Révész Sándor

Megjelent a Szabadság!

március 14-i számában Thürmer Gyula cikke a Munkáspárt és a parlamenti pártok viszonyáról: „Számtalanszor elhangzik, hogy az FKGP sokszor ugyanazt követeli, mint a Munkáspárt. Ne zavarjon ez bennünket! Először is mindketten ugyanabban az országban politizálunk. [Ezek szerint nem abban, amelyikben a koalíció kormányoz. Stimmel.] Másodszor a jelenlegi jobboldali kormánypolitikát gyakorlatilag csak balról lehet bírálni. Nem mi vettünk el Torgyánéktól jelszavakat, hanem ők tőlünk.”

Mit jelszavakat! A történelmet! A ’94-es kampány óta tudjuk, hogy a kisgazdák a világháború után három év alatt felépítették az országot, közbiztonságot és jó pénzt teremtettek. Érdemes tehát az ilyesmit most is rájuk bízni – Rajk László Belügyminisztériumának, Münnich Ferenc rendőrségének és Gerő Ernő Gazdasági Főtanácsának autentikus örököseire.

A dolgozó nép pártja a rend érdekében természetesen a felfordulástól sem riadt vissza, s amint azt az MDP Központi Vezetősége oktatási osztályának a városi alapfokú szemináriumok számára 1948-ban kiadott szemináriumi brosúrasorozatának harmadik füzetéből megtudjuk, hiába tévesztette meg ideiglenesen a dolgozó népet a népi demokráciába önmagukat átmenetileg átmentők fékevesztett demagógiája, „…nem ijedtünk meg a ’45-ös választások kedvezőtlen eredményétől. Ha szükséges volt, a hatalmi viszonyok megváltoztatása érdekében harcra mozgósítottuk a néptömegeket”, s az 1946-os „vidéki »népítéletek« megnövelték a demokratikus erők befolyását az államapparátusra”.

Fél évszázad múltán sajna a traktortömeg sokszorosodása sem tudja ellensúlyozni a néptömeg elsorvadását. A néptömeget kikorcsosította ítélőkedvéből a rend és a rendbontás dialektikus egységének talaján álló Szovjetszövetséges Ellenőrző Bizottság csüggesztő hiánya, az alulról, legalábbis a jó oldal aljáról érkező nyomásra érzékeny demokratikus erőkar hiánya, mely ellendíthetné az ébredő magyarok útjából Petőkovács Ivánbélát keletre, Nagyhorn Ferencgyulát nyugatra, a fajtájukat hűvösebb éghajlatra.

Míg emezeket a politikai játéktér mulatságosabbik felén a választások következményeinek perszisztenciája gyötri, a politikai játéktér komolyabbik felén a választási lehetőségek hiánya gyötri azokat, akik szerint a kormány valami jót csinál rosszul. Miután az ellenzék egésze összegyűlt azon a traktorista platformon, hogy a kormány valami rosszat csinál jól: nem rosszul teszi rendbe az országot, hanem jól teszi tönkre. Ezért a demokratikus polgári piacgazdaság hívei nem tudják, miként büntessék meg az 1998-as választásokon az arra érdemes kormánykoalíciót anélkül, hogy megbüntetnék magukat és az arra érdemtelen országot a demokratikus polgári piacgazdaságot szétrúgó ellenzékkel. Szavazataikkal, illetve szavazataik hiányával vagy azokat tartják kormányon, akikben politikailag is, szakmailag is és, ami a legsúlyosabb, morálisan is csalódtak, vagy azokat támogatják, akik a polgári demokratikus rendszert fel akarják váltani valami másra, vagy azért, mert másban hisznek, vagy azért, mert mást hisznek polgári demokráciának, például a morális tisztaság és a társadalmi igazságosság világát, vagyis a mennyeknek országát.

A kormánykoalíción kívül az MSZMP-től a MIÉP-ig szinte minden párt, amelynek van mérhető támogatottsága, deklaráltan és programszerűen rendszert akar váltani, s az egyetlen Fidesz is, amelyik csak félig akar, kizárólag a rendszer mellett álló pártokkal tartja elképzelhetetlennek a koalíciós együttműködést, és kizárólag azokat tekinti politikai ellenfeleinek (ld. pl. Deutsch Tamás interjúját, Népszabadság, 1997. március 20.). Egyetlen ellenzéki párt sincs, amely a magántulajdont (ha nem elég kicsi) többre becsülné az állami tulajdonnál, amely elismerné, hogy az ország gazdaságát és pénzügyeit a nyugati típusú piacgazdaságok normái és logikája szerint kell rendbe tenni, amely a magyarországi gazdasági folyamatok megítélésében ne kerülne szembe a Nyugat ítéletével.

Mindebből az következik, hogy egyelőre megszűnt a rendszeren belüli kormányzati váltógazdálkodás lehetősége, megszűnt a rendszerváltás és a kormányváltás szétválasztásának lehetősége. Aki még erre a rendszerre akar szavazni, aki még akar szavazni erre a rendszerre, az, ha változást óhajt, csak a koalíción belüli arányok változására szavazhat. Vagyis, hacsak le nem küzdi magában a politikai tudatosságot, nem „szavazhatja ki” magából a csalódottságot, a kudarcélményt, a poszt-Tocsik letargiát.

Aki a rendszer pártján áll szemben a koalícióval, az szándékaitól függetlenül is képtelen a koalícióból az ellenzék felé lépni. Csak a másik irányba tud: a semmibe.

„Hatalmasnak vélem a választók nyomását a piaci átmenet lassítására, és gyengének az MSZP–SZDSZ-koalíció modernizációs csoportjainak erejét a túlelosztás visszavételére, a piaci koordináció szerepének gyors bővítésére. De tévedhetek” – írta Tölgyessy Péter a koalíció útját követő tanulmányai elsőjében (Népszabadság, 1994. június 18.) Tévedett is, nem is, de ma mindenesetre az ellenzék képviseli, és igyekszik antikapitalista (ellen)forradalommá szervezni azt a nyomást, amelytől Tölgyessy tart. Tölgyessy, miután csak a pártjából lépett ki és nem önmagából, a semmibe lépett, és a decemberi Beszélőben sem tud mást mondani, mint hogy a jelenlegi rossz kormány alternatívája a még rosszabb: „a szocialisták és a szabad demokraták koalíciója megérett a leváltásra. Magyarország polgárai lényegesen jobb kormányt érdemelnének. Megvallom, mégis igencsak tartok a jelenleg megrajzolódni látszó tendenciák érvényesülésétől. […] …a legvalószínűbb, hogy a leendő kormány ugyanazt fogja csinálni, amit a mostani, kormányzásának első időszakában: azaz lényegében semmit. Ami éppen elég baj volt önmagában is. Ennél sokkal rosszabb lenne, ha az új koalíció kísérletet tenne az örökölt viszonyok megfontolás nélküli gyökeres átalakítására. (…) A négy ellenzéki párt koalíciója a külvilág előtt pillanatok alatt belecsúszhat a Meciar-kormány helyzetébe. (…) …ha a világ elfordul tőlünk, törékeny fizetőképességünk mellett mindez hatalmasan visszaüthet. Egy radikális kormány lépéseinek olyan ára lehet, amit a választók aligha hajlandók megadni.” Tölgyessy Péter véleményére kampányt lehet alapozni – a koalíció mellett.

Hack Péter küldöttgyűlési beszédében – ugyancsak decemberi számunkban, Tölgyessy után húszegynéhány oldallal – azt javasolja, hogy az SZDSZ mielőbb lépjen ki a koalícióból, de nem azért, hogy egy másik, a jelenlegi ellenzékből merítő koalícióban próbálkozzon majd a kormányzással, hanem éppen azért, hogy a külön-külön nagyobb támogatásra esélyes két párt megállítsa az ellenzék előretörését, hiszen: „Történelmi bűnünk lenne az országot ezen ellenzék kezébe lökni.”

Tölgyessy, Hack és azok a barátaim, szerkesztőtársaim, akik a heti Beszélőben az 1994-es választások után a koalíció ellen érveltek, nem közelebb állnak az ellenzékhez, mint a koalíciópárti szabad demokraták, hanem távolabb. Az a „jeges semmi”, amelybe Kőszeg Ferenc igyekezett a küldöttgyűlésen a koalícióból kilelkesíteni a pártot, nem a kormány és az ellenzék közötti űr, hanem valóban a játéktéren kívüli semmi.

Végtére be kellene látni, hogy nem az SZDSZ áll az MSZP és az ellenzék között, hanem az MSZP áll az SZDSZ és az ellenzék között, mint az SZDSZ-nél inkább, az ellenzéknél viszont kevésbe antikapitalista párt. Az SZDSZ bármily kevéssé szélsőséges, mégis szélső pozícióban lévő párt, ezért teljesen logikus, hogy a rendszerellenes pártok szélsőségesnek tekintik. Az SZDSZ ugyan sok mindent vesztett már el politikai ügyetlenségből, de a központi pozícióját nem ügyetlenségéből kifolyólag, hanem meggyőződéséből kifolyólag vesztette el.

• A hónap üzenete