(Hajdu)

Nyomtatóbarát változat

Emlékszem, hogy amikor az Abbázia kávéházat (hittem én, hogy kávéház volt), szóval az Abbáziát a hetvenes évek végén valami őrületes labirintussá dizájnolták föl, a dolgot a tíz évvel korábban éppen az ottani szürke szkáj fotelekben elátkozott frizsiderszocializmus paródiájaként fogtam föl. Úgy gondoltam, akkor már az emlékektől sem megalázottan, sem lelkesülten, inkább vendégként, hogy az elszínesített hely egyrészt a mindent belepő agresszív tehetségtelenség (esztétikai) jele, másrészt az üzleti ízléstelenség (praktikus és praxisbeli) testté válása.

A hetvenes évektől a nyolcvanasok közepéig tartó idő a mostanában (Bodor Ferenc narancsos elemzései után) magyar snassznak nevezett pévécé- és préselt lemez enteriőrök kora volt, bár tagadhatatlan, hogy, ha másban nem is, de legalább az anyagot illetően akadtak nagyralátó kísérletek. Ezek legszebbjei a nagyobb szállodáknak az ipari vásárok hordókocsmáit tájjellegű szalonná fölnövesztő éttermei meg a tapétalerakatokra emlékeztető, európaias presszói voltak. Némi tétovázás és egy-két igényeskedő, látszatoskodó esztendő után a kilencvenesek – sok jel mutat erre – a le- és a felszámolásé lesz. A dekoritot a barnára festett-gombaölőzött furnér, a műanyagot elegánsabb matéria, nemritkán még a magyar ezüstnél is nemesebb fém váltja ugyan fel, ám a bumfordi, osztrákos–bajoros egyenterekhez a szellem nemigen fér hozzá. Elődeik sivárságának iróniába csapó formátlanságához – azzal a snasszsággal, amivel a műmárvány asztallapokhoz az alájuk tapasztott, megszürkült rágógumik – hozzátartozott egyfajta, persze tökéletesen tébolyodott, sőt gyakran egyenesen világvége-hangulatú díszítőkedv. (Egy, a nyolcvanas évek elején-középen frissen berendezett makói étteremben a helyiség végfalára felszerelt agg Munkácsy-tévét, melyet vadonatúj halászhaló fedett, két oldalról, szimmetrikusan egy-egy reprodukció „környezett”: Mészöly Gézának ugyanaz a képe kétszer. Azóta csak a televíziót cserélték ki.)

Azt a negativizmust tehát, melynek értelmében a forma megszűnt elviselni a kellemességet, mint esztétikai kategóriát az öngúny vagy a teljesen gátlástalan önfeledtség átszínezte legalább, s ócskaságával abszolút hiteles volt. Sőt, a megszokás folyományaként – már szinte a mazochizmusunkat is feledve vagy csak azon túljárva – örülhettünk egy-egy méretesebb és improvizációszámba menő vizuális baromságnak is.

Ám az új, valami vidékies gazdagságot képviselni igyekvő téruniformisokban sajátos időtlenség, bombasztikus kortalanság uralkodik. Az örök ideiglenesre, az efemerre megformáltnak látszó anyag rakódott ugyan, mely ráadásul többnyire valódi is, ám a fák, rezek, üvegek és plüssök mindig rosszul illeszkednek a térhez és persze egymáshoz meg a funkcióhoz. (Egy viszonylag új, váci utcai presszóban egy századfordulós kávéház ideálképe keveredik a restiével; a szélfogó földszintes liftházként működik, az íves ablaknyílásokat jó drágán elfedték, a rézből vert feliratokat tucatnyi betűtípusból rótták össze, és így tovább.)

A snasszra, mint valami adut, a bóvlit csapták rá.

A csattanás mostanában talán nem is a kocsmákban, presszókban és a gőgösködő vendéglőkben meg az elképesztően proccoló új, zártkörűsködő, de a fényes-tarka mackóruhát is elnéző klubokban visszhangzóit igazán, hanem egy, ha nem is Harrods méretű és értékű, de semmiképpen sem jelentéktelen áruházban.

Nem tudom, Nagykovácsy Milenkó, magyar királyi kereskedelmi főtanácsos visszakérné-e boltját, a Kossuth Lajos utca valaha volt gyöngyszemét, anyám szerint a háború előtti Pest egyik legjobb konfekciós ruhaházát, amúgy a magyar art deco építészet egyik legkomolyabb értékét.

