Majtényi György 2014. november 6.

Nyomtatóbarát változat

„Ez a könyv felér egy seggberúgással.” – a Good Will Hunting egyik jelenetében az egyik szereplő ezekkel a szavakkal ajánlja beszélgetőtársának Az Egyesült Államok népi történelmét.¹ (S ne csupán a történeti/fordítói hűség miatt maradjunk most az eredeti kifejezésnél, a „fejbekólintás” ugyanis nem adja vissza híven a szóban forgó könyv/jelenség hatását!) A történethez tartozik, hogy Matt Damon Brooklynban nőtt fel a kötet szerzője, Howard Zinn szomszédjaként. Zinn a színész-forgatókönyvíró gesztusát utóbb annak tudta be – a rá oly jellemző iróniával –, hogy így hálálta meg a süteményeket, amelyeket gyermekkorában náluk evett.² A könyv népszerűségét jellemzi, hogy még a Maffiózók (Sopranos) és a Simpson család című sorozatban is látható volt, a Maffiózókban például Tony – a maffiavezér – fia, A. J. kezében. A. J. olvasgatta tehát a könyvet (iskolai olvasmányként), akinek karaktere apjáéhoz hasonlóan korántsem a bibliofil entellektüelek alakját mintázza.³ Mások mellett, Oliver Stone is nagy híve volt a kötetnek, ennek hatására Amerika elhallgatott történelme címmel sorozatot rendezett⁴, sőt Bruce Springsteen Nebraska című nagylemezét is részben ez ihlette.⁵

Ám nemcsak neves színészek, rendezők, rockerek forgatták Az Egyesült Államok népi törnelmét, hanem a jelek szerint maga A NÉP is. (A kiadó több mint kétmillió példányt adott el belőle.) Miért hatott ez a könyv a reveláció erejével, még pontosabban tehát úgy, mint egy jókora seggberúgás? (Először váratlanult akartam írni, de váratlannak a hatását mégse nevezzük, még a jelentős visszhang ellenére se. Mert mikor vesz az ember kezébe váratlanul könyvet? 1 Amikor nyáron kölcsönkap egy lakást, épp sok ideje van, és a könyv a wc mellett hever, 2. Amikor a fogorvosi váróban retteg, X Soha. – Én az x-re szavazok.)

Számos oka lehet a kötet népszerűségének, de a legfőbb talán, hogy e vaskos, forrásszövegekkel megtüzdelt munka tudós történész szerzője egy sor szabályt fel/seggberúgott a mű írásakor, meg már előtte és később utána is. Kifejezetten allergiás volt például az objektivitás pite nevű készítményre (erről még részletesebben írok), és soha nem is fogyasztotta azt (nyilván a gyermek Matt Damont sem ezzel kínálta).⁶ Műveiben saját szempontjait soha nem rejtette véka alá. Így tett Zinn, és mért ne tehetnénk így mi is? (…)

Kedves szaktársak, tanuljunk tőle! Éljen a galaktikus történész-ego, a historikus-hiperszubjektivitás!

Az objektivitás pitéről

Elöljáróban: azt tudni kell, hogy az objektivitás pite nem mákos, nem túrós, hanem meghatározhatatlan (azaz semleges) íz- és ízlésvilágú.

Magyarországon a történészekről általában olyan kép él a közvéleményben, már ha valamilyen kép él egyáltalán, hogy hűvös könyvtárszobák mélyén írják vaskos köteteiket, ők azok az öltönyös, nyakkendős szakemberek, akik a tévéműsorokban a legunalmasabban – természetesen akadémikus tárgyilagossággal – tudnak nyilatkozni vagy a „tények” felett vitatkozni (tisztelet a kivétel/ek/nek, ill. a tévénézőknek). A tények alapján értékelnek, ítélnek, és osztályoznak. Ezek az objektivitás látszatával folyó viták, az egymással szembeállított tények és értelmezések azonban gyakran éppen a történészek tárgyilagosságáról bizonytalanítanak el („Egyértelmű tény”, „Nem lehet elhallgatni ugyanakkor azt a körülményt sem...”, a „Vitatkozni lehet Dr. X. Y. professzor azon állításával” kezdetű és típusú érvelések).

Képzelt beszélgetés a tévé előtt: Pistike: – Apu, mégis, hogyan ilyen tárgyilagosak ezek a bácsik (!- és hol vannak a nénik?, tehetnéd hozzá, Pistike – a szerző), ha egymásnak is ellentmondanak? István: – Nem tudom kisfiam, menjél inkább játszani!

A vitatkozó, szembenálló felek tehát egyaránt őrzik a tárgyilagosság látszatát. Ami az eladhatóság, a brand fenntartása szempontjából semmiképpen sem előnytelen. Nyilván azt éri meg elolvasni vagy meghallgatni, aminek, akinek hinni lehet. (Mű)Kereskedelmi szempontból például állítólag minden festménynek jót tesz, ha van rajta piros, a történetírásnak meg, ha tárgyilagos. (Először soha nem a brand termékeit kell eladni, hanem magát a brandet!)

Az objektivitás kicsit olyan is ma, mint a rongyolodásig őrzött babatakaró. Érzelmi okokból sem eldobható. (– Fiuk, ne dobjátok ki a kukába, mer’ már a nagymama is ezzel takarta be a Jenőt!) Bár a családban, a honi történetírás legtöbb műhelyében még ma is fétistárgynak számít, lehet azért tudni, hogy másoknak nem feltétlenül az – és már régóta nem. (Ez bizony piteous!)

A századforduló óta például az Egyesült Államok historiográfiájában a történészi objektivitás eszméje többször is radikálisan megkérdőjeleződött. A hatvanas évek óta a viták pedig már sokkal inkább a szubjektív – sokszor hangsúlyozottan politikai – szempontok megválasztásának, megvallásának és képviselésének a lehetőségéről szólnak.⁷ Ezt sokféleképpen lehet megtenni, és kétségkívül az amerikai historiográfiai ’brand’ egyik legszínesebb 20. századi egyénisége s talán a legtermékenyebb szerzője, Howard Zinn volt. Őmiatta hagyom is most kihűlni ezt a számítógépen felmelegített objektivitás izét.

(Még néhány megjegyzés: - Mielőtt beteszi a sütőbe, a csomagolás alján mindig ellenőrizze a mirelit pite fogaszthatóságát! Ez a fett feketével jelzett dátumból derül ki. Vigyázat a termék glutént és nyomokban szteroidokat tartalmaz!)

A brooklyni történész

Nemcsak a brooklyni hipszter szókapcsolatnak van értelme, hanem – felteszem – ennek is: brooklyni történész. Miért is ne volna fontos egy történész számára is, hogy honnan érkezett, vagy nekem, mondjuk, életműve ismertetésekor az élettörténete? (Howard magiszter például mindig hangsúlyozta a kötődéseit.)

Howard Zinn 1922 augusztusában New York Brooklyn negyedében született emigráns zsidó szülők gyermekeként. A második világháború alatt a légierő katonájaként szolgált, a 490. bombázó alakulat tagjaként, amely Berlint, cseh és szlovák területeket, valamint Magyarországot támadta. A háború után a New York-i egyetemen szerzett BA diplomát (1951-ben), a Columbia egyetemen pedig előbb mester (1952), majd PhD fokozatot történelemből (utóbbi a politológia minorral elegyítve). 1956-tól 1963-ig a Spellman College-ban Atlantában oktatott történelmet (a hallgatói mind afrikai amerikai nők voltak).⁸ Az itt töltött évek meghatározóak voltak számára. Éppen politikai radikalizmusa miatt kellett elhagynia az intézményt (ekkoriban Mao nézeteivel rokonszenvezett). 1964-től fogva a Bostoni Egyetem politikatudományi tanszékén oktatott 1988-ig, amikor nyugdíjba ment. (Az akadémiai pozíciók sohasem érdekelték Zinnt, nem mintha sűrűn dobálták volna felé ezeket.)⁹

Ettől fogva járta az államokat, és népszerűsítette radikális történelemszemléletét. Éppen úton volt akkor is, amikor 2010. január 27-én Californiában Santa Monicában leállt a szíve.
Noam Chomsky megrendülten búcsúzott tőle, ebből idézek röviden: „Élete mindig szorosan egybefonódott írásaival, számtalan beszédével és interjújával. Önzetlenül az ismeretlen emberek felszabadításának szentelte azt, akik előídézték a nagy pillanatokat [értsd: a történelem nagy pillanatait – a szerző]. Ez akkor is igaz volt, amikor ipari munkás volt vagy munkás(párti) akivista, és ötven évvel ezelőtt is, amikor a Spellman College-ban tanított Atlantában, Georgiában, a fekete főiskolán (…)”¹⁰ Így zárta végül a sorait erős meghatódottsággal, amely különben sem rá, sem hősünkre nem jellemző: „Howard Zinn élete felejthetetlen példa, amely bizonyosan maradandóan meghatározza azt, hogyan értsük a történelmet és hogyan éljünk tisztes és becsületes életet.” (Ez nekem így túl patetikus, de amúgy meg tényleg.)(!)

„Mit akar ez az egy ember? / Mindig ez az egy ember! / Mit nem kér és mit nem mer! / Azt hiszi ez az egy ember, / Megbírhat egy ezreddel? / Nekimegy fejjel a falnak. (…) Mindig ez az egy ember! / Mit akar ez az egy ember? / Bámul utána fegyverrel / Ninive, Ninive, / Király, király, biztos”¹¹ (Ezt meg csak úgy idemásoltam, mert eszembe jutott. ®Vas István)

Közéleti történészember, avagy a nyilvánosság választása/akarása

Howard Zinn politikai nézetei széles körben ismertek (voltak); az 1940-es évek végén az Amerikai Munkáspárt (American Labor Party, ALP) brooklyni csoportjának egyik vezetője, alelnöke volt, tagja lehetett továbbá a kommunista pártnak is (Communist Party USA /CPUSA/) – feltehetően 1948-tól 1953-ig, 1956-ban már bizonyosan nem.¹² Az FBI még 1949-ben vizsgálatot indított ellene, mivel részt vett az ALP munkájában és – információik szerint – kommunista párttag volt. Nemcsak a hivatal, hanem Zinn aktivitását is jellemzi, hogy 423 oldalas akta született róla.¹³ Szerepelt a neve továbbá az FBI ún. „Biztonsági” (Security) és „Kommunista Jegyzékében” (Commmunist Index) is; az állam ugyanis úgy ítélte meg, hogy Howard Zinn tevékenysége, munkássága fokozott nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Az FBI, még akkor is vizsgálódott, amikor 1974-ben Zinn – Daniel Berrigannal – Észak-Vietnamba utazott, hogy helyszíni tudósításokkal leleplezze a háború igazságtalanságát (ennek az évnek a végén zárták le végül megfigyelésének az aktáját). Kilencszer tartóztatták le az amerikai hatóságok, többnyire különböző tiltakozásokon, tüntetéseken.

Mindezzel azonban keveset mondunk el Howard Zinn erkölcsi megalapozottságú történelemszemléletéről és ettől kétségkívül elválaszthatatlan politikai nézeteitől. Visszaemlékezése szerint fiatalkorában erősen hatott rá Marx és Engels Kommunista kiáltványa, Steinbeck művei és Upton Sinclair Mocsár című regénye¹⁴, amely a Chicagoban éhbérért dolgozó, rozoga bodékban élő, sokszor faji előítéletektől sújtott emberek mindennapjait jelenítette meg. Nyilván megérintette Brooklyn társadalmának korabeli világa is. Howard Zinn a történetírásban az elnyomottak, kirekesztettek érdekeit és az ő történelmüket kívánta képviselni, azaz elsősorban a faji előítéletektől is sújtott szegényekét. Történészhősünk egész életében harcolt az elnyomó faji állam képzete/eszméje ellen. Az Egyesült Államok mindenkori kormányát erőszakos terrorista hatalomnak tekintette. Nemcsak a Reagan- vagy a Bush-kormányzatokkal szemben volt erősen kritikus, hanem Clinton (és végül Obama) elnökségével szemben is (igaz, másképp, mert azért mást gondolt róluk). Előbbieket erősebben ostorozta, utóbbiakat lehelletnyivel gyengé(de)bben.¹⁵

Egyik legszellemesebb műve, Marx a Sohoban című színdarabja. A történetben Karl Marx (nekünk ’89-ig csak Marx Károly, most leginkább Karl Marx szobor) felébred a Sohoban (de nem a londoniban, hanem New Yorkban), és körülnéz. Röviden összefoglalva az események – még pontosabban, a monodrámában megfogalmazódó személyes tapasztalatok – lényegét: szegény Marx bácsi csak úgy kapkodta (volna) a fejét.¹⁶ (Tényleg, szeretné-e Marx Károly – vagy Engels Frigyes – a mai állami elnyomást, mondjuk, a tiszalöki közmunkaprogramot? 1 – igen, 2 – nem, x – a lóf.szt szeretné. Én ezúttal is az x-re hajlanék.)

A seggberugás radikális változata

Howard Zinn-nek több mint húsz könyve jelent meg, de legismertebb munkája a már idézett, Egyesült Államok népi történelme, amelyet 1980-ban publikált először (majd ahogy haladt az idő előre, ő meg újra és újra dühös lett az államra és a nemzetre, többször is kiegészített). Az 1995-ös kiadás előszavában Howard Zinn így írt a munka céljáról: „azt akartam, hogy az én történetírásom, az én történelemoktatásom a társadalmi küzdelem része legyen”.¹⁷ (Röviden: a mű elérte célját. A kíváncsibb olvasónak, meg mindenkinek, aki esetleg az írásomat továbbolvassa, ezt – vagyis a hogyant – mindjárt részletezem. Következzék tehát hosszabban is:) Művében Howard Zinn, amerikai történész az Egyesült Államokat rasszista, imperialista, szexista államként ábrázolja. A nemzet történelmét pedig a kisebbségi csoportok, többnyire a történelem áldozatainak a szemével láttatja: indiánok, rabszolgák, nők, afrikai-amerikaiak, kizsákmányolt munkások az ő történelemkönyvének a hősei. „Nincs még egy olyan ország a világtörténelemben, ahol a rasszizmus ennyire hosszú ideje olyan fontos tényező lenne, mint az Egyesült Államok.”¹⁸ – szögezi le rögtön a könyv elején. (Ez persze így /nem/ igaz. Ami nekem /mégis/ tetszik a kötetben, és amiért lelkesen ajánlom, az nem más, mint maga a stílus – de erről még később írok –, valamint az érzékenység a kisebbségi közösségek jelenlegi és valahavolt szempontjai, sokféle igazságai iránt, és „szép” magyar szóval: az érzékenyítés. A könyv sikeréből ítélve, Howard Zinn – alsó hangon is – többszázezer baseball- és amerikai futball-szurkoló heves lelkületét, érzékenységét formálhatta, s hogy politikailag korrekt legyen a mondat: a bélyeg- meg a könyvgyűjtőkét ugyancsak.)

Kolumbusz és a többi felfedező Zinn szerint anyagi érdekek által hajtva érkezett Amerikába, és Észak-Amerika elfoglalása, az indiánok kiírtása, a hódítók brutalitása mögött jórészt gazdasági célok álltak. A hódítók zúzták szét az indián társadalmak szinte idilli harmóniáját. Zinn szigora nem enyhül akkor sem, amikor az amerikai történelem nagy pillanatairól ír. A Függetlenségi nyilatkozat szerinte elsősorban nem jogok biztosításáról szólt, hanem eszköz volt arra, hogy az angol uralkodó hatalmát úgy utasítsák el, hogy azzal újfent a gazdagok, hatalmasok járjanak jól. A benne foglalt jogok pedig kizárólag a „fehér férfiak” szabadságát és boldogságát voltak hívatottak biztosítni.¹⁹ Hasonlóan vélekedik az alkotmányosság történetéről is. (A drága mester sokszor elnézte a házszámot, és ilyenkor ugyanolyan hangosan, de rossz ajtón dörömbölt!) Mintegy mellékesen megemlíti: sokan sokáig azt gondolták, hogy az 1787-es alkotmányt jószándékú bölcs emberek alkották meg annak érdekében, hogy megteremtsék a demokrácia és az egyenlőség jogi kereteit.²⁰ Zinn az alkotmányozó atyákat azonban – Charles Beard nyomán²¹ – többnyire önző kizsákmányolókként láttatja. Nem mulasztja el egy-egy adattal érzékelteni Benjamin Franklin, Alexander Hamilton vagy George Washington vagyoni viszonyait, és megemlékezik James Hamilton rabszolga ültetvényeiről is.²² Végül leírja, hogy kik azok, kb. a lakoság fele (ki lehet találni, hogy kikről van szó: 1. a baseball-szurkolók, 2. a sörivók, X – a nők), akiket nem említett a Függetlenségi Nyilatkozat vagy az Alkotmány, és akik láthatatlanok maradtak az új politikai demokráciában is.²³

Amilyen szigorú szerzőnk az Egyesült Államok mindenkori politikai rendszerével és annak mindenkori kormányzatával, éppoly elnézőnek és megértőnek mutatkozik más rezsimekkel szemben. Nem marxistaként igen nehéz Zinn logikáját elfogadni (nekem például), helyenként követni is. Meglehetősen megengedően értekezik például a nicaraguai szandinistákról.²⁴ Azt ecseteli, hogy a „népszerű szandinista mozgalom” az Egyesült Államok által támogatott Somosa család hatalmát törte meg.²⁵ A Kínában a forradalmat vezető kommunista mozgalomnak szerinte hatalmas tömegtámogatása volt.²⁶ Fidel Castro rendszerét ismertetve azt hangsúlyozza, hogy a kubai vezető új oktatási, lakhatási rendszert alakított ki, és földet osztott a szegényeknek, miközben állama elkobozta az amerikai nagyvállalatok földterületeit (és nem a terrort). Az 1961-es disznóöbölbeli ütközet kapcsán pedig arról ír, hogy az volt az amerikai állam és a CIA célja, hogy általános felkelést robbantsanak ki Castro ellen, aki népszerű rezsimet épített ki Kubában.²⁷

(A gondolkodását elborító vörös felhők sajna időnként átláthatatlan sötétvörös köddé tömbösültek. Persze, a történetiség jegyében itt meg kell jegyezni, hogy mást jelentett Nyugaton kommunistának lenni, mint Keleten, és ezekről a rendszerekről kevesebbet lehetett tudni akkor, mint ma, a kölcsönös elzártság miatt, ám ez akkora közhely, hogy azonnal viszi a bankot. De Howard mester védelmében azért mégiscsak ideírtam.)

Azon már nem is csodálkozhatunk, hogy Amerika áldozatos harcát a nácizmus ellen is csak olyan álcának tartja, amely valójában az USA hatalmi, gazdasági harcát leplezte el. A nyitott kapuk politikáját szintén az amerikai szupremációs törekvések megnyilvánulásaként értelmezi: „azt jelentette, hogy az Egyesült Államok ki akarta túrni Angliát, hogy befurakodjék a helyére.”²⁸ (Nesztek amerikaiak!)

A kötet legjobb részei azok, amelyek a kisebbségi csopotok szempontjából mutatják meg az amerikai történelmet – ne fukarkodjunk a jelzőkkel –, Kolumbusz partraszállásának – már idézett – leírása például zseniális. Ebből idemásolok egy rövid részletet: „Kolumbusz és követői nem lakatlan vadonba érkeztek, hanem olyan világba, amely helyenként éppoly sűrűn lakott volt, mint Európa, ahol gazdag kultúra virágzott, ahol az emberi kapcsolatok sokkal egalitáriusabbak voltak, mint Európában, és ahol a férfiak, nők, gyermekek és a természet közötti viszony szebben alakult, mint talán bárhol máshol a világon.”²⁹ Ezzel az idillikus képpel indul az a fejezet, amely érzékletesen elmeséli, hogy az európai hódítás, pontosabban az európaiak fundamentalizmusa és agresszív kultúrája hogyan tiporta el az indián civilizációk szép, ámbár törékeny világát.

Howard Zinn a kötetben nagyon sok forrást citál, szinte minden oldalon legalább egyet, olykor többet is. (Ezek, érdekes módon, valahogy mindig az igazát erősítik. Szubjektivitás pite… – Howard, hányszor mondta édesanyád, hogy nem kell szeretni, de legalább egyszer kóstold meg azt a fránya objektivitás sütit!). Örömmel idézi fel például, hogy amikor Bush elnök 1991-ben megtámadta Irakot Kuvait megszállása miatt, egy oregoni amerikai indián „keserű, ironikus nyílt levelet” intézett hozzá: „Kedves Bush elnök. Kérjük, nyújtson segítséget kis nemzetünk megszállás alóli felszabadításában. Ez az idegen erő elfoglalta földjeinket, hogy eltulajdonítsa tőlünk gazdag természeti forrásainkat. Biológiai hadviselést és megtévesztést alkalmaztak, legyilkolva idősek, gyerekek és nők ezreit. Amint eltiporták országunkat, eltávolították vezetőinket, a mi saját kormányzatunk embereit, és helyükre az ő saját kormányzati rendszerüket állították, amely még ma is – sokféle módon – ellenőrzi a mi mindennapi életünket. Az ön szavaival egyetlen kis nemzet elfoglalása és eltiprása is … túl sok. Üdvözlettel, egy amerikai indián.”³⁰

