Eörsi László, Vajda Zsuzsanna

Nyomtatóbarát változat

Az egyéniség történelmi szerepe, az egyéni és a különböző szintű szociális szerkezetek (kis- és nagycsoportok, társadalmi osztályok, tömeg) kapcsolódásainak kérdése minden humán tudomány alapproblémája. Valójában csupán a XIX. századi gondolkodás számára válik kérdéssé, hogy voltaképpen kikből áll és milyen természetű a „történelemformáló”, a gazdaságot és a kereskedelmet bonyolító, a háborúban katonáskodó, a hatalom ellen fellázadó tömeg? Ebben szerepet játszott a polgári fejlődés, a felvilágosodás, a XVIII. és a XIX. század forradalmai és természetesen a marxizmus mint új történelmi-szociológiai teória színrelépése. A korábban csak a hatalom forrásának és nyersanyagának tekintett tömeg az újkorban fokozatosan legitim igényekkel föllépő polgárok gyülekezetévé kezdett válni, így a valóságban is jól láthatóan „a történelem színpadára lépett” (Pataki F., 1998). A modernizáció előrehaladtával az egyének növekvő tudatossággal tekintenek saját sorsukra, és annak alakítása érdekében különböző szociális alakzatokba szerveződnek, politikailag mozgósíthatóvá válnak. Vagyis a huszadik század folyamán a fejlett országokban kétségkívül végbemegy a tömeg emancipációja. A „kisemberek” százezreiből, a történelem alaktalan masszájából politikai pártok tagjai, választópolgárok, ügyfelek, fogyasztók lesznek. Ez a folyamat kezdettől fogva a legkülönfélébb reményeket és félelmeket ébreszti a kor gondolkodóiban. A születőben lévő társadalomtudomány képviselőit – Le Bontól Ortega Y Gassetig – aggodalommal tölti el, mások felismerni vélik a „történelem páriái”, a tömegember igazságát.  A XIX. század végére megszületnek azok az emancipatórikus megközelítések is, amelyek a tömegnek történelmi küldetést, pozitív szerepet tulajdonítanak.

Részben e változásokat regisztrálva, részben az eseménytörténetből való (itt nem részletezendő okokból történő) kiábrándulás hatására a történettudományban – több országban is egyidejűleg – feltámadt az érdeklődés a történelmi események résztvevői iránt. Az ötvenes és hatvanas években kibontakozó mikrohistóriai vonal megerősödése a történetírásban e folyamat része, és persze nem mentes bizonyos, leginkább baloldali ihletettségű etikai és ideológiai megfontolásoktól: a „közönséges emberek”, a háborúban harcoló katonák, a nők, a gyerekek, a marginális közösségek, társadalmi, etnika kisebbségek, kirekesztettek történetének „megírása” mintegy „igazságot szolgáltat” azoknak, akiket eleddig kizártak a hivatalos és leginkább „nemzeti” történelemből. Ám a történészek többsége nem elégedett meg a didaktikus céllal. Ambíciójuk az a törekvés, hogy az egyének céljai, motívumai, értékei összekapcsolhatók legyenek azokkal a történelmi eseményekkel, amelyeknek résztvevői voltak. A kérdés a másik oldalról, az egyént képviselő pszichológia részéről is felmerült: egyre világosabbá válik, hogy az egyéni fejlődés megértésénél sem mellőzhető a kor, a kultúra, a történelem kontextusa. E közös felületen, a szélsőséges politikai ideológiák – bolsevizmus, fasizmus – megerősödésétől nem függetlenül, új tudományág kezdett körvonalazódni: a politikai pszichológia. Egyik kései képviselője, Jon Elster úgy vélekedett, hogy a társadalmi jelenségeknek az egyéni cselekvés az alapvető építőeleme, ezért a forradalmak gazdasági-társadalmi magyarázata nem állja meg a helyét. Elster a társadalmi osztályt nem létezőnek tekinti, leszögezvén, hogy a társadalmi mozgalmakban egyének és nem az osztályok a cselekvők. A problémát azonban Elster csupán absztrakt szinten taglalja. Valóban az egyének a cselekvők, csakhogy a forradalmak, társadalmi megmozdulások lényege éppen az egyének meghatározott csoportjának egységes fellépése, amelynek következtében az egyén e csoport tagjaként befolyásra tesz szert a szélesebb közösséget – országot, vallási közösséget, etnikai csoportot – érintő történések irányításában. Az 1956-os felkelés résztvevőinek emlékei, vallomásai azt erősítik meg, hogy a fentieket élményszerűen megélték a forradalomhoz való csatlakozás során. Az alapvető kérdés tehát az, mi vezet el odáig, hogy az egyének sokasága egységesen, összehangoltan, egy közös cél érdekében cselekedjen, adott esetben feláldozva nem csupán az adott közösségi céltól eltérő egyéni terveit és vágyait, de gyakran ennél többet is?

