[Kisbali László]

John Locke, a liberalizmus atyja

Múlt heti „Ki beszél?” játékunkban John Locke-ot szólaltattuk meg. Levél a vallási türelemről című, 1689-ből származó munkájából idéztünk, Halassy-Nagy József fordításában. (A mű az Akadémiai Kiadónál jelent meg, 1982-ben.) John Locke-ot (1632–1704) a korai felvilágosodás egyik legjelentősebb filozófusaként s politikai gondolkodójaként tartják számon, bizonyos értelemben őt nevezhetjük az angol „rendszerváltás” ideológusának. A restauráció és az angol politikai szisztéma kialakulása körüli harcok nyomait magán viselő elképzelései a liberalizmus klasszikus megfogalmazását eredményezik. Idézett gondolatai az állam és egyház szétválasztása mellett érvelnek. Társadalomfilozófiájának alapműve magyarul is olvasható Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról címmel (Gondolat Kiadó, 1986). Itt olvasható a szabadelvű politikai felfogás egyik legfontosabb, máig megkerülhetetlen princípiuma:

„a kormányzat alatt élő emberek szabadsága annyit jelent, hogy van egy állandó szabály, amely szerint élnek, amely általánosan érvényes e társadalomban mindenkire, és amelyet e társadalom törvényhozó hatalma alkotott; ez tehát szabadság arra, hogy saját akaratomat kövessem mindama dolgokban, melyekre nézve a szabály semmit sem ír elő, és hogy ne legyek alávetve egy másik ember változékony, bizonytalan, ismeretlen és önkényes akaratának”. (Endreffy Zoltán fordítása.)

Aki a „kétely”-t kitalálta

A politikai szabadság e fogalmával találkozhatunk e heti rejtvényünk szövegében is. Szerzője a liberális gondolkodás nemzetközi mércével mérve is számottevő alakja, a magyar XIX. századnak pedig nem csupán a politika, de az irodalom és kultúra más területén is meghatározó személyisége. Nehéz tehát rejtvényt gyártani életútjából, hiszen – gondolhatnók – túlságosan is közismert személye. Fogódzóul álljon itt mégis néhány tény, adat, anekdota.

A hazaáruló

Szerzőnk a XIX. század nagy reformnemzedékének tagja, pályája időben és fordulataiban is sok tipikus vonást mutat. Azok közé tartozik, akik igen előkelő származással bírtak, noha e genealógiával ő maga éppenséggel nem dicsekedett. Sőt! Szerzőnk gyermekéveit anyai nagyapja, a vesztfáliai eredetű Lilien báró Ercsiben lévő birtokán töltötte, csupa nővel körülvéve – ahogyan ez százada nem egy nagy alakjának életrajzában olvasható. A fiúcska hamar rákap az irodalomra: a német költészetre. Hogy a magyar nemzeti irodalom nagyja lesz belőle, az talán annak köszönhető, hogy családja magyar ága legendásan nemzetellenesnek, aulikusnak számított. A nagyapa egyenesen hírhedett volt az 1831-es koleralázadást követő kegyetlenségekről, amelyeket királyi biztosként rendelt el az egyébként nem finomkodó, elkeseredett parasztok között. Állítólag még maga a császár is sokallta a sorozatos akasztás formáját öltő büntetést.

Így aztán nem csoda, hogy a gimnáziumba kerülő Pepitől – még felnőtt korában is így becézték szerzőnket – elhúzódnak diáktársai, mondván: egy hazaárulóval nem akarnak egy padban ülni. E véleményt megerősíti házitanítója, az egykori jakobinus is, kiegészítvén azzal, hogy szerzőnk is hazaáruló lesz, ha nem tanul meg tisztességesen magyarul.

Nos, ez a tanulás egészen jót sikerült. A húszas éveiben járó ifjú népszerű lírikus, szépíró. A Chateaubriand és Benjamin Constant mintáit követő „szentimentális-lírai” regénye egyszerre lehet példája nyelvtudásának és kora borzongató-romantikus stílusának: „Körülnézek. Az egén vad vegyületben repülnek szétszaggatott fellegek, a téli vihar a bércek havában dúl, mintha a földről le akarná tépni sírtakaróját, hogy meztelen testén irtózva lássuk a rothadást; s a nagy fenyvesek feljajdulnak csapásai alatt. Szobámban néma minden, a kandalló lángjai elapadtak, s csak itt-ott kóborol egy egyes szikra a hamuhalmazokon, melyek meleget nem árasztanak többé!”

A kétely

Az író, aki e sorokat írja, ekkor már levelező tagja a friss akadémiának. Ennek épületében időnként Széchenyi keze írásával lista jelenik meg, olyan német szavakkal, amelyeknek a gróf szerint nincs jó magyar megfelelőjük. Így találja ki állítólag Kossuth a „tény” szót, míg a „kétely” szerzőnk leleménye. A politikában hol vitázó, hol szövetséges két ember magatartásbeli különbségét talán nem is lehetne jobban jellemezni. Mert az érzelmes regényíró, „románszerző” ekkor már befolyásos politikus, a reformközvélemény hatékony alakítója. A liberális eszmerendszer egyik legtudatosabb képviselője, aki kora szabadelvű publicisztikájának meghatározó szerzője. Igen nevezetes volt pl. az Agricola levelei címen írt tárcasorozata. Aktív serkentője az egyesületi életnek; hogy csak a legkevésbé fontosat említsük: elnöke a Pest-budai Hangász Egyesületnek. Nem véletlen persze, hogy vitába keveredik Széchenyivel, aki „misericordiánus fráternek” nevezi, de a liberalizmussal éppenséggel nem rokonszenvező Szekfű is „magyar földtől idegennek” nevezi azokat a témákat – a büntetőügy, az emancipáció, a szegénység kérdése –, amelyekkel szerzőnk foglalkozott, ő azonban Laci barátjával, aki később kora vitathatatlanul legjelentősebb történésze lesz, annak az igen határozott és markáns irányzatnak a politikai vezetőjévé válik, amelyik a megyerendszerben látja a reformok akadályát.

Nemzetiség

A ’48-as forradalom vezető politikusává teszi, ám a válságos szeptemberi események hatására külföldre távozik. Az emigráció évei egyrészt előkészületet jelentenek ahhoz, hogy több mint egy évtized múlva ismét aktív politikai szerepet vállaljon, másrészt, hogy elméletileg feldolgozza a liberalizmus legfontosabb kérdéseit (e megfontolásai eredményeit hatalmas, az ötvenes évek első felében német nyelven megjelenő munkában foglalja össze).

Manapság különösen aktuálisak nemzetről, vagy ahogyan esetenként ő használta a szót: a nemzetiségről vallott megfontolásai. Nem is elsősorban a „nemzeti liberalizmus” kérdésköre kapcsán. Szerzőnk ugyanis egyedülálló módon úgy tesz hitet a nemzeti elv fontossága mellett, hogy magának a nacionalizmusnak a létrejöttében történeti anakronizmust, paradoxont lát: „Korunk legsajátosabb jelenségeihez tartozik, hogy a nemzetiség eszméje most újra előtérbe lépett, és nagyobb hatást gyakorol Európa valamennyi államára, mint valaha.

S mégis, a dolgok higgadtabb vizsgálatakor mindenkinek meg kell győződnie arról, hogy „a népek viszonylatában a nemzetiség fogalma soha ily gyenge alapokon nem állt, mint éppen most. Mindazok az okok, amelyek a nemzeti egyéniségeket továbbra is érvényesíthetnék, részint hatni teljesen megszűntek, részint a világ természetes fejlődési folyamatában naponta gyengülnek.” Ma, amikor egyszerre vagyunk tanúi az „nemzeti reneszánsznak” és az európai integrációnak, nem lenne érdektelen szerzőnk műveit ebből a szempontból is figyelmesen újraolvasni. (Hivatkozni rá persze olvasás nélkül is lehet.)

---

„Én kozmopolita nem vagyok; mindazon szépen hangzó beszédek, mikkel néhányan a közömbösségei, mellyel hazájok iránt viseltetnek, nagy emberszeretet leplével takargatják, engem meg nem indítanak; nemcsak mert erősen hiszem, hogy attól, ki hazája iránt felhevülni nem tud, az emberiség éppen oly keveset reményeinél, mint a haza attól, ki családi vonzalmakat nem érez; de mert teljes meggyőződésem: hogy minden nemzetiségnek feltartása az egész nemzet érdekében fekszik – érdekében, mint a testnek, hogy tagjai épen maradjanak, mint a családnak, hogy egyes gyermekei ne lépjenek ki köréből, melyet munkájok gazdagíta; s csak ki hazájának él, teljesíti kötelességét az egész nem iránt, melynek hasznos munkása csak az, ki erejét természetes körére szorítá, s a magot, mely reábízatott, s mely elszórva az egész világban, elveszne, öntelkén veti el, s itt örül vetésének: jól tudva, hogy az ég, midőn korlátolt erővel teremte az emberét, egyszersmind korlátolt határt akara szabni munkásságának…

A haza nem azon darab föld, melyen születünk. Nem a hegylánc, melynek kékellő csúcsaira a gyermek vágyódva feltekinte, nem a térség, mely az ifjút nőni látta; nem a folyó, melynek hullámzatánál az ifjú szívét vágyak tölték el, teszik azt, miért a férfi halni kész. Hasonló vidékeket találunk a föld más részeiben is, s a szív azért nem érzi magát honosabbnak rajtok. A haza több. Azon hely, melyen magunkat szabadoknak érezhetjük, melyben csak hasonlókat találunk, melynek története dicsőségünk, virágozása boldogságunk, jövője reményünk; hol házunk áll, hol homlokunk izzadságával munkált vetéseink zöldellnek, hol idegeneknek nem tartatunk, s nincs éldelet, melyet legalább reménylenünk nem lehetne; ez a haza, ez az, amiért csak gyáva nem áldozza életét, s kinek ezt nem adók, attól áldozatot kívánni kegyetlenség.

Vagy nem ezt bizonyítják-e az emberi nem történetei első lapjoktól az utolsóig: nem látjuk-e mindig s mindenütt, hogy honszeretet soha szolgák erénye nem vala, hanem csak a szabadságban verheti gyökereit, s csak véle együtt terjed a polgárok szívében? Nem látjuk-e ugyanazon rómaiakat, mint hősöket szabadságok, mint gyávákat császáraik korában? nem váltak-e vitézek azon szászok ivadékából, kiket hazájokkal együtt a XI. században néhány ezer normann elfoglala? s az 1793-i Franciaország között, mely a világnak ellenáll, s a között, mely 1815-ben elfoglaltatik, mi a különbség, mint hogy az elébb szabadságért, később uráért küszködött? nem látjuk-e egy korban ugyanazon nemzetnél a honszeretet legnagyobb csudáit a nép egy osztályánál, a legalábbvaló közömbösséget a másiknál? Olaszországban például hősöket a szabad városokban, hasztalan pórt a vidéken, mely minden diadalomnak egyformán örül, minden hősnek hasonló tapssal fonja körül babérral homlokát; vitézeket a francia lovagok között, míg a nép érdek nélkül nézi csatáit; nem látjuk-e a honszeretet eltűnni minden pártnál, melynek polgári jogai sértettek, vagy csak veszélyeztettek is: Franciaországban, hol a hugenották katolikus királyok ellen Angliához, a katolikusok hugenotta fejedelmek ellen Spanyolországhoz folyamodnak; Angliában, hol a puritánusok l. Károly alatt a skótokat önmagok hívják hazájok ellen; s talán felhozhatnék hasonló példákat honom történetéből is. – S vajon mit bizonyít mindez – mint azt: hogy az embernek első szüksége a szabadság, mely ha elvétetett, a haza neve elveszti bájerejét; mint azt, hogy a honszeretet nem – Helvetius gúnyoló definíciója szerént – a szamárnak vonzalma istállójához, hanem az embernek ragaszkodása azon helyhez, melyen magát boldognak, azaz: szabadnak érezheti. Csak ha mindenkit, ki a hon határai között él, az alkotmány áldásaiban részesítünk, gerjeszthetünk honszeretetet,; csak ha mindenki jogait éldelve, magát boldognak érezi, csak ha büszke lehet polgári állásában, akkor fog híven ragaszkodni nemzetiségéhez; minden egyéb, mit annak terjesztésére ez egyen kívül teszünk s tehetünk, haszontalan.

S vajon, ha mindez áll, ha meggondoljuk, hogy korunk nemzetei kivétel nélkül nem egy néptörzsökből származottak, hanem véletlenül öszvejött különböző s egykor ellenséges részekből állnak – ha körültekintve különböző vallásokat látunk Európa majdnem minden országában, s úgy meggyőződtünk, hogy a honszeretet nem eredeti vagy vallásos egyességtől, hanem egyedül az alkotmánytól függ, mely Anglia annyi nemzedékekből öszveszedett népességét egy nagy nemzetté képezé, Éjszak-Amerika francia, angol s német lakóiból egy külön éjszakamerikai népességet alkota…

Megjegyzés: Azok, kik a honszeretetet mintegy emberi ösztönnek tartva a nescio qua natale solum dulcedine conctos allicit a szülőföld valamiképp mindenkit magához csalogat édességével szerént azt hiszik, hogy az érzemény akaratlanul, mintegy gondolat nélkül támad az emberi kebelben, s nem polgári állásából, hanem a földhöz való ragaszkodásától függ, elfelejtik, hogy ezen erényt csak oly nemzeteknél találjuk, melyek a műveltségnek bizonyos fokát már elérték; elfelejtik, hogy a gyarmatok mindig az anyaországokat gyűlölik leginkább, s hogy mindazon bájnak, melyet emlékeink bizonyos helyek körül vonnak, a honszeretet oka már azért nem lehet, mert ezen emlékek legfellebb nevelésünk helyét tehetik kedvessé, s mert ha a honszeretet ezen érzeményen alapulna, olyanoknál, kik hazájokon kívül neveltetnek, nem is létezhetnék: ezt pedig nem fogja senki állítani.”

???

• Ki beszél?