Révész Sándor

Az MSZP február 1-jei frakcióülésén a következőképpen hetvenkedett a Duna szlovákiai csődrejáratóinak honi ügyvivője, Horn Gyula karrierdiplomata: „Azt is ki fogjuk bírni, ha rajtunk múlik, hogy ha ebben az ügyben nem lesz konszenzus, de állítom, hogy az ország döntő többségének az érdekeit képviseljük akkor, ha meg tudunk állapodni a szlovák féllel most is és a jövőben is.”

Az idézett közszereplőt azóta korrepetálták politikai számításból, és most már ő sem próbálkozik a konszenzus nélküli, rapid ügyintézés következményeinek kibírásával. Vízlépcsőről májusig egy mukkot se! A MUK májusban esedékes, tudniillik májusban újrakezdik. És akkor mit teszünk? Ez itt a kérdés.

Nem magányos kérdés, mely magányos válaszra vár, hanem egy kérdéslánc szeme, mely türelmes stratégiai bogozásra vár.

Kezdjük a bogozást azzal, miért is teszi a kormány rossza, amit tesz. Nyilván a valóságos motivációk skálája sem szűk, ám mégsem olyan széles, mint a lehetségeseké. A lehetséges szándékok legsötétebb árnyalatait, a tudatos és távolba tekintő nép- és országpusztítást, hazaárulást és szociálszadizmust minden esetre kizárnám a valóságos motivációk köréből, mivel erre utaló jeleket csak azok fedeznek föl és abban, akik és amiben országrombolást és szabadságrombolást látnak, hol én országmentést és szabadságépülést látok (Bokros-csomagban, magánosításban, államtalanításban, nyugatosításban). A tüntetést azért is éreztem kellemetlen kötelességemnek, mert ott a műfaj törvényei szerint a lehetséges motivációk legsötétebbjei mutatkoztak a legvalóságosabbnak. Kellemetlen, ha az embernek azokkal van közös tüntetnivalója, akik voltaképpen ellene tüntetnek, s úgy kell ott naivkodnia, mint ha nem hallaná ki a ’98-as vesszenhorn-ból a ’92-es vesszengöncz-öt, s nem tudná, hogy a vesszen-be ő is bele van értve. Bizony az együtt-tüntetés éppoly megalázó kompromisszumokkal járhat, mint az együtt kormányzás. Bizony még Lányi András sem lehet olyan független, hogy amikor szóban és táblán a világkiállítás „elárulásával” vetik össze a Duna „elárulását”, akkor Duna-védő élszónokként birtokolva a mikrofont kiálljon azok mellett, akik a világkiállítástól megszabadították az országot. Holott a világkiállítás elleni tiltakozásnak is ő volt az (egyik) élharcosa, holott tudja, hogy ugyanazok hazaárulóznak a lábainál a Duna ügyében, akik a világkiállítás ügyében is hazaárulóztak, akik szemében tehát ő is hazaáruló, s azt is tudja, hogy az exposzaurus is ugyanannak a szemléletnek a barlangjából mászott elő, mint a dunaszaurusz. Mégis úgy beszél, mintha a szörnypárt és a szentgyörgypárt határa a tüntetés célzói és célzottai között húzódna, holott ő tudja a legjobban, hogy ez mennyire nem így van. Ott áll, másként nem tehet. Ez így normális. Hamis, de normális.

És sikeres is, hál’ istennek. A tüntetés napján közzétett közvélemény-kutatási eredmények szerint az erőművet pártolók aránya 39%, az ellenzők aránya 28%. A tüntetés után másfél héttel végzett felmérés szerint megfordultak az arányok. A vízlépcsőt ellenzők aránya 39%, a helyeslők aránya 29%. (Népszava , február 28. és március 13.)

Ez azt jelzi, hogy a vízlépcső ügyében a közvélemény jelentékeny részét könnyen el lehet altatni, de könnyen fel is lehet ébreszteni, és a szocialistákat ez az ébresztés módfelett sérti. Mondhatni, önérzetükben bántja őket, hogy a közvélemény érdeklődést mutat, mi több, véleményt nyilvánít olyan, szakemberekre tartozó kérdésekben, hogy mit művelnek a Dunával, és mennyi pénzt szórnak bele.