Tanulmányunk egy konkrét történelmi esemény, az 1956-os magyar forradalom kapcsán igyekszik e folyamat nyomába eredni. Számos különleges körülmény indokolja az esemény kiválasztását. Mindenekelőtt fölvethető, hogy Magyarországon a tömeg társadalmi emancipációja, legalábbis a rendszer hivatalos propagandája és retorikája szerint, éppen 1945/48 után következett be. A néphatalomról szajkózott hazug lózungok, párosulva a tömeg forradalmi szerepét hangsúlyozó történelmi-ideológiai doktrínával bizonyosan nem maradtak hatás nélkül az 1945 után felnövő, iskolába járó nemzedékekre, miközben a dolog hazug volta minden korábbinál szembetűnőbb lehetett éppen az ő számukra. Az 1956-os forradalom jellegzetességei közé tartozott az is, hogy a társadalom különböző szegmenseiben lényegében azonos célokkal és jelszavakkal egyidejűleg zajlott, ám a csoportok tevékenysége nem integrálódott, sőt alkalmanként egymással ellentétes törekvések, akciók is jellemzőek voltak rájuk. Kozák Gy. (1999) egyenesen három forradalomról beszél: 1. Egy értelmiségi-politikai mozgalomról, 2. a szervezett munkásság szintjén zajló szervezkedésről, 3. az utcán zajló felkelésről. Nem célunk most annak kifejtése, milyen mértékben igazolható a „három forradalom” feltevése, az azonban egyértelműen alátámasztható, hogy 1956. október 23-án, vagyis az általános elégedetlenség kirobbanásának pillanatában Budapesten és néhány más vidéki településen az utcai felkelés valódi tömegmozgalomként, spontán szerveződött.

Egy másik különlegesség, amely az 1956-os forradalom történetét különösen alkalmassá teszi a „mikrotörténelmi” megközelítésre, időbeli közelsége, az élő szemtanúk, a rendelkezésre álló dokumentumok sokasága. Az elmúlt években az egyéni interakciók szintjéig feldolgoztuk a legfontosabb budapesti felkelőcsoportok történetét, és valamennyi azonosítható szereplő esetében életrajzi adatokat is gyűjtöttünk, főleg a periratokból.¹ Több-kevesebb részletességgel több mint 400 résztvevő rövid életrajzát adtuk közre, (Széna tér: 158, Józsefváros: 261, Ferencváros: 57). Ezen kívül a kötetek függelékében található táblázatokban több mint 1000 aktív résztvevő fellelhető adatai találhatók. Munkánknak vannak közvetlen előzményei is, elsősorban a már idézett Kozák Gyulát kell megemlítenünk, aki 1999-ben megjelent tanulmányában arra tesz kísérletet, hogy személyes közelségbe hozza a felkelésben résztvevőket. Ha az olvasó semmi mást nem ismerne Kozák munkásságából, mint ezt a tanulmányt, nehezen tudna szabadulni attól a benyomástól, hogy a szerző valójában elítéli az ’56-os forradalmat és résztvevőit. Kozák úgy véli, hogy a felkelésben való részvétel legfontosabb pszichológiai előfeltétele a mertoni értelemben vett anómia volt. Egyetértünk Forintos Györggyel (2000), aki a Kozák által használt anómia-modellt az 50-es évek magyar társadalmára, a politikai rendszerrel szembefordulókra nem érzi alkalmazhatónak. Forintos felveti azokat a valóban alapvető, a pszichológiai megközelítésekben igen nehezen kezelhető problémákat, amelyek a konformizmus általános pozitív társadalmi céllá emeléséből fakadnak. Árnyalja Kozák három elkülöníthető, párhuzamosan zajló forradalomra vonatkozó feltételezését is: az ő meggyőződése szerint valamennyi megmozdulás az elviselhetetlen politikai körülményekkel szemben nemzeti egységet teremtő elégedetlenség következménye volt (359. o.). És bár végül elfogadja, hogy az anómia bizonyos értelmezésének szerepe lehetett a felkelők motivációjában, mégis úgy véli, hogy nem volt meghatározó szerepe a felkelővé válásban, illetve bírálja azt a felfogást, amely szerint a felkelésben való részvétel zömmel „sodródás”, nem pedig döntés következménye volt.

Nem igazán szerencsések azok a jellemzők sem, amelyek segítségével Kozák a felkelők pszichológiai profilját leírja: „az intergenerációs mobilitás kárvallottja”; „primer szocializációja elfuserált”; „kvalifikálatlan”; „sikertelen”; „erősen frusztrált”; „kiegyensúlyozatlan személyiség”; „családi élete rendezetlen” – hogy csak néhányat említsünk a kategóriák közül. (Forintos e kategóriákat „zavarba ejtőnek” találja.) Kozák tanulmányának alapvető gyengesége egy jellegzetes értelmiségi prekoncepció alkalmazása a szentnek nevezett csőcselék motívumait, viselkedését illetően, mellyel széles körben találkozunk az ókori szerzőktől napjainkig, többek között a már említett klasszikusok, Le Bon és Ortega Y Gasset munkáiban is.  Eszerint a mozgalmakban, forradalmi megmozdulásokban részt vevő tömeg „ösztönösen”, indulatból cselekszik, miközben alig ismeri és komplexitásában nem is érti a műveltebb szereplők, politikai vezetők által megfogalmazott értékeket és célokat. A tömeg ösztönös viselkedésére vonatkozó feltevés teremti meg annak alapját is, hogy a „tömegre”, a „felkelőkre” homogén masszaként, antropomorf „szörnyként” tekintsünk. A valóságban az emberi csoportokban gyakran kényszer hatására, vagy néha kivételes pillanatokban a különböző egyéni törekvések, vágyak, érzések és indulatok nem számolódnak fel, hanem egységet alkotnak.

A következőkben tehát arra teszünk kísérletet, hogy a felkelésben aktívan részt vevők néhány fontosabb életrajzi adatának, a csoportszerveződés sajátosságai, a felkelés eseményei, illetve a későbbi életrajzi adatok tükrében árnyaltabbá és pontosabbá tegyük a „nép”, a felkelők személyes világát, belső motívumait. A főbb kérdések, amelyekre tanulmányunkban választ keresünk, a következők: Melyek voltak a rendszerrel szemben életüket kockáztató és gyakran fel is áldozó felkelők belső mozgatói? Melyek voltak azok a hatások, amelyek elutasítandóvá tették számukra a konformizmust és az engedelmeskedést? Hogyan született meg „a kritikus tömeg”, amely a későbbiekben alapvetően befolyásolta az események menetét?

Az 1956-os budapesti felkelők

Ismeretes, hogy 1956. október 23-án délután a felvonuló egyetemistákhoz tömegesen csatlakozott a lakosság, függetlenséget és demokráciát követelve. Nagy Imre parlamenti beszéde hatástalan maradt, a radikalizálódó tömeg ledöntötte a Sztálin-szobrot, majd a Rádió épületénél követelte az egyetemisták pontjainak beolvasását. Az objektum ÁVH-s védői fegyverhez nyúltak a tüntetőkkel szemben, akik hamarosan felkelőkké váltak. A párt sztálinista szárnya a Szovjetunió katonai segítségét kérte, amelyet készséggel teljesítettek. A hajnali órákban felvonultak a fővárosban a szovjet páncélos egységek. Nagy Imre – aki tartott a tömegek további radikalizálódásától – elfogadta a felkínált miniszterelnökséget. Ezekben a napokban már országszerte összeomlott a pártállam, tüntetéseket követően a régi apparátus szerveit felváltották a forradalmi és nemzeti bizottságok és a munkástanácsok. A városokban és a falvakban minden szerveződés egyetértett a forradalom legfőbb célkitűzéseivel, a függetlenség kiharcolásával, az ország demokratizálásával és a szociális vívmányok megőrzésével.

Az október 23-áról 24-ére virradó éjszakától kezdődően a rendőröktől, katonáktól vagy raktárakból, laktanyákból szerzett kézifegyverekkel és benzines palackokkal, egy-egy rátermett parancsnok irányítása alatt, többnyire kis létszámú felkelőcsoportok alakultak, főleg a munkások lakta körzetekben, amelyek közelében a szovjet csapatok felvonultak. A legerősebb ellenálló központok a VIII., IX. kerületben, a Baross és a Széna téren, Pesterzsébeten és Csepelen jöttek létre. A lakosság nagyobb része támogatta a csoportokat, amelyek összetétele szinte óránként cserélődött. Összlétszámuk mintegy 15 000 főre tehető. Tagjai főleg fiatal munkásokból, segédmunkásokból rekrutálódtak, akiket meghurcolt, elkeserített, megalázott a sztálinista rendszer. Az idősebbek közül többen megjárták a szovjet fogolytáborokat is. Többségük egyetértett a forradalom követeléseivel. A nyolc évig tartó terror tapasztalatával a diktatúra megszüntetéséért és az ország függetlenségének kivívásáért fogtak fegyvert. Döntő többségük elég homályosan definiált „igazi szocializmust” akart, és a restaurációnak minden formáját elvetette. Mások inkább kalandvágyból, fegyverbirtoklásért, későbbi érvényesülési lehetőségekért csatlakoztak a forradalmárokhoz. Tevékenységükre – különösen a forradalom első napjaiban – főleg a spontaneitás volt a jellemző, hiszen távolról sem a legtudatosabb, legtájékozottabb társadalmi rétegek vettek részt a harcokban.

A szovjet erőket meglepte, hogy a spontán módon verbuválódott, gyakran 20 év alatti fiatalok szembe mertek szállni velük, mi több, a házak közé bemerészkedő páncélosokat súlyos veszteségek érték. A felkelők leghatásosabb fegyvere a benzines palack („Molotov-koktél”) volt, amelyekkel sorban robbantották fel a harckocsikat és a páncélautókat.  A városban – különösen a munkáskörzetekben – ellenálló bázisok alakultak ki, a pesti oldalon a Corvin közi, a Baross téri, Budán pedig a Széna téri volt a legismertebb felkelőcsoport, amelyek tagsága főleg munkásokból, segédmunkásokból és ipari tanulókból állt. Szép számmal akadtak persze köztörvényes „vagányok” is, de az igazságba vetett hit, a hősies szabadságharc szinte mindenkit magával ragadott. Még a statáriummal való fenyegetésre sem voltak hajlandóak letenni a fegyvert. Szilárdságuknak, kitartásuknak döntő része volt a forradalom átmeneti győzelmében.

Kikből és hogyan rekrutálódott a felkelők egyre népesebb serege? Nyilvánvaló, hogy nem minden ember képes és hajlandó – még ha a legnemesebb célokról is van szó – fegyverrel a kezében küzdeni. Természetes, hogy a kockázatvállalás tekintetében is jelentős különbségek vannak a különböző típusú személyiségek, a férfiak és a nők, a fiatalok és az idősebbek között. Minden történelmi megmozdulásban – így az ’56-os forradalomban is – kevésbé kerülik a veszélyes helyzeteket azok, akiknek kevesebb a vesztenivalójuk: a fiatalok és a társadalom perifériáin élők.

Mindez azonban egyáltalán nem változtatja meg a dolgok értelmét. A történelem kiélezett helyzeteiben felkínálódnak szerepek, és ezeket azok töltik be, akik a személyiségükkel többé-kevésbé össze tudják egyeztetni. Miközben azt reméljük, hogy a rendelkezésre álló bő források segítségével valóban közelebb juthatunk az 1956-os felkelésben részt vevők megismeréséhez, már elöljáróban is szeretnénk leszögezni, hogy nem szeretnénk felvázolni a „tipikus felkelő” alakját. Meggyőződésünk szerint a progresszív mozgalmakban, forradalmakban való aktív részvétel, a kockázatvállalás minden egyes egyén számára egyedi morális aktus, különleges erkölcsi értéke ebből fakad.

Elsőként néhány statisztikai összesítést adunk közre.² A 15 000-es részvételi arányt tekintve alapnak, a rendelkezésre álló kb. 1500 adat 10%. Bár az utólagos adatok alapján készült összesítések szükségképpen pontatlanabbak, mint a tervszerű adatfelvételek, nincs okunk attól tartani, hogy a „mintavétel” szisztematikusan torzítana, hiszen az adatok fennmaradásában sok a véletlenszerűség. (Az egyes személyekre vonatkozó adatok mennyisége változó, van, ahol a becenéven kívül semmi mást nem tudunk, van, ahol a születési év bizonytalan, ezért az összesítések számai nem mindig esnek egybe.) Mivel összesen 435 felkelőről rövid életrajz, a perekben elhangzott vallomások és mélyinterjúk anyaga is a rendelkezésünkre áll, ez az adatmennyiség mindenképpen lehetővé teszi, hogy képet alkossunk a résztvevők néhány alapvető jellemzőjéről, társadalmi hátteréről.

Az 1956-os forradalom egyik gyakran emlegetett jellemzője a fiatalok különlegesen magas részvétele, ezt szinte valamennyi résztvevő fontosnak tartotta megemlíteni. Az interjúkból, peranyagokból azt is tudjuk, hogy a felnőtt résztvevőket ez a helyzet nyugtalanította, a forradalmi napokban a kormány képviselőinek a felkelőkkel való tárgyalásai során többször is megfogalmazódik a 18 éven aluli gyerekek lefegyverzésének követelése.

A regisztrált résztvevők életkori megoszlását az 1. sz. táblázat mutatja. A táblázatban az 1930 után születetteket megbontottuk, és külön kategóriát képeztünk azok számára, akik 1956-ban 18 évesek vagy fiatalabbak voltak. A táblázatból látható, hogy a résztvevők nagyobbik része, összesen 689 fő, az általunk vizsgált szereplők több mint 60%-a 26 éves vagy fiatalabb volt a felkelés idején. E fiatalok több mint harmada, az adatokkal rendelkező összes felkelőnek pedig több mint egynegyede 18 éves vagy még fiatalabb volt. (A legfiatalabbak, az 1942-ben születettek, tehát alig 14 évesek száma 10 körül van.)

1. sz. táblázat

* 1113 főről rendelkezünk megbízható adattal

Mind a politikatörténet, mind a pszichológia számára nyugtalanító kérdés, hogy hogyan viszonyuljon a kiskorú gyerekek háborús és politikai szerepvállalásához, bár sajnos a jelenség távolról sem mondható ritkaságnak. A fiatal fiúk részvételi hajlandósága a tömegmegmozdulásokban nemi és életkori sajátosságaikkal is összefügg. A fiatalok, azután, hogy szert tettek a szabálykövetés képességére, és intellektuális képességeik csúcsára értek, sokkal érzékenyebbek az igazságtalansággal és a méltánytalansággal szemben. Ezen túl lényegesen kevésbé félnek a haláltól, könnyebben vállalnak kockázatot. Ezt a beállítottságot világosan tükrözik interjúalanyaink visszaemlékezései:

„…Fiatal is voltam, nem egy kimondottan meggondolt egyén. Már olyan értelemben, mint ahogy mondtam is, egyáltalán nem volt eszembe’, hogy én meg is halhatok. Holott előtte azért mondtam, nem megyek, nehogy engem agyonlőjenek. Mert ezt mondtam a haveroknak. És attól kezdve, hogy én odakerültem, egyszerűen nem is gondoltam arra, hogy engem is megölhetnek. Mintha én teljesen védve lennék a fegyverektől. Szóval, én így voltam. És elejétől a végéig. Október 23-tól november 7-éig egy fikarcnyi félelemérzet bennem nem volt. Mi hozta, nem tudom. Nincs fogalmam.” (Kabelács Pál int., 56. o.)

Nem lényegtelen tényező, hogy a második világháború óta alig több mint egy évtized telt el. A háborús élmények természetesebbé, elfogadottabbá teszik a fegyverhasználatot, relativizálják az élet értékét. Hasonló hatást váltott ki a gyerekekből és a fiatalokból, hogy tanúi voltak a második világháború utáni évek terrorjának, a kitelepítésnek, elhurcolásnak:

„Nézd, ezek a gyerekek egész kis korukban végigélték Budapest ostromát, az 50-es éveket. Nem azért, mert 16 éves voltam, én az életben nem ismertem azt, hogy félelem. Mi ebbe belenőttünk, beleszoktunk, hogy emberek meghalnak körülöttünk. Galántán a háború alatt hány ember halt meg? Ez egy olyan nemzedék volt, aki… Lőttek, hát lőttek régebben is. Eszünk ágában sem volt, hogy ez veszélyes.” (Czájlik Péter int., 28. o.)

