November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. „Soha többé, soha többé” – ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították.
Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azonban a napokban a tagkönyvszaggatók és a fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg!
Interjúnk 1982-ben készült, nem sokkal azután, hogy az írószövetség 1956. december 28-i taggyűlésének jegyzőkönyve szamizdatban hozzáférhetővé vált.
Az ő dilemmájuk így hangzik: lehet-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomás útján elérni; létrejöhet-e egy új világrend, ha létrehozásának eszközei csak technikailag különböznek a régi rend joggal utált és megvetett eszközeitől?
Lukács György
Haraszti Sándor életét, munkásságát, személyiségét jóformán alig ismerjük. Nem maradtak utána vaskos könyvek; művei – főképp cikkek, tanulmányok, irodalmi kritikák – a két háború közötti magyar baloldali folyóiratok, a Korunk, a 100%, a Társadalmi Szemle hasábjain találhatók.
Nevét 1956 novemberében ismerte meg az ország, amikor a magyar munkásosztály a levert forradalom utóvédharcát vívta – Bali Sándor a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács egyik vezetője volt, Kádárral tárgyalt, nyilatkozott a sajtónak, hangja megszólalt a rádióban. Ő és társai azokban a hetekben a lehetetlennel próbálkoztak: egyezkedésre bírni a szovjet tankok nyomában Budapestre érkező Kádár-kormányt. Elfogadva annak fennhatóságát az államigazgatás felett, megőrizni a dolgozók önkormányzati szerveinek fennhatóságát az üzemekben.
I.
Az alulírottak minden erejükkel arra törekszenek, hogy megvédjék az ország függetlenségét, a szocializmus építésének elért eredményeit;
biztosítsák Magyarország baráti, alkotó együttműködését a Szovjetunió népeivel és a szocialista tábor országaival;
kiépítsék, illetőleg továbbfejlesszék az ország kulturális és gazdasági kapcsolatait a világ minden más népével is;
támogassák az ENSZ-nek a világbéke megőrzését előmozdító tevékenységét; s az ország ENSZ-tagságából folyó minden kötelezettségének az alapokmány helyes értelme szerint megfeleljen, é
Budapesten született, 1930. december 2-án. Újpesten nőtt fel, a Nap utca 13. sz. alatti házban. Édesapja szervezett munkás, édesanyja vallásos, családszerető asszony volt.
1952-ben beiratkozott a műszaki egyetem gépészmérnöki karára – az utcájukból, ahol lakott, egyedül ő. Az egyetemen könnyen és szorgalmasan tanul, de egyre kevesebb dologgal tud azonosulni; 1955 márciusában lemond a DISZ csúcsvezetőségi tagságáról, tiltakozásul Nagy Imre háttérbe szorítása miatt.
1956.
„Csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.”
Veres Péter: Ha nem lehettél szálfa
Mielőtt rátérnék voltaképpeni témánkra, a KMT szerepére, arról szeretnélek faggatni, hogyan vezetett az utad ’56 novemberéig, hogyan éltél és gondolkodtál addig. Kezdjük az elején: hol születtél?
Hódmezővásárhelyen születtem, 1933. március 17-én. Apám nincstelen zsellér volt, aki elvette feleségül egy szegény pásztor nyolcadik gyermekét.
A snagovi foglyok ’56-os nézeteit az eddigieknél sokkal részletesebben rögzítő két új dokumentumkötet a forradalom kommunista vezérkarával állít szembe minket. Kérdés, mi közünk van hozzájuk, miért forradalmárok ők, ha azok, számunkra, akik elvetjük a kommunizmust, s a mi korunk számára, melyben csekély kivétellel mindenki elveti. Az ’56-os kommunista forradalmárok maradéka is.
A Mozgó Világ ez évi márciusi számában összeállítás olvasható egyes ’56-os szervezetek és forradalmárok kritikáiból a Felvonulási térre – amelyet, mint azt olvasóim már tudni fogják, esetleg ’56-osok terére keresztelnek – állítandó központi ’56-os emlékműről. Az egyöntetű elutasítást forradalmi gesztusokkal fűszerezik (illegitimnek tekintik a köztársaság mai kormányát, kilátásba helyezik a monumentum lerombolását, stb.). A forradalom eszméivel ellentétes jelentéseket tulajdonítanak az emlékműnek, és inkább a megtorlás, mint a fölkelés emlékezetét társítják hozzá.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 10 hét
9 év 10 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 14 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét