utána jön, ha meg nem szereti, akkor jobb is, hogy még időben külön váltak. A közösségek – szűkebben: a fiú és a lány famíliája – közötti harc a fiatalok megnyeréséért, aminek a tétje, hogy vagy tökéletesen birtokba veszik, vagy teljesen elveszítik őket, a lány teherbe esésekor még intenzívebbé válik. Mindkét család tudja ugyanis, hogy a párnak valószínűleg egész életében az lesz az otthona, ahová első gyerekük születik. Csipás, aki annak idején szintén a „ha igazán szeretsz, utánam jössz” ultimátummal kényszerítette noszvaji férjét, hogy Gömbaljára jöjjön, és ott telepedjen le vele, nem érti lányát, miért nem teszi ugyanezt egri urával. Gömbalján mindenféle történetek keringenek arról, hogy Csipás lányával milyen rosszul bánik az ura meg az anyósa Egerben. „Éheztetik – mondják –, pedig a terhes asszonynak mindent meg kell venni, amit csak kíván, különben meg is halhat nála a gyerek.” Mások azt mesélik: „Láttuk a lyányodat Egerben, Csipás! Hogy be van esve az arca annak a lyánynak, biztos rosszul tartják őtet Egerben, az a nagy bunkó család, meg a nagy bunkó ura! Nem tudom, hogy hagyhatod, hogy ott szenvedjen az a szegény lyány!” Sőt az a hír is elterjed Gömbalján, hogy a „Terit már veri is az ura”. Amikor aztán nagy ritkán Gömbaljára jön, mindenki kötelességének érzi megvendégelni az „éhezőt”, és megpróbálnak a lelkére beszélni, hogy Gömbalján mindig lenne mit ennie, mert ha az anyjának nincs is, itt akkor is akárhova bemehet, nem úgy, mint Egerben, ahol szégyelli magát, mert csak csupa idegen cigányok vannak. Amikor már látszik, hogy ő semmiképpen sem fog visszajönni Gömbaljára (ami a cigány asszonyok szemében annak a bizonyítéka is, hogy fél attól, nem szereti annyira az ura, hogy utána jöjjön), amikor már úgy tűnik, gyerekét biztosan Egerben fogja megszülni, másfajta híreket terjesztenek róluk. Ekkor már nem annyira az anyját hibáztatják, hogy nem tudja elérni, hogy lánya hazajöjjön, hanem inkább olyanokat mondanak, hogy „a testvére, amikor nála volt Egerben, hallotta, hogy a Teri az anyósa előtt mindennek elhordta az anyját. Hát nem ezt érdemli tőle az anyja, ha látom, megmondom a szemébe is, hogy nem ezt érdemli, mert csak felnevelte, abból a csöpp pénzből is mindig tisztán járatta.” Vagyis arra a tényre, hogy valaki végleg elmegy, a közösség reagál, és azonnal eltávolítja az illetőt magától (és ehhez nem kell egy másik településre mennie, elég ha átköltözik a másik dombon lévő cigánytelepre), egyértelműen árulónak bélyegzi.[3] Így, ha haza is látogat néha, sőt netán egyszer később otthagyja a férjét, azonnal érezheti, hogy ebben a közösségben már nincsen meg a helye.

Egy cigány asszonynak elég nyomós indokokra van szüksége ahhoz, hogy a közösség ne őt vesse meg, és ne őt hibáztassa, ha végleg otthagyja a férjét. Ilyen indok lehet, ha a közösség is úgy ítéli meg, hogy „már tényleg eleget szenvedett az a szegény asszony a bolond ura mellett”, vagy ha összeáll egy másik cigány férfival, amit bár természetesen megszólnak, de „a szívnek nem lehet parancsolni” mindenható elv alapján, végső soron hajlandók elfogadni. Ottlétünk alatt az egyik „Kukár gyereket” otthagyta a felesége, és visszament szülőfalujába, Kálba, elvíve magával mindhárom gyereküket, és amikor férje utánuk ment, nem volt hajlandó vele hazajönni. A cigányok nem helyeselték a feleség tettét, bár azt elismerték, hogy a „Kakas” (így hívják az elhagyott „Kukár gyereket”) tényleg gyakran be van rúgva, de azért például dolgozik (mondani se kell, az egri kukásoknál), és „gépezni” se igen szokott. Ahogy telt az idő, és a feleség már majd egy hete távol volt, a cigány asszonyok egyre élesebb kritikákat fogalmaztak meg vele szemben: „Azért nem kéne így tennie az Ildikónak, azért ne nézze már magát olyan sokba, hogy ő a Kakasnál jobbat érdemel [...], már ő most topmodell lett, majd biztos keres magának Kálban úri faszt.” Aztán Ildikó egy hét múlva visszajött: „Hova menjek már ott is, még a testvérem is kidobott” – mondta.

Még Csipásnak is (aki hét éve vált el férjétől, akiről mindenki úgy tartotta, hogy „nagy szemtelen ember”) azt javasolják az asszonyok, hogy ahelyett, hogy idegen férfiakkal próbálkozna, várja meg míg az kijön a börtönből, és térjen inkább vissza a férjéhez, „mert az mégiscsak a te urad, meg hát a gyerekeidnek se mindegy”. Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy egy mostohaapa a legnagyobb átok, ami egy cigány gyereket sújthat.

Rudi egy hét múlva Savanyú után ment, aki még aznap visszatért vele Gömbaljára: „Azóta már most nem csinált velem ilyent, de mondom, akkor se az ő hibája volt.”

Megtérés és szülések

Teltek a mindennapok, Rudi hol dolgozott, hol nem, mert mire a katonaságból visszajött, addigra „meglett a rendszerváltozás [...], rosszul jártam én nagyon azzal, gondoltam is, miért pont az én életembe kellett ennek beleesnie”. Nevelték egyetlen lányukat, és időnként, ha egy másik barlanglakás jobbnak tűnt, átköltöztek abba. Savanyú közben két fiút kihordott és elvesztett: „A fiúk nem maradtak meg nekem, szomorú voltam akkor is, de megmondom neked, egy sem fájt úgy, mint az első, amit elvesztettem.”

„A Barbikámmal voltam terhes, amikor megtértünk, a Robi kezdte az egészet, sosem felejtem el. De akkoriban én még nem nagyon hittem el, csak azóta hiszek én az Istenbe, hogy megmutatta nekem, hogy segít rajtam. Mert biztosan, hogy segít. Azóta csak, hogy megtértem, azóta tudom kihordani a fiúkat is, oszt nézd meg, már három szép fiam is van. Hálát adok értük a Jóistennek!” Megtérése és második lányának születése után Savanyú valóban fiúkat szült csak, mindet megfelelő súllyal és időre („mert addig mindet nyolc hónapra szültem, és amelyik nyolcra születik, annak mindnek meg kell halnia”). „Csak a Rudika lett meg nehezen, mert annak a feje valahogy hozzá volt nőve a méhemhez, oszt amikor szülni kezdtem, mintha jött volna az egész méhem, meg az egész belső részem kifele. Kiabáltam, ríttam, veszekedtem az orvossal, az meg csak mondta, anyuka, ne hisztizzen, már nem ez az első magának. Tudod, nem hitte el, hogy úgy fáj, azt hitte, csak játszom magam. Aztán mikor meglátta a bajt, már ő is megijedt, rendesen elsápadt a nagy ijedtségibe. [...] Utána meg, amikorra meglett a gyerek, bocsánatot kért, hogy nem hitte el, hogy az nekem úgy fájt. [...] Az Illéske meg álmomba született, mondom aludtam, mikor meglett, oszt észre se vettem, reggel felébredtem, és rendesen megijedtem, hogy hová tűnt a hasam, akkor mondta a nővér, hogy már megszültem. Kérdezték, mi legyen a neve. Nekem meg csak nem jutott eszembe, amit a Rudi kitalált, csak az volt a fejembe, hogy valami nagy furcsa név volt. Már mentek kifele a nővérek, amikor utánuk kiabáltam, hogy Illés, hogy Illés legyen a fiam neve. Ők meg mondták, hogy jó, [...] mind odáig volt, hogy milyen szép név. Gratuláltak mind az orvosok, hogy ők még ilyen szép nevet nem is hallottak soha, kérdezték, hogy bírtuk ezt kitalálni, oszt úgy mondtam nekik, hogy azt bizony az én uram a Bibliából vette.”

A cigány asszonyok azt mondják, ők teljesen máshogy viselik a terhességet és a szülést, mint a magyarok, akik – mint életük bármely epizódjában, ilyenkor is – csak kényeskednek. Szerintük a legjellemzőbb, hogy a cigány asszony az egész terhességet végigdohányozza (Savanyú viccelve mondja, hogy az ő gyerekei, azért lesznek olyan dzsuker cigányok, mert már az anyjuk hasában szívtak), és a szülés után néhány órával már kinn van a folyosón csak azért, hogy rágyújthasson. Mesélnek egy olyan történetet, amiben egy cigány asszony fogadott az orvossal, hogy fia lesz. Az orvos esküdött, hogy lány van az asszony hasában, „de mit tudják azok, azok mindig csak becsapnak minket”, a cigány asszonynak azonban, állításuk szerint, megvan az a képessége, hogy minden esetben előre megérzi, fia lesz-e, vagy lánya. A fogadást természetesen az asszony nyerte, így mivel ez volt a tét, még a szülőágyon elszívhatott egy szál cigarettát.

„Nekem az összes szülésem után azt mondták az orvosok, hogy most már hagyja abba a szülést Ráczné – meséli Savanyú –, hogy elég volt már a sok gyerekből, hogy csak tönkreteszem magam vele. Én meg mondtam, hogy nekem csak nincs szívem elvetetni a gyereket, nem vagyok én olyan szívtelen. Azzal meg mit csináljak, hogy a Rudinak csak rám kell nézni, oszt már is ott vagyok terhesen.”

Gömbalján a cigány asszonyok, akikkel beszélgettünk, mind elítélik azokat, akik elvetetik a gyereküket, azt mondják, hogy „cigány asszony ne csináljék olyant”, és hogy gyereket elvetetni az különben is „magyar szokás”[4]. „A magyarok inkább megcsinálják aztat, mert ők szívtelenebbek, meg nem veszik úgy a lelkükre az ilyen dolgokat [...], meg a magyarok nem is szeretik annyira a gyerekeket, nem is akarnak belőlük sokat.” Ezt az elképzelésüket alátámasztják a kukába dobott gyerekek történetei, akik közül szerintük egy sem cigány. „Cigány asszony sosem tenne olyant, hogy csak úgy a kukába kidobja a sajátját [...], megláthatod a tévében, hogy csak a magyar képes az olyanra.” A kukába dobott gyerekek történeteiről mindig tudnak, és mindig meg is beszélik az aktuális esetet, számomra úgy tűnt, mintha a cigány asszonyokat a tévéből a külvilágról megszerezhető összes információ közül ez az egyetlenegy ragadná meg igazán.

„Oszt még a magyarokról mondják, hogy tudnak vigyázni – jegyzik meg ilyenkor –, azt mondják, a magyarok már tizenhat évesen mind tablettát szednek, azért van az, mert kényesek azok még gyereket is szülni.” A védekezés a fiatal cigány asszonyoknál szóba sem kerül, hiszen láttuk, hogy az első gyereknek milyen jelentősége van (az pecsételi meg a lyány asszonnyá válását). Azután pedig minél több gyereket szül (minél többnek „ki tudja teremteni”), a cigány asszony annál megbecsültebb lesz. Amikor a faluban olyan ítéleteket fogalmaznak meg velük szemben, hogy „minek szülnek arra a nyomorult életre annyi gyereket”, az asszonyok mondják, hogy a magyarok csak irigykednek rájuk, mert ők „nem tudnak annyi gyereket se csinálni, mint a cigányok.” Mamóka sajnálkozva beszélt egy magyar asszonyról, akit a kórházban ismert meg, és akinek mindössze két gyereke és egy unokája van: „Mi öröme lehet már akkor annak a szegény asszonynak öregségire?” – kérdi.

A gömbaljai cigány asszonyban először a negyedik életben maradt gyerek után merülhet föl, hogy esetleg védekezni kezdene, ha ezen gondolatukkal eljutnak az orvoshoz, akkor általában azt a megoldást választják, hogy „hurkot” (spirált) tetetnek föl. Bár sokan azt mondják, betegek lettek a huroktól, hogy kilókat fogytak miatta, vagy hogy azalatt estek meg, mégis általában amellett döntenek: „Hol szedném én a gyógyszert mindennap – mondják a fogamzásgátló tabletta használatáról –, ki is menne eszemből, meg ki tudja, a gyerek elszórja. Meg aztán mikor kitelik a pénzből, akkor jól van, de a gyerekem kenyere helyett már az biztos, nem a gyógyszert fogom megvenni. [...] A gyógyszer az olyan, hogy egyszer, csak egyetlen napon nem szeded, már dobhatod az egészet a szemétbe, és aztán ugyanúgy megesel.” A gyógyszerrel való védekezést különben is inkább olyan magyar dolognak tartják, nem véletlen, hogy Rudi faluban lakó sógorának lánya, aki egy magyar fiúval él együtt Kövesden, talán az egyetlen, aki közülük fogamzásgátlót szed. A lány anyja, aki borzasztó büszke rá, hogy lánya magyar fiúval él, ezt a tényt külön kiemeli, mint lánya magyarrá válásának egyik legfőbb bizonyítékát.

Mióta néhány éve Kövesden megszűnt a szülészet, a gömbaljaiaknak két választásuk maradt, vagy Egerbe mennek szülni, vagy a miskolci szülészetet választják. A cigányok annak ellenére az utóbbit részesítik előnyben, hogy Miskolc majd kilencven kilométerre fekszik Gömbaljától, és így a számukra oly fontos látogatás estenként lehetetlen, de mindenképpen nehézkes. (Ha az asszony a hónap végén szül, szinte kizárt, hogy sokan meglátogatnák, mert nem tudják összeszedni az útiköltségre valót.) A jóval közelebb lévő Egerbe azonban mégsem mennek, mert konkrét tapasztalatokra hivatkozva azt mondják, „ott rosszul bánnak velünk, Egerben szenvedtetik a cigányokat”. Örülnek neki, hogy Miskolcon külön szobába teszik a cigányokat a magyaroktól, mert a magyarok közt sok bolond van, és mert többekkel előfordult, hogy ha valami eltűnt, őket vádolták meg a lopással.

A cigány asszonyok fontosnak tartják, hogy a szülés után elegendő hálapénzt (tíz-tizenötezer forintot) tudjanak adni az orvosnak. Ez azt jelenti, hogy az otthon maradt férjek gyakran arra kényszerülnek, hogy „kamatos pénzt vegyenek el a cigányoktól”, aminek néhány hét múlva két-háromszorosát kell majd visszafizetniük. Szerintük ez a pénz nem csak azért fontos, mert az orvos így jobban bánik velük, hanem azért is, mert ezzel a pénzzel megmutathatják az orvosoknak, hogy ők sem rosszabbak, mint a magyarok, ők is tudnak ugyanannyit adni.

A szülés alkalmával a kórházban szerzett élményeikről a cigány asszonyok gyakran mesélnek egymásnak. Ezekben a történetekben mindig szó esik a kórházban megismert bolond magyarokról, a máshonnan való furcsa cigányokról, a velük gyakran szemtelen nővérekről és az őket a nővérektől megvédő rendes orvosokról. Mindig megemlítődik az is, hogy milyen nehezen viselték a családtól távol töltött néhány napot, és ez gyakran kiegészül a kórházból való megszökés történeteivel. Mivel az asszonyok négy napnál többet semmiképpen sem hajlandók eltölteni a kórházban, csak miután jó ideje folyik már a magzatvíz, és érzik, hogy a baba hamarosan meglesz, akkor hívják ki a mentőt (ami körülbelül az Alkotmány utca közepéig – a pince torkáig – tud feljönni a dombra), így a szülés gyakran még a mentőben, de általában a kórházba érkezést követően azonnal lezajlik. Néhány nap múlva az asszonyok már készülődnek haza, és győzködik az orvost, hogy engedje már el őket. Az ilyenkor elhangzó legfőbb érv, hogy az otthon hagyott gyerekeknek épp akkora szükségük van anyára, mint az újszülöttnek. (Ha belegondolunk, hogy valóban az asszony mindennapos feladata a „főznivaló kiteremtése”, ő tartja a kapcsolatot a magyarokkal, és ő alkudozik a cigányokkal, ő tudja, kitől kért már abban a hónapban, és kitől kérhet még, beláthatjuk, hogy távolléte mit jelent családja számára, még akkor is, ha a cigányok az otthon hagyott családnak sokat segítenek.) Az asszonyoknak egyébként meggyőződésük, hogy ha benn akarják őket tartani, az azért van, mert a kórház a betegek után, a benn töltött napok számától függően kap pénzt, tehát ott-tartásuk nem a saját egészségük érdekében történik, hanem a kórház anyagi érdekeit szolgálja. Az asszonyok gyakran néhány nap után saját felelősségre hazamennek a kórházból, és ennek veszélyét csak abban látják, hogy ha netán mégis lesz velük valami baj, és visszakerülnek, akkor biztos nem lesznek velük rendesek az orvosok.