A valóságban azonban a fiatalok szerepvállalásában általános tulajdonságaikon túl a frusztráltság és a politikai identitáskeresés voltak a legfontosabb okok, ezekre hamarosan visszatérünk.

A résztvevők túlnyomó többsége férfi. A 267 regisztrált ferencvárosi résztvevő közül 23, a Széna téri 384 résztvevő közül 31, az 1202 VIII. kerületi felkelő között 100 női név található.³ Közismert tény a nők lényegesen kisebb hajlandósága az éles, fegyverekkel vívott konfliktusokban való aktív részvételre. Távolmaradásuk teljes mértékben megfelelt a kor közfelfogásának is. Az események leírásából, valamint a részletesebb élettörténetekből az is egyértelművé válik, hogy a nők többnyire kisegítő feladatokat láttak el: egészségügyi és konyhaszolgálatot. Az életrajzi jegyzetek alapján csak a legritkább esetben fordult elő, hogy a többnyire fiatal nők aktívan részt vettek volna a fegyveres harcokban. Kivétel ez alól Wittner Mária, akihez legalább egy másik nő, Havrilla Béláné Sticker Katalin is csatlakozott, vallomása szerint alapvetően éppen azért, mert Wittner Mária bátorsága imponált neki. Sőt, a tárgyaláson, amelyen később halálra ítélték, azt állította, hogy alapvetően a kettejük szoros barátsága, nem pedig politikai meggyőződése jelentette a legfőbb motívumot a harcokban való részvételhez. Márton Erzsébet, a másik aktív résztvevő egy harcoló egység informális vezetője volt, és e minőségében részt vett Marosán György elfogásában, arról azonban nem tudunk, hogy fegyveres harcban is részt vett volna.

A következő adat, amelyből fontos következtetések adódnak, a résztvevők születési helye, származása. Bár sajnos az erre vonatkozó információ az eseteknek mintegy harmadában hiányzik, szembetűnő, hogy a résztvevőknek csupán kevesebb mint a fele született Budapesten. Még a VIII. kerületiek körében is azonos arányban vagy többségben vannak a vidéken születettek, még akkor is, ha az akkor még független agglomerációs településeket, Újpestet, Soroksárt, Pesterzsébetet Budapesthez számítjuk, a Széna térieknél pedig csupán a résztvevők harmada budapesti. (E szervezkedésben jelentős szerepet játszottak a vidéki bányászcsapatok.) Arra vonatkozóan, hogy az egyes családok pontosan mikor kerültek a fővárosba, és a forradalom előtt kialakulhatott-e a fiatalok között olyan szoros kapcsolat, amely előkészíthette a felkeléshez való csatlakozást, sajnos, kevés adattal rendelkezünk. Az, hogy a felkelők családjai az ország mely vidékeiről vándoroltak a fővárosba, a magyar valóság máig ható jellegzetességeit tükrözi. Nyugat-dunántúli elvétve akad közöttük, szép számmal találhatók ugyanakkor azok, akik a Trianon utáni határokon kívül születtek. Például a felkelés ismert szereplője, Pongrátz Gergely öt testvérével együtt Szamosújvárról származik, de vannak nagyváradi, beregszászi, kolozsvári születésűek, a születési helyek között előfordul Brüsszel, Barnaul, Pilsen és Skopje is. Különleges csoportot alkotnak a görög emigránsok, akik közül az interjúk tanúsága szerint többen is úgy kerültek ide gyerekként, hogy a szüleiket más ország fogadta be. A felkelők között 3-5%-ban megtalálhatók romák is. Ez utóbbiak – legalábbis azok, akik csatlakoztak a felkelőkhöz – szociálisan nem különböznek a felkelők többségétől. Ugyanis a nem roma résztvevőknek is mintegy harmada sokgyermekes, szegényparaszti családból származik, többnyire fizikai munkát, segédmunkát végeznek. Ám egy fél évszázaddal ezelőtt a foglalkoztatottak többsége fizikai munkát végzett, a fizikai munkának, de különösen a szakmunkának jóval magasabb társadalmi presztízse volt, mint napjainkban.

A felkelés résztvevőinek iskolázottságát, foglalkozási adatait már korábban, az egyes kötetekben is összegeztük. Csak azokat számba véve, akikről legalább vázlatos életrajzzal is rendelkezünk, a különböző körzetek hasonló arányokat mutatnak: a 235 VIII. kerületi résztvevő közül körülbelül 40-en, a 118 Széna téri közül 23-an, az 57 ferencvárosi közül kilencen érettségiztek. Mivel a 8 osztályos általános iskolát csupán 1945-ben vezették be Magyarországon, azok, akik 1932 előtt születtek, általában csak hat elemit végeztek. A fiatalabbak azonban többnyire befejezték a 8 általánost. A fél évszázaddal korábbi iskolázottsági adatokat azonban – a foglalkozáshoz hasonlóan – szintén az akkori társadalmi-iskolázottsági viszonyok kontextusában kell vizsgálni. A II. világháborút közvetlenül megelőző időszakhoz képest ugyan növekedett az iskolázottsági szint, és bővült a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, de a magasabb iskolai végzettségűek száma még mindig szűk körű. A viszonyítás érdekében az alábbi táblázatban összefoglaltuk az 1956-os forradalmat megelőző mintegy két évtizedben az iskolázottságban bekövetkezett változásokat. (Lásd a 2. sz. táblázatot.)

2. sz. táblázat

*Az adatok egy része a zárójelbe tett évszámra vonatkozik.
(Forrás: Kardos–Kornidesz, 1990)

E táblázat tükrözi, hogy bár az iskolai expanzió megindult, a népesség túlnyomó többségének szemében a középszintű végzettség testesítette meg a tanultságot. A középosztályba törekvők célja ebben az időben még alapvetően a szakmaszerzés, ezzel pedig a felkelők mintegy harmada rendelkezett, vagy éppen úton volt ebben az irányban. Vagyis nem feltétlenül állja meg a helyét az a feltételezés, hogy a felkelők az akkori társadalom legalsó szegmensét képviselnék. Jelentős részükre jóval inkább jellemző, hogy a tanulás, a szakmaszerzés lehetőségeinek kibővülése által elindultak a középosztályi lét felé, ezáltal lényegesen öntudatosabban és kritikusabban is szemlélték az életlehetőségeket és a politikai viszonyokat.

Az élettörténeti és a származási adatok alapján feltételezhető, és logikus is, hogy a felkelésben részt vevők a társadalom leginkább frusztrált, kiábrándult tagjai közül kerültek ki. Ám, ha a frusztráltság mértékét vagy hatását tekintve különleges csoportot is alkothattak, magát a frusztráltság tényét tekintve bizonyára nem voltak azok. Az ötvenes évek magyar társadalmában alig van olyan társadalmi csoport, réteg, sőt család is, amelyet ne sújtottak volna súlyos csapások az elmúlt évszázad során. A két világháború emberi és politikai pusztításai mellett a magyar tömegek jelentős részének, a parasztságnak és a gyári munkásoknak a Horthy-rendszer szegénységét és perspektívátlanságát is el kellett viselniük. Családok százezrei gyászolták a harcokban elpusztult katonákat, a zsidó családokat a munkaszolgálat és a deportálás tizedelte. A második világháborút követő felszabadulás a kor tanúi és dokumentumai szerint valódi optimizmust gerjesztett. Az sem kétséges, hogy a nyomorgó, jogfosztott parasztok, munkások szimpátiával fogadták az emancipatórikus jelszavakat, a szegénység és egyenlőtlenség felszámolását ígérő baloldalt. Csakhogy igen hamar bekövetkezett a csalódás és a kiábrándulás, mivel a jelszavak ígéretei helyett politikai terror és működésképtelen gazdaság jött létre. A meginduló iparosodás és a mezőgazdaságban kialakuló súlyos válság emberek tömegeit kényszerítette a városba költözésre, ahol munkát ugyan találnak, de lakásínség és az áruk hiánya fogadja őket.

A politikai és gazdasági nehézségek, valamint a negyvenes évek elmaradottsága, rossz közegészségügyi feltételei természetesen nem maradnak hatás nélkül a családok életére, belső szerkezetére sem. A családtervezés alig ismert, sokan nevelkednek reménytelen nyomorban nagy családban, sok a házasságon kívül született gyermek. A háborúkban, betegségekben meghalnak a szülők, vagy elszakadnak egymástól a családok. Ezért, bár mai szemmel feltűnően magas a felkelők körében azoknak az aránya, akik menhelyen, nevelőszülőknél vagy más rokonoknál nevelkedtek, az adott időszakban ez jóval kevésbé számított kivételes helyzetnek, mint manapság. Az előfordulás gyakorisága azonban nem jelenti azt, hogy a nehéz, problémákkal és bizonytalanságokkal terhelt gyerekkor ne nyomná rá a bélyegét az egyének fejlődésére, identitására. E bajokra sok értelemben gyógyírt kínált a befogadó, értelmet adó közösségi élményt nyújtó forradalmi mozgalom.

Illusztrációképpen néhány idézet a résztvevők gyerekkoráról:

 „1930-ban születtem Pécsen. Árva gyerek voltam, a szüleim jugoszláv állampolgárok voltak... Próbáltam keresni őket, de nem sikerült. Gyermekkorom óta nem láttam őket, nem emlékszem abszolút a szüleimre. Kikerültem házhoz, mint fogadott gyerek, Pakson nevelkedtem 1945-ig. Parasztháznál, úgy voltam, mint cseléd. Ezt nem akarom részletezni.” (Schmidt László int., 1. o.)

„1940. március 23-án születtem Székesfehérváron. Apám MÁV-alkalmazott volt, a MÁV Járműjavítóban dolgozott lakatosként, édesanyám háztartásbeli volt. Apám 1943-ban meghalt. Rá egy évre anyám férjhez ment egy R. A. nevű emberhez, az nevelt 1948-ig, anyám haláláig. Anyám az tüdőbajban halt meg, amit a háború alatt szedett össze úgy, amikor menekültünk… Menekültünk? Mentünk az oroszok elől… Anyám fiatalasszony volt, bujkálni kellett az ismert okok miatt. Kapott egy tüdőgyulladást. Addig még nem voltak olyan gyógyszerek, mint most vannak, lebetegedett. 1948. május 6-án meghalt. (Szigetvári István int., 1. o.)

Különösen frusztráltak voltak azok, akiknek a családját súlyos sérelem érte, bár több élettörténetből az is látható, hogy a teljes reménytelenség helyzetében a sértettek inkább a meghúzódást, sőt gyakran az aktív konformizmust vállalják. Csakhogy ez súlyos lelki terheket ró a fiatalokra, és a feszültség kirobbanásakor a dolgok az ellentétükbe fordulnak.

Jellegzetes példa Kovács András, aki a vele készült interjúban elmondja, hogy édesapját, a Horthy-rezsim katonatisztjét kivégezték. Mialatt folyik édesapja tárgyalása, „…beléptem a DISZ-be, diákszövetségbe, egyetemi vezetésbe (hátha befolyásolni tudom a palástos hóhér⁴ döntését)”. Később a Kommunista Szabadságharcos Szövetség tagja lett, részt vett az 1949-ben Budapesten rendezett világifjúsági találkozón. A szövetség lehetőséget teremtett céllövészetre. „Ez volt a fő cél, hogy minél jobban tökéletesítsem magamat”, mondja, kiemelve, hogy őt csak a bosszú gondolata foglalkoztatta. (10–11. o.)

A korabeli politikai és társadalmi feltételeket, a lakosság frusztráltságát és a diktatórikus körülmények szerepét tekintetbe kell venni azzal kapcsolatban is, hogy a felkelők körében igen magas azok száma, akik már korábban is összeütközésbe kerültek a törvénnyel, kisebb-nagyobb bűncselekményeket követtek el.

Mindemellett az oktatás, a kultúra és az egészségügy területén mégis végbementek a modernizáció fontos lépései: a tankötelezettségi törvényt immár végre is hajtják, bölcsődék, óvodák létesülnek, immár a lakosság egészére kiterjed a gyermekvédelem és az egészségügy legfontosabb alapintézményeinek működése. Az ötvenes évek gyermekotthonai a felkelők emlékeiben pozitív intézményként szerepelnek. A már idézett Szigetvári István annyira rosszul érezte magát saját rokonainál, hogy maga kereste fel az árvaszéket. A nevelőotthonban baloldali nevelést kapott, és 1956 előtt nem kérdőjelezte meg az ott tanultak igazságát, csupán a legendás emlékű ’56-os hőssel, Angyal Istvánnal való találkozása volt rá olyan hatással, hogy csatlakozott a fegyveres felkelőkhöz. (Szigetvári István int., 24. o.)

Fontos megemlíteni, hogy ekkor, a második világháború után már jelen vannak olyan kommunikációs eszközök – a rádió és a film –, amelyek megnehezítik a határok hermetikus lezárását, más kultúrák befolyásának korlátozását. Meglepő, de a fiatalok egy része már az ötvenes években amiatt elégedetlen, mert el van szigetelve a nyugati kulturális hatásoktól:

„Mi, fiatalok tulajdonképpen nem politizáltunk, minket csak az bosszantott, hogy itt nem lehet nyugati filmeket nézni, ami a fiataloknak lényeges volt. Meg nem táncolhattunk úgy, ahogy akartunk, nem hallgathattunk nyugati zenét, ezek mind tiltott dolgok voltak… ilyen nyakkendőt nem lehetett hordani, szóval ezek miatt a hülye korlátok miatt velünk megutáltatták a kommunizmust, eleve emiatt, hogy kitiltottak innen, meg a rendőrség bevitt. Amerikai meg az angol követségre jártunk moziba.” (Táky Gyula int., 5. o.)

A modernizációs folyamatok sajátos egyenetlenségével állunk szemben tehát, amely gyakran szerepel a rendszerkritikai mozgalmak, tömegmegmozdulások előzményeként. Egyrészt bővül az átlagemberek tájékozottsága, műveltsége, a javuló demográfiai feltételek kedveznek az individualizációs folyamatoknak, a másik oldalról azonban az egyének életlehetőségei és a politikai döntéshozatalban való részvételük nem javul, sőt. A műveltség még elviselhetetlenebbé teszi az önkényt, felháborítóbbá az igazságtalanságot.

A csatlakozás pillanata

A felkelőkről szóló kötetekben is igyekeztünk felhívni a figyelmet, hogy a fegyveres csoportoknak, felkelőknek és vezetőiknek önálló, különleges ambíciói és céljai voltak. Voltak, akiket az egyetemisták által megfogalmazott követelések ragadtak magukkal, voltak, akik családjuk sérelme miatt ragadtak fegyvert, és kétségkívül voltak, akiket voltaképpen magukkal ragadtak az események:

„Úgy volt, hogy otthon voltam, késő délután volt. Otthon voltam, ettem bent a lakásban, a konyhában, és jöttek a haverjaim… A telepen, a haverjaim… Azt mondja, lövöldöznek bent a városban. Hagyjál már, ne hülyéskedj… De bizony így. Na, akkor már hallottam, a mentőautók szirénáznak… Nem gondoltam semmire. Láttam a sötétben, szürkületben, villámlanak bent a város fele. Mondom, aztán jöttek, hogy ez megy, meg az megy, gyere, dehogy megyek, nem akarom magamat agyonlövetni. Aztán elmentek. Előremegyünk a telep elejére, csak hallom a lövöldözést. Akkor már hallottam minden egyes lövést, akkor ropogást, akkor géppisztolysorozat – a jóistenit neki… Hát azt meg kéne nézni. (Kabelács Pál int., 42. o.)

És ekkor, egy sajátos pillanatban a sokféle emberi sors, a különféle célok és motívumok egyszer csak, ahogyan a zenekarban a hangszerek, összehangzó szólamban egyesültek:

„A tömeg hangja, nem egyes szószólók, mindenki úgy volt, hogy a másik gondolatát a sajátjának érezte, hozzátette az övét, és tovább mondta. Rájöttünk, hogy mi, az utca emberei, amit mi külön-külön gondolunk, az ugyanaz, amit a másik gondol, és egy-egy olyan csodálatos felismerés volt, hogy a vadidegen ember, akit akkor látok, az is ugyanúgy gondolkodik, mint én. Ez a felismerése annak, hogy én nem vagyok egyedül, és nem vagyok egy elszigetelt jelenség. Akkor volt ilyen jelszó, hogy menjünk a Sztálin-szoborhoz.” (Nagy Mihály int., 19. o.)

Az október 23-i délutáni program érdekesnek ígérkezett. Két barátnőmmel, Marával és Orsival azt terveztük, hogy a Kálvin téren találkozunk, és meghallgatjuk a Petőfi Kör gyűlését. Ezért erre a napra szabadságot kértem. A randevún én meg is jelentem, a barátnőimnek viszont se híre, se hamva. A téren viszont váratlanul rengeteg ember, az embergyűrűk közepén szónokok, kik nyíltan, kik hangosan becsmérlik a rendszert, értelmesen rámutatva a hiányosságokra, hibákra, amelyek bizony, akadtak szép számmal. A Múzeum Kert bejáratánál nemzetiszínű szalagot osztogattak. Már nem is törődtem azzal, hogy barátnőim jönnek-e, vagy sem, mert a hangulat egyre forróbb lett, és a helyzet egyre komolyabb. Én is kértem szalagot, és velem együtt minden járókelő. Rengetegen voltunk. A helyszínen adtak össze pénzt újabb szalagokra, hogy mindenkinek jusson. (Bujdosó Alpárné Vízi Zsuzsanna visszaemlékezése, 1. o.)

A dolgok kimondása a hosszú, kényszerű hallgatás, a hazugságok után hirtelen lebontja a falakat, amelyeket a félelem és a belső feszültség emelt az egyének között, nyilvánvalóvá válik a sorsközösség, a közös cselekvés igénye és lehetősége is. A tömeg egy történelmi pillanatra olyan közösséggé alakul, amely az őt alkotó egyének vágyait és céljait teljesíti, és amely tagjait politikai tényezővé teszi. Nem az ösztönök, hanem az együttes cselekvés egyének által is látható értelme szervezi a felkelésbe torkolló megmozdulást. Ez az a mozzanat, a határ, amelynek átlépése elvezet a forradalom lefolyását és későbbi politikai következményeit döntően befolyásoló heroikus népi küzdelemhez.

Irodalom

Elster, John (1993): Political Psychology. Cambridge Univ. Press, Cambridge UK.

Eörsi László (1997): Ferencváros, 1956. 1956-os Intézet, Budapest.

Eörsi László (2001): Corvinisták, 1956. 1956-os Intézet, Budapest.

Eörsi László (2004): A Széna tériek. 1956-os Intézet–Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest.

Forintos György (2000): Modell és valóság. Észrevételek Kozák Gyula „Szent csőcselék” c. esszéjéhez. In: Kőrösi Zsuzsanna – Standeisky Éva – Rainer M. János (szerk.): Évkönyv 2000. 1956-os Intézet, Budapest, 338–369. o.

Kardos József – Kornidesz Mihály (1990): Dokumentumok a magyar oktatáspolitika történetéből, 1950–72. X. fejezet: Oktatásügyi statisztika. Tankönyvkiadó, Budapest.

Kozák Gyula (1999): Szent csőcselék. In: Standeisky Éva – Rainer M. János (szerk.): Évkönyv, 1999. 1956-os Intézet, Budapest, 255–282. o.

Jegyzetek

Az interjúrészletek az 1956-os Intézet Oral History Archívumából valók.

1 A szereplők elleni hatósági fellépés dokumentumai más „mikrotörténelmi” kutatásokban is fontos szerepet játszottak, így pl. Ladurie Montaillou c. történelmi esettanulmányában az inkvizíció jegyzőkönyveit dolgozta fel.

2 A felkelők különböző fázisokban csatlakoztak a megmozduláshoz: voltak, akik a kezdet kezdetétől, az egyetemisták tüntetésétől fogva, mások néhány nappal később, köztük például a Széna tériekhez csatlakozó oroszlányi és pilisszentiváni bányászok. Ismét mások a spontán felkeléshez nem csatlakoztak, de Nagy Imre okt. 28-i felhívására nemzetőrként vettek részt a forradalomban. A csatlakozás időpontja és módja szerint nem különböztettük meg a résztvevőket, alapvetően tehát – miként a későbbi bírósági perekben is – értékelésünk azokra a szereplőkre vonatkozik, akik aktívan részt vettek a tényleges harcokban.

3 A csak becenévvel szereplőket nem vettük figyelembe.

4 Utalás Tildy Zoltánra.

Eörsi László honlapja: www.eorsilaszlo.hu.

• 1956

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges