Havas Fanny

Nyomtatóbarát változat

Ajánlom Nagy W. Andrásnak, Solt Ottiliának, Fekete Évának és Petri Györgynek

1989 őszén, az újkor hajnalán, a szabad beszéd, a szabad cselekvés lehetőségétől a mámorosságig lelkesülten, összeállt néhány szamizdat beszélős, név szerint Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia, F. Havas Gábor, Eörsi János, Pap Mária, hogy hagyományaihoz híven Beszélő címmel, de a kor követelményeinek megfelelve, hetilapot csináljon honfitársai épülésére és nem utolsósorban a maga örömére, a maga kedvére. Nekirugaszkodtak, és leküzdvén az összes akadályt, külsőt, belsőt egyaránt, elindították a Beszélőt.

A nyomdai előkészítés vagyis a szedés, tördelés, korrektúrázás a próbaszámok idején és 1990 első hónapjaiban, március 3-ig , a Tudósítások Kft. kebelén, majd március 10-től július közepéig, ahol a mieink is betanultak, a NEVI Kiadói Csoportjánál folyt, ám a szerkesztőség és a kiadó első pillanattól a Déri Miksa utca 10-ben működött. Józsefváros kiemelt pontján, a Rákóczi tér mögött, az illegális prostitúció fészkében, egy felállványozott, valaha jobb napokat látott, századfordulós bérház egyik földszinti, udvari lakásában. Szerettük ezt a lepusztult, de élettel teli, sőt vérbő és vérpezsdítő, jobbnál jobb témákat kínáló környéket, és szerettük, ahogy a hozzánk érkezőket alig titkoltan megborzongatja az útközben átélt sűrű valóság. Itt tartottuk szerdánként a lapindítót, és a hozzátartozók, a család, valamint a konszolidált külső munkatársak és ügyfelek minden tiltakozása, kérlelése ellenére rendíthetetlenül vasárnap esténként a második lapindítót. Mi ugyanis elképzelni sem tudtunk élvezetesebb programot, mint a fagyos vagy éppen fülledt, de mindenképp enyhén dohos, dohányfüstös-bűzös szobában várakozni a notórius későkre, szorongani a szűk helyen a sánta, púpos székeken, a fáradtságtól aléltan gyötörni az agyunkat, hogy ki miről és hogyan írjon a következő számba, ha már a szerdai tervek kútba estek vagy egyéb szerencsétlenség áldozatai lettek. Persze, rihegcséltünk-röhögcséltünk is épp eleget a saját nyomorúságunkon, szellemi impotenciánkon, meg persze Nagy W. András – '90 tavaszától már ő is körünkben ült – fanyar poénjain, Solt Ottilia kajánkodó élcein, Havas Gábor ironikus megjegyzésein, sziporkázó szójátékain, és a közélet, valamint a politika kifogyhatatlan idiotizmusain. A késések mértékétől, valamint inspirációinktól, diszponáltságunktól, telefonálási kedvünktől és sikereinktől függően, ha nem éjfélre, hát éjjel egyre, de kettőre biztosan kialakult, hogy mi lesz a következő számban. Hétfőre azonban mindig minden megváltozott, mert mégse ért rá az, akinek az interjút kellett volna csinálnia, vagy akivel az interjú készült volna, vagy mert történt közben valami még sokkal fontosabb és izgalmasabb, vagy mert, vagy mert – ki tudná felsorolni az ezer apróbb vagy nagyobb nehézséget, ami miatt végül nem úgy volt, ahogy lett volna, ahogy jó lett volna. Innentől viszont alig követhetően készült el – amíg a Szikra Nyomda jóindulatát és kegyét élveztük – szerda reggelre, majd – az egyre gyakoribb és szemtelenül késedelmes leadások miatt foganatosított szigorítások után – kedd reggelre az a heti szám. Amíg a nyomdai előkészítés még a NEVI-ben zajlott, 1990 júliusáig, mert az első tetőtől talpig saját erőből kivitelezett számmal csak a francia forradalom évfordulójára, július 14-re rukkoltunk elő, addig nem voltak csúnya kilengések a leadásnál, meg valahogy kevesebb izgalommal, rendezettebben zajlott az utolsó felvonás. Ők profik voltak, mi meg tudtuk, mi az illem, ha idegenben vagyunk.

Amint azonban birtokba vettük a Déri Miksa utca 10-ben a II. emeleti lakást is, és önellátók lettünk, amint így összeterelődtünk szerkesztők és műszakiak, annyira családias, otthonos lett a légkör, különösen fent a másodikon, a nyomdai előkészítő részleg napsütötte termeiben, konyhájában, ebédlőnyi előszobájában, hogy ugyancsak elengedtük magunkat. A munka mellett, közben, az újabb szedni, tördelni, korrektúrázni, szerkeszteni valóra várva sütöttünk-főztünk, kávézgattunk, teázgattunk, sörözgettünk, borozgattunk, piacoztunk, mosogattunk. Mire hétfőn este megérkezett Solt, Kőszeg, Havas, a parlamenti triász (a hősök – ahogy Ottilia aposztrofálta magukat) mindig kész volt a vacsora, a Máté Tóth Zsuzsa-féle sajtos rakott krumpli vagy sörben sült csülök, vagy esetenként a Somogyi Erzsike-féle paprikás krumpli vagy a Simonyi Kati-féle kukoricás, sonkás szuflé. Miközben ettek – Ottilia inkább csak egy joghurtot vagy szelet kenyeret, a gyomra miatt, Feri meg Gábor rendszerint jó étvággyal az aznapi menüt, mikor mit – odasereglettünk köréjük szerkesztők, külső-belső munkatársak, ilyenkor Fekete Éva is feljött a földszinti ügyintézésből, és azon melegében meghallgattuk a legfrissebb parlamenti, politikai híreket. Ezután az azonnali kérdések ha nem is órája, de tíz-húsz perce, vita, beszélgetés következett, végül pont, a képviselők szerkesztőkké alakultak, kiosztották a feladatokat, egyeztettünk, számba vettük a problémákat, hiányokat, és egy végső elszánással döntöttünk arról – ez volt mindig a legnehezebb –, hogy ki írja és miről a „fület”, a heti aktuális szerkesztőségi állásfoglalást a 3. oldalra. Ha egy versét épp felajánlotta közlésre, s ha az a vers történetesen épp a fülbe illett, akkor Petri Gyuri képében ránk mosolygott a szerencse. De ez ritkán fordult elő, úgyhogy többnyire saját erőből kellett megoldani. Azaz megoldaniuk, Kőszegnek, Havasnak, Soltnak. Egymás lelkes biztatásában soha nem volt hiba, és végül persze a megírásban sem, de kétségkívül Ottilia vitte a pálmát.

Aztán, ha már minden ehető elfogyott, szétszéledtünk, és ki itt, ki ott nekiült a munkájának.

Ottilia gyorsan, határozottan, hatékonyan dolgozott, nem zavarta, hogy közben telefonozgat, egyes kollégák írásfóbiáját orvosolgatja vagy egyéb bajait kezelgeti, tüzeket oltogat: a szerkesztők között, a műszakiak között vagy szerkesztők és műszakiak között az igyekezettől, izgalomtól fel-fellángoló veszekedéseket, vagy gyakorlati elsősegélyt nyújt, ide egy kopfot rittyent, amoda adatokkal szolgál, vagy kibogozza az összekuszálódott információkat. Elemében volt, s remekül mulatott.

Gábor többnyire elvonult, eltűnt, s csak mire kész lett az aznapi penzummal, került elő. Akkor viszont teljes fegyverzetben, úgyhogy betördelni a cikkét egy lányálom s pillanatok műve volt, Simonyi Kati nagy megelégedésére.

Feri a földszinten ütött tanyát, és ha végre nagy nehezen neki is kezdett az írásnak hagyományos írógépén, nem feledkezett bele, mint Révész Sanyi, aki, ha belefogott, feltartóztathatatlanul szántotta a papírt, helyesebben püfölte a számítógép klaviatúráját, mert egy idő után, noha még nem volt a szerkesztőség tagja, ő is hétfőnként öntötte végleges, barokkos formába az addigra persze gondosan előkészített, minden apró részletében hitelesített cikkét. Feri meg-megállt, az asztalra, sőt az írógépére borulva meg-megpihent, szundikált, olykor le is feküdt a földszinti heverőre. Mindig ő lett utoljára készen, de nemcsak azért, mert szüneteket tartott, hanem mert nála akkurátusabban, alaposabban kijavítva senki sem írta túl sok száz, sőt több ezer leütéssel a cikkét. A rövidítés viszont nehezére esett, nem önsajnálatból, nem is hajthatatlanságból, hanem a finomságok, árnyalatok iránti elfogultságból, vagy egyszerűen csak bizonytalanságból. Ha itt húzott is, ott biztos hozzátett, s végül maradt annyi, ha nem több leütés, mint amennyi volt. Jobb szerette, ha szuperlektorai, Ottilia és Gábor szerkesztik meg a cikkét. De miután a húzásra rendszerint kedd délben vagy délután került sor, már nem tudta odaadni nekik, mert ők addigra rég a főmunkahelyükön teljesítették kötelességüket, a parlamentben üléseztek. Ilyenkor aztán Simonyi Kati oldotta meg a helyzetet, 8 pontos betűmérettel beszuszakolta a háromoldalnyit két oldalra, persze kép nélkül, amit viszont épp Feri, mint főszerkesztő, nagyon nehezményezett. De mivel már csak arra a két oldalra vártunk, és túlléptünk minden nyomdai határidőt, hát kegyesen áldását adta, s vihettük végre a Szikrába, ami akkor még szerencsére a közelben volt.

Éva lent és fönt között, jómagam fönt és lent között ingáztunk, hoztuk-vittük a kéziratot, a kiszedett változatot, az első tördelt változatot és így tovább, s közben sürgettük, akit értünk, csitítgattuk az egyre fáradtabb, egyre türelmetlenebb szedőket, tördelőket, korrektorokat, akik kínjukban görszékeztek. Így került, hála Balogh László, közismert nevén Bacilus, szerkesztőségi mindenes találékonyságának, a zajvédő gumiszőnyeg s vele a szerzőriasztó penetráns szag a gépterembe. A két Janó, Eörsi és Zolnay mindeközben fent döngő léptekkel – útvonalaikra már nem jutott gumiszőnyeg –, elborultan rótta a szobákat, mint két ketrecbe zárt oroszlán. Hajnalra rendszerint készen lettek, de ha mégsem, akkor azért délre biztos, és egy idő után már az sem okozott problémát, ha a tördelő elment, Eörsi Janó önkiszolgálta magát. Vagy egyáltalán nem írták meg a cikküket, s akkor például a Kőszegnek mégis maradt elég hely, vagy más cikkhez lehetett mégis képet betenni. Mindezt elsősorban a tördelők bánták, mert bizonyos oldalakat újra kellett csinálni. De egyelőre az első időknél tartunk, amikor még jól bírtuk a 24- vagy 48-órázást, mert még kapkodták a Beszélőt, mert még minden ígéretesnek tetszett, mert még hittünk benne, hogy belejövünk, beletanulunk, s olyan profik leszünk, hogy arról koldulunk.

Végtére is kezdők voltunk mindahányan.

Éjjel 11 óra tájban óvakodott be Nagy András, mindig egy nagy sporttáskával a kezében. Készen hozta az irományát, mégis restellkedett, merthogy későre járt. De a cikkét élvezet volt munkába venni, semmi sem hibádzott, kép, képaláírás mellékelve, soha semmi extrával nem járt, boldogan írta be Erzsike, olvasta meg Szendrői Árpád vagy Máté Tóth Zsuzsa, s tördelte be Simonyi Kati. Se több, se kevesebb nem volt a kelleténél. Amint elkészült a cikke, Nagy Andrásnak megszűnt a has-, a hát-, a fejfájása, egyáltalán az összes fájása, és remekül elszórakoztatta a társaságot ízes történeteivel.

Éjféltájban megérkezett a ki tudja hanyadik „mindjárt jövök” telefonja után, a szezontól függően egy kis szilvával, almával, sütőtökkel, a szezontól függetlenül nagymama pogácsájával, süteményével, s máris sürgött-forgott az asztalok, gépek között Kiss Ilona. A Külföld rovat igencsak mozgásba lendült, alig győztük követni, Ilona itt kurtított, ott toldott, aztán meggondolta, vissza az egészet, máshol bővített és máshol nyesett, aztán kifordított, befordított, fáradhatatlanul formált, alakított, de végül győzött, s egy orrhosszal mindig vagy majdnem mindig megelőzte Kőszeget. Árpi dohogott (megjegyzem, én is), amikor a harmadszorra is véglegesített oldalt negyedszerre is véglegesítenie kellett, Paskó Ildi viszont lelkesen tördelte akárhányadszorra is az oldalakat, hetente megújuló extázisát semmi sem zavarhatta meg, átélte, amit mi, a diszkréten, a legjobb helyekre elnyomott rágógumijaihoz s határidőhöz ragadt sült realisták nem, hogy a szeme láttára, a keze által valósul meg vágyai(nk) netovábbja, a tökéletes Beszélő-oldal.

A címlap! Jaj, a címlap! Mi lesz a címlappal? Mi lesz a címlapon? Hol a Lenke? Hol a Jóska? – szólt fel Fekete Éva lentről éjfél körül. A címlap sorsát leginkább ő meg én viseltük a szívünkön. Szaladgáltunk fel s alá, ide túrtunk, oda túrtunk, repkedtek a fotók, a képek meg az ötletek, aztán összehoztuk: vagy Pintér Jóska rajzolt egyet, vagy Szilágyi Lenke fotóiból választottunk, vagy valami harmadik, negyedik megoldás született, de mire a 31 oldal kész lett, addigra a címlap is megvolt. A címlap legfőbb sajátossága abban állt, hogy mindig elégedetlenek voltunk vele, de leginkább már csak a megjelenés után. S mindig megfogadtuk, hogy legközelebb előbb hozzálátunk...

A végső hajrában mindenki, aki élt és mozgott, de nem írt, nem ment haza még és nem aludt, részt vett. Gábor volt a hajrák sztárja: ontotta a szellemes képaláírásokat, a még szellemesebb cikkcímeket, húzott, toldott-foldott, javított, összeolvasott. Segített a véglegesítésben, engedékenységre bírta a helyesírás és nyelv akadémikus őreit: Árpi és Zsuzsa Havas és az Idő szorításában önként belátta, hogy vannak kivételek. Az igazi bűvészmutatvány a tartalom megírása, az oldalak beszámozása volt fél-, jobb esetben háromnegyedkész állapotban. Nem is sikerült tökélyre vinnem, még szerencse, hogy Éva, aki odalent fénymásolta az oldalakat, mindig résen volt, mindig éber volt.

Mire az utolsó lap is kijött a nyomtatóból, addigra Simonyi már példás rendet rakott, s ha semmit se kellett újra csinálni, ez is megesett, már indulhattunk is a budapesti éjszakába, hogy megigyuk az áldomást. Mentünk, mentünk, míg egy nyitott kocsmát nem találtunk, és akkor, hajnali
4-kor, 5-kor megpihentünk. Hogy aztán töretlenül kezdjük megint elölről.

Havas Fanny olvasószerkesztő, az akkor, 1990-ben még „egyszemélyes” Rábeszélő rovat szerkesztője

• Húszéves a Beszélő