Amikor 1983-ban, hetvennyolc éves korában önkezével véget vetett életének, Arthur Koestlert már évtizedek óta nem érdekelte a politika. De barátai arról számolnak be, hogy sosem vesztette el a gyermekkori érzelmi kötődésekből táplálkozó érdeklődést az iránt, ami szülőföldjén, Magyarországon történt. Nos, jó lenne tudni, fülébe jutott-e Koestlernek, hogy nevének említése állítólag előkelő helyen szerepelt a vádpontok között, amelyeket a Mozgó Világ című budapesti folyóirat átszervezésének indokaiként soroltak fel a hatóságok.

Tűnjenek Nérók és pápák, hódító hold, jatagán
Haynau jégpupillái, tű az ujjakban, fejek
melyek a kíntól életre-halálra biccentenek.



Nagy László: A vasárnap gyönyöre

Cs. Szabó Lászlótól származik az anekdota: Szász Bélával teázott a BBC büféjében; egy pillanatra megszakította a társalgást:

– Bocsáss meg, elugrom, hozok még egy ilyen Danish Pastryt.

Visszatérve folytatta a gondolatmenetét, ám Szász Béla kisvártatva közbevágott:

– Te Laci, ez nem Danish Pastry.

– Gondolod? – méregette a süteményt Cs.

„Reszket már a történelmi osztály / Jöjj el szabadság, jöjj el Jászi Oszkár!” A rigmus, úgy hiszem, 1944-ben keletkezett a magyar értelmiség ama részében, amely – nem minden alap nélkül – abban reménykedett, hogy a hitlerizmus összeomlása után a szovjet és az angolszász befolyás kiegyenlíti egymást, és a demokratikus szocializmus légkörében Jászinak is jut majd hely. A Horthy-rendszer történetírása és történeti publicisztikája különös gyűlölettel fordult Jászi ellen (talán csak Károlyit gyűlölték ennyire).

„Azt kutatjuk, ami mindenkinek jó” – Cudworth, a Cromwell idejében élt kiváló cambridge-i platonista morálfilozófus óta nem kezdtek így a „politikai filozófia tárgykörébe vágó esszét” (a műfaji meghatározás a szerzőtől származik).

Azért nem a kötet találó címét írtam könyvismertetésem fölé, mert a „Kutyaszorító” Magyarországon ma már nemcsak – talán nem is elsősorban – Duray könyvére utal.

A kommunista diktatúrák baloldali kritikusai azt állítják, hogy a rendszerek új, merev osztálystruktúrát hoztak létre, tehát nem tekinthetők a szocialista gondolat megvalósulásainak. Valamely rendszer szocialista jellegén azt értik, hogy a termelőeszközöket a dolgozók maguk igazgassák, s ne az állami vagy pártbürokrácia. A bürokráciákkal szembeszálló népi és értelmiségi mozgalmak értékét is azon mérik, hogy az önigazgatás megvalósítására törekszenek-e, avagy a bürokrácia, ill.

„Az ironikus… kilép saját korának soraiból,
és vele szemben foglal állást. Az eljövendő rejtve van előtte,
a háta mögött van.”
Soren Kierkegaard

Mintha csak előző két regényéből gyúrta volna össze: A cinkos igazi Konrád-regény. Magába sűríti mindazt, ami oly jellegzetes Konrád „irályában” – s hogy a kaján gondolat elé vágjak: nem a „beteg ló” módján.

A cenzúra esztétikája „a művészet és az irodalom totális államszocialista ellenőrzéséről szól”. Cenzúrán a szerző „az irányított kultúra egész kontextusát”, az egyén gazdasági és szellemi függésének minden vonatkozását érti.

Jalta. Misztikus név, jelkép, szimbóluma Európa végzetes és véglegesnek tűnő megosztottságának. Ha értelmiségi körökben azt mondják: Jalta, ugyanazt értik rajta Keleten, mint Nyugaton. Három állam: a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetői összeültek a Fekete-tenger parti üdülőhelyen, és fölosztották maguk között Európát. 1968-ban a csehszlovákiai eseményeket is Jaltával magyarázták, és a kommentátorokat nem zavarta, hogy a jaltai találkozó eredeti jegyzőkönyvében szó sem esik erről az országról.

1987 decemberében megjelent a Politikatudományi Füzetek 4. kötete – az 5. és 6. kötet után, közel két évet várva a megjelenési engedélyre. Örülhetünk-e tiszta szívvel a magyar „glasznoszty” újabb sikerének?