Savanyú azonban egyszer a szülés előtt valóban megszökött a kórházból. Második lányával volt terhes, és utólagos megítélése szerint túl korán feküdt be a kórházba. „Jönnek egyik este az orvosok, sose felejtem, volt közöttük egy olyan néger orvos is. Hát az olyan fekete volt, hogy én ránéztem, és nevetnem kellett, mert a cigányok közt is vannak feketék, látod, az anyós is milyen fekete, de hát az semmi ahhoz képest, amilyen fekete az volt, de aztán nem sokáig nevettem, mert azok úgy tettek, hogy hát holnap megcsászároznak engem, mert már ez a gyerek magától nem lesz meg. Hívtam rögtön a Rudit, hogy hozza a ruhámat, megyek el, már engem ezek nem vágnak föl [...] meg az altatástól is féltem, azt mondják, az nem cigánynak való, hogy sok cigány nem ébred fel belőle. [...] Elszöktem én, kiszöktem a kórházból. Hazafele a buszon már azt hittem, hát most kirázzák belőlem a gyereket, már rendesen ki voltam nyílva. De még nem mentem el akkor se a kórházba, épp csak felhívtam a kövesdi orvost, féltem a császártól, gondoltam majd érzem, mikor menjek be. Három nap múlva, épp a pokrócot mostam, oszt akkor rám jött a szülés. [...] Kövesden szültem meg, simán meglett, azok meg fel is vágtak volna... Látod, jól tettem, hogy elszöktem. Na nem azért mondom, hogy majd te is utánam csináld, az máshogy van az a cigányokkal...”

Gyerekek a közösségben

A cigány asszonyok a szülés előtti hónapban megvesznek mindent, ami a gyereknek majd kell. Fontosnak tartják, hogy a ruhák, amiket vesznek, ne használtak legyenek, a többi cigánytól pedig temérdek használt ruhát kapnak. Mire a gyereket a kórházból hazahozzák, annyi ruhát gyűjtenek össze, amennyit sohasem tudnának ráadni. Ugyanakkor viszont Savanyú nem vesz mást, mint egy babakocsit, más bútorra nem is igen van szükség, hiszen ebben fekhet a gyerek napközben, este pedig úgyis a szülei mellett alszik, kitúrva ezzel három- és ötéves bátyjait ebből a pozícióból.

Ha a kisgyerek bőrén anyajegy, vagy bármilyen más „hiba” van, azt az asszonyok a terhességük alatt bekövetkezett kisebb balesetek következményeinek tartják. Így az anyajegyet Savanyú egyik lányának fenekén szerintük az okozta, hogy egyszer a hatodik hónapban Savanyú épp a fenekére esett a cseresznyefáról, Csipás lányának a bokáján lévő foltot pedig az, hogy anyját egyszer terhesen almával dobták meg, és az őt pont a bokáján találta el. A csecsemőket minden eszközzel óvják, a legdrágább krémeket és szereket veszik meg számukra, ha felsírnak, azonnal szoptatni kezdik őket, a fürdővizüket csak reggel öntik ki, mert ha ezt este tennék, az szerintük elvinné a kisgyerek álmát. Azt azonban babonaságnak tartják, hogy például Egerben a kisgyerek pólyájára a keresztelőig rózsafüzért kötnek, hogy addig se érhesse őt semmi baj. Amikor Csipás meglátta, hogy unokája pólyáján is ez van, veszekedni kezdett lányával amiatt, hogy elhiszi, amit az egri babonás cigányok fecsegnek. Lánya erre azt válaszolta, hogy itt ez a szokás, és nem fog épp ezen összeveszni anyósával.

A gyerekeket négy-öt éves korukig szoptatják (hacsak nem jön közbe egy újabb terhesség), az a cigány asszony, akinek lenne teje, mégsem szoptat, vagy hamar abbahagyja a szoptatást, egyértelműen kényesnek minősül. Harminc-harmincöt éves cigány asszonyok magukra nézve gyakran mondják: „az a sok gyerek elszopta már a mellyemet”, ez persze büszkeséggel is jár, hiszen azt is jelenti, hogy sok gyereket szültek, és sokáig szoptatták őket.

A gyereket már legkisebb korától rengeteg ember veszi körül, akik időről időre mondnak neki valamit, így a hozzá való beszéd tulajdonképpen folyamatos, és amikor már valamennyire tud beszélni, ha a vele folytatott társalgás netán abba marad, ő maga kezdeményezi azt. Hamarosan rájön, hogy akkor figyelnek rá oda a legjobban, ha szellemesen, esetleg csúnya szavakkal gúnyolja a helyiségben lévő cigányokat. A „jól teszed fiam, mondd csak meg a cigányoknak” biztatás jól kifejezi a gyerek nyelvi nevelésének legfőbb irányát. A legfőbb elvárás vele szemben ugyanis, hogy már legkisebb korától „ne hagyja magát a cigányoktól”, hogy az ugratásokra ügyesen válaszoljon. Számtalanszor láttam olyan jelenetet, amikor a gyerek anyja ölében ülve feleselni kezd egy cigány férfival: „Menjé ki!” – mondja a gyerek, „Nem megyek – válaszol a férfi, belemenve a játékba –, menjél te, kis négus!” „Négus vagy te!” – feleli a gyerek, akinek innentől legfőbb technikája, hogy elismétli, majd rámondja a férfira ugyanazt a sértegetést. „Hát te mi vagy, fehér?” – folytatja a férfi. „Fehér!”- válaszol a gyerek, ami a figyelő közönségben nagy nevetést vált ki, mert a gyereknek tényleg nagyon sötét a bőre. „Miért, magyar vagy?” – kérdezi a férfi. „Mondjad, cigány vagyok, eredeti oláh cigány” – súgja a választ a gyerek anyja. „Cigány vagyok” – ismétli a gyerek, „Akkor mulya cigány.” „Te vagy a mulya!” „Hát te mi vagy?” „Dzsuker cigány” – súg ismét az anya. „Dzsuker” – mondja a gyerek. „Akkor gyere, verjél le!” – mondja a férfi, és játékból verekedni kezd a gyerekkel.

A gyerek és anyja között folyó társalgás igen speciális, bár ugyanez a feleselgető jelleg ott sem hiányzik: „A kurva anyád!” – mondja az anya gyerekének. „A te kurva anyád” – felel az. „Ne szidd az anyámat!” – háborodik fel az anya, a gyerek kicsit megszeppenve mondja a választ: „Ne szidd az anyámat!” Ha a gyerek kisfiú, anyja állandóan jövőbeni férfiasságával van elfoglalva. (Savanyú így beszél újszülött gyerekéhez: „ha megnősz, az összes lyányt megkúrélod, igaz-e, idehozod a sok kurvát majd, mind anyád nyakára!”) Valamint azzal, hogy fia dzsuker cigány lesz, és majd „lever” mindenki mást.

Számunkra az is furcsa, ahogy gyerekeiket becézgetik: „Hogy szopjam le”, „hogy a seggéből egyek”, „hogy szíjjam ki seggét” – mondogatják gyakran. Amíg a gyerek kicsi, és még nem tud beszélni, az anya számtalanszor elmondja, hogy „anyáé a facod”, így mire beszél, a „kié a facod?” kérdésre már biztos, hogy nem fog mást válaszolni, mint hogy „anyáé”. A gyerekeknek szóló és a tőlük elvárt beszédben véleményem szerint két stratégiát kell megkülönböztetnünk. Egyrészt a feleselést, amely bár tanult attitűdöt és tanult stratégiákat (mint az elhangzottaknak a partner ellen való visszafordítása, vagy az anya segítségének elfogadása) követel meg a gyerektől, de ezeken kívül személyes kvalitásai, vagánysága (hogy a felnőtt cigánnyal is szembe mer szállni) és kreativitása (mennyire tud szellemeseket mondani) is megmutatkozik. A másik tanítási mód a tesztkérdés, olyan kérdés, amelyre a kérdező személy ismeri a választ, és beszélgető partnerétől ezt a konkrét választ várja el.

Az tehát teljesen természetes, hogy az anya (sok esetben a többi nő is) becézgeti a kisfiú nemi szervét, ha viszont férfi teszi ugyanezt, az megbotránkozást kelt. Ez történt egy olyan alkalommal, amikor a húsvét megünneplésére egy Miskolc melletti faluból nem túl közeli rokonok érkeztek vendégségbe. Az idegen cigányok különös viselkedésén a gömbaljaiak felháborodtak, különösképpen pedig azon, hogy az apa simogatta és becézgette a kisfiú nemi szervét: „Mi az az ember, hát csira [buzi, meleg], hogy így tegyen, hát hogy nem szégyelli magát annyi sok cigány előtt?!”

A cigányok fontosnak tartják, hogy a gyerek az anyját ne keresztnevén vagy gúnynevén hívja, hanem anyunak szólítsa, hogy nagyanyját vagy dédanyját „mamának” vagy „mamókának” nevezze, hogy a felnőtt asszonyokat nenézze, a felnőtt férfiakat pedig bátyázza. Egerben mesélte egy asszony, hogy mivel gyereke nem volt hajlandó őt anyának szólítani, egyszer jól elverte őt, amit egyébként sosem tesz meg, de ez a kérdés annyira fontos, hogy muszáj volt, hogy a gyerek megtanulja.

Mamóka kedvenc dédunokája anyját becenevén Csitának vagy más esetekben Csitagecinek szólítja, a cigányok, akik egyébként nevetnek, ha a gyerekek maguk is a gúnyneveket használják, sőt variálják is azokat, és ezzel ugratják a felnőtteket, egyetértenek abban, hogy a Csita nagyon hanyag anya, mert hagyja, hogy a fia ne anyjának szólítsa, hanem akármit rámondjon.

A gyerek nevelésének fontos eleme még, hogy a cigányok úgy gondolják, a gyerek akármit is kér, mindent meg kell adni neki, a gyerek, ha ki akar menni, kimegy, ha benn akar maradni, benn marad, ha álmos, alszik, ha nem, akár éjfélig is fennmaradhat, tulajdonképpen otthon legalább nyolcéves koráig végtelen szabadsága van, és minden kívánsága teljesül.

A gyerekek általában négy-öt éves korukig a legritkább esetben hagyják el a cigánytelepet, így valójában nem is igazán tudják, mi a gádzsó, és csak a cigány beszédből ismerik. A gádzsókról meglévő tudásuk tehát, amíg óvodába nem mennek, annyi, amennyit a felnőttek egymás közti beszédéből róluk hallanak, illetve amit a felnőttek kifejezetten nekik a gádzsókkal kapcsolatban mondanak. A leggyakrabban elhangzó ilyen mondat talán éppen a már idézett „ne menj oda, mert levernek a gádzsók!” fenyegetés lehet. Antropológus társam vette észre, hogy amikor a kisgyerek a tévét nézi, abban számára mindenki cigány, így a filmekben zajló eseményeket úgy kommentálja, hogy „verekednek a cigányok, lövöldöznek a cigányok, rínak a cigányok”. Mivel a magyarokat „csak hírből” ismerik, amikor óvodába kerülnek, egy teljességgel idegen világba csöppennek, amely ráadásul teljesen más elvárásokat támaszt velük szemben, mint amiket otthon megszoktak.

A nagylány a családban

A nagylány feladata a családban, hogy segítsen anyjának, és kiszolgálja kisebb testvéreit, akiknek, úgy tűnik, minden kérését teljesítenie kell. „Kenjél már kenyeret, buzi nő!” – hangzik el például a nővérének szóló utasítás Savanyú kisebb lányának szájából. A lány, ha úgy alakul (például szülei reggel csigázni mennek), nem megy iskolába, hanem az otthoni teendők maradnak rá. Savanyú tizenkét éves nagylánya egyik este lefekvés előtt gondterhelten sóhajt fel: „Na, holnap főzök, mosok, megszülök.” Kívülről az állandó testvéri és szülői utasítgatás, a folyamatos dorgálás miatt („milyen lusta lyány lett ez a Zita, már meg ne haragudj kislyányom, de nagyon tunya lyány lettél!”) azt gondolhatnánk, hogy a nagylányok valamiféle mostohagyerek szerepet játszanak el a családban, különösen, ha a velük szembeni szigorúságot összehasonlítjuk kisebb testvéreik elkényeztetésével. A nagylány azonban büszke erre a pozíciójára, ha anyja elmegy otthonról, felveszi az ő virágos köpenyét, és mint a ház asszonya, tökéletesen reprodukálva anyja mondatait és gesztusait, kizavarja a házban rendetlenkedő gyerekeket, méltatlankodik, ha valaki hozzájuk jön kávét főzni, és tagadja le a „levesízítőt”, ha nem akar adni. A nagylányok ezenkívül ahogy tudják, kikerülik, vagy a legegyszerűbb módon oldják meg a rájuk bízott munkát, és bár szigorúan tiltják nekik, titokban mégis el-elszökdösnek otthonról, és félig titkos szerelmi kalandokba keverednek. Úgy tűnik, már Zitának, Savanyú lányának is megvan a kiszemelt jövendőbelije, akivel állandóan féltékenykedhetnek egymásra.

Azért a telepen a cigány asszonyok véleménye megoszlik arról, hogy melyek azok a munkák, amelyeket a nagylányokra rá lehet bízni. Vannak olyanok, akik azt mondják, ha a lányok túl sok házimunkát végeznek, mire férjhez mennek, megunják, és ezért hanyag és rendetlen asszonyok lesznek, mások szerint azért fontos, hogy a lány, mire férjhez megy, már minden munkát ismerjen, mert ha netán szigorú anyóshoz kerül, akkor az nem tudja majd úgy megalázni.

Savanyú, akinek szilárd elhatározása, hogy lányát, ha férjhez megy, akkor sem engedi el magától, saját tapasztalataira támaszkodva, gyerekét legjobban egy szigorú anyóstól félti. Ő egyébként, bár hangoztatja, hogy lányát csak tizennyolc évesen adja majd férjhez, azért belátja, hogy „amekkora nagy fejlett lány ez a Zita, nem lesz könnyű sokáig tartani”. Tudja ő, amit fiatal cigány lányoktól mi is számtalanszor hallottunk, hogy lánya egyedül érzi már magát családjában, mert érzi, hogy minden szeretet és törődés a kisebbekre jut. „Engem ebben a családban senki sem szeret – mondja Zita –, mindenkinek van, akit jobban szeressen, mint engem”, ezért hamarosan új helyet és új szerepet keres majd a közösségben magának.

És akkor elkövetkezik a szökés, és kezdődik Savanyú lányának asszonyi élete.

A terepmunka elvégzéséhez nyújtott anyagi támogatásért köszönettel tartozom a Nyílt Társadalom Intézetnek (OSI) és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének, minden másért pedig tanáromnak, Prónai Csabának.

Jegyzetek

[1] Jelen írás Horváth Kata „Gyertek ki nálunk, hogy jobban megismerjük egymást!” Epizódok egy falusi magyar cigány közösség életéből című antropológiai esettanulmányának (In: Tér és Terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. pp. 241–327. Szerk: Kovács Nóra – Szarka László. Akadémiai Kiadó, 2002) szerkesztett részlete. Az esettanulmány egy három hónapos antropológiai terepmunka alapján készült, amelyet Kovai Cecíliával együtt végeztünk „Gömbalja” (nevezzük így!) egyik magyar cigány közösségében.

[2] Ha például egy férfi valakivel veszekedik, az első hozzá intézett asszonyi kérdés: „Mi van veled, áll a faszod?” Vagy Savanyú egyszer például így fordult tízéves fiához, Csipáshoz, nagyot sóhajtva: „Jaj, úgy fáj a pinám, Pityuka!” Utólag az asszonyok sokat nevettek a jeleneten, és különösen a gyerek zavarán.

[3] Tanulságos ez az eset az antropológus számára is. Ránézve ez azt jelenti, hogy eljövetele után ő is árulónak fog minősülni, és hogy csak mint vendég térhet vissza aztán. Szorongok, ha arra gondolok, hogy miket mondhattak eljövetelünk után rólunk.

[4] Annak ellenére, hogy az abortuszt ennyire elítélik, mégis előfordul, hogy elvetetik a gyereket. Ezek a gyerekek, ellentétben a spontán vetélésnél meghaltakkal, valamilyen módon részévé válnak a mindennapoknak, éppúgy, ahogy megszületésük után meghalt testvéreik. Ahogy Savanyú néha megemlíti, hogy már lenne egy felnőtt fia, úgy Csipás is (aki rossz házasságában nem mert egy negyedik gyereket vállalni), időről időre megjegyzi, hogy az a gyereke már iskolába menne.

• Roma-dosszié