Mindenesetre, a döntés előtt, a helyszíni szemle után megnyaklott gerincét kellene kúrálnia, majd kiadós hányingerével barátkoznia. Az áruház új-régi függőleges reklámja ugyanis, az összes tipográfiai és optikai szabálynak fittyet hányva, alulról fölfelé és vízszintes olvasatot követelő tördelésben közli a fenntartó és birtokló – s nem a fenntartott és birtokolt – firma nevét, mely üdvös politikai buzgalommal takarja el a korábbit, a mára biztos valóban kínosan rosszul csengőt: az Úttörőét.

Nagykovácsy Milenkó szervezetét persze nem a számára valószínűleg semmilyen kellemes emlékkel sem szolgáló név hiányolása támadná meg, s annak az otrombaságnak is csak a minőségén akadna fenn, amivel a gyors kezű dekoratőrök jól-rosszul lefedték a neongyermeket, aki labdáját évtizedeken keresztül minden politikai, világnézeti, múltinterpretálási és jövőértelmezési szándéktól és irányultságtól mentesen dobálgatta, rendületlenül. Talán az sem zaklatná föl mértéktelenül, hogy miközben az átnevezésre, pontosabban a névvesztésre futotta a pénzből, az eresz alatti jókora vakolathiánnyal senki sem törődik.

Attól azonban nyilván kiborulna, amit a kirakatokban látna, de főként bent az épületben tapasztalna.

S most nem túlságosan eredeti fordulat következik: ülök ugyanis a gép előtt, újra és újra elolvasom azt, ami Nagykovácsy Milenkó sanyarú jövőjét illeti a múltban, vagy szomorú múltját érinti a jövőben, s rájövök, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel. Nem érdekel, hogy mit kérne és mit kapna vissza, ahogy az sem, miszerint a volt Úttörő Áruház elegáns enteriőrjét teljesen tönkretették, mert nemcsak azt a dobálózós gyereket fedték le kint az utcán, de otrombán eltakarták a szellemes belsőtér összes fontos elemét, mert az óriásbazárban követhetetlenné váltak, pontosabban megszűntek az irányok (és az arányok is, nem épp a vicc kedvéért) az egyes részek, osztályok között, mert esztrádot építettek a teknősbékás-aranyhalas, kerámiatérképes szökőkút fölé, hogy azon fényes, amerikai, gorillás és szívecskés luftballonok között üldögélhessen egy a legkevésbé sem csillogó külsejű férfi, csukott szemmel. (Az már csak vicc és hab a tortán, miszerint az art decóba a szocreál, persze csak az Úttörő esetében, egész harmonikusan és stiláris fájdalom nélkül volt képes belesimulni vagy – politikusabban fogalmazva – helyet foglalni. Korunk poszt-snassza képtelen erre: erőszakosan rátelepszik befogadójára, s ahol ezt nem teheti, ott szétveri a héjat.)

Mindez nemcsak azért hagy hidegen, mert az egész Milenkó-ügy zsurnálfikció, vagy mert nem sajnálnám a repülőket a körfolyosók közül, vagy mert nem idegesítene az, hogy minden úgy néz ki, mintha csak azokat az árusokat engedték volna oda be hitvány holmijaikkal, akik valami nagyközségi búcsúból rekedtek kinn bárcájukat vesztve.

De nem érdekel a dolog, mert nem érdekelhet. Nincs ugyanis javaslatom, s nem is lehet.

Mert végtére ki mondja, mondhatja meg, mi a bóvli, mi a szemét? S hogy meddig terjed a szemétség? Vagy hogy kié a szemét, ha esetleg tényleg az? Kik és hova, kiknek vigyék? Kik engedték ide egyáltalán? És milyen színű volt akkor, s milyen most? Válaszok nélkül pedig nincsen megoldás.

Nem marad más: be kell csuknunk a szemünket, s akkor nincs bóvli. S ha csöndben is maradunk, még kevésbé lesz. Lezárt nyílásokkal is kotorászhatunk az önkiszolgáló pultok között, bajunk nem eshet: valaki csak elcsíp. S mindenütt ugyanígy, majd Nagykovácsy Milenkó is megtanulja.

• Kultúra