Kovács László karrierdiplomata a megállapodás-tervezet közzététele után azon sopánkodott, hogy egyesek kampány témává akarják tenni a vízlépcső ügyét. A gyanúja éppoly jogos, mint a szorongó maturandusé, aki attól tart, hogy a történelemtanár vizsgatémává akarja tenni a mohácsi vészt. Nem csók János karrierbiológus egyenesen úgy fogalmaz, hogy egyesek a választási küzdelmek tárgyává kívánják alacsonyítani a megállapodás ügyét. Választási küzdelem… Pfúj! Kocsmai szópárbaj szigorúan alantas témakörök számára.

A karrierpárti kormány indignáltsága és tanácstalansága tökéletesen érthető. Az utóbbi indokolt is. Tudniillik a helyzet a hazai közvélemény ébrenlétében valóban megoldhatatlan. Bármit mondtak vagy nem mondtak Hágában, nem lehet olyan megoldást kifőzni, amely Meciar nacionáltechnokratái és a fölvert magyar véleményformáló értelmiség számára egyaránt fogyasztható. A kormánynak egyetlen dologban van igaza: abban, hogy az ellenzők nem tudnak olyan megoldást javasolni, amely a szlovákiai politikai realitásokkal összeférne. A kidolgozott megállapodás alternatívája a patthelyzet meg hosszabbítása. A kormány megoldásának alternatívája a meg oldatlanság tartósítása. Ha Meciar mindazok ellenére, amit a magyar kormány eddig tett, visszamegy panaszkodni Hágába, akkor elég nyilvánvaló, hogy az volt az egyetlen Hágát elkerülő út, amelyen a fölébresztett közvélemény a kormány elé állt. A kormány nem számíthatott sem arra, hogy Meciar hagyja elhúzni a tárgyalásokat a szlovákiai választásokig, sem arra, hogy könnyebb dolga lesz a C-variánst fölépítő Carnogurskýval Meciar után (ha egyáltalán lesz még Meciar után, s marad még valami a demokráciából Szlovákiában).

Márpedig a Horn-kormány mindenekelőtt egzekutív szemléletű kormány. Horn a kormány szocialista felében s pártja vezetésében nemigen tűri meg azokat a személyeket és ideákat, amelyek nem simulnak bele ebbe az egzekutív szemléletbe. Abba a szemléletbe, amely adottnak tekinti a rendszert és az irányt, evidensnek és lezártnak tekinti a közjó tartalmát. A végrehajtás kérdésein túl nem ismer értelmes kérdéseket, csak az emberek fejét megzavaró ajberhóhem entellektüel szarkeverőket és múzeumból szökött kurucokat. A Horn-kormány nem a szakértelmétől, hanem a szemléletétől „szakértői”, tudniillik attól a szemlélettől, amelyben szak értő és hivatásos az, aki adottnak tekinti a feladatot; ideologikus és amatőr az, aki rákérdez. („A mért helyett csak a hogyan…”, ahogy az ördög súgja Fjodor Mihajlovics háta megett.)

Természetes tehát, hogy az egymással szembefeszülő érvek és érvelők közül a kormány fülét csak azok találják nyitva, akik egzekutábilis megoldásokat képviselnek. Ezen egzekutábilis megoldások iránti vonzalmat erősítheti sokféle közvetlenebb anyagi és politikai érdekeltség, a szigetköziek, a vízügyesek és Moldova kegyeinek értéke, szint úgy a múlt évtizedes mélységéből feltörő gravaminális indulat, de a lényeg mégiscsak az, hogy ez felel meg a kormány szemléletének.

Pontosan úgy és pontosan azért, ahogy és amiért a Világkiállítás lefújása, a Bokros-csomag, az alapszerződések is annak feleltek meg. Mindazok a felsorolt és fel nem sorolt dolgok, amelyek stabilizálták az új rendszert s a demokratikus Magyarország pozícióját Európában. A kormányt ugyanaz tette képessé a vízlépcsővel kapcsolatos irracionális lépések megtételére, ami a stabilizációval kapcsolatos racionális lépések megtételére is képessé tette.

Természetesen lefordíthatjuk az egzekutívot kádáristára, hiszen a Kádár-korszakra s magára Kádárra nagyon jellemző volt ez a szemlélet. Másrészt nem fordíthatjuk le, hiszen a fel adat, amelyhez képest a kormány egzekutív, lényege szerint ellentétes a korábbival, miközben persze számos részletében hasonlít rá. (Ezért érezheti az ember a jelenségek egyik szintjén azt, hogy a rendszerváltás folyamatai visszafordulnak, és a másik szintjén azt, hogy visszafordíthatatlanná válnak.)

A világtörténelmi egzigenciák meghatározzák a rendszert, a kereteket, s azon belül az optimalizáló végrehajtás szak értelme működik, amelynek hatékonyságát lerontja, energiáit elszívja a „realitásokat” megkérdőjelező félrevezetőkkel és félrevezetettekkel folytatott meddő harc. Kérdés persze, hogy a végrehajtás miben és mennyire optimalizáló. Sőt, ez az egyetlen értelmes kérdés akár a szocializmus, akár a kapitalizmus kádárista szemléletében. És ez a szemlélet nem magányos és nem sajátosan magyar sem a szocialista változatok, sem a kapitalista változatok körében. Sőt, az utóbbiban még kevésbé, mint az előbbiben. Kohl, Vranitzky, Andreotti és sokan mások ugyanebben a szemléletben vezették kormányaikat. Nem véletlenül lépcsőzték meg és lépcsőzik tovább a vizeket fölöttünk és Szlovákia fölött. Hornék számára a „kész helyzetet” az utolsó lépcső kivételével (régóta) Szabad Földön készítették.

Az ország az elmúlt négy évben nagyon sokat nyert azzal a szemlélettel, amellyel most nagyon sokat veszíthet.

A szűk horizontú kormányzati kisrealizmus távlatot adott az országnak: kiemelte az adósságcsapdából, a gazdaságpolitikai patópálság és kalandorság fojtásából, visszaadta regionális vezető szerepét, biztosította az ország helyét az európai integrációban, levezette az államhatalmat az ideológiai és történelmi szószékről, levezette a kárpótlási szenvedélyözönt, meg teremtette a szükséges távolságot az államhatalom és a szélsőséges erők között, eloszlatta a magyarországi demokrácia stabilitását érintő kételyeket, amelyek ’92-től ’94-ig, a Csurka-ügytől az elbocsátott rádiósok ügyéig folyvást erősödtek, s amelyek ismét fölerősödnének, ha Torgyán, Lezsák és a többiek Orbán Viktor hátán belovagolnának a hatalomba.

Egyelőre azonban nem ettől kell félni, hanem attól, hogy nem kell ettől félni. A félelemhiánytól szabadult el az elvtársi pimaszság, pontosabban az úri pimaszság exelvtársi változata.

Az „úri pimaszság elszabadulását”, mint emlékezetes, Orbán Viktor (stábja) fedezte fel ’92 februárjában a Fidesz IV. pécsi kongresszusa alkalmával. Elszabadult úri pimaszokon akkor az Antall–Kónya-féle MDF személyi körét értették (hiszen a csurkai pimaszság már akkor sem számított úrinak). „Kónya úr, a gyűlölet karmestere beintett”, mondta kongresszusi beszédében a pártelnök Kónya nevezetes dolgozatára és Petővel folytatott nevezetes vitájára utalva. A Létkérdések sorozatban Feledy Péter a Kónyapető után néhány hónappal egy kevésbé emlékezetes Kónyaorbánt is levezetett. Orbán ezen a vitán (is) leszögezte, hogy a Fidesz a parlament hat pártja közül a Torgyán vezette FKgP-t kivéve bármelyik néggyel el tud képzelni koalíciót, „mert a fiatal demokraták értékelése szerint ezek a pártok tiszteletben tartják a demokratikus alapelveket”. (Magyar Hírlap, 1992. április 27.) Az SZDSZ-nek is pontosan ez volt az álláspontja.

Azután a Fidesz megváltoztatta az álláspontját, először az MSZP-vel szemben, azután megváltoztatta az álláspontját az SZDSZ-szel szemben, miután az elmulasztotta megváltoztatni az álláspontját az MSZP-vel szemben; azután a Kónya-féle úribb pimaszokat kiszorították az MDF-ből a kevésbé úriak; azután a KDNP meg semmisült. S a Fidesz most a másodlagos úriságú pimaszokkal igyekszik az elvtársi pimaszság ellenpólusává összeforrni, s miközben „a demokratikus alapelveket tiszteletben tartó” pártok közül már csak egy kipukkadt MDF maradt neki lehetséges szövetségesként, immáron nagyon is el tudja képzelni a koalíciót azzal az egyetlen párttal, amellyel korábban nem tudta. (A kampány kedvéért most néhány hétig úgy tesznek, mintha nem tudnák elképzelni, de október, november tájékán a párt valamennyi mérvadó vezetője megerősítette, hogy igenis el tudják képzelni. Orbán ilyen értelmű nyilatkozatát a Magyar Hírlapból, Pokorniét a Nógrádi Krónikából egymás mellett közli a Fidesz Hírlevél november 6-i száma; a két héttel korábbi szám pedig Deutsch megállapítását idézi a Fidesz angyalföldi lakossági fórumáról: „ha a jelenlegi koalíció felváltása, illetve a XXI. század első magyar kormányának meg alakítása érdekében szükséges, a Független Kisgazdapárttal is össze kell fogni.”

A másik úri pimaszság, az exelvtársi, akkor szabadult el, amikor az MSZP megbizonyosodott arról, hogy polgárok kellően nagy része fogékony arra az üzenetre, hogy az új rendszer konszolidációja megtörtént, most nincs már szükség másra, mint az ügyvezető kormányzás folyamatosságára. Ez a megbizonyosodás adta meg a biztonságérzetet az exelvtársi pimaszság elszabadulásához. Ettől kezdve a kormányfő úgy mozgott, és úgy mozgatta a bábjait, úgy tárgyalt, tárgyaltatott és nyilatkozott az egyházak, a kisebbségek, az Alkotmánybíróság, a közbiztonság, a labdarúgás, a nyugdíjasröptetés és a Duna-nyűvés ügyében, mintha még csak nem is egypárti, de egy személyi kormány lenne hatalmon. Belefáradt rasszista érzelmei leplezésébe, és immáron úgy érzi, nem is kell ezzel tovább fáradoznia. Az exelvtársak nyílt politikai paktumot kötöttek a televíziós gyerekhülyítésre alapított burkolt gazdasági vállalkozásukkal.

Az idei költségvetés az első jele, a pozsonyi jegyzőkönyv által tanúsított gigantikus pénzpocsékolási készség pedig az első ijesztő jele annak, hogy a kormány a jól ismert „húzd meg, ereszd meg” ciklusokba zöttyentené vissza a gazdaságot.

És mit tegyen az SZDSZ mint az általános elpimaszodástól korántsem érintetlen, de a többinél mégis kevésbé érintett párt?! Azokkal fogjon össze az „ereszd meg” ellen, akik már a „húzd meg” helyett is megereszteni akartak, s akik az MSZP megeresztési gerjedelmére is szemérmetlen ígérgetésekkel licitálnak rá?! Azzal a Fidesszel védekezzen a rendőrség pártállami státusának újraépítése ellen, amely a választási programja szerint tiszta profilú rendőrminisztériummá akarja tenni a Belügyminisztériumot?! Abban a Fideszben keressen szövetségest a rasszista miniszterelnökkel szemben, melynek vezetői tüntetően visszhangozták a székesfehérvári polgármester rasszista rágalmait?! A konkordátumot lelkesen üdvözlő Fideszre számítson az egyházak diszkriminatív megkülönböztetése elleni csatában. Egyszerűen nincs olyan terület, amelyen a Fidesz (hogy a többiekről már ne is beszéljünk) kevésbé antiliberális álláspontot kép viselne, mint az MSZP. Az elmúlt négy év után nem teljesen jogosulatlan az a kérdés, hogy mit keres az SZDSZ ebben a kormányban, de sokkal jogosabb az a kérdés, hogy mit keresne az SZDSZ abban az ellenzékben, amely olyan, mint az MSZP, csak rosszabb.

Az SZDSZ a néki (remélhetőleg még) fontos kérdések sorában a következő ciklusban is egyedül marad, egyedül gyenge lesz, sokszor eredménytelen, kompromisszumokra kényszerül. Ennyit biztosan tudhatunk. Ha nem lehet nélküle kormányt alakítani, akkor kormányon lesz, gyengébb választási eredménnyel is erősebb pozícióban, mint most, mert matematikailag sem nélkülözhető a jelenléte. Ez az elvtársi pimaszság szabadságának kevésbé kedvező változat. Ha az SZDSZ nélkül is alakulhat kormány, akkor majd alakul, de az SZDSZ a kormányon kívül sem lesz az ellenzéken belül. A SZDSZ-nek a következő ciklusban hozzá kellene szoktatnia a választópolgárokat ahhoz, hogy a szokásosnál és illendőnél nagyobb mértékben függetleníti magát a pozíciójától. Kevésbé habozik véleményegyezés esetén kormánypárt létére az ellenzék mellé állni, avagy ellenzéki párt létére a kormány mellé állni.

Ez nem hálás stratégia, rövidebb távon nem is föltétlenül kifizetődő, de hosszabb távon jobb nincs.

• A hónap üzenete