Skip to main content

Eörsi László

Eörsi László: Dudás József és ’56


Évtizedek a munkásmozgalomban

1912-ben született Marosvásárhelyen négygyermekes munkáscsaládban. Ipari tanulóként 1926-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba: „...osztályhelyzetem és a román sovinizmus, amely a régi Románia sajátja volt [...], korán ébresztettek politikai öntudatra, amely a proletárforradalom felé vonzott, az osztálynélküli társadalom és a nemzetiségek szabad fejlődése, a szocialista állam [...] voltak azok az eszmék és elvek, melyekért minden áldozatot vállaltam” – vallotta 1957-ben.


Eörsi László: A Wittner-jelenség


Wittner Máriát a rendszerváltás óta ismerheti a közvélemény. Számos TV-, rádióinterjújával, dokumentumfilm-szerepével az egyik leghíresebb ’56-os „pesti srác” lett. Nyilatkozataiból megismerhettünk egy rendkívül viszontagságos életutat, és láthattuk, hogy ha kellett, elszántan védelmezte a volt felkelők és más ’56-osok érdekeit mindenfajta igazságtalansággal szemben, síkraszállt a történelemhamisítás ellen is. Ha nem is volt mindig teljesen igaza, hiteles személyiségével fontos szerepet vállalt az Ügyért.

Ennek most már két éve vége.


Eörsi László: Mansfeld Péter

A valóság és a mítosz


A Mansfeldek bécsiek voltak, a család még a múlt században onnan jött Pestre.[1] Mansfeld Péter 1941. március 10-én született. 1945-ben a család férfi tagjait, édesapját, nagybátyját, nagyapját „málenkij robotra” vitték, és a nagyapa nem jött haza.[2] Édesapja fodrász volt, 1946-ig saját üzletét irányította. Alkalmazottat tartott, és felesége fodrászsegédként szintén az üzletben dolgozott.

Eörsi László: Tóth Ilona

A valóság és a mítosz


Politikai ellenállás a Péterfy Sándor utcai kórházban

A Péterfy Sándor utcai kórház az egyik legfontosabb forradalmi központ volt 1956-ban, a fegyveres harcok idején, és még inkább azzá vált a szovjet intervenciót követő politikai ellenállásban. Nagyszámú (főleg Baross téri) felkelő talált itt búvóhelyet, akik – bár jó néhányan továbbra is megőrizték fegyverüket – csatlakozva a kórházi dolgozókhoz, az önkéntes ápolókhoz, az ott meghúzódó diákokhoz és munkásokhoz, áttértek a fegyvertelen ellenállásra.


Eörsi László: „Tizenkét évig íródott...”


Az 1956-os forradalom egyik legtragikusabb s egyben legrejtélyesebb eseménye az október 25-i Kossuth téri sortűz volt. Ezen a napon délelőtt az Astoria Szállótól nyolc-tízezer tüntető vonult a Parlament elé radikális politikai változásokat követelve. Velük tartott néhány szovjet páncélos, melyek legénységével a felvonulók egy része összebarátkozott. Az országházat védő szovjet harckocsikban szolgáló katonákkal folytatódott a fraternizálás. 11 óra körül azonosítatlan tettesek a fegyvertelen, békés tüntetők közé lőttek.

Eörsi László: A „szabadnépesek”

A székház elfoglalása


A Szabad Nép székháza már október 23-án az események egyik központja volt. A tüntetők behatoltak az épületbe, kidobálták és elégették a sajtótermékeket, könyveket. A hatalom azonban kiemelt fontosságúnak tartotta az objektum megőrzését, és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia mintegy 100 fővel (harc nélkül) bevonult és berendezkedett az épület védelmére. Október 28-án ezt az egységet visszarendelték, és a Corvin köziek elleni támadásra készítették fel. Helyüket a Pf. 9497. sz. alakulat vette át Seres Ernő főhadnagy vezetésével.

Eörsi László: Corvin köz 1956


A Kilián laktanya és a Corvin köz kapcsolata elég gyakran előkerül ’56 irodalmában. Leghatásosabban, ám nem a leghitelesebben Pongrátz Gergely memoárjában. Pongrátz súlyos és megalapozatlan vádakat terjesztett.[1] Ezek közül a legdurvább az, hogy Maléter Pál ezredes két elfogott Corvin közi felkelőt agyonlőtt a laktanyában, 28 társát pedig kizavarta az épületből, kiszolgáltatva őket a szovjet páncélosoknak, ami további hét fiatal életébe került.

Eörsi László: A Corvinisták és a Nemzetőrség


A Corvin közi felkelőcsoport 1956. október 24-én, a szovjet csapatok bevonulásakor alakult, és a szomszédos épületek fegyveres osztagaival együtt (corvinisták) a legerősebb ellenálló bázist hozták létre. Ezt rövidesen észlelte a politikai és a katonai vezetés is, és – a szovjet erők bevonásával – szinte mindent megtett e veszedelmes „ellenforradalmi góc” felszámolására,[1] ám a tervek rendre kudarcba fulladtak. Október 28-tól megkezdődtek a tárgyalások, mivel mindkét fél érdeke ezt kívánta.

Eörsi László: Szabó Miklós: Az ellopott barikád


Szabó Miklós februárban megjelent írásának egyetlen gyenge pontja, hogy Pongrátz Gergelyt azonosítja a felkelők egészével. A forradalomban sokféle személyiség jutott kisebb-nagyobb vezető szerephez, és Pongrátz karaktere egyáltalán nem mondható tipikusnak. Ezt az ’56-osoktól való mai elszigeteltsége is bizonyítja.

Eörsi László: „Azt hiszitek, én nem vagyok olyan magyar, mint ti?”

A Corvin közi fegyverátadási tárgyalások


A Corvin közi fegyveres felkelőcsoport magja 1956. október 24-én, azaz a forradalom másnapján alakult körülbelül 50 fő részvételével. A csoporthoz több száz felkelő csatlakozott, és – a környező csoportokkal szorosan együttműködve – rövidesen Budapest legnagyobb fegyveres felkelőcsoportjává vált, mintegy kétezres létszámmal. A csoport parancsnokságát október 25-én Iván Kovács László vette át, akit ezért 1957. december 30-án kivégeztek. A csoport kapcsolata a Nagy Imre-kormánnyal és az új hatalommal korántsem volt harmonikus.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon