Egy tudományos könyvről írott bírálatban olvasom, hogy „Szigorú irodalmárok azt is mondhatnák, hogy nem tartja be a játékszabályokat: szakirodalmi hivatkozásai esetlegesek, bizonyára sok fontos referenciát kihagy, kevésbé lényegesekhez ragaszkodik; könnyedén elintéz bizonyos problémákat, amelyeket hosszan kellene taglalni vagy teljesen elhagyni; és túlságosan tömören, ugyanakkor didaktikusan ír.”

„Te mondád.”

Majd a kritikus könnyedén megjegyzi: „Mindez azonban rendkívül üdítő.”

Eltűnődöm a merész fordulaton.

amely mostanság, úgy tűnik, folyton válságban van, legkivált nemzetileg. Ez az identitászavar olykor – mondhatni – érdes formákban nyilvánul meg, lásd Bosznia, Csecsenföld, szelídebb, de meglehetősen kellemetlen változatban a funari Kolozsvárott (legyen neki Cluj-Napoca), vagy Meciar Szlovákiájában. De ide sorolhatjuk az önazonosság-keresés olyan országhatárokat átszelő patologikus megnyilvánulásait is, mint az elvadult feminizmus vagy az agresszív egészségkultusz.

Több okból értetlenül állok eme jelenségek előtt.

Mindenféle filmfesztivál, így a Magyar Filmszemlék kapcsán is két dolog keveredik, csúnyán avagy szépen. A rendezvény, olykor függetlenedve a filmektől, meg a filmek, melyeket olykor nehéz elválasztani a rendezvénytől. Pedig üdvös dolog volna.

Az Uránia kicsit olyan, mint a San Sebastian-i pompázatos nagyszínház, ahol a nemzetközi fesztivál zajlik: nem mozifogyasztásra való egyik sem, bármily szép régi és filmhagyományokkal terhes palota mindkettő.

„In illo tempore…”

A frankfurti táborban együtt volt a világ valamennyi nációja: magyarok, szlávok, franciák, görögök, sőt akadt még finn meg kínai is. Tavasz volt, s a félig romos épületeken, az omladékokon kizöldült a fű. Négy esztendei háború, rettenes erőfeszítés és elgyötörtség után végre ismét béke! A romokon szelíden és zavartalanul ragyogott a napfény.

Eleinte csodálatos és hiánytalanul szép volt ez a tavaszi derű, az életnek ez a zűrzavarosan áradó újrakezdése.

 
Nemrég véletlenül belehallgattam egy rádióműsorba. Az interjúban a muslincák két tudós kutatóját faggatta a riporter a muslincák életéről. És a kérdezettek lelkesülten meséltek – láthatóan (hallhatóan) komoly érzelmi elkötelezettséggel, kiállva a muslincák mellett. A riporter finoman kötekedett.

Nem tudom, hol olvastam, és hogy egyáltalán olvastam-e, vagy csak hallottam, esetleg álmodtam, hogy Jób az őstörténet Lear királya: korlátlan nagy úr, akit valami képtelen ostobaság – mondjuk így: a Szent Presztízs szörnye – felfal, majd kiokád, és beletipor az emberi létezés legocsmányabb trágyájába. Sőt, Jób sorsa még nyomorúságosabb, mert Learrel ellentétben nem önnön hiúsága, hanem istené okozza a vesztét. Abban azonban megegyeznek már, hogy a mélységben, ahonnan kiáltoznak, megnyílik szemük az emberi nyomorúságra.

Az angliai csata idején a Luftwaffe meglepetésszerű támadást eszelt ki: London helyett egy dél-angliai várost, Coventryt választotta célpontul, elkerülendő a brit vadászrepülőket. Az angol vezérkar szinte azonnal tudomást szerzett a tervről.

A német bombázókat mégis tiszta égbolt fogadta Coventry fölött. Sir Winston Churchill inkább veszni hagyta a várost, mintsem hogy a németek rájöjjenek: az angolok megfejtették a német légierő kódrendszerét. Az ügy nem maradt titokban.

Majd’ féléves apály után a HungarHotels privatizációja lett volna az első nagyobb akció, amelyet a Vagyonügynökség vezetői talán a régen megígért, de egyre késlekedő gyorsítás nyitányának is szántak. Az Állami Vagyonügynökség Igazgatósága által jóváhagyott, az amerikai befektetőkkel véglegesített megállapodás felülvizsgálatának kezdeményezésével a kormányfő azt kérdőjelezte meg, hogy eleget fizet-e a vevő a HungarHotelsért. A felszínen tehát a nemzeti vagyon védelméről van szó.

amibe költőként (de emberként is) kerültem a koalíció létrejöttével. Antall doktor regnálása számomra a Kádár-rezsim meghosszabbítása volt. Erőszakos, ideologikus, etatista. Rendszer. A Vörös Csillag helyére a Szent Korona került. Ki nem állhatom az engedélyezett, sőt rám erőszakolt jelképek kultuszát. Az antall józsefi akarnokság és kormányzati arrogancia lehetővé tette, sőt kikényszerítette a szabadságharcosi attitűd prolongálását. Szembe kellett szállnom a Horthy újratemetésével tetőző kártékony és ócska nacionalista retorikával.

Most a helyzet merőben megváltozott.

Azért talán mégis Móricz Zsigmond a legnagyobb magyar prózaíró.

Tetszenek emlékezni a Rokonokra! No, nemcsak arra, hogy „Kicsi ország – rokonország”. És nemcsak arra, hogy „Kopjáss István két malomkő közt őrlődött”. (A mi osztályunkban csak az kaphatott ötöst, aki a feleletébe beleszőtte ezt a mondatot, neves magyartanárunk kedvenc mondatát, amely a regényelemző óra végén a táblára is felkerült.)

„Á, Berci bácsi, az egy remek ember.” Erre a mondatra érdemes visszaemlékezni, mert ezzel a mondattal kezdődik a Próza. És talán ezzel is végződik.