Skip to main content

Farkasvilág

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat



1989-et írtunk. Jöttem fölfelé a metró mozgólépcsőjén, s az aluljáróban egy önkéntes rikkancs kiáltozta: megjelent a Beszélő!

A rejtegetett, titokban sokszorosított-terjesztett-továbbadott szamizdat, a vigasz és remény csúnyácska, rossz papírra nyomott, tűzőgéppel összeerősített jelképe egyik napról a másikra kidugta fejét a hó alól. Mindenkinek más-más emlékképekből áll össze akkori tavaszának „tizenhét pillanata”. A közkeletű szószörnnyel: rendszerváltása. Bennem a nagy, történelmi demonstrációk, temetések-vonulások fényes ünnepnapjainak árnyékában efféle pillanatok emléke ágaskodik föl, zsenge hóvirágokként. Ezek általában a hivatalos fordulat előttiek, '88-89-beliek. Mint ez az aluljáróbeli rikkancsolás.

Megjelent a Beszélő első száma.

Mai szemmel, az elegáns, fényes papírra nyomott színes hetilapok felől nézve csúnyácska volt ez is, alig szebb a szamizdatnál, papírja érdes-szürkés, fotói fakók, hangja mutáló. Volt akkoriban egy másik liberális hetilap is, a Világ. Fiatal gárda csinálta, jó kis lap volt. Ugyanabba halt bele időnap előtt, mint majd később a heti Beszélő: a pénzhiányba.

De maradjunk még a születésnél. Mindenekelőtt a lapkészítés színhelyénél. Józsefváros, Déry Miksa utca, fölállványozott, málló falak, átkelés a Rákóczi téri kurvákon át. Belül inkább hasonlított bohémtanyára, mint modern szerkesztőségre. Rendetlenség, lábasok, pokrócok, matracok – a szerkesztők félig ott laktak, a lap valamely rejtélyes okból főleg éjszaka készült. (A drága Ottilia később, a balesetét követő gerincfájdalmai idején, amikor már ülni is, állni is nehezére esett, a padlóra tett matracokon fekve dolgozott.) Ahogy a színhely nem hasonlított szerkesztőségre, úgy a munkatársak-szerkesztők se hasonlítottak „igazi” újságírókra (és ez erényük, hiányosságuk is volt egyszerre). Mégis kiváló írások jelentek meg benne, akkora problémaérzékenység, szociális erkölcsiség, külpolitikai tisztánlátás jellemezte a lapot, mint azóta is keveseket.

Egy dologhoz azonban biztosan nem értettek a szerkesztők: a pénzszerzéshez, lapmenedzseléshez. Soros egy ideig adott halat is, hálót is, aztán apadt az apanázs. Ne vegyük zokon tőle. Azt viszont sose bocsátom meg néhány – amúgy kiváló és derék – akkori szabad demokrata vezetőnek, hogy halni hagyták a lapot, pedig alighanem segíthettek volna. És nem kényszerűségből tagadták meg az életmentő infúziót a Beszélőtől, hanem mert a lap szerkesztői (egy ideig még képviselők is) nem akarták pártlapként működtetni a Beszélőt. S a maguk „anarchista” módján a saját kemény fejük – és némiképp haloldalon dobogó, enyhén szociáldemokrata szívük – után mentek.

Emocionális nőszemély, aki vagyok, a Szerelmescikk címet adtam az 1995. július 20-i búcsúszámba írt dolgozatomnak. „Kedves Beszélősök – így kezdődött az írás –, Nagy Öregek és Nagy Fiatalok, belsők és külsők, külpolitikusok és kultúrnyikok, éji baglyok és számítógépes lányok – attól tartok, én jobban siratom a Beszélőt, mint ti.

Merthogy ti ott, a stílusos józsefvárosi IKV-dúcok alán nyilván jó ideje belefáradtatok már a méltatlan, hosszú harcba a lap életbentartásáért, belefáradtatok a hűtlenekbe, az intrikusokba, a bankárokba, az ellendrukkerekbe, a régi barátok hátának látványába. És nem látjátok a dolgot kívülről, a Beszélő megmaradt hűséges híveinek szemével.

Merthogy a Beszélő nem egyszerűen egy lap a többi közül. Hanem Érték és Jelkép. Akár a pompeji strázsa, aki a láva alatt is ott áll dárdájával, védi, aminek védelmét egyszer fölvállalta. Tragikomikus, de hét épp ez benne a szép. A Beszélő azt őrizte meg a demokratikus ellenzékből, a Szetából, a Független Jogvédőből, a Menedék Bizottságból, ami feledésbe ment volna.” Az enyhén szentimentális cikk így végződött: Jöhet a farkasvilág. Igen, hallom, lesz havi Beszélő, sok sikert hozzá. Biztosan színvonalas, szellemileg izgalmas lesz, de más. Ennek a szürke Beszélőnek a szép tragikuma hiányozni fog az életünkből. Nehéz lesz nélkületek.”

Ha manapság fölérkezik az ember a Kálvin téri aluljáróba, más önkéntes rikkancsok hirdetik árujukat, már szerdán: „Megjelent a Demokrata! A Pannon Rádió műsorával itt a Magyar Fórum!”

Jöhet a farkasvilág, huhogtam akkor. Hát ez aztán bejött.























Hivatkozott cikkek

Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon