Skip to main content

’56 és a birodalom

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés a moszkvai Memorial Társaság két alapítójával


– Mi most a hivatalos szovjet álláspont az 1956-os magyar forradalom leverését illetően, és hogyan vélekedik erről a Memorial?

D. L.: Amikor gyászszertartást akartunk szervezni a magyar nagykövetség előtt Nagy Imre újratemetésekor, akadályokba ütköztünk. Engem például felhívott egy hivatalnok a moszkvai szovjetből, és azt mondta, hogy nem tanácsolja, hogy odamenjünk, mert ott lesznek majd olyan egykori szovjet katonák is, akik ’56-ban Magyarországon voltak, látták, hogy ott milyen szörnyűségek történtek, hogy ott embereket nyúztak meg, és szét fogják verni a fejemet. Próbáltak megijeszteni. Hivatalos újraértékelés tudomásom szerint nem hangzott el.

Ny. B.: Volt azért bizonyos változás, egyes újságok leírhatták, hogy forradalom volt, és nem ellenforradalom, és ez már jelent bizonyos fokú lazulást.

– Orbán Viktort, a Fidesz szónokát élesen bírálta a TASZSZ és a Pravda a temetés után.

D. L.: Úgy gondolom, hogy főleg a semlegesség követelése válthatott ki ilyen reakciót. És arról is lehet szó, hogy Hruscsovnak és Andropovnak, akiket ma nem tartunk teljesen gazembereknek, súlyos közük volt a dologhoz. Nálunk Andropovnak nem tesznek szemrehányást, mert Gorbacsov pártfogója volt, noha ő volt a jogvédő mozgalom kiirtásának az értelmi szerzője és 15 évig a KGB feje. Itt mindig csak arról beszélnek, hogy ott Magyarországon kommunistákat öltek. A mi megemlékezésünket végül nem kergették szét, de több volt a rendőr, mint a résztvevő.

– Voltak-e tiltakozások a Szovjetunióban a november 4-i bevonulás után?


D. L.: A legjelentősebb tiltakozás a moszkvai egyetem diákjainak körében volt, amennyire tudom, kirúgással végződött. A tiltakozások gyűléseken hangzottak el, valamint az egyetemi sajtóban. De az ’56-os tiltakozásnál jóval erősebb visszhangja volt a csehszlovákiai intervenciónak. Társadalmunk még nem ébredt fel 1956-ban.

Ny. B.: Sok ember úgy gondolta, hogy a mi országunknak, amely akkor nemrég győzött a fasizmus felett – próbálok visszaemlékezni az akkori atmoszférára –, joga van rendre utasítani azokat a volt fasiszta országokat, Magyarországot, az NDK-t, Bulgáriát, amelyek, hogy úgy mondjam, vétkeztek, de megbocsátottak nekik, ugyanakkor a felettük való uralom ennek a birodalomnak a kizárólagos joga. Az emberek, beleértve az értelmiséget is, úgy gondolták, hogy ez a világ rendje, van a birodalom és vannak a csatlósok, és a csatlósoknak nincs megengedve, hogy önállóan cselekedjenek. Ez az impérium, a nagy ország tudata, a nagyság mítosza. Ne adj’ isten, hogy a legkisebb darabka is elszakadjon. Senki nem gondolt itt a gazdasági károkkal vagy a lakossági problémákkal. Ez nem pusztán félelem, ez egy pszichológiai komplexus az oroszok tudatának a mélyén. Mintha a szocializmussal a terület is csatlakozott volna, szocialistává vált, tehát a MIÉNK. Az expanzív kommunista ideológia rakódott rá az orosz birodalmi ideológiára.

– Lát-e változást ebben a birodalom orientált gondolkodásban?


D. L.: Az egyszerű embereket és a középhivatalnokokat nézve ez nem változott. De a külső körülmények arra kényszerítik a legfelső köröket, hogy ne az ösztöneik szerint viselkedjenek. A külső tényezők visszatartják őket, de az ösztön megmaradt. Egy cirkuszi szám jut az eszembe, volt egy nagy idomár, Durov. Ő mutatott be egy olyan produkciót, ahol egy asztalhoz ültetett farkast, bárányt, nyulat, rókát. Meg tudta csinálni, de ettől még nem változott meg a farkas vagy a róka ösztöne.

Ny. B.: A Lityeraturnaja Gazeta csinált egy felmérést ’89 januárjában, arról, hogy kinek szolgálhat ma a Szovjetunió példaképül. Olyan válaszok jöttek, amelyek iszonyatos megalázottsági érzésre utalnak, mint hatalom a Szovjetunió szörnyű kudarcot szenvedett. De ez többnyire a művelt, felsőfokú végzettséggel rendelkező emberek véleménye. Erős körükben a megalázottság érzése, de revánsvágy nélküli. A műveletlenebb emberek fejében viszont az Orosz Birodalom térképe van, amely valaha magában foglalta Finnországot és Lengyelországot is.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon