Marossy Endre 2015. november 8.

Nyomtatóbarát változat

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc idei évfordulóján jelent meg Eörsi László könyve a pesterzsébeti fegyveres ellenállásról¹. Mint mindig, pesterzsébeti kutatásaiban is a levéltári forrásoknak biztosít elsőbbséget az események feltárásában. A tőle megszokott alapossággal és aprólékossággal nézte át a pesterzsébeti fegyveres ellenálláshoz köthető 18 per teljes anyagát és a legfontosabb helyi dokumentumokat.

Könyve elválaszthatatlan a 2014. évi évfordulóra kiadott soroksári kötetétől² alapvetően azért, mert 1956-ban a főváros jelenleg két kerülete egy kerületet alkotott, de azért is, mert a harcokban kiemelkedő fontosságú Jutadomb (a könyvben Juta-domb) nagyobb része közigazgatásilag Soroksárhoz tartozott és tartozik, következőleg kisebb része Pesterzsébethez, habár a soroksári kötetből átemelt térképen ez most sem tűnik fel: a Juta-domb felirat csak soroksári részt fed le. (10.old.) Ezt a soroksári könyvről írt recenzió már jelezte³. Miután az események bemutatása a mai kerületi beosztáshoz igazodik, aligha kerülhető el bizonyos részletek mindkét könyvben történő leírása, továbbá pesterzsébeti adatokkal történő kiegészítése.

A kötet első fele a pesterzsébeti fegyveres ellenállás történetét dolgozza fel. A forradalom és szabadságharc legfontosabb pesterzsébeti összecsapásainak (október 26, november 4) leírása Eörsi László soroksári kötetében már helyt kapott és azokra a már hivatkozott recenzió kitért, ezért ezúttal legfeljebb néhány megjegyzés indokolt.

Az október 26-i áldozatok (15.old.) közül Bencze József egészen biztosan nem volt felkelő, az utcán közlekedve véletlenül találta el egy tüzérségi vagy aknavető lövedék, ez okozta a halálát, Jandrasics János nevű nem volt az eltemetettek között, neve pesterzsébeti nyilvántartásban nem lelhető fel⁴.

A könyvhöz írt Előszó a hagyományos, a soroksári könyvben is közölt álláspontot tartja fent, állítva, hogy a jutadombi november 4-hez köthető harcokban tizenegy szovjet katona és öt ÁVH-s halt meg (7.old.) Hivatkozott soroksári recenziómban már jeleztem, hogy valójában 15 szovjet katona esett el. Eörsi László jelen könyve későbbi részében a soroksári kötetéhez és a hivatkozott előszóhoz mérten előbbre lép a térségben lelőtt szovjet katonák számára vonatkozó eszmecserénkben. (82.old. 385.lj.) Abban most már mindkettőnk véleménye egyezik, hogy nem a magyar hadbírósági ítéletben kőbe vésett törvényként elfogadott 11 fő, hanem ennél több szovjet katona esett el. A kutatást a pontosítás érdekében még folytatni kell.

A könyv gerincét képező történeti fejezet elsősorban a helyiekről, a pesterzsébeti felkelőkről, nemzetőrökről szól, akik közös főparancsnokság alatt, több nemzetőrségi csoportban tevékenykedtek Pesterzsébet különböző pontjain, elsősorban a központi részén. A szerző a korábbi könyveiben megszokott alapossággal írja meg a név szerint azonosíthatók tetteit.

Október 27-én a felkelők sorra foglalták el a kiegészítő parancsnokságot, a pártbizottságot, a tanácsházát, a rendőrkapitányságot. Hangsúlyt érdemel, hogy a sorozatos összecsapásoknak nem volt halálos áldozata. A középületeket védők nem lőttek a támadókra, a benyomuló felkelők nem követtek el atrocitásokat⁵.

A szerző véleménye szerint miután a forradalmi erők elfoglalták ezeket a fontos középületeket, szinte azonnal, valószínűleg elsőként a fővárosban Pesterzsébeten indult meg a politikai önszerveződés, és még ugyanezen napon, október 27-én a tanácsházán Várfalvi Lajos korábbi politikai fogoly vezetésével megalakult az Ideiglenes Nemzeti Tanács, ami két nappal később, 29-én megalakította Forradalmi Nemzeti Bizottságot. A bizottság október 30-án emlékirattal fordult Nagy Imre kormányfőhöz, részletesen ismertetve Pesterzsébet célkitűzéseit és követeléseit. (23. és köv. old.) Az emlékirat részletes ismertetése segít eloszlatni az 1956 célkitűzéseivel kapcsolatban még ma is tapasztalható félreértéseket, félremagyarázásokat.

A pesterzsébeti nemzetőrség vezetésével a kerületben jól ismert Oltványi Lászlót bízták meg, ő lett a kerületi főparancsnok. Oltványi nagyszerű szervezőnek bizonyult. ÁVH-sok, kommunisták nem kerülhettek be, volt politikai foglyok – mint maga Oltványi is – minden szinten mérvadó feladatot kaptak. A soroksári nemzetőrök a pesterzsébetiektől függetlenül tevékenykedtek, de az ő parancsnokuk is Oltványi László maradt, aki a soroksáriak közvetlen irányításával Oláh Ödönt bízta meg. Oltványi előírta, hogy nemzetőrségének parancsnoksága naponként üljön össze értékelésre.

Eörsi László a továbbiakban bemutatja a társ-fegyveres testületekkel megvalósult együttműködést is és a nemzetőr csoportok mindennapi tevékenységét is. Ezen belül érdekes a volt ÁVH-sok, közismert kommunisták felkeresése, bekísérése és kihallgatása. Eközben atrocitások is előfordultak. (39-41.old.)

A 47-es rendőrőrsön (Török Flóris utca 258.) alakult meg a legismertebb pesterzsébeti nemzetőr csoport, rendőrökből és civilekből. A szerző az eredetileg 30 fővel felállított csoport csaknem minden tagját azonosította. Közülük a nyomozati eljárás során ketten nyilatkoztak – egymástól függetlenül – arról, hogy miért léptek be a nemzetőrségbe? Bár fogságban nyilatkoztak, a tartalmat tekintve bizonyára valósan.

Gyergyói Ferenc volt rendőr: „Reméltem egy új rendszer kialakulását – Nagy Imre vezetésével –, kommunisták nélkül, amelyben magasabb életszintet érek el, másrészt az oroszok hagyják el az országot, hagyjanak bennünket szabadon élni. A 47. őrsi tevékenységemmel azt kívántam elérni, hogy az új rendőrségbe bejuthassak, mert ezt a szakmát nagyon szeretem.” (44.old.)

Vitok Ferenc szállítómunkás: „Azért fogtam fegyvert, hogy Rákosi és társainak ne sikerüljön újra a hatalmat megszerezni. Elgondolásom az volt, hogy marad a Nagy Imre-kormány és a követeléseket teljesíti.” (45.old.)

A jelentős pesterzsébeti nemzetőr csoportok közé tartozott a Tanácsháza pincéjében létrejött csoport. Feladataikat az épületben tevékenykedő Ideiglenes Nemzeti Tanács határozta meg. Az őrs vezetését Kálmán Béla honvéd hadnagy vette át. Rendet teremtett a jelentős hányadában roma civilek között, és megkezdte kiképzésüket. Itt kezdődött a pestlőrinci honi légvédelmi tüzérezred és a pesterzsébeti nemzetőrök fegyvertársi kapcsolata, ami november 4-én majd a Jutadombon teljesedik ki. A tanácsháza nemzetőrsége a közeli pestlőrinci Pf. 2960. ún. „honi” légvédelmi tüzérezredtől önként jelentkezőket kért és kapott. (49.old.) A csoport három tagja nyilatkozott a nyomozati eljárás során csatlakozásának céljáról. Sematikus mondataik közül kiemelhető Komjáti Sándoré. „Az volt a célom, hogy a karhatalmi alakulattal részt vegyek a rablások, fosztogatások megakadályozásában.” (U.ott.)

Erre valóban szükség volt. Markáns példát mutat be a szerző, amikor a XX. kerületi 13. sz. zálogház fiókvezetője is a tanácsháza fegyvereseitől kért és kapott támogatást, amikor a tömeg megrohamozta a zálogházat. Csak a megérkező nemzetőrök segítségével lehetett folytatni a munkát. A helyiséget még éjjel is őrizték. A fiókvezetőt, majd a tanács pénztárosát Kovács Kálmán járőrparancsnok kísérte fegyveres biztosítóként, amikor nagy összegekért kellett a bankba menniük. (50-51.old.)

Október 31-én Pesterzsébet dísztemetésen búcsúztatott 22 halottat, akiket akkor az előző napok hősi halottainak tekintettek. Erről mindössze egy bekezdést olvashatunk, aminek értelmezése nem könnyű. „A nemzetőrök az eligazítás után megkésve értek ki három teherautóval, addigra a koporsókat már elhelyezték a sírokban. A nagy tömeg miatt egyébként is nehezen tudták elfoglalni a helyüket. Kálmán Béla díszsortüzet írt elő, de ekkor felmerült, hogy a lövéseket a szovjetek esetleg félreértik. Kálmán hadnagy azonban ragaszkodott a katonai tiszteletadáshoz.” (52.old.) Az idézett részből nem egyértelmű, hogy Kálmán Béla nemzetőrei közül ki jutott be a temetésre? A könyvben csatolt fényképeken látunk fegyveres nemzetőröket a díszsírhely mellett (Toma Imre, 66.old., Pintér Jenő, Kávács – helyesen Kovács – Kálmán 67.old.), másfelől Kálmán Béla ítéletének indokolása szerint „kijelentette, hogy a temetőbe a tömegtől nem tudtak bemenni ”⁶. Ez a következtetés szerepel a könyv más részében, Kálmán Béla életrajzánál. (134.old.) Éppen ezért itt is helye lett volna egyértelmű állásfoglalásnak.

A kerület sorsára is veszélyes fordulatot hozott a Kiegészítő parancsnokság. Parancsnoka, Kiss Sándor százados október 29-én a Honvédelmi Minisztériumból utasítást kapott munkásosztagok (munkásmilíciák, munkásőrség) felállítására, amelyek lefegyverzik az „ellenforradalmárokat”, és részt vesznek a „munkáshatalom”, a „népi demokratikus ” rend megvédésében. A parancsot Halas Lajos ezredes, a Fővárosi Kiegészítő Parancsnokság vezetője továbbította, azzal, hogy a pártbizottságot, a SZOT-ot és egy-két egykori partizánt vonjanak be a szervezésbe. (56.old.) Ez az utasítás olyan helyzet veszélyét idézte elő a pesterzsébeti Kiegészítő parancsnokságon, mint ami a Köztársaság téri pártház ostromához vezetett, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az ottani szervezés megkezdése után, október 28-án adta hírül a Magyar Nemzet, hogy az előző nap feloszlatták az ÁVH-t, a Szabad Nép vezércikke pedig felvetette a felelősség kérdését azért, hogy a hazafias demonstrációt vér szennyezte be.⁷ Halas Lajos ezredes azonban ezt követően egy nappal később utasította Kiss századost a „munkásőrség” létrehozására, partizánok bevonásával, amikor az utasítás végrehajtása már nem állt összhangban a kormány céljaival. Ezért, ahogyan azt Eörsi László találóan fogalmazza meg, a vételezett fegyvereket nem a hamvába holt munkásőrség, hanem a gyorsan szerveződő nemzetőrség kapta. (56.old.)

A továbbiakban megismerjük a Tóth Ferenc által irányított Attila utcai nemzetőrség tevékenységét is. Egy mozzanatát szabadjon kiemelnünk. ÁVH-sok után kutatva sikertelen látogatást tettek a Felszabadulás téren, Pék Mártonnál is (58.old.) Több információt itt nem találunk, csak hivatkozást a 365.lj.-re, ami csupán Pék nevét és tanúvallomásának időpontját tartalmazza. A jelzet környezetében olvasható főszöveg szerint Pék Márton [ÁVH-s százados] rajta volt a november 4-én az esztergomi légvédelmi tüzérek által kilőtt teherautón (80.old.), ami a szovjet-magyar oszlopban haladt Csepel felől Soroksár felé. Ehhez a szövegrészhez azonban nem a 365., hanem a 364. lj. tartozik. Az ebben a jegyzetben idézett Kanczel Gyulán kívül maga Pék Márton is tett vallomást, ami szerint a teherautón csípőlövést kapott, lemászott a kocsiról és a nádasba menekült⁸. Az Attila utcai nemzetőrök akciójának ismertetésekor helye lett volna Pék Márton volt ÁVH-s százados bemutatásának, egyrészt annak alátámasztására, hogy a nemzetőrök két ízben is okkal keresték fel őt, másrészt azért, hogy bizonyítsa: az ÁVH feloszlatásának ellenére Pék Márton ekkor, november 3-án már a tököli szovjet laktanyában készülődött számos társával arra, hogy a törvényes magyar kormány ellen forduljon.

Külön fejezetben mutatja be Eörsi László a Magyar szó c., két számot megért pesterzsébeti újságot, ami a XX. kerületi népi tanács és a Forradalmi Ifjúság hivatalos lapja volt. Ennek széles körben ismert első, október 31-i száma tartalmazza Várfalvi Lajos vezércikkét, ami a nyilvánosság elé tárta a Nagy Imre miniszterelnökkel folytatott tárgyalást a Forradalmi Nemzeti Bizottságnak e kötetben korábban ismertetett emlékirata átadásakor. Várfalvi kiemelte: „Követeljük, hogy alakuljanak meg azonnal a hagyományos magyar politikai pártok, követeljük a titkos választást, az új nemzetgyűlést.Nagy Imre ez[eke]t [a] jogainkat elismerte, sőt kijelentette, hogy ő is ezt kívánja.” (60.old.) A másnapra kiírt kerületi választások célkitűzéseit a lap másik cikke ismertette. Ez félreérthetetlenül a korábbi pesterzsébeti dokumentumok nyomán halad: „Vigyáznunk kell, nehogy a vérrel megszerzett szabadságot kicsavarják a kezünkből: mindenkinek el kell tűnnie a közéletünkből, aki az elmúlt évek politikájában kompromittáltatta magát, de ez nem jelenti azt, hogy azokat válasszuk meg, akik a Horthy-rendszer kiszolgálói és társutasai voltak…. A munkástanácsokba csak olyan személyeket válasszunk be, akik mindig és következetesen harcoltak a nép ügyéért, az elnyomás hosszú évtizedeiben is.” (61.old.)

Sokkal kevésbé volt ismert a Magyar Szó második és egyben utolsó száma, ami november 3-án jelent meg. A kerületi Forradalmi Tanács VB Elnökének november 1-jei hirdetményét teljes terjedelmében olvashatjuk. (61-62.old.) Érdekes a fegyverviselésre vonatkozó részlet: „Elrendelem, hogy minden olyan pesterzsébeti lakos, aki lőfegyverrel rendelkezik, haladéktalanul jelentkezzen a Nemzetőrség parancsnokánál (Rendőrség) a szükséges fegyverviselési engedély kiállítása céljából, mert mindazon személyek, akik 1956. november 3-án déli 12 óra után szabályszerű fegyverviselési engedély nélkül tartanak maguknál lőfegyvert, tiltott fegyverviselés miatt azonnal eljárás alá lesznek vonva.

Természetesen a harcoló ifjúság és minden igaz magyar hazafi a fegyverviselési engedélyt meg fogja kapni – ezen rendelkezés éppen azért lett kiadva, hogy az egyes illetéktelen személyek kezéből legyen a fegyver elvéve.Fenti rendelkezés azonnal életbe lép, s azok megszegői ellen a törvény teljes szigorával járunk el.”

A november 4-én megkezdett szovjet intervenció legfontosabb, jegyzetekkel és képekkel kellőképpen alátámasztott részleteit a szerző átemelte a soroksári eseményeket bemutató kötetéből⁹, de kiegészítette a pesterzsébeti nemzetőr parancsnokság előkészületeinek részleteivel.(71-72.old.)

A november 4-én hajnalban elsőként jelentett, Soroksár felől Pestre nyomuló szovjet alakulat tíz harckocsiból állt (73.old. és 332.lj.), bár ugyanezen forrást idézve 2014-ben az adat még hat harckocsi. ¹⁰ A szerző által fellelt új elem, hogy az adatközlő Simon István százados a – megtorlások során kivégzett – Bartók Jánossal együtt motoron követte ezt a szovjet oszlopot a Corvin-közig. Hozzátesszük, hogy míg ott tűz alá vették a szovjet harckocsikat, korábban a Jutadombnál senki nem lőtt rájuk. Simon századosék bementek a HM-be, találkoztak Király Béla tábornok segédtisztjével, akit tájékoztattak. Állításuk szerint azt mondták nekik,” menjen, ki merre lát”. (73.old.) Simonék ekkor visszatértek Pesterzsébetre, ahol Oltványi László nemzetőr parancsnok tartott parancsnoki értekezletet. Itt a Budapestre támadó intervenciósok megállítását határozták el, tehát éppen ellentétes döntést hoztak, mint a nemzetőrség főparancsnoka illetve a honvédség elérhető elöljárói, akik nem vállalták el a szovjetek elleni harcot.

A nevezetes jutadombi összecsapásról, az 1956-os forradalom és szabadságharc folyamán a Magyar Néphadsereg és a vele együtt harcoló nemzetőrök, civil fegyveresek egyetlen győzelméről nem lehet elégszer írni. Eörsi László összefoglalta korábbi és legújabb kutatásait és e könyvének talán legmozgalmasabb fejezetét írta meg.

A jutadombi győztes összecsapást, majd az esztergomi légvédelmi tüzérek elvonulását követő további harcokat az eddigi szakirodalom az adatközlés erejéig ismertette. Eörsi László érdeme, hogy a november 4. utáni jutadombi illetve Pesterzsébet más területein tanúsított végsőkig elkeseredett fegyveres ellenállást részletesen feltárja. Tudomásom szerint elsőként ő közli Lobzov szovjet alezredes, budapesti helyőrség parancsnok összefoglaló jelentését a Határ úti, Nagykőrösi úti és kőbányai harcok november 4-8. közötti veszteségeiről. Ez 1959. július 2-án kelt, a folyamatban lévő magyar nyomozati eljáráshoz készült a mértékadó hadműveleti iratok alapján. Az összesítés szerint a fenti öt nap alatt 13 név szerint felsorolt és több más szovjet katona esett el ( 116-117.old.), tehát legalább annyi, esetleg több szovjet katona esett el, mint a Jutadombnál.

A jutadombi ellenállás befejezését Eörsi László november 7-ére vagy 8-ára teszi (82.old.), és nem tartja kellően bizonyítottnak, hogy nemzetőrök november 10-ig védték a Jutadombot. Erre a vitára a recenzens más keretek között szeretne visszatérni.

A könyvben megtaláljuk a név szerint ismert magyar szabadságharcosokat, hősi halottakat. Van, akinek a sírja fellelhető. A Nagykőrösi útról írja a szerző: „ Állítólag itt kapott 7-én halálos fejlövést a fegyvertelen Balogh Gábort segédmunkás.” (94.old.) A temetői kimutatás szerint hősi halálának időpontja 1956. november 7, eltemették november 16-án.¹¹ A jelenlegi temetői nyilvántartás fenntartja ezeket az adatokat. (210.old.) Balogh Gábor (1940-1956) a pesterzsébeti temető 9. parcellájában van eltemetve, családi sírboltban.¹²

Külön fejezet tárja fel a kommunista rendszer hívei elleni intézkedéseket. Ezek egy esetben végződtek tragédiával. November 4-én Láng Sándor nemzetőr intézkedés közben és ürügyén agyonlőtte Turner Kálmán párttitkárt. (97.old.) Láng disszidált. A kíséretében lévő, vétlen Micsinai Istvánt a megtorlások során kivégezték. Turner Kálmánt 1956. november 15-én a pesterzsébeti temetőben hantolták el, a régebbi temetői nyilvántartás a sír pontos megjelölését is tartalmazza¹³. A jelenlegi temetői nyilvántartásra ráírt utólagos bejegyzés szerint 1960.VI.18-án áthelyezték a Kerepesi temetőbe¹⁴. Turner Kálmán sírja itt látható, az 1956-os (volt BM ) körparcellájában¹⁵. Kellő magyarázatot¹⁶ igényel, mi indokolta Turner Kálmán ide temetését illetve sírkövének itt történő felállítását, egyedüli rendfokozat nélküli személyként? A Munkásmozgalmi Parcella már két éve fennállt! Például ide temették az 1956.október 26-án agyonlőtt csepeli tanácselnököt, Kalamár Józsefet.

A pesterzsébeti ellenállás sajátos eleme a pártház épületében létrehozott független rádióállomás volt, ilyennel a fővárosban más szabadságharcos-központ nem rendelkezett. A „Róka”-rádióadó működését mozgalmas fejezet mutatja be. A Forgószél-hadművelet első napján szólalt meg először, a forradalmi ifjúság rádiójaként. Drámaian közvetítette a kapott híreket, valamint segítséget kért a „szabad világ népeitől”. (99.old.) Valószínűleg november 9-én 22.15-kor szólalt meg utoljára.

A fejezet további része ismerteti a bomlás folyamatát, a vezetők egy részének külföldre menekülését. November 11-én a rendőrkapitányságon feloszlott a nemzetőrség, nem sokkal később a szovjetek elfoglalták az objektumot. (102.old.) Ezen a napon a többi nemzetőr osztag is szétszéledt. A fegyveres ellenállás ezzel – legutolsóként a fővárosban – a XX. kerületben is befejeződött. (103.old.)

A fegyveres harcokhoz kapcsolódó kép és fénykép anyag méltó az igényesen megírt fejezethez. Ezek között nagyon fontos, első közlés a kiskunmajsai honvéd alakulat parancsnokának, Kurai Károly hadnagynak két helyszínrajza. Összehasonlítva Gyergyói Ferenc ugyancsak itt közölt helyszínrajzával, hiányzik az állásfoglalás az eltéréseket illetve a rajzok pontosságát illetően. (104-105.old.)

A kötet második felét a szerzőtől megszokott, sokoldalú apparátus teszi ki. Bizonyára sok pesterzsébeti olvasó talál családtagot, ismerőst a 67, arcképpel ellátott életrajzból. Előző könyveihez hasonlóan Eörsi László a levéltári, perekkel összefüggő forrásokra alapozza ezeket, tehát nincs életrajz az ATRA-gyári illetve a kiskunhalasi lövészezreddel vívott harcok résztvevőiről.

Szomorúan tanulságos Gyergyói Ferenc életrajza. A 47. sz. rendőrőrs civil nemzetőreinek a parancsnoka harcba szállt az intervenciósokkal, ott volt a Jutadombon. A megtorlások során életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A börtönévek megtörték, börtönügynöknek szervezték be. Társai előtt lebukott. 1963-ban az amnesztiával szabadult. Felkereste egykori bajtársát, Ravasz Mihályt, nem sejtve, hogy ő már a III/3 ügynöke. Gyergyóit továbbra is informátorként alkalmazták. (130-131.old.) A leírtak alapján már nem meglepő, hogy pesterzsébeti sírjára – ami távol esik az 1956-os parcelláktól – a család nem írta ki a nevét¹⁷.

A Függelék további sokoldalú, gazdag adatbázist tartalmaz: a pesterzsébeti ellenállók névjegyzékét, a pesterzsébeti felkelők peradatait, a harcok áldozatainak adatait. (185-214-old.)

Eörsi László életművének újabb értékes kötetét nehéz letenni a kezünkből. Alaposan dokumentált, a pesterzsébeti harcokat mozgalmas fejezetekben ábrázoló, további munkákra serkentő könyvével gyarapodott nemcsak Pesterzsébet helytörténetírása, de 1956 történetírása is.

Jegyzetek

• Könyvajánló

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges