A november 4-ei szovjet támadás egyik fő iránya a legnagyobb felkelőközpont, a corvinisták[1] ellen irányult, akik az Üllői út, Nagykörút kereszteződésénél rendezkedtek be. E felkelő csoportok felvették ellenük a harcot, de bázisaikat rövidesen aknázni kezdték.[2] Így az ellenállás ott reménytelennek tűnt, és ezért már 4-én este vagy 5-én fegyveresen elhagyták a körzetüket. Egy kb.
E csoportról jóval kevesebbet tudunk, mint az imént felsoroltakról, nem szerepeltek a forradalom alatt keletkezett cikkekben, röpcédulákban, rádióközlésekben. Pedig népes, jó harcértékű egység volt, és valószínűleg a legszervezettebben működött az önkéntes alapon rekrutálódott csoportok közül.
Megalakítóját és parancsnokát ifj. Wágner Istvánnak hívták, de ezt a forradalom alatt senki sem tudta. Húszéves volt, géplakatos.
Az eredeti célkitűzés a „II. jelentésben” talán még kevésbé valósult meg, mint az első kötetben (Beszélő, 1993/51–52.). Bizonyos részei egészen más tárgyköröket érintenek. A kötet alcíme: „Sortüzek – Megtorlás (jogtörténet) – Menekülés”. Már ez is mutatja, hogy árukapcsolásról van szó, három, egymástól merőben különböző témakört gyúrnak itt egybe, mint ahogy a mű egésze sem mutat sok koherenciát, ugyanígy meglehetősen kevés kapcsolódási pontot lehet felfedezni a tavalyi és az idei jelentés között.
A tényfeltáró bizottság (TB) által megjelentetett kötet két egymástól teljesen független részből áll: a sortüzek ismertetéséből (24 oldalon) és az ehhez alig kapcsolódó dokumentumokból (173 oldalon). Miért nem a sörtüzekről szóló eredeti források kerültek bele a kiadványba, amelyekkel a könyv első részében ismertetik meg az olvasót? Valószínűleg azért, mert a felkutatott bizonyítékok túlságosan hiányosak és ellentmondóak.
Renner Péter 1932-ben Brnóban született, értelmiségi családban. Édesanyja zsidó származású volt, családját a nácik elpusztították Dachauban. A háború utáni magyarellenes diszkriminációs intézkedések miatt az apa és a fiú Magyarországra jött, az anya Csehszlovákiában maradt, majd Angliában telepedett le. Renner Péter az érettségi után két évig térképészetet tanult a Földtani Intézetben.
’56. október 23-án ott volt a tüntetéseken, részt vett röplapok készítésében. 24-től 29-ig az ORFK-n, a Jászai Mari téren fogva tartották, bántalmazták is.
A fentebb közölt dokumentumok lényegesen informatívabbak a Sortűz a HM előtt című könyv „bizonyítékainál”. Van azonban egy közös tulajdonságuk: sortűzről sehol sincs szó, csak fegyveres harcról.
Ezek közül az első forrás szinte csak ebből a szempontból érdekes, hogy mennyire önellentmondó.
Markó György úr összegzésének gyenge pontja az áldozatok számának megítélése: a most közzétett „Ismeretlen szemtanú visszaemlékezésén” kívül egyetlen levéltári forrás sem utal a 20-25 fős „visszafogottabb” katonai jelentésre.
Király Béla tábornokot, a parlamenti SZDSZ-frakció tagját életútja tendenciózus elferdítésével igyekezett lejáratni Kubinyi Ferenc cikksorozatában a Magyar Fórum hasábjain. Kubinyi egyik állítása az, hogy Király Béla az 1956-os forradalom napjaiban „azt tűzte ki célul, hogy az összes karhatalmi fegyveres alakulat fölött átvegye a parancsnokságot” (Magyar Fórum, április 29.).
„Bizonyításul” Kubinyi előhozakodik Csongovai Per Olaf nevével; Csongovai a Tűzoltó utcai felkelőcsoport társparancsnoka volt, a forradalom leverése óta Franciaországban él.
Örvendetes, hogy ismét szóba került Vizi Imre ügye, mert úgy tűnik, néhány kérdés tisztázásra szorul:
1. A Beszélő 18-as számában ezt írtam: „Az volt Vizi Imre benyomása, hogy túl sok energiát emészt fel a szervezetek egymással szembeni torzsalkodása, gyűlölködése.” Hadd tegyem hozzá: nemcsak neki.
2.
Az alábbi történet hőse, az 54 éves Vizi Imre minden kétséget kizáróan igazi szabadságharcos, s noha eredeti nevére kiállított Corvin-gárdista igazolvánnyal és nemzetőrségi igazolvánnyal rendelkezik (az előbbi valószínűleg egyedi dokumentum), szinte mindenütt rideg közömbösségbe ütközik. Pedig állandó küzdelemben leélt igen szomorú múlt áll mögötte. Az utóbbi néhány évet leszámítva, születésétől a Fejér megyei Kápolnásnyéken élt. A forradalom előtt vasutasként nehéz körülmények között dolgozott.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 20 hét
8 év 46 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét
8 év 51 hét
8 év 51 hét
8 év 51 hét
9 év 1 hét
9 év 2 hét
9 év 2 hét