A kötet harcos kiállását jellemzi (a kisebbségek jogaiért), hogy az utószó végén Zinn Shelley következő sorait idézi: „Ébredj már, mint oroszlánok / roppant hada, rázd le láncod, / mint a harmatot, amely / az alvókat lepi el - / túlerődnek győzni kell!”³¹ (A versszakot állítólag New york-i munkásnők is skandálták egyik tüntetésükön a 20. század kezdetén.)(!)

Mindez kicsit valami olyasmi, mintha megpróbálnánk a magyar honfoglalók dicsőséges kalandozó hadjáratait a megbecstelenített germán asszonyok vagy a lenyilazott keresztény szerzetesek, illetve Trianon igazságosságát kizárólag a korábban elnyomott románok vagy a szlovákok szempontjából megítélni. És az ebből leszűrt tapasztalatokat beépítenénk a nemzeti történelem oktatásába. Jujj, és ezerszer ajjajj. Na, és most akkor gondoljunk bele abba, hogy ez ott és akkor az amerikai fundamentalisták szemében nemcsak egyszerűen egy seggberugással ért fel, hanem még a seggberugásnál is nagyobb bűnnek számított. Súlyos dodonai és szodomai átkokat szórtak ezért a szegény történészember fejére. Ennek ellenére – vagy emiatt is -, mint már érzékeltettem volt, a könyv több évtizeden át hasított a népszerűségi és eladási listákon. A kötetet ma is széles körben használják a középiskolai és a felsőoktatásban (igaz, többnyire kiegészítő tananyagként).³²

Nem arról van szó, hogy az amerikaiak szeretnek olvasni szeretett államuk és nemzetük tökéletlenségéről, vagy, hogy Zinn munkáját kizárólag kisebbségiek forgatták volna. A történelem tankönyvek többsége unalmas (volt), Howard Zinné pedig érdekes és – ezt most tagoltan írom – szel-le-mes. (Kedves magyar könyvtárosok, az egyszempontú, és ezért fájdalmasan szomorú Erdély- vagy Trianon-történelmeket, tegyétek a sírás-rívás-polcon Wass Albert mellé. Elcsatolt havas bércek, porló sziklák, a Kárpátokban bús barna szemmel legelésző őzikék… Legyen ez a katalógusokban az 1920-2010.06.04.tria.a-zs tétel! Szerintem.)

(Alighanem ránk férne már egy seggberugás…) Magyarországi történészek, harcra fel a faji állam ellen! Nemzeti történelem helyett népi történelemkönyveket!

A megerőszakolt nyelv felszabadítása

Howard Zinn műveinek egyik lényegi eleme, és sikerének titka, sajátos humora, másik pedig – elméleti képzettsége ellenére – közérthető, az élőbeszédhez erősen közelített stílusa.

Mivel ez történelmi esszé (végülis), a fenti alcímbe nem mertem beleírni (érzelmi telítettsége okán) a ’kegyetlenül’ jelzőt. Mindenesetre most Zinn munkásságának az apropóján néhány (sokakat durván, másokat indokolatlanul sértő) általánosításra ragadtatom magam.

Az objektivitás pite drogszerű fogyasztása sajnos radikális hatással bír(t) itthon a történészek nyelvhasználatára (és egészségi állapotára). Szerintem.

Átvéve (kicsit még inkább) Zinn személyes(kedő) stílusát: kedves magyar történésztársak, idefigyeljetek! És most a közös nyelv képviseletében tényleg mindenkihez szólnék, mert úgysem hallgat meg, olvas el senki sem: –„Csángó breakesek, szevasztok!, székely deszkások, szevasztok!, vajdasági falfirkászok, szevasztok!, felvidéki zsiványok, szevasztok!”³³ (® Belga), és roma rapperek, feminista finnugristák – ha vagytok, szevasztok! stb. (Itt most nem is igen feszegetném a magyar történészpopuláción belül a romák és a nők arányát. Mert volna, s alig van miről beszélni.) Az objektivitásra való törekvés nem azonos a tudományossággal; és a nyíltság, a személyesség pedig nem azonos a tudománytalansággal! (Az írásjelek közül nyugodtan használni lehet a felkiáltójelet is, nemcsak mindig a pontot, meg néha a kérdőjelet!)

„Azt gondoljuk”, „azt állíthatjuk”, „kijelenthetjük”, „hangsúlyozhatjuk”, „mondhatnók” stb. – Az ilyen típusú mondatkezdéseknek, tényleg, mi értelme van? A többes szám első személy használata ebben a formában – amikor persze nem valamilyen kollektív alanyt fejez ki, hanem az objektív tárgyilagosság stilisztikai eszköze – olyan avítt és értelmetlen, hogy ennek miértjét nincs is kedvem részletezni (lásd fentebb, az objektivitás pitéről írottakat).

A magyar történelmi diskurzus azért mindig indirekt, mert a legkevésbé sem tud/mer nyílt és személyes lenni. Emiatt nem is tárgyilagos (és nem pontos), mert képtelen arra, hogy közvetlenül a tárgyáról szóljon; általában az azzal kapcsolatos tudománypolitikai megfontolások irányítják. Ebből számos poétikai hátrány és esztétikai hiányosság fakad.

Először is, az ilyen munkát rossz olvasni, mert nem olvasóbarát: a legkevésbé sem szórakoztató, és még kevésbé izgalmas. Egyszóval: unalmas. A magyar történész (első főszabályként) sohasem lehet szellemes. Másodszor is, nem demokratikus, hanem rátarti és kioktató. Nem kíváncsi mások véleményére, különösen nem az olvasóéra, és ezért nem is hagy neki teret. A szerző látszólag sohasem túloz, sőt sokszor nem is értékel, és emiatt mégcsak vitatkozni sem tudsz/lehet vele. A magyar történész nem szépíró, és nem is akar az lenni. Meg nem is akart soha; már gyermekkorában is a békeszerződések (vagy a libertinusok) érdekelték. Amit ír, az vállaltan nem Kosztolányi-szöveg. (Érdekes, hogy Szekfű Gyulának például nagyon fontos és édes volt az anyanyelv – na, emiatt például lehet követni őt!) Nem használ metaforákat, mert még nem kedveli/próbálta/kóstolta őket, vagy ha igen, csak véletlenül; a poétikai alakzatok helyett a nagy történelmi alakokat kedveli. Kizárólag történészeket olvas (poéták helyett is).

Minden szubjektív! In vino nobis Veritas Intézet. – mea sola veritas –

(Uncle Howie Budapesten)

Howard Zinn feltámadott, és 2014-ben Budapestre jött (fikció! – ezt csak a politika- és a hadtörténészek kedvéért írom ide). Láthatóan kicsit rossz bőrben volt, amikor megérkezett, de ezt érthetőnek véltük az előzményekhez képest, ám szellemileg tökéletesen frissnek mutatkozott. A híres történészfickó körülnézett a városban, és boldogan elcsodálkozott, hogy milyen szépen újjáépült a város, amit annak idején, a háború alatt másokkal együtt ő bombázott le (valamilyen relatív történelmi igazság jegyében). Ellátogatott a Szabadság térre, majd a Kossuth-térre is. Ezt követően visszasietett a IX. kerületi Ipar utcában bérelt lakásába (siettében kisujjával még félrepöckölte az útjába álló kövér miniszterelnökségi államtitkárt; majd a kettes villamosról megmérte még egyszer a puccot és a nyomort), és dühösen tollat ragadott. Most épp a középiskolai egyentankönyvek alternatíváján dolgozik.

(…)

Zinn önéletrajzi könyvének utolsó, a remény lehetősége című fejezetében Alice Walker „Once” (Egyszer) című versciklusának egy darabját idézi.³⁴ A költemény egy fiatal fekete férfiről szól, aki egyszer áttörve a társadalmi korlátokat fehér strandra ment fürdeni meztelenül, és feltűnést keltett (nem ok nélkül). Ez a kép nemcsak költőiségében erős, hanem akár Zinn egész életművének is a mottója lehetne.³⁵

A történelem fegyver. Is. Lehet.

Az esszé címe egy radikális baloldali, az amerikai történelemről szóló weboldal elnevezésére utal (History is a Weapon), amely előszeretettel citálja Howard Zinn műveit: http://www.historyisaweapon.com/. A szerkesztők a honlapon – a kiadó tiltakozása ellenére is – hozzáférhetővé tették Zinn-nek Az Egyesült Államok népi történelme című, bestsellerré vált kötetét.

(Szak)irodalom, film, zene

A Simpson család, 1989- (Eredeti cím: The Simpsons, televíziós rajzfilmsorozat, rendező-producer: Matt Groening.)

Amerika elhallgatott történelme, 2012. (Eredeti cím: Untold History of the United States, tízrészes ismerettetjesztő film, rendező: Oliver Stone.)

Profit Motive and the Whispering Wind, 2007. (Ismeretterjesztő film, rendező: John Gianvito.)

Chomsky, Noam 2010: “Remembering Howard Zinn.” Resist Newsletter, March/April. http://www.chomsky.info/articles/201002--.htm
Beard, Charles A. 1939: An Economic Interpretation of the Constitution [of the United States] (1874 – 1948) (MacMillan edition, első kiadás: 1913)

Duberman, Martin 2012: Howard Zinn. A Life on the Left. (New York – London: The New Press)

Good Will Hunting, 1997. (Filmdráma, rendező: Gus Van Sant, főszereplő: Matt Damon, Ben Affleck, Robin Williams, forgatókönyvíró: Matt Damon és Ben Affleck.)

Joyce, David D. 2003: Howard Zinn. A Radical American Vision (Noam Chomsky előszavával). (Prometheus Books, New York)

Maffiózók, 1999–2007. (Eredeti cím: The Sopranos, televíziós sorozat, rendező-producer: David Chase.)

Marx, Karl – Engels, Friedrich 1976: A kommunista kiáltvány. (Budapest, Kossuth)

Novick, Peter 1988: That Noble Dream. The „Objectivity Question” and the American Historical Profession. (Cambridge: Cambridge University press, 1988)

Sinclair, Upton 1934: A mocsár. Fordította: Dr. Braun Soma. (Budapest, Nova Irodalmi Intézet) (Eredeti kiadás: The Jungle, 1906)

Springsteen,  Bruce 1982: Nebraska. (Nagylemez, Columbia Records)

Steinbeck, John 1986: Érik a gyümölcs. Fordította: Benedek Marcell. (Budapest, Európa) (Eredeti kiadás: The Grapes of Wrath, 1939)

The People Speak – Extended Edition – 2009 (DVD. Film. Rendező: Howard Zinn, Chris Moore, and Anthony Arnove) 

Zinn, Howard 1992/1993: „An Interview with Howard Zinn: Why Students Should Study History,” Rethinking Schools: An Urban Educational Journal 7/2. sz. (Winter, 1992/1993. http://www.jchshub.com/files/teacherFiles/1468/Zinn%20article%20for%20AP%20US%20summer%20reading5-7-2014-105256AM.pdf 8-14.)

Zinn, Howard 1994: You Can’t Be Neutral on a Moving Train. A Personal History of Our Times. (Boston, Beacon Press)

Zinn, Howard 1999: Marx in Soho. A Play on History (Cambridge, South End Press)

Zinn, Howard 2003: A People’s History of the United States, 1492 – Present. (Harper Collins Publishers, korábbi kiadások: 1980, 1995, 1998, 1999, későbbi kiadások: 2005, 2010)

Zinn, Howard – Arnove, Anthony 2014: Voices of a People’s History of the United States. (New York, Sevesn Stories Press, 10th Anniversary Edition, első kiadás: 2004)

Bigelow, Bill 2008: A People’s History for the Classroom. (Milwaukee, Wis. : Rethinking Schools)

Zinn, Howard – Konopacki, Mike – Buhle, Paul 2008: A People's History of American Empire. (New York, Metropolitan Books)

(A kép forrása: http://www.blogcitylights.com/wp-content/uploads/2014/08/howard-zinn-old-300x200.jpg)

• Könyvajánló

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges