Nyomtatóbarát változat
Majd’ féléves apály után a HungarHotels privatizációja lett volna az első nagyobb akció, amelyet a Vagyonügynökség vezetői talán a régen megígért, de egyre késlekedő gyorsítás nyitányának is szántak. Az Állami Vagyonügynökség Igazgatósága által jóváhagyott, az amerikai befektetőkkel véglegesített megállapodás felülvizsgálatának kezdeményezésével a kormányfő azt kérdőjelezte meg, hogy eleget fizet-e a vevő a HungarHotelsért. A felszínen tehát a nemzeti vagyon védelméről van szó. A jelszó az elmúlt négy évből ismerős, és ma már eredményeit is látjuk: az állam sokszor addig védelmezte vagyonát a szerinte igazságtalanul alacsony árat ajánló magántulajdonosoktól – amíg az teljesen tönkrement. E tapasztalatok ellenére az „elkótyavetyélés” vádja, a közvagyon megóvásának mítosza azoknak szemében mindmáig nem vesztett népszerűségéből. Ezért is nehéz bármilyen politikai erőnek vagy személyiségnek egyértelműen fellépni az eljárással szemben. Könnyen megkaphatja, hogy a kiárusítás híve, netán közvetlen haszonélvezője.
A „mennyiért” kérdése a sok szállodából álló, viszonylag egyszerűen részekre osztható HungarHotels esetében világosan összekapcsolódik a „mit is adunk el” kérdésével. Ha az előző években több tucat szállodát és éttermet leválasztottak a cégről, és még mindig vitatni lehet, hogy a Fórum vagy a Budapest Szálló kivehető-e a láncból, akkor már csak logikai alapon is felvethető: nem volna-e érdemes a 14 hotelt külön-külön eladni? S innen már csak egy lépés: biztos, hogy az értékesítés a jó megoldás, azaz kell-e egyáltalán privatizálni?
A részenként eladás növelné a hazai befektetők esélyét, és feltehetően nagyobb alkuteret nyitna az egyes szállodák menedzsereinek és dolgozóinak a résztulajdon megszerzésére. Ugyanezeket a csoportokat részesítené előnyben a beláthatatlan jövőbe kitolt privatizáció. Ha most a tulajdont nem, csak az üzemeltetési jogokat adják el, akkor a kevésbé tőkeerős magyarok is beszállhatnak a licitbe. S ki ne szeretné megkapni gebinbe a Fórumot?
Nem véletlen tehát, hogy az egyben, külföldieknek koncepcióval szemben a sajtó híradásai szerint az érintett szakszervezet és – a korábbi egyetértésen fordítva – az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumnak a privatizáció korántsem lelkes híveként ismert vezetője lépett fel a leghatározottabban. Védjük a nemzeti vagyont (a karvaly, imperialista, angolszász tőkétől) – adjuk (el) a magyaroknak – vagy inkább: tartsuk meg magunknak! Olyan szép, hogy – Csurka se mondhatta volna szebben.
Annak idején az Antall-kormány fokozatosan központosította a döntési jogokat. A politika és az egyes politikusok mindvégig befolyásolták a központi privatizációs intézmények tevékenységét – nemcsak az elveket, hanem azok aprópénzre váltását is –, de olyan nyílt, utólagos intervencióra, mint amit most Horn Gyulától láttunk, nem volt példa. A döntési jogokért, vagyis a hatalomért folyó küzdelem fő frontja 1990–92-től eltérően most nem a gazdaságirányítás és a vállalatok között húzódik, hanem a politika felhőrégióin belül és a kormányapparátusokhoz fűződő viszony határmezsgyéjén. Dönthet-e önmagában az elvileg szakmai-üzleti szempontokat érvényesítő Vagyonügynökség, vagy a kormány bármikor felülbírálhatja minden elhatározását? Nyilvánvalóan erőpróbáról van szó, s ezt csak megerősíti, ha igaz, hogy a Vagyonügynökség már a befektetői tárgyalások lezárása előtt kérte a kormány állásfoglalását, de a testület éppen belső vitái miatt az ÁVÜ-re bízta a döntést. Az utólagos megtámadás célja ennek fényében csak a precendesteremtés lehet.
Lehet, hogy több bevételt hozna, ha a szállodákat egyenként adnák el, lehet, hogy úgy a verseny is élénkülne – ezt kívülről, és a jelek szerint a döntéshez közel állóknak is nehéz megítélni. De a fő kérdés a résztvevők számára sem ez, hanem a hatalmi pozíciók alakulása, s ebből a szempontból a döntés hatása egyértelmű. Ha a HungarHotelst most sem adják el, akkor ez a politika győzelme az apparátus fölött, a beavatkozás híveinek győzelme a gazdaság önállósága fölött – vagy másként: a „szocializmusé” a liberalizmussal szemben –, és végül a nem privatizáció győzelme az állami tulajdon csökkentésével szemben.
Mert természetesen nemcsak a szállodaláncról van szó. Nem kell a kormányzatnak nyíltan azt mondania, hogy nem akar eladni – elég, ha olyan feltételeket teremt, amelyek elbizonytalanítják a potenciális vevőket. Ahogy a HungarHotels első eladásának leblokkolása 1990-ben a „spontán privatizáció” végét jelezte, majd az Első Privatizációs Program részeseként a központosított államapparátusi módszerek kudarcát demonstrálta, a hányattatott sorsú cég most a privatizáció közvetlen politikai vezénylésének, vagy leállításának példáját mutathatja. Ez nemcsak a kormányprogram és a már benyújtott privatizációs törvénytervezet szellemének – a gyors, készpénzre orientált, gazdasági szereplők által vezérelt, a privatizációs részvénytársaság üzleti önállóságára építő eladások alapelvének – mond ellent, hanem a közvetlen-deklarált célt is fenyegeti. Nehéz lesz növelni a bevételeket az 1995-re beígért nagy energetikai-infrastrukturális cégek eladásával, ha előtte jól ráijesztenek a külföldi befektetőkre.
Ha a HungarHotels-forgatókönyv borúlátó változata érvényesül, ami nagyon valószínűnek látszik, attól még folytatódik a privatizáció, lesznek talán nagy ajánlatok is – csak éppen később, lassabban, kisebb vevői verseny mellett, alacsonyabb árakon. Ne felejtsük el: a történet Magyarországon játszódik, ahol ritka szín a fekete és a fehér.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét