Eörsi László

Nyomtatóbarát változat

Az eredeti célkitűzés a „II. jelentésben” talán még kevésbé valósult meg, mint az első kötetben (Beszélő, 1993/51–52.). Bizonyos részei egészen más tárgyköröket érintenek. A kötet alcíme: „Sortüzek – Megtorlás (jogtörténet) – Menekülés”. Már ez is mutatja, hogy árukapcsolásról van szó, három, egymástól merőben különböző témakört gyúrnak itt egybe, mint ahogy a mű egésze sem mutat sok koherenciát, ugyanígy meglehetősen kevés kapcsolódási pontot lehet felfedezni a tavalyi és az idei jelentés között. Ez éppenséggel nem kelt olyan benyomást, mintha átgondolt kutatómunka folyna az Igazságügy-minisztérium égisze alatt.

A kutatótestület éppen alapvető feladatát – a sortüzek történetének feltárását és elemzését – nem végezte el. Az új kötetben erről a témakörről csak néhány oldalas összegzésre telt. Kahlerék nem tettek eleget annak a fogadalmuknak, hogy részletes tanulmányozás után számot adnak a dunaújvárosi, a pápai, a lenti, a barcsi, az esztergomi, a kisteleki, a zalaegerszegi, a törökszentmiklósi, a pécsi, a váci, a pilisi, a székesfehérvári, a nagykanizsai, a szabadszállási, a kalocsai sortüzekről („Sortüzek”, 1993., 16. oldal). Ezekről az eseményekről még utalást sem találunk az új kötetben. A TB tavalyi kiadványában elmulasztotta a sortüzek szakszerű ismertetését. Elvárható lett volna, hogy ezt az új kiadványában pótolja, különösen a legismertebb (október 25-i Kossuth téri) és a legvitatottabb (október 24-i HM előtti) sortüzek esetében, hiszen ezekről az eseményekről a jelentésírók az 1993-as kiadványban éppen csak említést tettek. Más kérdések is nyitottak maradtak az első kötet elkészülte után, csakhogy, úgy tűnik, a kutatótestület nemigen vesz tudomást a kritikai észrevételekről.

Az idei kötet három részből áll. Az I. részben – címe: „A sortüzek és a katonai diktatúra kérdéséhez” – a szerzők M. Kiss Sándor kutatásai nyomán D. Kardos Éva, Marosán György memoárjaira, egy 1993-as orosz újság tudósítására és néhány levéltári forrásra támaszkodva arra a következtetésre jutottak, hogy a politikusok és a fegyveres erők mind magyar, mind szovjet részről előre felkészültek a forradalom kirobbanására. Kahlerék szerint Bata István honvédelmi miniszter már október 21-én „intézkedési tervet” készített, és a sortüzek elrendelésére október 23-a előtt sor került az MDP Központi Vezetősége Katonai Bizottságának tűzparancs-kiadási joga alapján.

Súlyos tévedés! Senki sem tudta előre, hogy fegyveres konfliktus fog kirobbanni a rádió előtt, még azok a tüntetők sem, akik 23-án este felvették a harcot az ÁVH-sokkal. Hogyan lehet arra még csak gondolni is, hogy a szovjet világhatalom vagy akár csak a magyar sztálinista rendszer előrelátása és felkészülése ellenére is győzhetett volna a forradalom? A TB katonai, rendőri forrásokat jelöl meg, amelyek szerint készenlétet, éberséget rendeltek el – ez azonban teljesen megszokott volt abban az időben. Az MDP KV Katonai Bizottsága pedig csak október 23–24. éjszakáján alakult meg.

Következik egy terjedelmesebb fejezet, amely Gyurkó Lajos vezérőrnagy, a 3. hadtest egykori parancsnoka – a TB szerint „diktátorjelölt” – rémtetteit mutatja be. A leírás lényegesen korrektebb, mint a könyv más részei. Gyurkó a forradalom legkérlelhetetlenebb ellensége volt (már nincs az élők sorában), s mint hadtest- és helyőrségparancsnok, több helyen bevetette erőit a civil lakosság ellen. Felelős azért, hogy október 27–28-án Tiszakécskén, Kalocsán, Kiskunhalason, Berzencén, Kecelen, Szabadszálláson, Kecskeméten sortüzek dördültek el, amelyek emberéleteket követeltek; sőt arra is utalnak források, hogy Gyurkó helyszíni kivégzéseket is végrehajtatott. Sajnos azonban semmit sem derített ki a TB az Apró Antal-vezette Katonai Bizottság tevékenységéről, így nem tudjuk meg, hogy Gyurkó kapott-e utasításokat, vagy önhatalmúlag cselekedett.

A kötet II. része – „Megtorlás a forradalom résztvevői ellen a jogtörténet tükrében” – rendkívül felszínes, sok egymáshoz alig kapcsolódó problémát érint igen csekély (mindössze 10 oldalas) terjedelemben. Az 1963-ig halálra ítéltek számát a Kahler-bizottság Zinner Tibor kutatásai alapján 367 főre – illetve, ahogy fogalmaz, „csaknem 400 főre” – teszi. Ezzel szemben az ’56-os Intézet kutatói szerint 1961-ig (nem 1963-ig) sújtották a legsúlyosabb büntetéssel a forradalom résztvevőit, a kötetben megjelöltnél jóval kisebb számban (lásd erről Szakolczai Attila közlését lapunk 27. oldalán). Nem derül ki a könyvből, hogy a TB által közölt szám csak a forradalmi cselekményekért kivégzetteket tartalmazza-e, vagy a más okból (pl. második világháborús bűncselekmény miatt) elítélteket is.

A III. rész az 1956-tal kapcsolatos emigrációról és menekültügyről tájékoztat, ezen belül utal a magyar–osztrák viszony kérdésére is. A tudósítás számos új adatot, érdekességet tartalmaz, de messzire eltávolodik a megadott témakörtől. Valószínű, hogy a TB, mielőtt végleg befejezte volna a kutatást, könnyebb sikerrel kecsegtető célokat tűzött maga elé.

A három rész együttvéve 36 oldalnyi olvasmányt nyújt. A csaknem 600 oldalas kiadvány ugyanis túlnyomó részben forrásszemelvényeket, mellékleteket tartalmaz. A TB – csakúgy, mint az előző jelentésében – most sem tartotta szükségesnek, hogy a források közléséhez jegyzeteket fűzzön. Talán a bizottság minden dokumentumot megkérdőjelezhetetlen tényként fogad el? De még ebben az esetben sem kellene mellőzni a szövegmagyarázatokat.

Az ilyen munkát természetesen nem lehet tényfeltárásnak nevezni, és sajnálatos, hogy a megrendelő Igazságügyi Minisztérium és megbízott kutatói megelégednek ezzel a színvonallal. Az igénytelenség abban is megnyilvánul, hogy a rendszertelenül egymásra halmozott levéltári forrásanyagok roppant nehezen kezelhetők még a kutatók számára is. Az sem derül ki, hogy milyen szempontok alapján válogattak, és miért maradtak ki olyan dokumentumok, amelyek szorosan hozzátartoznak egy-egy tárgyalt kérdéskörhöz. Néhány fénymásolt dokumentum nehezen olvasható, erre sem ártott volna odafigyelni. A 267–287. oldal fakszimiléjén például a hadműveleti csoportfőnökség tisztjeinek írógéppel írt jelentését a parancsnok (Tóth Lajos ezredes) tollal egészítette ki, de ezt több helyen nem lehet kisilabizálni.

A TB lényegében megismételte eddigi teljesítményét: borsos áron (660 Ft-ért) bárki számára hozzáférhetővé tette a dokumentumokat. Az igazi tényfeltáró munkát pedig – ha szerényebb lehetőségek közepette is – elvégzik majd a történészek.

• Szemle