Skip to main content

…arról, hogy ki az úr a háznál?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Majd’ féléves apály után a HungarHotels privatizációja lett volna az első nagyobb akció, amelyet a Vagyonügynökség vezetői talán a régen megígért, de egyre késlekedő gyorsítás nyitányának is szántak. Az Állami Vagyonügynökség Igazgatósága által jóváhagyott, az amerikai befektetőkkel véglegesített megállapodás felülvizsgálatának kezdeményezésével a kormányfő azt kérdőjelezte meg, hogy eleget fizet-e a vevő a HungarHotelsért. A felszínen tehát a nemzeti vagyon védelméről van szó. A jelszó az elmúlt négy évből ismerős, és ma már eredményeit is látjuk: az állam sokszor addig védelmezte vagyonát a szerinte igazságtalanul alacsony árat ajánló magántulajdonosoktól – amíg az teljesen tönkrement. E tapasztalatok ellenére az „elkótyavetyélés” vádja, a közvagyon megóvásának mítosza azoknak szemében mindmáig nem vesztett népszerűségéből. Ezért is nehéz bármilyen politikai erőnek vagy személyiségnek egyértelműen fellépni az eljárással szemben. Könnyen megkaphatja, hogy a kiárusítás híve, netán közvetlen haszonélvezője.

A „mennyiért” kérdése a sok szállodából álló, viszonylag egyszerűen részekre osztható HungarHotels esetében világosan összekapcsolódik a „mit is adunk el” kérdésével. Ha az előző években több tucat szállodát és éttermet leválasztottak a cégről, és még mindig vitatni lehet, hogy a Fórum vagy a Budapest Szálló kivehető-e a láncból, akkor már csak logikai alapon is felvethető: nem volna-e érdemes a 14 hotelt külön-külön eladni? S innen már csak egy lépés: biztos, hogy az értékesítés a jó megoldás, azaz kell-e egyáltalán privatizálni?

A részenként eladás növelné a hazai befektetők esélyét, és feltehetően nagyobb alkuteret nyitna az egyes szállodák menedzsereinek és dolgozóinak a résztulajdon megszerzésére. Ugyanezeket a csoportokat részesítené előnyben a beláthatatlan jövőbe kitolt privatizáció. Ha most a tulajdont nem, csak az üzemeltetési jogokat adják el, akkor a kevésbé tőkeerős magyarok is beszállhatnak a licitbe. S ki ne szeretné megkapni gebinbe a Fórumot?

Nem véletlen tehát, hogy az egyben, külföldieknek koncepcióval szemben a sajtó híradásai szerint az érintett szakszervezet és – a korábbi egyetértésen fordítva – az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumnak a privatizáció korántsem lelkes híveként ismert vezetője lépett fel a leghatározottabban. Védjük a nemzeti vagyont (a karvaly, imperialista, angolszász tőkétől) – adjuk (el) a magyaroknak – vagy inkább: tartsuk meg magunknak! Olyan szép, hogy – Csurka se mondhatta volna szebben.

Annak idején az Antall-kormány fokozatosan központosította a döntési jogokat. A politika és az egyes politikusok mindvégig befolyásolták a központi privatizációs intézmények tevékenységét – nemcsak az elveket, hanem azok aprópénzre váltását is –, de olyan nyílt, utólagos intervencióra, mint amit most Horn Gyulától láttunk, nem volt példa. A döntési jogokért, vagyis a hatalomért folyó küzdelem fő frontja 1990–92-től eltérően most nem a gazdaságirányítás és a vállalatok között húzódik, hanem a politika felhőrégióin belül és a kormányapparátusokhoz fűződő viszony határmezsgyéjén. Dönthet-e önmagában az elvileg szakmai-üzleti szempontokat érvényesítő Vagyonügynökség, vagy a kormány bármikor felülbírálhatja minden elhatározását? Nyilvánvalóan erőpróbáról van szó, s ezt csak megerősíti, ha igaz, hogy a Vagyonügynökség már a befektetői tárgyalások lezárása előtt kérte a kormány állásfoglalását, de a testület éppen belső vitái miatt az ÁVÜ-re bízta a döntést. Az utólagos megtámadás célja ennek fényében csak a precendesteremtés lehet.

Lehet, hogy több bevételt hozna, ha a szállodákat egyenként adnák el, lehet, hogy úgy a verseny is élénkülne – ezt kívülről, és a jelek szerint a döntéshez közel állóknak is nehéz megítélni. De a fő kérdés a résztvevők számára sem ez, hanem a hatalmi pozíciók alakulása, s ebből a szempontból a döntés hatása egyértelmű. Ha a HungarHotelst most sem adják el, akkor ez a politika győzelme az apparátus fölött, a beavatkozás híveinek győzelme a gazdaság önállósága fölött – vagy másként: a „szocializmusé” a liberalizmussal szemben –, és végül a nem privatizáció győzelme az állami tulajdon csökkentésével szemben.

Mert természetesen nemcsak a szállodaláncról van szó. Nem kell a kormányzatnak nyíltan azt mondania, hogy nem akar eladni – elég, ha olyan feltételeket teremt, amelyek elbizonytalanítják a potenciális vevőket. Ahogy a HungarHotels első eladásának leblokkolása 1990-ben a „spontán privatizáció” végét jelezte, majd az Első Privatizációs Program részeseként a központosított államapparátusi módszerek kudarcát demonstrálta, a hányattatott sorsú cég most a privatizáció közvetlen politikai vezénylésének, vagy leállításának példáját mutathatja. Ez nemcsak a kormányprogram és a már benyújtott privatizációs törvénytervezet szellemének – a gyors, készpénzre orientált, gazdasági szereplők által vezérelt, a privatizációs részvénytársaság üzleti önállóságára építő eladások alapelvének – mond ellent, hanem a közvetlen-deklarált célt is fenyegeti. Nehéz lesz növelni a bevételeket az 1995-re beígért nagy energetikai-infrastrukturális cégek eladásával, ha előtte jól ráijesztenek a külföldi befektetőkre.

Ha a HungarHotels-forgatókönyv borúlátó változata érvényesül, ami nagyon valószínűnek látszik, attól még folytatódik a privatizáció, lesznek talán nagy ajánlatok is – csak éppen később, lassabban, kisebb vevői verseny mellett, alacsonyabb árakon. Ne felejtsük el: a történet Magyarországon játszódik, ahol ritka szín a fekete és a fehér.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon