Kétségtelen, hogy a halál a politikusnak és az utca emberének egyaránt a fizikai lét végső állomása. A politikus esetében azonban a privát, személyes halál és a politikai halál korántsem esik egybe. Meglehet, hogy már élő emberként elszenvedi a mors politicát, a politikai halált, de előfordul ennek a fordítottja is: a politikai test túlélheti a fizikai testet. A halálba vezető átmenet szertartása, a temetés is több mint egyszerű kegyeleti gesztus: politikai jelentést hordoz.

Fél évvel halála után még korai, nem is ildomos, egy államférfi művéről – arról, hogy mit művelt – teljes mérleget vonni. A másodszor is legitimált s politikailag balra kanyarodó új Magyar Köztársaságnak azonban megkerülhetetlen kérdőjele első miniszterelnökének politikai öröksége.

A valaha MDF-es Krasznai Zoltán teljes joggal írta nemrégiben (Magyar Hírlap, június 8.), hogy egy politikust, „rendelkezzék bármilyen kitűnő kvalitásokkal is, a hibái, mulasztásai legalább annyira minősítenek, mint az erényei”.

Bevallom, óriási kövek gördültek le a lelkemről, amikor – vasárnap estére – nyilvánvalóvá vált: megkezdődhetnek az MSZP és az SZDSZ között a koalíciós tárgyalások. Tekintsünk el most attól a szubjektív érzéstől, hogy már hosszabb ideje úgy vélem: pártügyekben a leghatékonyabb megoldást a szociális-liberális „szendvics” elfogyasztása adhatná a magyar társadalomnak.

A fiatal demokraták most úgy vélik, hogy a nagy magyar választáskényszer miatt estek a fenekükre a belvárosi tonett és a tulipános lóca között, „…nincs »belgák pártja«, nincs Fidesz-alternatíva. A magyar politikában döntéskényszer van… Ide állsz, vagy oda” – írja Gyurgyák János (Egy könnycsepp a Fideszért, Magyar Hírlap, 1994.

A paradigmaváltás nem könnyű dolog. Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című művében írja, hogy „a paradigmaváltozás arra készteti a tudósokat, hogy másképp lássák… a világot. Amik a forradalom előtt kacsák voltak a tudós világban, azok utána nyulak.

Mao elvtárs ismert fordulata volt egykor, hogy a keleti szél legyőzi a nyugati szelet. 1990 óta hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a nyugati szél került végérvényesen fölénybe, ami a világ fejlődését illeti. Az alábbi fejtegetésben olyan világjelenségre akarok utalni, amely szoros összefüggésben van a hazánkban lezajló folyamatokkal.

…mármint a franciák, kétszáz évvel ezelőtt, nagy forradalmuk idején, az 1790-es években. Mert egyre kevesebben adták le szavazatukat a választásokon, annyi bizonyos. A rendi gyűlés tagjainak 1789-es megválasztásán a 28 millió francia közül még mintegy 5 millióan vettek részt, vagyis szinte minden 25 év feletti, állandó lakhellyel rendelkező, adófizető, francia állampolgárságú férfi.

„A magyar népnek szüksége van a zsidó etnikumra mint kiegészítő elemre” – mondotta egy-két héttel ezelőtt egy Budapesten megtartott cionista konferencián Szentágothai János professzor, akadémikus, a távozó Országgyűlés tagja. A kijelentést nem azért idézem, mert bajom van vele: ellenkezőleg. Én is úgy gondolom, mint Szentágothai – s mint előtte Ady és még oly sok más jeles magyar a XIX. század óta –, hogy a magyarságnak igenis szüksége van a zsidó népelem beolvadására és arra a kulturális hozamra, amit ez a „vérkeveredés” maga után vont.

1988. november közepén Grósz Károly (a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titkára, a Minisztertanács elnöke stb.) Párizsban járt, és az akkori kényszerű magyar „nyitás”, „demokratizálás”, új stílus stb. jegyében a Magyar nagykövetségen találkozót rendezett mások mellett „a Franciaországban élő magyar emigráció képviselői” számára is. Az MTI által kiadott közlemény szerint ezen a találkozón részt vett „Tibor Méray” is.

Így. Tibor Méray.

Ez a hír, pontosabban bizonyos „Tibor Méray” részvétele, ahogy mondani szokás, „nem fedte a valóságot”.

Sipos András dokumentumfilmjét – Igazak – nem sugározta a televízió. Talán egyszer, később, az emlékezés hetei után, a műsoridőt kitöltendő. Spielberg filmjét azonban már közel százötvenezren látták. S bízvást sokan eltűnődtek azon is, mitől lettek az igazak igazakká. Neveltetés, személyes indíttatás, kultúra, vallás – vagy pusztán a pillanat kegyelme, mely némelyeket hasonló szükségszerűséggel ragadt magával, mint másokat a gyilkolás vágya.

Sokan voltak igazak, ha nem is elegen ahhoz, hogy e szörnyűséget meggátolják.