Skip to main content

Politikai kalandorság – A Magyarországi Cigány Pártról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Horváth Aladár válasza itt olvasható.

A Magyarországi Cigányok Pártja (MCP) a mérleg nyelve kíván lenni. Létrehozói és vezetői úgy vélik, hogyha sikerül mozgósítaniuk a roma szavazók százezreit, akkor eldönthetik a választásokat, illetve azt, hogy ki alakítson kormányt. Ha erőfeszítésük sikeres lesz, akkor tényleg eldönthetik a választásokat – hatalmon tarthatják a FideszKDNP- kormányt. Ugyanis az egyéni körzetekben minden egyes szavazat, amit az MCP egyéni jelöltjeire leadnak, a Fidesz jelöltjének győzelmét és az Orbán-kormány hivatalban maradását segíti.

A jelenlegi többségi elvű, egyfordulós választási rendszerben a képviselők több mint fele az adott választási körzet szavazatainak relatív többségével szerzi majd mandátumát. Akkor lehet a kormánypárti jelölteket megverni, ha a demokratikus – vagy legalább nem náci – pártoknak sikerül összefogniuk; megállapodniuk valamilyen jogállam-helyreállító minimum-programban és valamennyi körzetben egyetlen jelölt támogatásával egyesíteniük szavazóik voksait, még akkor is, ha szakpolitikai elképzeléseik esetleg fényévnyi távolságra esnek egymástól.

 Ha az MCP mobilizációja sikeres, és 20-30 körzetben kap 3-6 százalékot, azokat a szavazatokat többnyire nem a jobboldali pártoktól veszi el, még akkor sem, ha a kormánypártoknak voltak és vannak roma szavazói, és akaratlanul is a fideszes jelöltet segíti mandátumhoz, hiszen a többi szavazat elvész. Ezen az sem segítene, ha az MCP megugorná a listás mandátumokhoz szükséges szintet. Tegyük föl, hogy van 350-400 ezer roma választó, több bizonyosan nincs. Tegyük föl, hogy mindenki elmegy szavazni, és mindenki a MCP-re szavaz; egyik feltevés sem valószínű, de tegyük föl, hogy így lesz. Akkor is maximálisan 3-5 parlamenti helyet szerezhet, miközben egyéni körzetekben legalább 20-30 helyen a Fidesz javára billenti a mérleget. És minél több embert sikerülne mozgósítania, a szaldó annál rosszabb lenne, tehát minden egyes további listás mandátumnak sokszorta több egyéni fideszes jelölt győzelemhez segítése lenne az ára.

A „kisebbségek parlamenti képviselete” – tehát kisebbségi képviselők elkülönült választása garantált parlamenti helyekre – két évtizedes elhibázott, gyökeresen antiparlamentáris követelés volt, hiszen korporatív érdekképviselettel ötvözné a politikai képviseletet. Jövő tavasszal az álom sajnos megvalósul, ráadásul úgy, hogy a kisebbségi választásra magukat regisztrálók, mintha nem is lennének egyenrangú polgárai a politikai közösségnek, nem szavazhatnak pártokra. Ha egy nagy létszámú nemzeti, etnikai, vallási közösség úgy érzi, hogy elemi érdekeit kizárólag önálló párt alakítása révén képes képviselni – esetleg a közösség eltűntetésére irányuló asszimilációs nyomásnak csak pártalapítás révén képes ellenállni – az is olyan kényszerűség, amely csak részben illeszkedik a parlamentáris képviselet logikájához. A többségi pártok ugyanis politikai képviseletre, a kisebbségi pártok azonban érdekképviseletre vállalkoznak. A többségi választópolgárok tetszésük szerint válogathatnak a baloldali-jobboldali, liberális-antiliberális, hagyománytörő-konzervatív vagy akár demokratikus-antidemokratikus tengelyek mentén szerveződő pártok között – a kisebbségi közösség tagjai viszont kénytelenek saját „egypártjukra” szavazni, hacsak nem akarják veszélyeztetni a közösség „képviseletét”. A többségi választópolgárok elcsaphatják a kormányt, a „kisebbségi” választóknak viszont jóval nehezebb a dolguk, ha le akarják váltani „egypártjuk” establishmentjét. Mindazonáltal a szlovákiai és a romániai magyar pártok is voltak már kormányzati pozícióban, adtak már minisztereket, akik természetesen össztársadalmi és nem kisebbségi ügyeket intéztek. A modell Romániában működőképesnek bizonyult; a romániai magyarok helyzete lényegesen megjavult, persze nem függetlenül attól, hogy a román társadalomban döntő szemléletváltozás következett be. Szlovákiában ellenben az etnikai homogenizációs politika győzedelmeskedett.

A nyelvileg, etnikailag és életformájukat tekintve rendkívül tagolt és sokszínű magyarországi roma közösségek helyzete nyilvánvalóan gyökeresen más, mint a nemzeti kisebbségeké, mert életüket a munkapiaci kirekesztés, a szegénység, a közoktatási és területi szegregáció, illetve a lakásnyomor teszi tűrhetetlenné. A Magyarországi Cigány Párt életre hívói hangsúlyosan hivatkoznak a határon túli magyar pártok sikerére, ám üzenetük megfogalmazása során ugyanazt a beszűkült etnocentrikus nyelvet használják, mint a többség, amely a legfontosabb társadalmi problémákat „cigányprobléma”-ként érzékeli.

Pontosítsunk: a többség mindig is „cigányproblémát” látott az alacsony foglalkoztatottságban, a szegénységben, a közoktatási szegregációban és a kistelepülési gettósodásban. Pedig a kirívóan alacsony foglalkoztatási ráta okai a kialakult gazdasági szerkezetben, a gazdaság munkaerő igényének szerkezetében, a szelektív közoktatásban, és a munkaerő piacon érvényesülő lefelé irányuló kiszorító hatásban keresendő. A romákat természetesen hatványozottan sújtja a munkapiaci diszkrimináció is, ám botorság lenne azt hinni, hogy pusztán a diszkrimináció elleni hatékonyabb fellépés képes lenne jelentősen javítani munkapiaci helyzetüket. A szegények harmada roma a mélyszegényeknek is legfeljebb csak a fele. A közoktatásban egyrészt látványos esélyteremtő középfokú expanzió jellemezte a jogállami korszakot, másrészt a fejlett világ egyik legegyenlőtlenebb és legszelektívebb közoktatási rendszere jött létre Magyarországon. A szegregáció súlyos tünete a közoktatási rendszer szélsőséges szelektivitásának – és persze a roma diákok iskolai sikerességének legfontosabb akadálya – de mégiscsak tünet, és nem maga az alapprobléma. Végül a magyarországi falvak tizedét érintő gettósodás folyamatot sem lehet elválasztani attól a trendtől, hogy a városok migrációs egyenlege negatívba fordul, részben a szegények kiszorítása miatt.

A legfontosabb társadalmi problémák „cigányozó” kávéházi elbeszélése jól megfért a stabilitást másfél évtizeden keresztül biztosító, kormányokon, pártokon és szavazótáborokon átívelő társadalompolitikai konszenzussal. Ennek egyik lényegi eleme az volt, hogy a foglalkoztatási katasztrófát a magyarországi társadalompolitika elsősorban inaktív státuszok százezreinek megteremtésével és megtartásával igyekezett elviselhetővé tenni, mindenekelőtt a nyugdíjrendszer és a családtámogatási rendszer, valamint a köz és felsőoktatás keretein belül. Ez a szisztéma két évtizeden keresztül képes volt a szegénységet EU összehasonlításban a középmezőnyben tartani, jóllehet a magyarországi szegénységnek a katasztrofális foglalkoztatási mutatók miatt a legrosszabb szegénységi mutatókkal rendelkező ország csoportban „lett volna a helye”. De az ijesztő mértékű gyermekszegénységi ráta is csak az EU mezőny alsó harmadába pozícionálta az országot, jóllehet a gyermekszegénység és a családok munkaintenzitása közötti kapcsolat Magyarországon kiemelkedően nagy. A társadalompolitika másik pillére – sok évtizedes mesterséges alulképzést követően – az expanzív közoktatás és felsőoktatás volt, amely számottevő továbbtanulási esélyeket teremtett a szegény, illetve roma diákok számára is. Igaz, a magyarországi közoktatás szélsőséges szelektivitása idővel aláásta a kedvező folyamatokat és jelentős rétegeket kizárt az esélyteremtő iskolákból, ám a források és szolgáltatások rendkívül egyenlőtlen eloszlása ellenére a nyertesek és vesztesek egyaránt érdekeltek voltak a források és kapacitások bővülésében.

A magyar társadalomban valamikor 2006–2008 között ment végbe egy mély, részleteiben még fel nem térképezett és meg nem értett kirekesztő fordulat, ami nemcsak a korábbi társadalompolitika legitimitását, de a köztársaságot és a jogállamot is maga alá temette. Az új kirekesztő társadalompolitika credo azonban nemcsak etnikai kategóriákban fogalmaz, de elvéti a valós társadalmi törésvonalakat, és a romák valóságos lélekszámát, és számarányát a különféle intézményekben és a különféle jóléti transzferjövedelmek ellátottjai körében mérhetetlenül, gigantikusan eltúlozza.

Pontosan ugyanezt teszi a Magyarországi Cigány Párt is, amikor etnikai terminusokban igyekszik megközelíteni a romák társadalmi problémáit, illetve olyan társadalompolitikát követel, amely mindenekelőtt etnikai alapon határozza meg célcsoportját, és úgy véli, mindegy, hogy a gádzsó pártok közül éppen ki kormányoz, és ki tör hatalomra – a cigányok úgyis kárvallottjai mindenféle politikának, és csak magukban, szavazóik növekvő arányában, és etnikai pártjukban bízhatnak.

Ennek a tévedésnek a következményei mindenki számára drámaiak.

A TÁRKI adatai szerint a relatív szegénységi ráta (OECD2 ekvivalencia skála) 2009 és 2012 között 14 százalékról 17 százalékra növekedett, ami példátlan a rendszerváltás óta. Bizonyos, hogy a szegényeknek kevesebb, mint a harmada roma. A 0-17 éves korosztály körében a gyermekszegénységi ráta ugyanebben az időszakban 21 százalékról 26 százalékra emelkedett. A szegénységben élő gyerekeknek a fele lehet cigány. A legalsó és a legfelső jövedelmi decilis átlaga között különbség 7,2 százalékról 9 százalékra növekedett, a jövedelem eloszlást mérő Gini együttható 2,9 százalékról 3,1 százalékra nőtt. (A TÁRKI adatit idézi Darvas Ágnes az Esélyben rövidesen megjelenő tanulmányában.)

A legfeljebb nyolc osztályt végzettek foglalkoztatási rátája 25–28 százalék között ingadozik, szemben a szakmával rendelkezők 62–66 százalékos, az érettségizettek 60 százalékos és a felsőfokú végzettségűek 78–80 százalékos foglalkoztatási rátájával. A foglalkoztatottak között a legfeljebb csak nyolc osztályt végzettek aránya mindössze 10–12 százalék. A munkaerőpiac szempontjából tehát a döntő, szakadékszerű törésvonal a legfeljebb csak alapképzettségűek és a bármilyen képzettséggel rendelkezők között húzódik. A 15–74 éves lakosság körében a legfeljebb 8 osztályt végzettek száma mintegy 2 millió (26 százalék) – a magyarországi cigány népesség teljes létszámának mintegy háromszorosa! Az aktív korú, képzetlen, nem dolgozó, nem is tanuló népességnek kevesebb, mint harmada roma. A munkaerőpiac egyszerűen nem tart igényt a képzetlenekre, és ezen egy gazdasági fellendülés sem változtatna, mert hiányoznak azok az ágazatok és üzemméretek, amelyek foglalkoztatnák a képzetleneket. A csak alapképzettséggel rendelkezőknek nagyon rosszak az alapkészségeik – írásolvasási, szövegértési, minimális számolási készségeik, minimális szoftver-használati és idegen nyelvi ismereteik – vagy, ami ugyanaz, a munkaerőpiac „beárazza” gyenge alapkészségeiket és érettségizetteket keres olyan munkakörök betöltésére is, amelyhez hasonlót Nyugat-Európában alap képzettségűek is betöltenek.

Láttuk, hogy a 15–74 éves korosztály 26 százaléka legfeljebb alapképzettségű. Ez az arány hét évvel ezelőtt még 33 százalékos, az ezredfordulón 38 százalékos, a kilencvenes évek derekán 43 százalékos volt. A csökkenés nyilván nem kizárólag a közoktatásnak köszönhető, de a tankötelezettség felső korhatárának 18 évre emelése, valamint az önkormányzati iskolafenntartás, és a normatív finanszírozás által lehetővé tett középiskola expanzió nagyban hozzájárult ehhez. Az 1993-as cigány vizsgálat szerint az akkor általános iskolát végzett roma korosztály fele sehol nem tanult tovább, ma már csak 6 százalékuk. A középiskolai továbbtanulási arány az összes tanuló esetében 48 százalékról 71 százalékra, a roma diákok esetében 10 százalékról 27 százalékra növekedett. A látványos esélyteremtő expanziót azonban aláásta az iskolarendszer folyamatosan növekvő szelektivitása, így az egyes korosztályokban megállt azok aránynak csökkenése, akik változatlanul alapképzettséggel hagyják el az iskolarendszert: az egyes generációk 15-20 százaléka változatlanul csak alapképzettséggel hagyja el a közoktatást.

Csakhogy mindez eltörpül, semmivé válik ahhoz képest, ami a jogállam, és az inkluzív társadalompolitika korszaknak bukása után a köznevelési törvény elfogadásával a közoktatásban kezdődött. Az iskolák államosítása, a normatív finanszírozás megszűntetése, a tankötelezettség felső korhatárának 16 évre csökkentése ugyanis az expanzió motorját kapcsolta ki, és két döntő következménnyel jár. A mindenkori kormány 1990 után ismét visszaszerezte azt a jogát, hogy közvetlenül meghatározza a beiskolázási keretszámokat, a tankötelezettség csökkentése után pedig egyetlen középfokú oktatási intézmény, a legvacakabb, legalacsonyabb presztízsű szakiskola sem lesz köteles fölvenni senkit, akit nem akar, illetve mindenkit szélnek ereszthet, akit nem kíván többet fala között látni, annak a tanévnek a végén, amikor betölti 16. életévét. Akiket egyetlen iskola sem vesz föl, azok az úgynevezett „Híd” program keretében húzzák ki a tankötelezettség végéig, hogy aztán mindenféle szakképzettség nélkül hagyják el a közoktatást. Az első Széll Kálmán-terv nem is rejtette véka alá, hogy a kormány a középiskolai keretszámok 40 százalékának megszűntetését tervezi. Utóbb már csak 35 százalékról vagy 30 százalékról lehetett hallani. A lényeg azonban az, hogy nem az iskolahasználók igénye, valamint a normatív finanszírozás miatt a kapacitások kihasználásában és bővítésében érdekelt intézmények és fenntartó önkormányzatok, hanem a kormány dönt, tegye ezt bármilyen pénzügyi vagy munkaerő- politikai megfontolások alapján. Adjunk egy esélyt annak, hogy a konfliktusok miatt végül nem 30 százalékos, hanem csak 25 százalékos keretszám csökkentésre kerül sor. A lényeget tekintve mindegy! Ugyanis, ha csak 20 százalékkal csökkentik a középiskolai keretszámokat az is elég ahhoz, hogy az összes roma és szegény diákot – és az alsó középrétegekből származó diákok zömét is – kisöpörje a középiskolákból. Ugyanis a gimnáziumi tanulóknak 1 százaléka volt halmozottan hátrányos helyzetű és 9 százaléka hátrányos helyzetű 2010-ben. A szakközépiskolai tanulók között a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya 3 százalék, a hátrányos helyzetűeké pedig 14 százalék volt.

A közoktatás drasztikus átalakítása egyelőre nem váltott ki komolyabb tiltakozást, mert a többség úgy véli, hogy az átalakítás majd „megszabadítja őket a cigányoktól” – láttuk, hogy ennek mennyi alapja van. Ha csak a legenyhébb forgatókönyv valósul meg a középiskolai keretszám-csökkentési tervekből, az is súlyosan érinti az alsóközéprétegek lehetőségeit arra, hogy gyerekeiket iskoláztatassák. A középfokú és a felsőfokú továbbtanulás messze nem csak a romák számára jelenti az egyedüli kitörési lehetőséget. Ne feledjük, az aktív korúaknak csak 55 százaléka dolgozik és a magyar táradalom mintegy 60 százalékának instabil a státusza, és az utóbbi néhány évben az alsó középrétegek leszakadása és elszegényedése is felgyorsult. Csak a valóságtól teljesen elrugaszkodott irracionális politikai közbeszéd volt képes elhitetni a választók többségével, hogy problémáik megoldása a cigányok kirekesztésétől és elszigetelésétől függ. Tragikus lesz a szembesülés a valósággal.

A közoktatásban lezajló drámára csak két mondatban utaló Magyarországi Cigány Párt politikai credója tükre a társadalmi törésvonalakat tévesen etnikai törésvonalnak látó, és a romák számarányát és a „cigányprobléma” egészét abszurd módon eltúlzó többségi álláspontnak. Ők is ugyanazt a nyelvet beszélik: a megoldandó problémákat ők is etnikai problémákként tálalják, a romák lélekszámát illetően hovatovább egymilliós számokkal dobálóznak, és nem veszik észre, hogy a romák sorsa a lehető legszorosabban kapcsolódik az össztársadalmi problémákhoz, és a bajokat enyhítő politika esélye is az inkluzív társadalompolitika egészének függvénye. Az etnikai pártpolitikázás leegyszerűsítő utópisztikus üzenete szerint a többségi társadalom kezében a kulcs: a döntéshozóknak csak akarniuk kellene, és munkához juttathatnák a romákat; csak a többségi elnyomást kellene felszámolni, és megnyílna az út a társadalmi integráció felé. Erre akár azt is mondhatnánk, hogy bár így lenne, de a valóság más.

A Magyarországi Cigány Párt minden bizonnyal nem jut listás mandátumhoz, de besétálhat a Fidesz állította csapdába – és ennek már a fele sem tréfa! A párt vezetői úgy vélik, kormányváltásra úgysincs esély, annak szempontjait tehát kár mérlegelni – és különben is, mindegy, hogy ki kormányoz. A MCP-nek nem az amúgy is reménytelen, és semmi jóval sem kecsegtető kormányváltás érdekeit kell néznie, hanem a listás mandátumhoz szükséges küszöb megugrására kell törekednie, bármi áron, még azon az áron is, hogy sikeres szereplés esetén a megnyerhető listás mandátumoknál sokkalta több egyéni körzetben a fideszes jelölt felé billenti a mérleget. Pontosan a potenciális ellenzéki szavazótábor felszeletelése volt a kormánypárt célja, a képviselőjelöltek indulásának megkönnyítésével. Ha az MCP-nek jó kampánnyal, bombasztikus jelszavakkal sikerül mozgósítania néhány tízezer választót a fontos körzetekben, akkor a fideszes álom-forgatókönyvet valósítja meg. Az ugyanis valószínűtlen, hogy a radikális MCP, amelynek legismertebb vezetője Horváth Aladár, egykori szabaddemokrata képviselő, később Medgyessy Péter tanácsadója, a kormánypárt potenciális támogatóitól halászna el szavazókat, vagy soha nem választó apolitikus rétegeket sikerülne elvinnie az urnákhoz.

Horváth Aladár, a Magyarországi Cigányok Pártjának budapesti elnöke néhány évvel ezelőtt maga is az inkluzív társadalompolitika és a felelősségteljes politizálás híve volt. Bizonyos, hogy – a szubjektíve teljesen érthető! – mérhetetlen elkeseredése és kétségbeesése indította arra, hogy megfontoltan és következetesen képviselt elveit feladva etnikai pártot alapítson, és indítson a választásokon. Csak a teljes kilátástalanság érzése mondathatta vele, hogy a cigányoknak annyiszor mondták, hogy nem lehetnek magyarok, amíg végül tudomásul vették, és hogy az új etnikai párt nem köt szövetséget sem a jobboldali, sem a baloldali pártokkal. Persze a kormányváltás esélye egyelőre csekély; a magukat demokratikusnak nevező pártok kicsinyes harcokat folytatnak egymással a nyilvánosság előtt, ahelyett, hogy egy jogállam-helyreállító minimum program megvalósítása érdekében összefognának és mozgósítanák a demokrácia mellett elkötelezett választókat. A Fidesz potenciális kihívói közül senki sem akad, aki megértené, hogy mi forog kockán, és képes lenne ezt világos, érthető politikai üzenetté fogalmazni. Ez azonban nem ad felmentést arra, hogy a roma közélet leghitelesebb és legtekintélyesebb személyiségei hirtelen felelőtlen etnikai politizálásba kezdjenek, és – úgy téve, mintha nem látnák különbség jogállam és nem-jogállam; befogadó és kirekesztő társadalompolitika között – „minden mindegy” alapon kockára tegyék a kormányváltás amúgy is bizonytalan esélyét.

Ha Magyarországon arányos választási rendszer lenne, akkor minden fenntartás ellenére végső soron a választók kezében lenne a döntés; ha pedig a párt bejutna a parlamentbe, akkor a párt eldönthetné, hogy kit, milyen feltételekkel támogat. Többségi választási rendszerben azonban ez a stratégia politikai kalandorság.  

Horváth Aladár válasza itt olvasható.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon