„Magyarkonzervatív” – és nem, mint néha szabadelvű publicisták is írják: magyardemokrata – körökben egy ideje arról beszélnek, hogy ők csak olyan politikai erőkkel hajlandók bármiféle együttműködésre, amelyek elfogadják a nemzeti minimumot. Nem vagyok politikus, de azóta is foglalkoztat a gondolat: mit is kell értetnünk nemzeti minimum alatt?

A kifejezés nyilván válasznak készült a Demokratikus Charta liberális minimumára. A liberális minimum fogalma világosan és egyszerűen értelmezhető.

Azt azért már nagyon elgondolkodtatónak találtam, amikor tágabb privátkörnyezetemben is elhangzott, hogy a magyar zsidóság leróhatná háláját Horthy sírja előtt, aki elvégre megmentette a budapesti zsidókat. Először azt hittem, viccet hallok, hiszen – talán a fiatal demokratákat leszámítva – még sokan emlékeznek rá, hogy amikor a komszomoltitkár dicsőítő történetet akar mesélni Lenin elvtársról, előadja, hogyan rontott a lármázó gyerekek közé a borotválkozó Lenin, hogy aztán csak annyit jegyezzen meg: gyerekek, csendesebben!

A keresztény katakombafestészet kedvelt és gyakran ábrázolt motívumainak egyike Noé története. A Pamfilo-katakomba képe Noét a bárkában jeleníti meg (valójában ládában, a héb. teba = láda), frontálisan, kitárt karokkal, orante alakban. A kitárt kéz az imádság üdvözült állapotának tradicionális gesztusa, mind az ószövetségi, zsidó („Uram, mindennap téged hívlak, kitárom feléd a kezem” – Zsolt.

Nem lett éppen szélsőjobboldali ünnep március 15-éből, de azért épp elég neo- és paleonyilas grasszált az utcán a nemzeti ünnepen. Mondhatjuk: így jó ez, hogy nyíltan megmutatkozhatnak. Legalább tudjuk, hogy vannak. Egyébként is, a demokráciában el kell tűrni a máskéntgondolkodókat.

Ez eddig rendben is van, nem rendőrért kiáltok. Ami nincs rendben, az az, hogy még máskéntgondolkodóknak sem kell érezniük magukat, hogy nyilasnak lenni lassan kisebb társadalmi kockázattal jár, mint polgárpukkasztó verset írni.

Hajdú János a késő Kádár-korszak egyik vezető újságírója volt. Olyan politikai világban volt hajlandó képviselni újságíróként a hatalom érdekeit, melyben mindazoktól megtagadták a politikai jogegyenlőséget, akik a rendszerrel nem értettek egyet. Most se tagadja, hogy meggyőződésből vállalta ezt a tevékenységet, azért, mert úgy vélte, a rendszer megreformálható. Talán azért is képes volt erre, mert – nyilván magasabb érdekből – elhanyagolható dolognak tartotta, hogy másoktól a politikai jogegyenlőséget megtagadták.

A forradalom ünnepelhetetlen, mert az ünnep maga a forradalom. Vagy fordítva: a forradalom maga az ünnep.

Az eseményekről még frissiben, 1848 márciusában írott beszámolókat olvasva elkerülhetetlen az érzés: a forradalom napjaiban mást sem csináltak Pesten és Budán, mint ünnepeltek. A történések elválaszthatatlanok azonnali megünneplésüktől; a tettek azon nyomban ünnepi fényben jelennek meg. A márciusi ifjak nem egyszerűen börtönéből kihozni indulnak Táncsicsot, hanem ünnepelni: a kiszabadítás és az ünneplés eseményei pontról pontra azonosak.