Ez már a negyedik privatizációs törvényhozás hat év alatt Magyarországon. Az 1988–89-es társasági, befektetési és átalakulási törvények eredetileg még nem a privatizációt szolgálták volna, hanem részben az állami szektor mellett a magánszektor megerősödését, részben az állami vállalatok „kinyitását”, vagyonuk egy részének közös vállalkozásba kerülését.
Még egyszer feltorlódnak a hangok, mint ágaskodó paripák, megtorpannak a láthatatlan akadály előtt, csupa fénylő hát, tompor, lebegő sörény, a farkak csapkodása.
Mihancsik Zsófia: Aki hallgatta s hallgatja a Magyar Rádió szombat délutáni politikai magazinját – ma már 16 óra a neve –, és olvassa a 168 óra című lapot, pontosan tudja, hogy a politikai interjúk elsőszámú, mindig felkészült és mindig nyugodt hangú készítője voltál az elmúlt öt évben. Ehhez még hozzátehetem, hogy te az interjúd után is párbeszédképes tudtál maradni a legelvadultabb politikus interjúalanyaiddal is, noha mindig minden kérdést feltettél nekik, amelyeket a józan ész szerint fel kellett tenni.
A Beszélő mostani különszáma remélhetőleg meggyőzően fogja bizonyítani, hogy potenciálisan – vészhelyzet esetén – nagyszámú és változatos szerzői gárdával rendelkezik, s hogy e szerzőknek és velük együtt a liberális értelmiség szélesebb köreinek érzelmileg biztosan szükségük van rá. Egyszerűen azért, mert megszokták, a szívükhöz nőtt.
Ami persze nem elegendő ok arra, hogy az e körökön kívüli tényezők, gazdaságiak és politikaiak, amelyek létére vagy nemlétére befolyással lehetnek, ugyancsak megtegyék a magukét a lap fennmaradása érdekében.
Kedves
és remélhetőleg még sokáig élő
Beszélő!
Míg megteheted, tedd: vess
és arass,
és minden erőddel oda hass,
hogy ezután is legyen szabad nekem
egyik cikkeddel egyet és a másikkal egyet nem értenem;
hisz hogy másképp csinosodnak az eszmék,
ha nem úgy, hogy válogatunk: na ezt még
igen, de azt soha!
ha nem úgy, hogy láthatjuk: más milyen ostoba!
Bizony mondom, unalmasabb volna ez a lét,
és a világ szegényebb nélküled,
ha nem érezhetném többé eszméid és rögeszméid közelét –
mutass hát (mutathass, kíván
A szerkesztő-poéta úrnak nincs velem szerencséje. A múltkor már föladott egy találós kérdést – „Aki tudja, mért nem mondja / Merre van az ország útja?” –, de nem jutott eszembe róla semmi, azt meg miért mondjam. Gondoltam, a válasznak politikai természetűnek kellene lennie, s noha nem osztom a magyar intelligenciának, sznobjaink jobbjainak piha-érzéseit, pártok-„fölöttiségét”, de nincsenek eredeti politikai eszméim, s így politikai ambícióim sem. Csöndesen lemondtam a válaszról.
Most meg itt van ez.
Amint az néhány gyanús jelből, például a tartalomjegyzéket helyettesítő betűrendes névsorból már sejthető, ez nem egy szokványos lapszám. Szolidáris gesztusokból áll. Radnóti Sándor és Tamás Gáspár Miklós kitalálták a „mentőakciót”, levelüket megírták (lásd a címlapot), és a megszólítottak közül igen sokan találták érdemesnek a végveszélybe került Beszélőt arra, hogy felajánlott írásukkal kifejezzék vele szoldiaritásukat. Mások különböző okokra hivatkozva nem adtak ugyan írást, de jelezték, hogy ők is szolidárisak.
Dr. Kónya Imre
országgyűlési képviselő
Képviselői Irodaház
Budapest V., Széchenyi rkp. 19.
Tisztelt Képviselő Úr!
Jogi képviselője, dr. Róth Miklós ügyvéd úr 1992. október 28-i levelében felszólította az AB-Beszélő Kiadó Kft.-t, hogy az Ön részére nem vagyoni kártérítés jogcímén 1 000 000 Ft-ot, azaz egymillió forintot fizessen meg, mert a Beszélő 1992. október 17-i számában Talált tárgy címmel megjelent közleményünk sérti az Ön személyiségi jogait.
Köszönöm a megtisztelő felkérést.
Sajnos a különszámban már nem tudok részt vállalni. Teljesen egyetértek álláspontotokkal, de én 10 napig külföldön tartózkodom. Utána természetesen nagyon szívesen vállalok bármit a lap érdekében, amit egyébként – mint tudjátok – a Soros-alapítvány folyamatosan támogat.
Baráti üdvözlettel:
„A jövő héten pedig, ha csoda nem történik, következik a Beszélő utolsó száma” – írtuk múlt heti számunkban. Szerdán Váradi Júlia, az MTV riportere nekem szegezte a kérdést: „Annyiszor rebesgették már, hogy a Beszélő megszűnik, most igazán itt a farkas?” Semmi kétség – válaszoltam teljes meggyőződéssel. Már csak a csodák csodája segíthet – nyilatkozta néhány órával később Kőszeg Ferenc a rádió munkatársának.
Csütörtökön reggel mégis bekövetkezett a… nem is tudom, micsoda: a Postabank mentőövet nyújtott. Most sokan gondolhatják: műbalhé volt az egész. Sajnos nem.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét