Skip to main content

„…erről a családról, amelynek oly sok nevezetes tagja volt”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Sárközi Mátyással beszélget Hegedűs B. András


1937. július 19-én Budán, a Városmajor mentén születtem. Édesapám Sárközi György költő, aki irodalmi munkássága mellett az Athenaeum Könyvkiadónál az irodalmi cégvezető tisztét látta el, és szerkesztette a népi írók folyóiratának nevezett Választ. Egy évvel korábban vette el édesanyámat, Molnár Mártát, aki Molnár Ferencnek, a világhírű színpadi szerzőnek a leánya volt. Méghozzá két gyerekkel vette el, mert édesanyámnak ez már a második házassága volt. Az első férje Horváth Zoltán, hajdani galileista, szociáldemokrata, aki a házasságuk idején egy nagy vállalatnál, ha jól emlékszem, a Rimamurányi Kőszénbányák budapesti irodájában tisztviselősködött, és ebből tartotta el családját. Amikor anyámat megkérdeztem, hogy miért vált el tőle, mindig azt mondta, hogy azért, mert rázta a lábát. De azt hiszem, ez nem válóok. Inkább talán az, hogy anyám tizenkilenc éves korában ugrott fejest ebbe a házasságba, nem gondolva meg eléggé, hogy mit csinál. Horváth Zoltán jóképű fiatalember volt, sportos, egy fiatal lány szívét könnyen elrabolta. És értelmes, jó svádájú, jó fellépésű, aki ’44-et később úgy vészelte át, hogy egyszerűen elhatározta, rá a zsidótörvények nem vonatkoznak, hamis papírokkal végig kint járt-kelt az utcán, és rengeteg zsidót megmentett. Egy percig nem érezte úgy, hogy veszélyben van, hogy neki is bujkálni kellene. Ez jellemző volt az önbizalmára. Tehát tízévi házasság után elváltak, de jó barátok maradtak mindhalálig. Így édesapám nevelte fel Horváth Esztert, aki nálam tíz évvel idősebb, és Horváth Ádámot, aki nálam hét évvel idősebb.

De hogy a családfát nézzük tovább, anyai ágon, a legérdekesebb figura Vészi József, a dédnagyapám, aki Aradról érkezett Budapestre. Ükapám kocsmáros és alkoholista volt, aki rendszerint elitta a saját borait. A fia, aki gazdag ember lett, mindig újra megvette az évi borkészletet, amelyet édesapja megint csak elfogyasztott, csendesen üldögélve saját kocsmájának a pincéjében. Vészi József 1858-ban született, Weiss Józsefnek hívták eredetileg, és egész fiatalon lírai költőnek készült. Verseivel feljött Budapestre, egyenesen Jókai Mórhoz, és megmutatta neki a költeményeit. Jókainak tetszettek, de azt mondta, Weiss József névvel valaki nem lehet magyar költő, és ott ültő helyében kitalálta számára ezt a romantikus Vészi nevet. Megjelent ugyan egy vékonyka verseskötete, de költő nem lett ezzel a névvel sem, újságírónak állt, és azután nagy karrierjét mint újságíró, rettegett vezércikkíró és laptulajdonos, lapszerkesztő futotta be, a Budapesti Napló, majd végül a Pester Lloyd főszerkesztőjeként.

Te ismerted?



Kisgyermekkoromban találkoztam vele mint nagyon öreg bácsival. Volt egy birtoka Szentendre mellett, Izbégen, ami ma már hozzánőtt Szentendréhez. Valamelyik évfordulóra a szerkesztőség vásárolt neki egy szép fehér padot, és azon szeretett ő pocakosan üldögélni és újságot olvasni. Mi odajártunk nyaranta, és én mint egészen kis fiú ott lábatlankodtam körülötte.

Tehát ő volt a dédapád.


Igen. A dédanyám Keményfi Ferike, azaz Franciska, tőzsdebizományos leánya, akit dédnagyapám a Svábhegyen, egy kertkapuban, rózsáit öntözgetve pillantott meg. Szóba elegyedtek, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Nagyon talpraesett, derék asszony volt, aki elviselte rettenetes családja összes háklijait és sigánjait. Öt gyerekük született, a legidősebb köztük az én nagyanyám, Vészi Margit volt.

Hol laktak?


A Mária Valéria utcában – ez ma az Apáczai Csere János utca –, egy nagy lakásban, amely tele volt a kor összes mütyürkéivel, nehéz, poros plüssfüggönyökkel. Én ott sohasem jártam, ezeket csak anyám leírásából tudom. Károly király ezüstrámás fényképe is ott állt a zongorán.

Dedikálva?

Gondolom, dedikálva, mert Vészi József már felsőházi tag volt, és közéleti kiválóság. Akkoriban még nem Izbégen volt a Vészi-birtok, ahol nyaranta időzött a család, hanem Dunavarsányon. A Budapesti Napló szerkesztőjeként Vészi József oda meghívta a fiatal munkatársakat hétvégekre vagy hosszabb tartózkodásra. Állandó sütés-főzés folyt, a hintó állandóan hozta a vasúti pályaudvarról az újabb vendégeket, folyton terítettek, folyton leszedtek, mert mindig mindenki más időpontban étkezett. A fiatal újságírók között ott volt akkor Ady Endre és Molnár Ferenc. De míg ők ketten nagyanyám, Vészi Margit körül tették a szépet, a szerkesztőség egy szerényebb, de ugyancsak igen tehetséges tagja, Bíró Lajos, a második legidősebb lány, Vészi Jolán vőlegénye lett, és azután elvette feleségül.

És a többi testvér? Őróluk is tudsz?

Vészi Lenke Márkus Andor bankigazgatóhoz ment hozzá, aki miután karrierje csúcsán az Angol–Magyar Bank igazgatója és a Szentendrei Papírgyár igazgatója lett, igazi osztályellenségként érkezett meg a kommunizmusba. Vészi Gábor 1936-ban Angliába emigrált német feleségével. Ő egyébként rendkívül tehetséges fizikus volt, az Egyesült Izzónál benne volt Bródy Imre feltalálócsapatában, amely a kriptonégőt létrehozta. És még nála is tehetségesebbnek ígérkezett az öccse, Vészi Gyula, aki egész fiatalon, harmincéves kora körül egyetemi tanár lett Budapesten, de a nagy spanyoljárvány elvitte, a feleségével együtt meghaltak. Érdekes, hogy a két Vészi fivér két német Drőder nővért hozott magának Wuppertalból, szóval egymásnak sógorai és ugyanakkor a két hölgy egymásnak testvére és a két úr egymásnak testvére volt. A fiatalon meghalt házaspár után egy gyerek maradt, egy kislány, Vészi Éva, akit azután Bíró Lajosék neveltek fel. És amikor Bíró Lajos a Károlyi-rezsim letűnte után emigrált, és később Hollywoodban, majd Londonban híres filmscriptíró lett, ezt a kislányt is magukkal vitték, aki így egész fiatal korától kezdve külföldön élt ugyan, de azért nagy magyar maradt mindig.

Közbevetőleg megkérdezem, honnan tudod mindezt?

A családi legendákon túl onnan, hogy édesanyám egyszer, náthás lévén, unalmában megírta a család történetét, erről a családról, amelynek oly sok nevezetes tagja volt.

Ezek a dunavarsányi nyarak, amikor Ady Endre és Molnár Ferenc jártak a birtokra udvarolni Vészi Margitnak, gondolom az I. világháború előtti időkben voltak.


1906–1907-ben. Ott a háztartást együtt vezették, Vésziné és Vészi József anyja, az idősebb Weiss néni Aradról, aki nem nagyon jól tudott magyarul, félig németül, félig magyarul beszélt. Ady Endrét gyűlölte, mert Ady rendszerint berúgott, és rosszul viselkedett. Néha felmászott egy alacsony almafára, az inasnak oda kellett feladogatnia a hűtött borokat. Ezért őt üknagyanyám besoffener Petőfinek, részeges Petőfinek, sőt besoffener Petefinek, részeges Petefinek nevezte. Ő volt egyébként az a hölgy, akit dédnagyapám elvitt egy olasz túrára, és mikor a barátnők érdeklődtek, hogy milyen volt Olaszország, azt mondta, hogy gyönyörű, különösen Pantua és Mádua, mert Páduát és Mantuát nem egészen jól jegyezte meg. Valamint őróla szól az a családi anekdota, hogy amikor azt kérdezték, hogy látta-e a Carment, akkor azt mondta: hogyne, balra van egy lépcső. Csodálatos figura lehetett. Nos, Adynak akkor már megvolt az ő Lédája, tehát ez csak ilyen l’art pour l’art udvarlás volt nagyanyám, az ifjú, húszéves Vészi Margit körül, aki akkor Bihari Sándornál festeni tanult. Először festőnek készült, aztán Párizsban, a válása után d’Indynél, a Scola Cantorumban énekelt, és írói ambíciói is voltak. Megjelent egy-két kis novelláskötete gyenge novellákkal, és az I. világháború alatt haditudósító volt. Élete nagy tragédiája az lett, hogy túl sok tehetsége közül nem tudta kiválasztani az igazit. Anyám leírása szerint mindketten, Molnár Ferenc is, Vészi Margit is haditudósítókként járták Galíciát, az olasz frontot. Nagyanyám lóháton, füle mellett süvítettek a golyók, Molnár Ferenc pedig mindig legalább öt kilométerrel a front mögött, egy kellemes kocsmában, körülvéve a vezérkari tisztekkel.

Akkor még házasok voltak?

Vészi Margit huszonkét éves volt, Molnár Ferenc pedig huszonnyolc, amikor 1906-ban egybekeltek, 1907-ben hagyták ott egymást, és néhány éven belül hivatalosan is elváltak.

És miért bomlott fel ilyen gyorsan a házasságuk?

Molnár Ferencnek volt egy rossz szokása. Abban az időben meglehetősen sokat ivott, főleg konyakot, és a barátnőit, majd pedig a feleségét rendszeresen verte. És amikor Vészi Margitot, nagyanyámat állapotosan is egy héten többször felpofozta, földre lökte, falnak lökte, akkor ő hazaköltözött a papához.

Ez annyira szokatlan ebben a kultúrkörben, hogy megkérdezem – bár nem illik ilyet kérdezni – biztos, hogy ez igaz?

Abszolút biztos. Nagyanyám kisujját eltörte verekedés közben, és az egész életére görbe maradt. Azon vesztek össze, hogy kell-e egy kávéházból hazatérve a kádba hányni, avagy sem, a Nagymező utcai luxuslakásukban, ahol új életet próbáltak kezdeni együtt. Mondják, hogy Molnár Ferenc egyszer a Palermo kávéházban megivott húsz cointreau-t vagy chartreuse-t, és képzelheted, hogy milyen állapotban került ilyenkor haza. A házasságkötés után is régi életrendjéhez ragaszkodott, hajnalban tért meg, kettőig aludt, majd távozott a szerkesztőségbe vagy valahova máshová. De hát akkor ő már ünnepelt szerző volt, túl a kezdeti nagy sikereken, a Doktor úron és Az ördögön. És akkor írta, e rövid házassága alatt a Pál utcai fiúkat. Azt is természetesen a New York Kávéházban, fenn a karzaton, ahol akkor még papírt és tollat, tintát lehetett kérni a pincértől. De hogy az írók ne üljék tele a kávéházat, délután csúcsidőben, kávézóidőben katonazenekar játszott, hogy zavarja az írókat. De Molnár ettől se hagyta magát zavartatni, néhány nap alatt megírta a Pál utcai fiúkat. 1907. március 21-én született édesanyám, Molnár Márta, de ekkor a szülők már külön éltek.

Ki nevelte föl azután édesanyádat?

A Vészi család nagyon megorrolt Molnár Ferencre, mert tulajdonképpen régi vágású emberek voltak, és nem szerették azt, ami történt. Molnárnak akkor már barátnője volt Varsányi Irén, de mivel Varsányi egy jómódú idősebb földbirtokos és üzletember felesége volt, sőt két gyermek anyja, soha nem jutott el odáig Molnár iránti rajongásában, hogy amiatt Szécsi Illést otthagyja. De volt egy időszak, amikor Molnár párhuzamosan mint házasember azért Varsányinak is csapta a szelet. Amikor azután elhidegült a viszony a Vészi család és Molnár között, már Dunavarsányra se járt ki. Ady hozta neki onnan mindig a hétvégi híreket. Megkövetelte Molnár, hogy amint a vonatról Ady leszáll, leüljenek együtt, és elmondja, hogy mi újság Vészi Margit és a család körül. Ifjú nagyanyám ekkor Párizsba költözött a csecsemővel együtt, és ott festőművésznőnek készült. Egy magánleveléből tudom, hogy egy ízben például egész Párizst végigjárta egy életnagyságú férfiakttal a hátán, melyet persze képes felével fölfelé cipelt, gurtnizott önmagához, és galériáról galériára próbálta eladni ezt a festményt, de nem sikerült. Szóval bohém életet élt. Azután Berlinbe költözött, irodalmi, újságírói ambíciói voltak, tudósítóként működött. Ott Puccini udvarolt neki, és próbálta ágyba vinni. Vészi Margit hallatlanul művelt, kulturált, tájékozott, nyelveket ragyogóan beszélő, jó külsejű ifjú dáma volt, de frigid, mint egy jégszekrény, úgyhogy levelet szívesen váltott Puccinival, igazi irodalmi leveleket, azonkívül ha fogadta őt kis berlini bohémtanyáján, a zongorán Puccini-áriákat énekelt neki, ami mérsékelten mulattatta a nagy olasz zeneszerzőt, inkább az ágy felé kacsingatott, de ebből soha nem lett semmi.

Bocsánat, hogy megkérdezem megint: mindez teljesen hihető, de honnan tudod? Mert nemcsak hogy régen volt, de ez időben szexuális szokásokról talán nem beszéltek olyan szabadon.

Ezt onnan tudom, hogy Puccininak fennmaradt körülbelül húsz, nagyanyámhoz intézett, olasz nyelvű levele, amelyeket az 1960-as években árvereztek el Londonban. Akkor a nagyanyám Spanyolországban élt, onnan utazott Angliába, és pénzszűkében lévén, a Sothebynél vagy a Christie-nél akarta elárvereztetni ezeket a leveleket. Mivel ez nem ment elég gyorsan, az egész paksamétát rábízta unokahúgára, Bíró Lajos leányára, Bíró Verára, aki megkérte őt, hogy készítsen a levelekhez jegyzeteket. Szóval így derült ki, részben a levelek tartalmából, részben a hozzá fűzött jegyzetekből, hogyan zajlott le ez az udvarlási kísérlet Berlinben. De mivel Puccininak volt egy másik barátnője is Németországban, egy katonatiszt felesége, tehát azzal vigasztalódhatott. Az is kiderül, hogy Berlinben, amikor búcsút mondtak egymásnak, a vonat indulása előtt Puccini még meghívta kocsikázásra Vészi Margitot egy elektromos autóban. Ez az I. világháború előtt volt, tehát valószínűleg a sofőr kint ült a bakon és ők hátul igazán szeparálva voltak, de még ott sem sikerült eredményt elérnie a nagy olasz zeneszerzőnek. Innen tudom egyébként azt is, hogy bár a házasság felbomlott, és örök volt a harag – ez sem igaz egyébként, mert életük végén New Yorkban mint tépett emigránstársak, nagyon jóban voltak –, de az akkori harag ellenére megpróbálta rávenni Puccinit Vészi Margit, hogy írjon operát a Liliomból. Erre Puccini hajlott is, azonban akkoriban kapta meg a Turandot librettóját, és az jobban tetszett neki. Csupán ezért esett a dolog kútba, nem azért, mint egyesek állítják, mert Molnár megtagadta a hozzájárulást a megzenésítéshez, mondván, hogy akkor mindenki úgy fog erre a darabra emlékezni, mint egy Puccini-operára, és nem mint egy Molnár-színdarabra.

Eközben hogy nevelődött a kisgyerek, Molnár Márta?

A kisgyereket, édesanyámat Vészi Margit végighurcolta egész Európán, mert élt azután Firenzében, Rómában, majd egy idő után, amikor felcseperedett a kislány, nagyanyám önállóan járta a világot. Édesanyám iskolázása így igencsak tarka és vegyes volt, mert járt iskolába Németországban, Firenzében és Rómában, azután, azt hiszem, a 3. gimnáziumnál, éppen olasz földön, abba is hagyta a tanulmányait.

Nem érettségizett le?

Nem. Kitűnően beszélt, mondhatnám anyanyelvi szinten, németül és olaszul. Így, amikor a csúf sztálini időkben, az 50-es években Magyarországon műstoppolóként kereste meg kenyerét, és egy félszuterén helyiségben, a Fővárosi Ruhaneműjavító Vállalatnál dolgozott, mivel a műstoppoláshoz, vagy ahogy szaknyelven hívják, műtöméshez kellett a legtöbb fény, gyakran volt látható a kirakatban az akkori Malinovszkij – volt Olasz –, ma Szilágyi Erzsébet fasorban, amint az olasz követtel ült ott, és beszélgettek, mert az olasz követ vágyott valakire, aki folyékonyan és flottul tud vele olaszul beszélgetni. A szomszédos cukrászdából pedig mindig lehetett jó presszókávét áthozni. De ne ugorjunk előre az időben… Anyám leír ebben a kis, néhány oldalas memoárjában egy epizódot, ami jellemző Molnárra mint emberre… Visszaemlékezése szerint Molnár egy idő után felfedezte, hogy csinos a kislánya, és időnként magával vitte, ha hódolói ebédre vagy vacsorára meghívták. Egyszer elmentek az Állatkertbe, ám hogy, hogy nem, a tigris átugrott a védőárkon, és már ott állt a verem szélén. Molnár meredten nézte a tigrist, a tigris meredten nézte Molnárt, és akkor Molnár elengedte az akkor talán nyolcéves kislánya kezét, és futásnak eredt. Egy percig se gondolt arra, hogy a lányát is magával vonszolja. A 20-as évek legelején járunk. Jómódú pesti családoknál – mint anyám írja – jelentek meg, Molnár fényesre samponozott, galambősz hajával, kiválóan öltözve, Coty Cypre parfőmmel illatosítva, monoklival. Bevonultak, fejedelmi ételkölteményeket ettek végig, és Molnárnak csillognia-villognia kellett, anekdotáznia, és a mindenkori háziasszonyhoz plátói vagy nem plátói viszony kötötte. Hát ez volt anyám leánykora. Nem csoda, hogy ebből kibúvót keresett, és örömmel választotta a házasságot.

Beszéljünk most az apai ágról.

Édesapámnak meglehetősen kispolgári és egyhangú ifjúsága volt. Az ő családjában egyszerű emberek voltak. Dédnagyapám vízimolnár volt, a Sárközben volt a malma, ezért választotta magának, ha jól tudom, Vogel helyett a Sárközi nevet. Nagyapám, Sárközi Vilmos az Ibusznál volt csomagoló. Azért ezen az ágon is volt irodalmárember, mert az öccse Sümegi Vilmos néven lett publicista és politikus. Ezt az ágat nagyon elhanyagoltam, bár nagyszüleimet még ismertem. A Kékgolyó utcában laktak, és vasárnaponként apámmal rendszerint meglátogattuk őket. Ha nem tévedek, a háború alatt egy bombázás áldozatai lettek, már időskorban, és egy darabig valamelyik köztéren a fa alatt voltak eltemetve. Édesapámnak is számos testvére volt, közöttük egy Piroska nevű húga, aki vénkisasszony maradt egész életére, csészealjnyi vastag szemüvege volt, és az MNDSZ-ben, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségében töltött be valamilyen funkciót a háború után. Szomorú jelenség volt, róla szól Sárközi György Viola című regénye. Ezenkívül volt egy talpraesett, ügyes, mérnök fivére is, Sárközi Pál, aki rendszerint y-nal írta a nevét, és afféle zöld lódenes dzsentri volt haláláig. Legalábbis ezt játszotta meg. És volt egy hibbant öccse is, aki – azt hiszem – elmegyógyintézetben halt meg.

Apád mikor született?


1899. január 23-án.

És mikor katolizált? Hány éves korában? Mert mint ifjú költőt már katolikus költőként tartották számon.

Szerintem gimnazista korában. A Markó utcai gimnáziumba járt, ahol nagyon jó gárda verődött össze. Benedek Marcell volt az irodalomtanára. Osztálytársai voltak: Juhász Vilmos, akit akkor még Haász Vilmosnak hívtak, és Szedő Dénes. Nem tudom, hogy hol érhette őt a katolikus hatás, de feltűnő, hogy ezek az osztálytársai, pesti zsidó gyerekek, Haász Vilmos és Szedő Dénes mindketten ismert katolikus intellektuelek lettek, csakúgy, mint apám. Szedő Dénes azután még ferences szerzetesnek is állt. Egyébként latin himnuszok fordítója volt, és Kodály Zoltán számos dalának a szövegírója.

Anyád a klasszikus Belvárosban, a Mária Valéria utcában nőtt föl, apád viszont Budán. Hol laktak, amikor összeházasodtak?


Az Olasz fasorban laktak, velem együtt mint csecsemővel, és arra vártak, hogy elkészüljön a Nyúl utcai villa. Ezt a villát Molnár Ferenc vásárolta, és az volt a szándéka, hogy Darvas Lili színésznőé lesz. Kihagytunk ugyanis egy fontos családfaágat. Molnár Ferenc, miután elvált Vészi Margittól, Fedák Sárinak udvarolt mintegy tíz évig, majd elvette feleségül. Ennek is története van. Akkor már nem Fedákba volt szerelmes, hanem Darvas Lilibe, aki körülbelül huszonöt évvel volt nála fiatalabb. Fiatal, kezdő színésznő volt, a Rómeó és Júliában látta először nagyapám, és ellenállhatatlan vonzalmat érzett iránta. Amikor a korkülönbségre figyelmeztették, azt mondta, hogy száz év múlva a Lili százhuszonkét éves lesz, én pedig száznegyven, a korkülönbség már nem lesz olyan feltűnő. De Fedák Sári megkövetelte, hogy Molnár Ferenc vegye feleségül, mielőtt otthagyja. Tehát elvette, ha jól tudom, 1922-ben. Az esküvőn senki sem volt jelen, csak a két tanú. Molnár gyűrött tweedöltönyben jelent meg, mire az ő tanúja, Mester Sándor azt kérdezte tőle, hogy lehet így eljönni egy esküvőre. Nem tudtál volna szmokingot venni, ahogy az illő? Mire Molnár híres válasza az volt, hogy csak premierre veszek szmokingot. Fedák Sári, holott ez a viszony már teljesen tarthatatlanná vált, s egyébként őt is rendszeresen csépelte, mint a répát, ez Dénes Zsófia nem nagyon jóindulatú visszaemlékezéseiből is kiderül, csak azért, hogy kellemetlenkedjen Darvas Lilinek és Molnárnak, nem akart elválni. Erről nagy egyeztető tárgyalások folytak, és végül 80 000 dollárt követelt Molnártól a válás fejében. Aki azután 1926-ban mindjárt el is vette Darvas Lilit.

Ez példátlanul nagy összeg. Mennyiben egyeztek ki végül?


Molnár Ferenc 1920 és 1930 között fénykorát élte, 1 millió dollárt keresett, úgyhogy ez volt a végösszeg. Akkor fedezték fel újra az eredetileg megbukott Liliomot, és a legnagyobb sikerei akkor voltak: Játék a kastélyban, Olympia. Volt egy olyan hónap, hogy Németországban kétszáz különböző színház adta egyszerre a darabjait, úgyhogy dőlt hozzá a pénz. Ebből vásárolta ezt a szép kis villát a budai Nyúl utcában. Darvas Lili elvben megkapta ezt a villát, gyakorlatban 1926-tól, a házasságuk kezdetétől Európában bolyongtak. Darvas Lili hamarosan a Max Reinhardt Színház tagja lett, és állandóan turnézott német nyelvterületen, Molnár pedig egy időre megcsömörlött Budapesttől, az őt érő szigorú kritikáktól. A darabjai sorra megbuktak, a magánéletét kritizálták, a sikerét irigyelték, rossz légkör volt körülötte. Összerúgta a port a Vígszínházzal és mindenkivel, úgy kellett őt azután a Játék a kastélyban óriási világsikere után visszaédesgetni. A 30-as években kiadták összes műveit, a Vígszínház repríz sorozatot tartott, és akkor megint megszerette Budapestet. De előtte nem volt állandó lakhelye. Ő úgy mondta, hogy ötszobás lakása van: az egyik szobája a cannes-i Carltonban, a másik a bécsi Imperialban, a harmadik a berlini Edenben, a negyedik a velencei Danieliben és az ötödik a budapesti Hungária Hotelben, vagy nem tudom melyikben. A villa a Nyúl utcában tehát Darvas Lilinek készült, de soha nem lakott benne, mert 1937-ben, amikor a fasizmus kezdett nagyon fenyegetni, Molnár elhatározta, hogy kivándorol Amerikába. Azt mondta anyámnak, hogy retteg a hajóúttól, mert ez a hajó biztos el fog süllyedni, úgy mint a Titanic. És ha azt olvassátok az újságban, hogy süllyedt a New York felé tartó óceánjáró, és egy ősz, elegáns, monoklis úr anyákat és gyermekeket félrelökve elsőnek ugrott a mentőcsónakba, az én voltam. Molnár rendkívül gyáva ember volt; a konflis korszakában mindig attól félt, hogy a konflis felborul, vagy a lovak megbokrosodnak, az autó korszakában pedig attól, hogy egy autó elüti, ha átmegy az utcán. Soha lakást vagy házat nem vásárolt amerikai földön, hanem New Yorkban, a Plaza Hotelban nyittatott magának egy lakosztályt, és csak a hotel körüli járdán volt hajlandó közlekedni. A közelben volt egy olasz vendéglő, ott ebédelt mindennap a szintén New Yorkban élő, de külön élő Darvas Lilivel és Barta Vandával, akit ő a titkárnőjének nevezett, és aki szintén az ő pénzén a Plaza Hotelben egy kis szobában élt hűséges társaként és barátnőként. De már megint nagyon előreugrottunk. Én most születtem meg, és most fogunk beköltözni a Nyúl utcai házba, amit Molnár Ferenc fölajánlott a szüleimnek. És ha jól tudom, még havi apanázst is adott a lányának, bár édesapámnak jó fizetése volt az Athenaeumnál. Így életem első hat évét nagypolgári jómódban töltöttem, kellemes nyaralásokkal a Balatonnál, Siófokon és Gödön. Olyan gyermekkorom volt, hogy nem éreztem a levegőben vibráló bizonytalanságot és a világtörténelem viharának sodrát, amely már söpört előre, Magyarország felé. Vasárnap délelőttönként édesapámmal sétáltunk a környéken. Apám verseket írt nekem egy könyvecskébe, amelynek lapjaira én préselt képeket ragasztottam be. Azt nem ismeri a világirodalom-történet, hogy apám, ha pénzszűkében volt, néhány nap alatt összekalapált egy gyerekeknek szóló verseskönyvet, leporellót. Az Athenaeumnál működött egy Győrffy György nevű illusztrátor, aki ebben mindig készséges társa volt. Akkor írta ezeket a halhatatlan sorokat, hogy „A falu apja – a falu papja”, meg „édesanya kever-kavar, vacsora készül nagyhamar”. Ha nagyon rosszul sikerült, akkor a könyvet Gyuri bácsi írta, ha jobban, akkor Sárközi György. És miként József Attila, ő is írt reklámverseket, ha nem is sapkákról, hanem eternit asztallapokról. Dolgozószobájában állt egy eternit dohányzóasztalka, amit az Eternit gyártól kapott azért a halhatatlan strófáért, hogy „Eternit az asztal lapja, ez most a jólét alapja”, valamint „Kiloccsanthatsz vedernyit, ha asztalod eternit”. Nekem is kedvenc tartózkodási helyem volt apám dolgozószobája, az úgynevezett úriszoba, ahol ott állt biedermeier íróasztala, a kék Bristol üveg tintával és porzókészlettel, amely természetesen csak dísz volt. Ő ott szokott délután szunyókálni, mert akkor még olyan idők voltak, hogy egy úri hivatalból, mint amilyen az Athenaeum volt, hosszú ebédidőre hazaengedték a vezető dolgozókat. Apám minden ebéd után egy órát szundított, majd inget váltott, és úgy tért vissza a Nagykörútra.

Viszont este 8-ig bent volt.

És emellett szerkesztette a Választ, és összetartotta a Válasz körét, szervezte a Márciusi Front gárdáját. Úgyhogy házunknál elsősorban Halász Gáborra és Szerb Antalra emlékszem. Előttem van, egy novellámban szerepelnek is így, ahogyan a kertben a fehér fonott nádkarosszékekben ülnek és kávéznak, beszélgetnek édesapámmal a diófa alatt. De édesanyám hetente kétszer nagy vacsorát is adott, hol a népieknek, hol az urbánusoknak, úgyhogy házunknál nagy társadalmi élet folyt, nagyon gyakran fordult meg Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Kolozsvári Grandpierre Emil, Jékely Zoltán, vagy mint barátai szólították, Zsoli, és mások, Ignotus Pál is időnként. Anyám akkor még nem volt az a kimondott irodalmi intellektuel vezéralak, összetartotta Városmajori asszonykák néven a barátnőit is, környékbeli, kedves, vidám, hasonló korú asszonyokat, akik egyszer egy héten teáztak és pletykáltak ebben a Nyúl utcai villában.

Hogyan alakult ki az, hogy apád, katolizált zsidó kispolgár, egy polgári könyvkiadó vezető tisztviselője, ennek a határozottan baloldali szellemi centrumnak az egyik vezéralakja lett?

Apám nem volt templomjáró katolikus, de hatott rá a Sík Sándor-féle társadalmi érzékenységű katolikus eszmevilág. Ugyanakkor kapcsolatba került a népi baloldallal, jó barátja lett Erdei Ferencnek. Féja Gézával, Erdei Ferenccel ültek össze, amikor felmerült a gondolat, hogy apám az Athenaeumot, ezt a meglehetősen konzervatív és egyáltalán nem baloldali intézményt bírja rá a Magyarország felfedezése szociográfia-sorozat elindítására. Nem volt könnyű dolog, de a kor szelleme valahogy annyira kívánta ezt, hogy az ő ügyes diplomáciai tehetségű rábeszélése megrendítette végül is az Athenaeum urait, akik ebben pénzt is láttak. És a sorozat – mint tudjuk – létrejött, és nagyon fontos volt.

Honnan ismerték egymást Erdei Ferenccel?

Ezt magam is szeretném tudni, hogy Bibó Istvánnal és Erdeivel hogyan ismerkedtek már akkor össze. De bizonyos, hogy nagyon szoros barátság volt. Mi gyakorta jártunk le Erdei Ferencék szigetszentmiklósi tanyájára. Kisgyerekkori emlékeim vannak onnét. Emlékszem Erdei öccsére, Erdei Sándorra, aki akkor még szobrászművésznek készült, Képzőművészeti Főiskolára járt, és Majláth Jolánra, aki akkor a frissen elvált Erdei Ferencnek még csak menyasszonya volt, és mint néprajzos a népi építészettel foglalkozott. Meg Erdei Ferenc édesapjára, egy csizmás, bajuszos parasztemberre, aki úgy nézett ki, mint Veres Péter. Az első debreceni nemzetgyűlésben képviselő lett, ahol jókat szundikált.

Bár erről, mivel még kisgyerek voltál, személyes emlékeid nemigen lehetnek, mégis azt szeretném, ha most körüljárnánk, hogy apád és édesanyád hogyan lettek ennek a körnek meghatározó figurái?


Csak azt tudom elképzelni, hogy Erdei már a Magyarország felfedezése sorozat előtt írt két jelentős szociográfiai munkát, és ez keltette fel édesapám figyelmét. Bibóval és Szabó Zoltánnal már talán korábban is barátságban volt, amint Kovács Imrével is. Az Erdei házaspárhoz anyámat nagyon szoros barátság kötötte, és csak akkor fordult el tőlük, de akkor sem igazán, amikor eladták magukat a karrierista, kommunista pályafutás érdekében. Erdei Ferencnek voltak nagy meghasonlásai, és ilyenkor, a többéves eltávolodás ellenére levelet váltottak. Ezekben a levelekben anyám rendszerint arról írt, hogy hová jutottál, látod, mi lett ebből, nem kellett volna a korpa közé keveredni…

Anyád a háború előtti időkben mennyire volt baloldali?

Szerintem semennyire. A zsidóüldözés természetesen a baloldal felé sodort mindenkit, kivéve talán dédanyámat, aki elképzelhetetlennek találta, hogy őt üldözzék, megalázzák, hiszen ő egy felsőházi tag felesége. Tehát soha a sárga csillagot fel nem tűzte, úgy parádézott végig az utcán. És mivel ezen az attitűdjén nem változtatott, nem is esett semmi baja. Anyámat mulattatta, hogy ő, akit pátyolgatva neveltek fel, mindene megvolt mindig, egyszeriben ezekkel a népfikkel találta magát szembe. Talán innen volt az Erdei testvérek szexuális attraktivitása is. Abban a kis memoárban azt írja, hogy a népi írók olyanok, mint a pulikutyák; egyszer hagyják magukat simogatni, máskor az ember lábikrájába harapnak, teljesen külön útjaik vannak, és nem mindig paríroznak, mint más kutyafajták. Szóval őt vonzotta az, hogy kiesett ebből a művelt zsidó, Ignotus Pali–Janovics Franci-korból, és bekerült olyan emberek közé, akik imponálóan intelligensek, okosak, tehetségesek, éles eszűek, briliánsak és közben első generációs értelmiségiek. Ez azután rendkívül imponált anyámnak Illyés Gyulában is, úgyhogy az szinte természetes, hogy ő a Választ a háború után továbbra is a szívéhez annyira közel állónak érezte.

Maradjunk még annál a korszaknál, amikor egyszer csak 1937-ben megjelenik a Nyúl utcában az akkor születő népi irodalom, a csecsemőkorát élő népi irodalom, megspékelve a Márciusi Fronttal és a születő Nemzeti Parasztpárttal.

Ebbe anyám úgy került, mint Pilátus a credóba. Jó háziasszony volt, és zilált gyermekkora következtében jó pszichoterapeuta. Ezek a házhoz járó írók nemcsak a remek ebédeket és vacsorákat ették végig, hanem a személyes bajaikkal is kezdtek az ő „pamlagán” végignyúlni. És anyám nemcsak hogy meghallgatta őket, hanem együtt érzett, együtt sírt és nevetett velük, tanácsokkal látta el őket, nőügyeikkel, válásügyeikkel mind hozzá fordultak. Emlékszem, hogy Szabó Zoltán anyámat mint legbelsőbb bizalmasát avatta be a legszemélyesebb problémáiba. De ez vonatkozott jóformán az összes többiekre is, Halász Gáborra, aztán a háború után egy más nemzedékre is.

Illyés mikor kezdett el odajárni?

Azt hiszem, amikor a Nyugatot kivették a zsidókézből, és ő adott teret zsidó íróknak is a Magyar Csillag hasábjain. Akkor a régi Válasz-körrel és apám körével nálunk találkozott mindig. Anyám Illyésnek is és Illyésnének, Flóra asszonynak is nagyon jó, bensőséges, közeli barátja volt.

Mondtad azt is, hogy egyik héten urbánusok, másik héten népiesek jöttek hozzátok. Ezek már akkor is így elkülönültek?

Nem volt elkülönülve. Például a Válasznak az a híre, hogy a népi írók olyan folyóirata volt, amely kirekesztette az urbánusokat, de ez abszolút nem állt. Mert a Válaszban a háború előtt is, után is mindig írtak urbánusok, Cs. Szabó Lászlótól föl- és lefelé. De az az erősen zsidócentrikus urbánus kör, aminek a megtestesítője mondjuk Ignotus Pál volt, irritálva érezte magát bizonyos népiektől, a „fokhagymaszagúaktól”, és nem lehetett őket összeereszteni. Egyébiránt elég sokat járt hozzánk Márai Sándor is. Ugyanakkor apámnak szoros baráti körébe tartozott Kodolányi János.

Anyád későbbi elbeszéléseiből hogy tudod, miként élte meg apád ezt a nagyon sajátos szerepet?


Érdekes szerep volt ez, a népi írók táborában az egyetlen zsidó, akit senki se tekintett igazán zsidónak, soha ezt fel nem használták a szélsőjobboldal publicisztikájában. Olyan tekintélye volt, hogy az támadhatatlanná tette. Apám egyre inkább a szociális érzékenységű általános gondolkodásmód mellett kötött ki. Elvont lírai költőnek indult, és ahogy besötétedett, úgy kezdett olyan verseket írni, amelyekben effektíve parasztokról, földművesekről, kisemmizett zsellérekről volt szó. Tehát messziről érkezett a gyakorlati politikához és a Márciusi Fronthoz. És nem volt közéleti gondolkodó vagy közíró, bár odahaza egy nagy dossziéban meglepően sok keményen odamondó politikai cikkét őrzöm. Ki hinné?

Hová írta ezeket?

Nem tudom. Valaki a családból talált egy zacskót. Valahogy félre volt dobva, és senki bele nem nézett soha, még én se.

Ez nagyon érdekes. Ezek a 40-es évek elején írt cikkei?

A 30-as évek közepétől a 40-es évek elejéig írta ezeket.

Nagy valószínűséggel az Est lapokba írta.

Egész bizonyos. Szabó Lőrinc is jó barátja volt, úgyhogy az Est lapokban megjelenő írók biztosan bevonták őt ebbe a publikálási lehetőségbe. Azután elérkezett a legsötétebb üldöztetés korszaka, amikor egyszeriben elfelejtődött, hogy Sárközi György katolikus költő, hogy kiféle és miféle. Egy darabig, ha jól tudom, kivételezettséget élvezett mint „nemzeti érték”, volt valamilyen papírja a Hóman Bálint-féle kultuszminisztériumtól, csakúgy, mint Halász Gábornak és Szerb Antalnak, de egy reggelen a Nyúl utcán végighúzott egy nagy, nyitott, német katonai autó, benne elegáns urakkal, ki magyar katonatiszti egyenruhában, ki antantszíjas SS-egyenruhában, civilben, nézegették a villákat, és megpillantottak engem a kertkapuban, kedvenc lila-fekete csíkos klubkabátomban, rajta egy nagy, hatágú sárga csillaggal. Kedvesen megkérdezték, hogy kisfiú, ki lakik ebben a házban, és hány szoba van benne.

Magyarul?

Magyarul. Amire én büszkén elmondtam, hogy milyen kényelmesen lakunk odabenn, úgyhogy egy héten belül elkobozták a villát.

Ez – ha már sárga csillag volt rajtad – 1944 áprilisában történt.


Április után. Akkor már a bátyám, Horváth Ádám Erdei Ferenc tanyáján mint kisbéres dolgozott. És ott át is vészelt minden nehézséget. A nővéremet pedig befogadták az apácák, és elrejtették az apácakolostorban.

Apádat mikor hívták be?


A legutolsó időkben, 1944 végén. Már 1942-ben is behívták egyszer munkaszolgálatra, de alkalmatlannak találták, mert súlyos gyomorbaja volt, a tüdeje se volt jó, úgyhogy leszerelték. Elkövetkezett az az idő, amikor az Athenaeum már nem tudta alkalmazni, bár ott is a legutolsó percig tartották. És akkor a villa elkobzása után hármunkat, szüleimet és engem egy Széll Kálmán tér 10. alatti csillagos házba tettek át, amely – ez így esett – egy rokonunk, Vészi Edit férjének a nagy bérháza volt. Úgyhogy egy szép lakást kaptunk. De anyám rosszat sejtett, és azt mondta, hogy itt bizony nem sokáig maradunk. És valóban, ott csak nagyon rövid időt töltöttünk. Apámat vészes gyorsasággal, az utcáról összeszedve internálták. Egyelőre Budapesten egy gyűjtőtáborba, ahol még látogatni is lehetett. Fónyi Gézáné, Majláth Jolán húga vállalta a feladatot, hogy amikor reggel munkára viszik őket, melléjük sodródik, és leveleket ad át, leveleket vesz át, sőt még kisebb élelmiszercsomagokat vagy tisztálkodási szereket is…

Ez személyre szóló internálás volt?

Először egy razzia eredménye, azután egy ideig arról folyt a huzavona, hogy kivételezett-e apám, vagy sem. De hivatalos úton nem lehetett mentesíteni tovább. Boldizsár Ivánék tettek egy kísérletet arra, hogy kimentsék: Tassy Jenő magyar katonatiszti egyenruhában egy holland barátjával, aki SS-nek volt öltözve, autón megjelent a táborparancsnokságon, és azt mondta, hogy Sárközit most elviszik, mert máshová szállítják át. Rendkívül izgalmas és feszült tíz perc volt, amíg az elég jóindulatú magyar táborparancsnok gondolkozott azon, hogy ez most micsoda. Apám nem akart menni, két okból. Az egyik, mert úgy gondolta, hogy amíg ő magyarok kezén van, addig lehetetlen, hogy neki baja essék. A másik pedig, hogy addigra már odakerült Szerb Antal és Halász Gábor, és azt mondta, hogy csak akkor megy, ha azokat is elviszik. Ez pedig lehetetlen volt abban a szituációban, és így nem sikerült megmenteni.

Az véletlen, hogy a két írótársával együtt volt?

Nem, ezek a kivételezettek, akiket, a legutolsó percekben internáltak, általában egyetemi tanárok, kutatók, jónevű orvosok és írók voltak. Volt ott egy egész fiatal ember, aki nemrégen mesélte el, hogy amikor felsorakoztatták őket, látta, hogy apám, aki magas volt, viharkabátban és tarisznyával egy osztag legelején állt sorba, míg ő húsz vagy huszonkét évesen a szemközt felsorakozott osztag első soraiban állt. Aki pedig ezt elmesélte nekem, Szabad György volt. Ez az utolsó fényképem apámról; hogy úgy mondjam, Szabad György memóriája őrizte meg nekem. Azután hamarosan elhurcolták őket Balfra, ami már egy haláltábor volt. Szerb Antal, aki teljesen elhagyta magát, nem evett, letargiába esett, heteken belül meghalt. Halász Gáborral szörnyű dolog történt; a környező falvak egyikéből egy földbirtokos barátja kikérte a táborból, és úgy gondolta, hogy az éhező fiatalembernek egy nagyon jó ebédet kell adni, amibe Halász Gábor belehalt, belehalt ebbe a hirtelen jött magyaros ebédbe. Apám azután, azt hiszem, hogy tulajdonképpen végelgyengülésben halt meg. A halála dátuma már 1945-re esik. Tömegsírba temették, úgy kellett azonosítani a háború után.

Megtörtént?

Megtörtént. A fogorvosunk leutazott anyámmal, és így el lehetett temetni a Kerepesi temetőben, nem messze Szerb Antaltól.

Veled mi történt 1944-ben? Erről ugyan több novellád szól, most már Pesten is megjelentek, de azoknak a történelmi hitelessége nem szükségszerű.

Minden héten jelentkezett a Nyúl utcai villában egy parasztasszony, aki tojást hozott. A tojásos Rózsi, aki 1944 nyarán, amikor mi a Széll Kálmán téri csillagos házba kerültünk, becsöngetett, és azt mondta, hogy nagyságos asszony, én a Matyikát elviszem magammal, jó kezekben lesz. Nekem van már egy törvénytelen fiam odalent, Balatonkilitin, meg fogom mondani, hogy ez a másik. Úgy hívják, hogy Horvát Matyika. Mert az ő leánykori neve Horvát volt. Ezzel fülön fogott, és elvitt Balatonkilitire. Édesanyám nagyon rövid idővel ez után megkapta a volt szobalányunk leánykori papírjait, aki nagyon derék, rendes asszony volt, a Nyúl utcai villa házmestere. Még a Mária Valéria utcai Vészi-háztartásból a kis cselédlány és az inas idővel mint házaspár Nyúl utcai házmesterekké avanzsáltak, és Annus néni átadta anyámnak a papírjait. Egyidősek voltak, úgyhogy anyám mint Pataki Anna jelent meg – nem sokkal azután, hogy én Balatonkilitire kerültem – Balatonlellén, és ott egy idős parasztasszonynál szobát bérelt mint zsidó családtól Budapesten elbocsátott szobalány. Szóval őt ott kisasszonynak szólították, Annusnak. Időnként titokban átlátogatott hozzám Balatonkilitire, amikor nekem is Annusnak kellett szólítanom.

Hogy játszottátok ezt a szerepet? Neki nehéz volt egy más szerepbe belehelyezkedni, neked pedig hazudnod kellett, amihez azért még kisgyerek voltál, végül is csak hétéves.

Elég ügyesen beidomítottak, hogy anya helyett Annát mondjak. Ő pedig nagy színésznő volt, fantasztikus kapcsolatteremtő készséggel. A nép minden rétegével azon nyomban egy hullámhosszra tudott kerülni, úgyhogy később, az 50-es években, műszövőnő korában gatyafoltozó varrónők kedvence, legkedvesebb barátnője volt.

És te fölfogtad, hogy hazudnod kell az életed érdekében?

Igen. Egyszer ugyan majdnem elárultam magam, mert valahogy a Sió partján, Balatonkilitin megjelent egy úr, 1944 szeptembere táján, és azt kérdezte, hogy te nem a Sárközi György fia vagy? És én véletlenül elszóltam magam, és azt mondtam, hogy de igen. Utána napokig remegtünk, hogy jönnek a csendőrök, de úgy látszik, egy rendes embert fogtam ki, és nem történt semmi. Ott én iskolába is jártam, elvégeztem a balatonkiliti egytantermes iskolában a második elemi első felét. Télen azután elérték az oroszok a Balaton-partot. Abban a percben, hogy az oroszok elérték Lellét és Kilitit egyaránt, anyám értem jött, és elvitt magához. A telet még nagyrészt áthúztuk, ott karácsonyoztunk Lellén, ahol tapasztalhattam, hogy milyenek az orosz megszállók, akik minden lepedőt összegyűjtöttek, mert nagy támadást hajtottak végre a Balaton jegén keresztül a veszprémi oldalon lévő németek ellen, és ehhez fehér takarókba burkolták az egész gyalogságot. De amikor meghallottuk, hogy Szeged szintén felszabadult, és ott Erdei Sándor a Délmagyarország című újság főszerkesztője lett, akkor elindultunk gyalog, szánkón, szánon, teherautón, marhavagonban, vasút tetején Szeged felé. Egyébiránt ezekben a nehéz időkben Erdei Sándor állandóan küldött zöld tábori levelezőlapokat Balatonlellére édesanyámnak. „Kedves Anna, egy szép napon hazajövök, és elveszlek feleségül.” Ilyenek voltak ráírva tintaceruzával.

És ez az üzenet mennyire volt komoly?

Még az is lehet, hogy volt benne valami. Hiszen akkor még nem lehetett tudni, hogy édesapám meghalt. Amellett az igazi, nagy vonzódás Ferenc iránt, azt hiszem, talán csak egyoldalú volt, elvégre Erdei Ferencnek egy percig eszébe nem jutott, hogy Majláth Jolánt elhagyja.

Majláth Jolánnak annál inkább eszébe jutott, Révai Józseffel került szoros viszonyba. Kovács Imre memoárjában expressis verbis megírja, elég szokatlan módon… Tehát elindultatok Szeged felé.

Utaztunk vonaton, amelyet végiggépuskáztak még a német repülők időnként. Emlékszem az orosz katonanőre, aki szemben ült a kupéban, egyszerre buktunk le az ülés alá, amikor olyan közelről gépfegyverezte a pilóta a szerelvényt, hogy még az arcát is látni lehetett a pilótaülésben. És mire felkászálódtunk az ülés alól, addigra az orosz katonanő megitta édesanyám féltve őrzött kölnivizét.

Ijedtében.

Ivott egyet az ijedelemre, igen. De az út elején időnként orosz katonai teherautókra is felkéredzkedtünk, és majd megfagytunk a platón. A leglehetetlenebb helyeken aludtunk, vadidegen emberekhez bekéredzkedve, más ilyen különös utazókkal összeverődve. Végül megérkeztünk Szegedre, ahol teljes zűrzavar uralkodott. A Parasztpárt egy fontos pártnak tűnt, Erdei Sándor nagy ember volt, és kiutalt nekünk egy elhagyott lakást. Édesanyám vonat tetején felutazott Budapestre, elhozta a nővéremet és a bátyámat, majd elhozta Juhász Vilmost, majd elhozott egy Bäck Ágnes nevű kislányt, akinek a szüleit Németországba deportálták, és akinek az édesanyja még szintén a békebeli Városmajori úriasszonykák egyike volt. A férjét megölték a németek, ő visszakerült Auschwitzból, és jelenleg leányával együtt Párizsban él. S a kis egyszobás lakás egyre inkább megtelt emberekkel. Velünk lakott még Farkas István festőművész két fia, akik partizánnak álltak a háború alatt, továbbá Márkus Andor nagybátyám orvosnövendék fia, Márkus Gábor.

Egy szobában?

Igen. Anyám főzött mindenkire. Élelem az meglepően sok volt, elvégre az volt a célja az egész összetelepülésnek, hogy ezek az ostrom alatt kiéhezett fiatalok enni kapjanak.

És mit akart édesanyád ezen kívül csinálni?

A háború alatt, amikor a zsidókat mindenhonnét elbocsátották, megtanulta a műstoppolást. Ott elkezdte gyakorolni a tudományát.

És hogy Erdei Sándor körül vagy másutt, valami közéleti szerepet vállaljon, az föl se merült?

Nem, mert az egész vircsaft nem tetszett neki. Nem tetszett az a sok ember, aki egyszeriben fölcsapott az új rend hívének és támogatójának, azaz haszonélvezőjének. Ez őt már kezdetben undorította.

Pedig 1945-ben az ilyenféle értelmiségiek túlnyomó része ezt nem vette észre, és az ő barátai különösen nem. Erdei Ferenc a kormány tagja volt, Sándor, mint mondod, főszerkesztő. Ignotus Pál Londonban azonnal közéleti szerepet kezdett játszani, majd hazajött, tehát ez a magatartás egészen kivételes volt. Pláne anyádnak, hogy úgy mondjam, nem volt tisztes polgári foglalkozása, tehát azt se lehetett mondani, hogy visszamegy az állásába, mert ilyen nem volt. Ugye nem volt?

Nem. Kiválóan beszélt nyelveket, ezt tudta volna gyümölcsöztetni, de hát erre ott akkor nem volt szükség. Budapesten pedig Illyésék már kezdték szervezni a Válasz újraindítását, és ehhez kértek tőle segítséget. Ez sokkal jobban tetszett anyámnak, mint az, hogy Szegeden bármihez kezdjen, még akkor is, ha Erdei Sándor ott volt. Arról nem is beszélve, hogy közben a debreceni kormány is felköltözött Budapestre, és Erdei Ferenc már ott volt belügyminiszter. Tehát hamarosan visszatértünk Budapestre. A második eleminek az első felét végeztem Balatonkilitin, a második felét Szegeden és a harmadik elemit már ismét a Marczibányi téri iskolában kezdtem meg.

Mikor indult a Válasz?

’46-ban, egyike volt az elsőknek. A Magyarok indult legelőször Debrecenben, Kolozsvári Grandpierre Emillel, és a Válasz után alakult a kommunisták Fórum című folyóirata, körülbelül a Válasszal egy időben pedig a Valóság, amit Szabó Zoltán szerkesztett. Bibó az első tanulmányát még a Valósághoz adta, de azután, amint erőre kapott a Válasz, a nagy tanulmányok ott jelentek meg.

Anyád jegyezte a lapot?

Anyám mint kiadó jegyezte a lapot.

Felelős kiadó volt?


Igen. De mint Illyés is megírta, a lapot a ridiküljükből, Sárköziné és Flóra szerkesztették. Az irodalmi anyag elbírálása mindig másra, hol Szabó Lőrincre, hol Weöres Sándorra, hol Illyésre hárult, de már a politikai jellegű tanulmányok elbírálása és a lap gatyába rázása az anyám dolga volt. Azonkívül a Parasztpárt végtére is nem tudta eltartani a Választ, úgyhogy erősen besegített anyám a vagyona roncsaiból, és végül a Nyúl utcai Molnár Ferenc-villát betáblázta a nyomdaköltségekre, ami szépen el is úszott. Bár a nyomtatást a lehető legkedvezőbb feltételek mellett Kecskeméten, a híres Tóth László sakk-író polgármester nyomdájában végezték.

Mégis hogyan történt az, hogy Molnár Márta, Sárközi özvegye 1945-ben nem az Ignotus-féle körhöz sodródott, nem is a Horváth Zoltán-féle nagyon határozottan baloldali szociáldemokráciához, nem is katolizált, hanem ehhez, a származásától teljesen idegen népi körhöz csatlakozott.

Meggyőződésem, hogy anyám alkatilag mindig ügyeket akart szolgálni, és azoknak az ügyeknek a hőseit. Úgy érezte, hogy az apám munkáját folytatnia kell a Válasznál, és hogy Illyésnek is hűséges, önfeláldozó jobbkezeként, minden rabszolgamunkát el kell végeznie. Ő itt érezte jól magát, ebben a közegben. Amikor megalakult a Fórum Klub, akkor hívták oda afféle háziasszonynak. Lukács György tárgyalt erről vele, de amikor megszagolta közelről azt a közeget, úgy találta, hogy rokonszenvesebb, meghittebb számára az illyési, Szabó Zoltán-i kör.

Élete végéig pártokon kívüli volt?

A legnagyobb mértékben. Amikor felmerült annak a lehetősége, hogy könyvkiadóban dolgozzon, hiszen egy rövid ideig saját könyvkiadója is volt a háború után, és lapkiadói gyakorlattal rendelkezett, értett a nyomdához, tördeléshez, betűtípusokhoz, és művelt volt, mint említettem, kiválóan beszélt nyelveket, számos állást felajánlottak neki, ő kereken megtagadta, hogy olyan helyen dolgozzon, ahol párttitkár van, pártirányítás, állami irányítás. Természetesen a Fővárosi Ruhaneműjavítóban is, vagy ahogy ő nevezte, Fővárosi Gatyafoltozóban is volt Szabad Nép-félóra, párttitkárnő, de ennek ő mint műstoppoló csak a komikus oldalát látta.

De népi író barátainak egy része nemcsak hogy benne maradt a közéletben, mint Illyés, aki nagyon aktív volt, de mint Erdeiék, még magas funkcióban is voltak, maradtak.

Erdeiékkel abszolút megszakította a viszonyt, kivéve Erdei időszakonkénti lelki válságait. És megszakította mindazokkal a viszonyt, akik az új rend támogatói lettek, régi jó barátokkal: Sőtér Istvánnal, egy idő után Sarkadi Imrével. Kizárta őket a lelkéből.

Térjünk most még vissza arra az időre, amikor feljöttetek Szegedről, és te Pesten iskolába kezdtél járni.


A házunk így-úgy átvészelte a háborút, gondos házmesternénk és házmesterünk jóvoltából, akik olyan gondosak voltak, hogy az ablakokat kiszedték, és újságpapírba csomagolva a pincében raktározták a bombázások kezdetén, úgyhogy miénk volt az a kivételes villa a Nyúl utca házsorában, ahol minden ablak megvolt, és visszakerült a helyére. Azon persze nem segíthettek, hogy egy belövést azért szenvedett a ház, a hátsó traktust renoválni kellett, és a kertben temetetlen hullák hevertek. És azon sem segíthettek, hogy az oroszok egy hétig istállónak használták a házat, a parketten ott álltak a lovak, melynek az illata később, meleg nyári napokon és az ötvenes években is érezhető volt, és a parkettán a lópatkók nyoma soha nem volt eltüntethető. A Válasz körüli munkák mellett anyám indított egy kis könyvkiadót, Fehér Holló Könyvkiadó néven, Pesten, a Madách-házak egyikében bérelt egy nagyon elegáns irodát. Cégvezetőnek megtette Czibor Jánost, aki akkor élete egyik leglinkebb korszakát élte, egy nagy irodai szekrény mélyéről pornográf irodalom árusításával foglalkozott, úgyhogy délutánonként vörös orrú, esőköpenyes öreg bácsik jelentkeztek, és nyomták meg a csengőt, hogy van-e valami szép újdonság számukra. Persze klasszikus pornográfiával foglalkozott, erotikus rajzokkal és régi díszkiadású erotikával, nem pedig a mai értelemben vett Popó-újságokkal. Ez a könyvkiadó igen hamar csődbe ment, pedig mindent megpróbáltak. Az irodalmi csemegék mellett, mint például Krúdy Őszi versenyek című kisregényének az újrafölfedezése és újrakiadása, Szabó Vladimír szép illusztrációival, szóval ilyen csemegék mellett a csiperkegomba termesztéséről az akkor izgalmas radar titkaiig mindenféléről kiadtak könyvet. De kiadták, ha jól emlékszem, úgyszintén Krúdytól az Ady Endre éjszakáit és néhány jó kis papírkötésű könyvet olcsón. Valahogyan mégis belebuktak. Azután rettenetes adósságaival ezt a céget hála Istennek államosították. Pedig foglaltak nálunk a cég adósságai, a nyomdaszámlák miatt. Emlékszem, hogy jött egy bácsi, és akkor még két Rippl Rónai-képünk volt, az egyik egy tipikus karácsonyest, egy elég borús hangulatú pasztell, egyik variációja annak a közismert képnek, ahol egy kis karácsonyfa áll egy nagyon szép, tipikusan Rippl Rónai-enteriőrben, és mellette gubbaszt egy szomorú, fekete, hárászkendős öregasszony. Erre ránézett a becsüs, és kijelentette: kép, karácsonyfával, ötven forint. Úgyhogy anyám azt mondta, ha jönnek, és tényleg elviszik, akkor ő fest egyet, és felakasztja a falra. Szóval a kiadó nem ment, de anyám rettentő sokat buzgott. Ekkor vette át mindazt, ami átvészelte egy raktárban a bombázást Molnár Ferenc tárgyi vagyonából. Molnár Ferenc lakását egy bomba ripityára szétzúzta, ellenben az ingóságait nagyon csinos, kis, egyforma ládákban az egyik speditőr vállalatnál még emigrációja idején elhelyezte, és ebből sok minden megmaradt: velencei csillárok szétszedve, majdhogynem a teljes könyvtára. Azonkívül mindenféle izgalmas, szép tárgyak, amiket velencei és egyéb nyugati kirándulásain régiségkereskedésekben vásárolt. Egy régi katalán feszület, egy bíborosi ruha, amelyet pongyolának használt, és amelyet aztán tőlünk Szentkuthy Miklós örökölt. Egy elölgombolós lila selyem reverenda volt, amit mintha rászabtak volna, vendégei előtt gyakran felöltötte, és úgy nézett benne ki, mint Ince pápa. Amit Molnár Ferenc fiatalkorában a bukiniszteknél, a párizsi Szajna-parton összeszedett első kiadásokból, azok természetesen mind a francia könyvkiadás stílusának megfelelő papírkötésű, egyszerű külsejű könyvek voltak, de nagy szerzők nagy művei, úgyhogy ezeket ő mind az Isten pénzéért újraköttette a legfinomabb bőrkötésbe, arany betűkkel és díszítésekkel. Amellett vásárolt igazi könyvritkaságokat, Elzevireket és kapcsos könyveket, korai nyomtatványokat is. Ezeknek a nagy része is hozzánk került. Azután anyámnak gondja volt az is, hogy mit csináljon az apám nagyon szép és érdekes könyvtárával, amelynek egy komoly szekciója volt az 1848–49-es gyűjtemény, hiszen édesapám írt egy vastag és nehezen olvasható regényt Mint oldott kéve címmel, Mednyánszky Cézár báró tragikus életéről. Ehhez komoly tanulmányokat folytatott ’48–49-ről, és nagyon szép könyvtárat gyűjtött össze ebből a történelmi anyagból. Anyámnak az a botor gondolata támadt, hogy ezt a frissen alakult Győrffy Kollégiumnak kell ajándékozni. Ezt meg is tette azzal a feltétellel, hogy odaadja a szép tölgyfa polcokat is, csak legyen rajtuk egy kis rézplakett, hogy ez Sárközi György könyvtára, és tartsák úgy egyben, ahogy van. A Győrffy Kollégium megszűntekor ezt állítólag vasvillával hányták teherautókra, rendeltetési helye ismeretlen, és állítólag egy nagy része Révai József saját könyvtárába került. Ha így van, akkor jó, mert egyben maradt. Hogy ma hol van, azt csak a jó Isten tudja. A Győrffy-kollégisták, a népi kollégisták mellett édesanyám összebarátkozott az Eötvös-kollégista gárdával is, Keresztury Dezsőn és Fülöp Lajoson keresztül eljárt a híres kabarékra, és a fiatalokat a Válasz köré gyűjtötte. Fazekas László költő volt a legközelebbi barát, de a körhöz tartozott Major Jenő, Gyapay Gábor, Niederhauser Emil, Lator László, Fodor András, Szász Imre, Domokos Mátyás. Tehát főleg irodalmárok, de itt-ott történészek is. Ezek azután hamar kipenderültek az Eötvös Kollégiumból, de akkor úgy nézett ki, hogy ez a nemzedék lesz az, amely itt új életet teremt, ez lesz a vezető értelmiségi gárda. Ez a társaság édesanyám lakásán is gyakorta megjelent, előbb a Nyúl utcai villában, ahol még találkozhattak a Válasz idősebb íróival; ott tartottak szerkesztőségi üléseket, a Nyúl utcában. Jól emlékszem Veres Péter csizmás figurájára, de gyakorta ott volt Bibó, Illyés, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és az ő kedves Károlyi Amyja. Anyám azt állítja, hogy ő boronálta össze ezt a házasságot. Egy időben a beérkező költői anyagot Szabó Lőrinc rostálta át, aki mindenkit, akiben csak némi költői véna volt, zseniálisnak tartott, és levélben azonnal arra biztatott, hogy – mint anyám a maga pittoreszk módján ezt leírta – gyermekeit és vidéki váltóőri állását hátrahagyva azonnal utazzon Pestre, és álljon költőnek. Weöres viszont csak azt szerette, aki olyan verseket írt, amelyek hasonlóak voltak az övéihez, tehát Károlyi Amy költeményeit azonnal felfedezte magának és a magyar irodalomnak. Azután Károlyi Amy személyesen is megérkezett a Szerb utcai szerkesztőségi irodába, amely pontosan a Püski cég mellett volt. Azt hiszem, hogy az üzlethelyiség tulajdonképpen Püskié volt, és tőlük bérelték. Weöres és Károlyi Amy elmentek, anyám szerint, a Kerepesi temetőbe andalogni. Hogy ez anyám színes fantáziája-e vagy sem, ezt csak Károlyi Amy tudná megmondani, de az ő története szerint rájuk zárták a temetőt, és attól kezdve egymáséi lettek, ami mindkettőjüknek jót tett. Nos, engem 1946-ban, mivel kisgyerekként útban voltam a Válasz szerkesztőnőjének, beadtak a híres Sztéhló-féle, akkor Paxnak hívott intézetbe. Sztéhló Gábor nagytiszteletű úr, evangélikus pap, már fiatalon, harminc éven alul rendkívül erős szociális érdeklődésről tett tanúságot. Népfőiskolák szervezésében vett részt, Finnországban tanulmányozta a gyermeknevelést, ifjúságnevelést. Onnan hozta például intézetébe a szlöjd műhelyfoglalkozások rendszerét. A gyerekek kézügyesség-fejlesztésként és közösségi szellem fejlesztéseként műhelymunkát végeztek, esztergáltak, és fajátékkészítéssel foglalkoztak. A gépeket ehhez beszerezte az intézetbe Sztéhló Gábor, és remekül mulattunk. Falikarokat esztergáltak a nagyobbak, és mi kisebbek pedig játék állatokat vágtunk ki fából, amelyeket kis készletekben Budapesten, a piacokon árultak.

Milyen jogcímen vettek ide föl? Hiszen nem voltál árva gyerek.

Az intézet úgy jött létre, hogy Sztéhló a zsidóüldözés idején zsidó gyerekmentést folytatott. Orbán Ottó így menekült meg, Rácz András festőművész is és sokan mások. Több száz zsidó gyerek, akiknek a szüleit sajnos nem tudták megmenteni, de a gyerekeket Sztéhló elhelyezte a rokonainál. És Sztéhló rokonai vagy svájci származású, gazdag iparosok voltak, például a Hagenmacher sörgyárosok, vagy pedig magyarosodott és nemegyszer vitézi címmel díszelgő felsőtáblai bírók és egyéb magas beosztású jogi és egyházi emberek, például vitéz Szenczy Aladár, aki nem hiszem, hogy antiszemita lett volna, de bizonyára sohasem rajongott a zsidókért, és nagyon csodálkozott, amikor a fiatal pap beállított hozzá tíz ágrólszakadt zsidó gyerekkel, és azt mondta: te most ezeket a gyerekeket a pincédben vagy a hátsó nyári kertedben elhelyezed, élelmezed, és ha SS vagy Gestapo, vagy nyilas járőr csönget be hozzád, hogy nem rejtegetnek-e itt zsidókat, akkor azt mondod, hogy kérem, tudja ön, kivel beszél, én vitéz Szenczy Aladár vagyok! Így elhelyezett baráti és rokoni házaknál rengeteg gyereket, akik majdnem mind túlélték a zsidóüldözést. Ezek azután több százan voltak, és amikor véget ért a háború, Sztéhló elkezdett kiigényelni elhagyott, nagy luxusvillákat és vadászkastélyokat a Zugligetben, a Budakeszi út felső szakaszán, például Erzsébet királyné volt műemlék nyaralóját, a Csendillát, az Árnyas úton egy Mauthner-vadászkastélyt, és így elhelyezgette gyermekeit, majd’ minden üldözöttet befogadott, árvákat és félárvákat, Nyugatra menekült személyek gyermekeit. Én mint félárva, valamint a bátyám is ide kerültünk ebbe az intézetbe. De inkább baráti alapon, mint hogy rászorultunk volna. A nővérem továbbra is édesanyámmal maradt, éppen érettségizett, és azután zeneakadémista lett.

Mennyi ideig voltál ebben az intézetben?

Nagyon sokáig, 1946. május 1-jétől 1951-ig, amikor az intézet már szinte feloszlott, és fizikailag is a szétesés határán volt. Az átlaglétszám háromszáz volt. Egy leányrészlege is volt az Orbán-hegyen, amit Sztéhló egyik húga vagy nővére vezetett. Lassan a zsidó gyerekek, a megmentett gyerekek felnőttek, és kirepültek a fészekből, és helyettük egész másfélék jöttek, Erdélyből áttelepültek, úgyhogy a Vakondháló nevű épületben, az Árnyas út 17.-ben verődött össze a Vakondháló nevezetű hálóterem elit lakossága. És mivel a bátyám is közöttük volt, én mint öcs beköltözhettem a nagyok közé, és ha jól emlékszem, a társaság állt Weingruber Istvánból, a híres városligeti vendéglős fiából, akinek a leánytestvére, Éva a leányintézetben volt, később kitűnő díszlet- és jelmeztervező lett. Azután Magyary Kossa Istvánból, a Szinyei Merse család egyik gyermekéből, valamint Volosin Bertalan erdélyi menekültből, báró Apor Tibor tizenöt éves gyerekből, akinek a családjára az ostrom alatt rádőlt a Margit körúti Regent-ház. Emlékszel talán arra a szörnyű képre, a ház rádőlt a benne lévő bank aranykészletére és a pincében szorongókra. Az arany megolvadt, a pincében lévők meghaltak, kivéve Apor Tibort, akit kihúztak onnét. Jelenleg, azt hiszem, Svájcban él. A társaság rendkívül vegyes volt ezek szerint, mert igazi, utcáról összeszedett proligyerekek, lecsúszott arisztokraták és zsidó megmentettek együtt éltek, semmilyen társadalmi különbséget nem éreztek, nem vonultak klikkekbe, mindenki mindenkivel barátkozott. Abban az évben, amikor odakerültem, alakult meg a Gaudiopolisz, a fiúk városa. Címerét is megtervezték, a János-hegyi kilátó sematikus képével. És kormányát is létrehozták, bátyám, Horváth Ádám volt a kultuszminiszter. A kormánytagok elhatározták, hogy külön épületben akarnak lakni, ezért építettek maguknak egy barakkot a fák alatt, és ők oda költöztek. A Gaudiopolisz tanári kara szintén érdekes volt, mellőzött, üldözött, állásukból kifúrt emberekből állt össze. Az irodalomtanár volt az igazán érdekes ember: Rákosi Zoltán, aki az én belépésem napján épp az intézet szenzációhőse volt, mert az ifjú Gaudiopolisz, hogy kipróbálja erejét, iskolai sztrájkot hirdetett, nagy táblákkal tüntettek Rákosi tanár úr szakálla ellen, hogy addig nem megyünk vissza a padokba, amíg a tanár úr le nem vágatja a szakállát. És végül leborotválta, meg kellett hajolnia a nép akarata előtt. Rákosi tanár úr egyébként az árván maradt Orbán Ottónak nagybátyja és istápolója volt, gondját viselte, de egyben irodalmi tehetségét is ápolta. Ő kezdte sokszorosítani a Gaudiopolisz irodalmi folyóiratát, amelynek a sztárja természetesen Ottó volt, és sokat publikált benne Szőke György is. A lap olyan jó volt, hogy Weöres Sándor figyelmét is felkeltette, és a Válasz egyik számában szabályos recenzió, komoly méltatás jelent meg erről a gyerek irodalmi folyóiratról. Rákosi tanár úr aztán az intézet feloszlatása után szomorú véget ért, mert gimnáziumi irodalomtanár lett, valami rettenetes kültelki gimnáziumban, ahol kommunistaellenes szövegeiért pillanatok alatt feljelentették. Jóború Magda elé került a Közoktatásügyi Minisztériumba, aki azt mondta neki jóindulatúan, hogy tanár úr, ön egy kiváló pedagógus, ezt senki sem kétli, de nem engedhetjük, hogy a gyermekek közt ilyen rezsimellenes, vonalellenes szövegekkel szerepelhessen, tehát szeretnénk, ha itt a minisztérium metodológiai osztályán valamilyen állást elfoglalna. Erre Rákosi tanár úr dührohamot kapott, és ordítani kezdett az államtitkár asszonnyal, hogy őneki a gyermekek közt a helye, Jóború Magda pedig úgy megijedt tőle, hogy ki akart szaladni az irodájából, hogy segítséget hívjon a dühöngő őrült megfékezésére, de a telefonzsinóron megbotlott, és egy nagyot esett. Így Rákosi tanár urat az ország összes gimnáziumából kitiltották, de ugyanakkor állást sem kapott, és Sztálinvárosban, a Kordélyos Vállalatnál kétkerekű kordén egy öszvérrel földet fuvarozott egyik helyről a másikra. ’56-ban disszidált, majd azt hiszem, Olaszországban öngyilkos lett. Ez volt Rákosi tanár úr szomorú élete.

Hol laktatok, hová tértél haza, amikor az intézet feloszlott?

Amikor a Nyúl utcai szép villa elúszott, anyám onnét először egy kis lakásba volt kénytelen kiköltözni a Rózsadombon, a Csopaki útra, majd egy egyszobás parasztházacskába Zugligetben, majdnem a végállomásnál. Ez már 1951-ben történt, és én az intézet feloszlása után oda tértem vissza. Egy 1930-as évek idején épült szoba-konyhás házikó volt ez, a Hunyad-orommal szemben, annak a bizonyos völgykatlannak a másik oldalán, ahol régen a villamos járt a zugligeti végállomás felé, síelőkkel és turistákkal tömötten. A Zugligeti úti szinten egy kis családi ház volt, amellett egy szolgalmi út vezetett el a két kerítés között, és lépcsősorokon keresztül egy nagyobb, múlt század végi udvarházhoz jutottunk, amely ez idő tájt Széll László államosított sportszerkereskedő tulajdona volt. És onnan még további lépcsők kaptattak felfelé a csúcsra, ahol mandulafák között állt ez a pici ház. Hogy miért szemelte ki ezt édesanyám, hogy itt éljünk, nem tudom. Nővérem akkor volt férjhez menendő, hamarosan férjhez is ment Lukin László ifjú zenészhez, aki Bárdos Lajos növendéke volt, egyházkarnagynak tanult a főiskolán, ott ismerkedett meg nála egy évvel fiatalabb nővéremmel, aki tanárképzős volt. Körülöttem minden összeomlott, megszűnt a Válasz, megszűnt anyám könyvkiadója, és műstoppolóként dolgozott, az intézet is összeomlott. Ez nagy megrázkódtatás volt, mert az intézet még afféle meleg fészek volt, ahol a hálóteremben a rádión az amerikai jazzt kerestük, lámpaoltás után éjfélig az szólt a rádióból minden este. És úgy éreztük, hogy ez afféle kiállás a nyugati életforma mellett. De államosították, bevezették a reggeli zászlófelvonást az Internacionálé hangjai mellett. Sztéhló nagytiszteletű úrtól elvették a szolgálati házacskáját, majd családostól kizsuppolták onnan. Úgyhogy az egészben már semmi jó nem maradt, mi ellenálltunk, tüntettünk, rosszalkodtunk, majd mindannyiunkat szélnek eresztettek. Anyámék éppen akkor költöztek a bátyámmal a Zugligeti útra, úgyhogy azért voltam én sokáig az intézet egyik utolsó lakója. A végén már tényleg lyukas volt fölöttünk a háztető, és csak öten voltunk az egész intézetben, de még ott laktunk. A koalíciós világ, az újrakezdési lelkesedés teljes összeomlása nagy megrázkódtatás volt, és ez iránt éreztünk nosztalgiát véges-végig az ötvenes években, és ennek a visszatértét reméltük nagyon sokan a forradalom alatt. Anyám rendkívül szigorú antikommunista volt; aki belépett a pártba, vállalta a párt tisztességtelenségeit, tehát azt, hogy az ellenséget le kell leplezni, barátokat fel kell jelenteni, meg kell bírálni, munkahelyükről magatartásuk miatt embereket el kell bocsátani, mindezt olyan felháborítónak találta, hogy a kommunistákkal minden viszonyt megszakított, kivéve azokat a válságos pillanatokat, amelyek során őhozzá, minden bajok és panaszok meghallgatójához és jó tanácsok osztogatójához fordultak. Mert Erdei és Révai még hébe-hóba jelentkezett, és megpróbálta a barátságot felmelegíteni, nagyon súlyos személyi problémákra hivatkozva.

Együtt vagy külön?

Külön. Bár problémáik néha összefüggőek voltak.

Nevezzük nevén a gyereket: Majláth Jolán ügyében öntötték volna ki a szívüket?

Így van. Emlékszem, anyám mesélte, hogy egyszer a Révai autója az 5-ös autóbuszt hosszan üldözte, és onnan próbálta lecsalogatni őt, egy kávét akart vele meginni, de ő hősiesen ellenállt ennek. Horváth Zoltánnak is elérkezett egy zavaros politikai időszaka, amit azután később egyrészt megszenvedett, másrészt őszintén megbánt. Ő volt egyike azoknak, akik a Szociáldemokrata Pártot eladták a Kommunista Pártnak, akik a munkáspártok tisztességtelen egyesítését létrehozták Marosán Györggyel együtt, akik kizárták a Kéthly-féle szárnyat, börtönbe vagy emigrációba juttatva ezzel őket. És nem tudták, hogy idővel majd rájuk kerül a sor. Olyannyira, hogy ez idő tájt a korábban baráti viszony anyám és Horváth Zoltán között ugyan megromlott, de egy ízben nálunk vacsorázott, és anyám figyelmeztette, hogy elkezdték a szélsőbaloldali szociáldemokrata szárny kiemelkedő tagjainak a letartóztatását is, nagyon vigyázzon. Mire ő azt mondta, hogy Márta, nekem semmi bajom nem lehet. Ma délután a parlamentben odajött hozzám Rákosi Mátyás, megveregette a vállamat, és azt mondta: Horváth elvtárs, a maga munkájával nagyon meg vagyunk elégedve. Ezek után még körülbelül éjfél után 1-ig elbeszélgettek anyámmal, személyes problémáikról és politikáról. Anyám elmagyarázta neki, hogy amit csinálnak, az becstelen, Zoltán meg védte magát. És az ÁVO egész idő alatt nem tudta, hogy miért nincs otthon, már több órája a Németvölgyi úti ház előtt állt a fekete autó, hogy elhurcolják Horváth Zoltánt. Mire hazakeveredett, már nagyon álmos ávósok várták őt. Szóval Rákosinak a szokásos fekete humora működött ezúttal is. Hogy amikor már tudta, hogy az illető ellen ki van adva a Péter Gábor-féle elfogatási parancs, azért még kedvesen megveregette a vállát. Horváth Zoltán azután a börtönben nagyon jó társaságba került, Szalai Sándorral és Pálóczi Horváth Györggyel ült együtt, és nagyon megváltozott emberként került ki a börtönből. Politikával csak elméleti síkon óhajtott foglalkozni, és végtére egész jó könyvet írt a századfordulóról, történészként is babérokat szakított. Mesélte, hogy egyszer nagy vitában voltak Pálóczival, aki védte az új rendet, ők pedig tragikusnak találták azt, ami Magyarországgal történt. Pálóczi azt mondta, ti ehhez nem értetek, én földbirtokos családból származom, láttam, ahogy a bérest a bérlő fölpofozta, és ezen a jeleneten felháborodva lettem kommunista. Ekkor megjelent a smasszer, és azt mondta: Pálóczi, jöjjön ki! Elfehéredtek mindannyian, hogy hová viszik. Félóra múlva Pálóczi visszajött, és azt mondta: az egész argumentumom romba dőlt, mert az egyik smasszer béresgyerek volt az apám birtokán, és azt mondta: Pálóczi úr, maguknál arany élete volt a parasztnak, ha valamit akar, csak szóljon, és még két cigarettát is adott nekem.

Én még visszatérnék anyád és Révai kapcsolatához. Ha eltekintünk a privát és romantikus száltól, anyád és Erdei kapcsolata teljesen egyértelmű, hiszen anyád ismerte az egész népi kört. Révait azonban csak a háború után, tehát ’45-ben ismerhette meg legkorábban. Mi az oka annak, hogy ilyen személyes kapcsolat jöhetett létre köztük?

Révai nagy tisztelője volt apámnak. Tisztelte benne azt, amiért mások nem tisztelték, hogy zsidó létére a népi irodalom egyik vezéralakja volt. Anyámat mindig emberi vonások fogták meg vagy taszították; Révait bizonyosan érdekes személyiségnek és egy jó külsejű intellektuelnek találta, miközben pontosan tudta, hogy a moszkvai maffia egyik legveszélyesebb és legkártékonyabb alakja. Meghallgatta a személyes problémáit, és valószínűleg úgy látta maga előtt, lerántva őt abból a hetedik mennyországból, ahová a párthierarchiában tartozhatott, mint egyszerűen Majláth Jolán szeretőjét, akibe, azt hiszem, Majláth Jolán húga, Fónyi Gézáné is fülig szerelmes volt. Ezek a Majláth nővérek istenítették az intellektuel, jóképű Révait, anyám pedig mint barátnőjük meghallgatta a problémáikat, és előtte nem ez a magyar Szuszlov, a magyar főideológus állt, hanem a hányatott életű, valamikor avantgárd költőnek indult, Galilei-körös Révai József, akiből ez a zaklatott, dührohamos kommunista pártvezér lett. Anyám ugyanilyen lelki barátságban volt azokkal, akik a becsületüket menteni igyekeztek, manővereztek, hányódtak-vetődtek a habokon, mint Illyés Gyula a billegő íróasztalával és a népiek általában. Németh Lászlóval a barátság hol erősödött, hol halványodott. Ebben az időben éppen erős volt, és ha Németh László megszorult, akkor anyám vitt neki húsz tojást és egy tyúkot a kertből. Sajnálkozva nézte a két Klárát, hogy hogyan próbálnak sovány zsíron, kis rántással rossz leveseket csinálni Szabó Lőrincnek, tehát oda is leadott egy hízott tyúkot és a kertből öt kiló almát. A mindenhonnan kiszorított és a Valóságban 1946-ban megjelent tanulmánya után Révai József és Lukács György támadásaitól rettenetesen megszégyenített Bibó Istvánt szintén anyám támogatta lelkileg és egyébként is. Illyés Flórával egészen külön barátsága alakult ki, Flóra, a képzett pszichoanalitikus anyámban egy képzetlen, de természetes pszichoanalitikust talált magának. Barátságuk anyám haláláig tartott. Abban a pici házban, a Zugligetben, minden vasárnap húsz-huszonöt ember ebédelt. Az emberfolyam délelőtt tíz óra körül kezdett csörgedezni, megjöttek az első törzsvendégek: Márkus Andor, édesanyám nagybátyja, Vészi Lenkének a férje, régimódi bankigazgató, a gazdasági életből és mindenhonnan kicseppenve, kamásnisan, mint Reakci Jóska a Ludas Matyiból, aki maga is csodálkozott, hogy összeköttetései és barátságai folytán hogy kerülte el a kitelepítést két szobára csökkent hatalmas lipótvárosi luxuslakásából. Minden vasárnap délelőtt felvillamosozott a Zugligetbe, és megmászta a sok-sok lépcsőt, hogy ott találkozhasson régi barátjával, Baracs Jánossal, a Nemzeti Bank gazdasági főosztályának vezetőjével, és ott, nagy kávéházi konrádkodások közepette megbeszéljék a világot, és azt, hogy az amerikaiak már Tökölön vannak-e, vagy még sokáig tart ez a fránya kommunizmus. Baracs János szintén régi barát, igazi budai nagypolgári figura volt, a családjában vezető jogászok, közgazdászok, vasút-vezérigazgatók és egyebek voltak a húszas években. János a legelőkelőbb intézetekben nevelkedett, Heidelbergben járt egyetemre, és kiváló közgazdász lett. Ez a nemzedék azután Angliában vagy Amerikában óriási karriereket csinált, Baracs viszont Magyarországon ragadt. A Nemzeti Bank még akkor is folyósította a fizetését, amikor egy szekrényben rejtezett a zsidóüldözéskor valakinek a lakásán, és a háború után nagypolgári múltja ellenére azonnal visszafogadták, és híres nemzeti bankos lett. Szakértelmét, különösen a valutaféleségek értékváltozásával kapcsolatos teóriáját soha nem tudták nélkülözni, mindvégig megtartották, amíg 1957-ben a gyönyörű budai lakását és műkincseinek egy részét az államnak felajánlva, szabályosan ki nem vándorolt Angliába. ’56-ban egyszer Márkus Andorral együtt nekivágtak a határnak, két csámpás, öreg zsidó, addig tévelyegtek, míg egy szénakazalban megaludtak, és úgy találták, hogy ez nem nekik való, és visszavonatoztak Budapestre. Mindketten sikerrel adták be a kivándorlási kérelmüket, és Angliában Baracs még el tudott helyezkedni egy magánbanknál nagyon jó beosztásban.

Térjünk vissza akkor a zugligeti vasárnap reggelekre.

Zugligetben velük indult a vasárnap. Baracs János mindig egy nagy tálca Gerbeaud-mignonnal állított be, az én nagy örömömre. Azután szállingózni kezdtek az ebédvendégek. Anyám nem csinált nagy dolgot az ebédből, volt valami főtt étel is, de főleg sonkák, házikolbászok, befőttek, lekvárok kerültek az asztalra, kenyér, és mindenki szeletelt abból, amire gusztusa volt. Maradtak is azután jócskán éjfélig. Sokan távol laktak, úgy érezték, hogy már késő hazatérni, úgyhogy mindig volt négy-öt hálóvendégünk ebben az egyetlen szobában. Fejtől, lábtól, földön, ágyon, tábori ágyon, két összetolt fotelban aludtak.

Egy prózai kérdés: honnan volt erre anyádnak fedezete?

A műstoppolásból és a nagy kertjéből, ahol termett egy és más. De nagy anyagi problémái voltak. Időnként megjelent egy-egy Sárközi-kötet, abból kaptunk pénzt, azonkívül négerként fordított és lektorált, és korrektúraolvasást is vállalt. ’56 előtt egyszer csak csörgedezni kezdett valami pénz a Molnár-örökségből; volt egy Molnár-tröszt, amit Darvas Lili és annak ügyvédje kezelt, akik egy idő után lehetetlennek találták, hogy Molnár egyetlen lánya és társörököse soha nem jut pénzhez. Így IKKA-csomagok, majd IKKA-pénzátutalások formájában havi száz dollár vagy valami ilyen összeg érkezett. Akkor már édesanyám nemcsak hogy táplálta ezt a nagy vendégsereget, hanem ha jött egy-egy komolyabb összeg, az üldözöttek családjait is segítette. Például a tábornok-kirakatperben letartóztatottak és kivégzettek családjait, később Bibóékat is.

Térjünk még vissza a vendéglistára.


A vendéglista rendkívül vegyes volt. Volt úgy, hogy ott ült Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, valamint Balatonlelléről beállított Naca néni, aki a háború alatt anyámat rejtegette, a Fővárosi Ruhaneműjavítóból Nagy Rozi, egy kétméteres varrónő, előtte favágóbrigád tagja valamelyik erdőgazdaságban, aki hosszú ideig ült amiatt, mert egy május 1-jei felvonuláson véletlenül „éljen Rákosi!” helyett a pillanatnyi csöndben teli torokkal azt kiáltotta, hogy „éljen Szálasi”. Azonnal lekapták a tíz körméről, és sittre vágták. Ő panaszkodni jött, hogy az élettársa, a Boros már megint olyan részegen jött haza, hogy a nadrágját valami büdös kurva lelopta róla, és nadrág nélkül érkezett. Emellett Illyés is mondta a saját panaszait, vagy Weöres Sanyika Amykával, vagy a képzőművész társadalomból Ferenczy Béni és Erzsike. Mindketten imádták anyámat. És mindig voltak gyerekek is, a nővérem jött, egyre több gyerekkel, bátyám is, és lassan az Eötvös-kollégista barátok is megnősültek, és hozták a gyerekeiket. Lator László jött Pór Jutkával. Ők voltak azok, akik szívesen ott is aludtak. Fazekas László különböző feleségeivel, Domokos Mátyás első és második számú feleségével. Ruttkay Kálmán ott ismerkedett meg Várkonyi Ágnessel, a kiváló Rákóczi-kutatóval. Számos házasság született ott vagy bomlott fel. A legfiatalabbak nem tudom, hogy verődtek a társasághoz, nem tudom például, hogy Moldova György hogyan került a társaságba, de kétségtelen, hogy egyszer csak megjelent. Hozta a kéziratait, novelláit, kiadatlan novelláit édesanyámnak megmutatni. Csak színesítésként említem a gatyafoltozónők megjelenését, mert ők nagy rémületre egyszer csak tényleg bekopogtattak, és beültek az intellektuelek közé. De a társaság azért főként írókból és művészekből állt. Pilinszky törzsvendég volt, sok lelki panaszával. Később azután az egyik unokanővéremet vette feleségül rövid időre, Márkus Andor leányát, Márkus Annát, aki most Anna Mark néven Párizsban festőművésznő. Pilinszky rettentően félt a kutyáktól. Ahhoz, hogy a budai házunkba feljusson a vendég, először Széll Lászlóék teljesen őrült, vad puliján kellett keresztülhatolni, aki még engem is időnként nadrágszáron kapott, holott én naponta többször átmentem ott. Nekünk pedig két hatalmas airdale terrierünk volt, ezért Pilinszky egy sípot hordott a zsebében, és már lent a Zugligeti úton megfújta, hogy valaki lemenjen érte, és fölvezesse a Cerberusokon át. Egyébként azért tartottuk ezt a két nagy kutyát, hogy népnevelők és békekölcsönjegyzők ne jussanak föl a házig, és nem is jöttek, a dörgő ugatástól mind megfutamodott.

Anyád ’56-ig műstoppoló maradt?

Nem. Az utolsó másfél évben otthagyta a műstoppolást, mert már rendszeresen jött Amerikából pénz. De azért szűkösen élt, és szüksége volt arra a pénzre is, amit a kertjéből termelt ki. A jelenlegi libegő alatt, a Csiga úton jutányosan egy telket vásároltunk gyümölcsfákkal. Ezt anyám ápolta, ott baromfit tartott, és a gyümölcstermést a Fény utcai piacon saját maga mint kofa eladta.

Honnan értett a növénytermesztéshez, állattenyésztéshez?

Könyvből. A rossz években, amikor anyagilag nagyon meg volt szorulva, angol mezőgazdasági, kertészeti és gyümölcstermesztési szakmunkákat is fordított, menet közben beletanulva nemcsak az angol szaknyelvbe, hanem a metszés és oltás művészetébe is. A kiskertben volt egy furnérlemezekből, előre gyártott idomokból épült kerti házikó, víz és villany nélkül, amely azután Moldova György kedvenc alkotóházává lett. Ott lakott különböző barátnőivel a nyári hónapokban, és ott írta fontos műveit.

Neked mi volt az elképzelésed ’55-ben, az iskolai tanulmányaid befejezésekor?


Én színész akartam lenni, méghozzá komikus színész.

Miért?

Erre éreztem hivatást. Az iskolában mindig én voltam a szavaló. Más kérdés, hogy soha nem tudtam egy verset kívülről megtanulni, mindig könyvből szavaltam az ünnepélyeken. De amatőr kabarészínész-csoportba jártam el valahová a Józsefvárosba, és szórakoztattam különböző szakszervezetek és aggok házainak közönségét Nóti Károly-kabarékkal. Jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, az első szűrővizsgán aznap Básti Lajos elnökölt. Egész jól szerepeltem, de Básti azzal kezdte a felvételimet, hogy „itt a kis Sárközi. Erre aztán igazán kíváncsi vagyok. Reggel nyolckor csörgött a telefon, és felvert a legszebb álmomból. Illyés Gyula telefonált, hogy ilyen zseniális színész még nem volt a magyar színpadon. Majd alighogy a másik oldalamra fordultam, újra csörgött a telefon, és Veres Péter telefonált, hogy egy Sárközi nevű fog jelentkezni máma, ez feltétlenül felveendő, mert nagyszerű színésznek ígérkezik. És így tovább, vagy huszonöt magyar író és társadalmi kiválóság jelentkezett. Na, lássuk, kis Sárközi!” Ettől én nemhogy megijedtem volna, de fölháborodtam egy kicsit. Először is nem tudtam a dologról, másrészt nem tetszett, hogy ezt így bedörzsölik nekem. Amikor hazamentem, elmondtam ezt anyámnak azzal, hogy én a második szűrővizsgára már el se megyek emiatt. Anyám nagyon felháborodott, azt mondta, hogy pont a Básti csinálja ezt veled, édes fiam, akit Molnár Ferenc ajánlott be a Színművészeti Főiskolára, sőt még arra is felhívta a figyelmét, hogy jobb, ha Bergerről Bástira magyarosítja a nevét, és az orrát megoperáltatja, mert ilyen görbe orral sosem lesz Hamlet. De én valóban annyira sértve éreztem magam, hogy a második felvételire nem mentem el, hanem az Iparművészeti Főiskolára akartam díszlettervező szakra jelentkezni. De úgy nézett ki, hogy a rákövetkező két-három évben nem vesznek fel újabb díszlettervezőket, ezért azt a tanácsot kaptam, hogy menjek el dolgozni a színházak központi díszletműtermébe. Havi hétszáz forint fizetést kaptam, rettentő kemény munkát kellett végeznem, és gyűlöltem. Mert a legfiatalabb segédmunkás volt az, aki naponta negyven festékes-bödönt mosott ki drótkefével, és ez enyves festék lévén mind romlott volt, és bűzlött, mint egy pöcegödör. Vagy pedig a lombdíszletekhez szükséges hálót feszítette fel az ötven négyzetméteres műterempadlóra tizenötezer szöggel, négykézláb csúszva. A festékek beleették magukat az ember bőrébe, és esténként sárgán vagy zölden érkeztem haza. Szerencsére ez az epizód csak rövid ideig tartott az életemben. Fújdogálni kezdett az enyhülés szele Magyarországon; alakult egy új lap, a Hétfői Hírlap Boldizsár Iván főszerkesztése alatt, amelynek munkatársai között, egész meglepően, mellőzött vagy éppen börtönből érkezett régi újságírók és tehetséges fiatalok szerepeltek. Boldizsár, mint tudjuk, minden karakterhibájával együtt kitűnő lapszerkesztő, jó humorú, művelt, a világ dolgaiban tájékozott író és zsurnaliszta volt, aki tudta, hogy kell egy újságot szerkeszteni. Beállítottam oda, bemutatkoztam, és azt mondtam, örülnék, ha újságíró-gyakornokként itt dolgozhatnék. Mire Boldizsár megkérdezte, hogy milyen nyelveket beszélek. Mondtam, hogy magyarul. Mi az érdeklődési köröm? Mondtam, hogy nem tudom. Azt mondta, ezek pompás válaszok, ilyen embert keresett éppen, aki semmilyen nyelven nem beszél, és semmi nem érdekli. Erre nagy kínban kivágtam, hogy én ifjúsági bajnoksági helyezett atléta vagyok, mire azonnal a sportrovatba kerültem. Fölvett slapajnak, tanultam az újságírást. 1956. október 23-án riportra küldtek ki…

Mielőtt belefogsz a forradalomról szóló emlékeidbe, beszéljünk még az enyhülés időszakáról, amely a családotokat is érintette. Horváth Zoltán például kiszabadult a börtönből…

Nemcsak Horváth Zoltán, de feltűntek új arcok is a vasárnapi nagy ebédlőasztal körül, például Jónás Pálé, aki Recskről mesélt sokat. Azután egyszer csak szabadlábra került a tábornokperek elítéltjei közül Király Béla, rehabilitálás és anyagi segítség nélkül, és anyám hamarosan a Zugligetbe invitálta őt. Nyár lévén Király Béla megszállt abban a bizonyos kerti lakban, fenn a gyümölcsfák között, ott kertészkedéssel és a baromfiak ellátásával foglalkozott, és ezért némi havi javadalmazásban is részesült anyám részéről, aki azonban, már megint, fülig beleszeretett, ezúttal a nagyon jóképű, snájdig katonatisztbe, reménytelenül. Akkoriban tűntek fel újból olyan arcok nálunk, mint Féja és Sinka, a rettenetes fokhagymaszagú Sinka. És óriási viták dúltak. Aki pontosan látta, hogy mi történik, az mindig Bibó volt. A könyvtárosi munkától hullafáradtan érkezett mindig a hétvégén, rendszerint leült, végre valami jót evett, és utána ettől mindjárt elaludt. Egy jót szundított a társaság kellős közepén, majd felébredvén néha olyan pompás társadalomtudományi vagy politikatudományi esszét vágott ki a fiatalok előtt, hogy ha azt gyorsírással lejegyezték volna, abszolút nyomdakész és briliáns kis tanulmány került volna a papírra. Ő pontosan látta azt, hogy Magyarországon mi történik, hogy a kommunista tömbön belül mi történik, és azt is, hogy a világban mi történik. Lenyűgözve hallgatták a fiatalok, meg ezek a vén bankár dinoszauruszok is. Akit még szegről-végről ismertünk mint a változások egyik emberét, az Márkus István volt, akire még emlékeztünk a Valóság-időkből.

Akkor most ’56. október 23. következik.

Már az egyetemi-főiskolai ifjúság mozgolódásáról közvetlen benyomást szerezhettem mint riporter, mert Boldizsár elküldte a lap fiatal munkatársait diákgyűlésekre. Ha megírt riportjainkat nem is közölte, de szükségesnek tartotta, hogy a lapnak és a lap munkatársainak információja legyen arról, ami itt megindult. Így küldött el engem 1956. október 23-án, hogy írjak színes riportot a lengyel erjedéssel rokonszenvező magyar diáktüntetésről. Amire én azt mondtam, hogy sajnos aznap nagybőgőórám van Montág Lajos tanár úrnál az Andrássy úton, és nem tudom, hogy el tudok-e menni. De én már előre szívesen megírom a riportot. Nagy felvonulás lesz, fogják éltetni a lengyel–magyar barátságot, aztán hazamennek. Ebben, azt hiszem, nem volt egészen igazam. Akkoriban fenyegetett a katonai behívó réme, és azt találtam ki, hogy az egyetlen hangszer, amit egy nyár alatt meg lehet tanulni, az a nagybőgő. És ha én sikeresen felvételizem a konzervatóriumba, akkor a három évet megúszhatom. A forradalom napján egy nagybőgővonóval a kezemben vonultam a sokezres tömegben. Mert végül is elmentem felvonulni. Elmulasztottam a Petőfi-szobornál a beszédeket, és a hömpölygő menet már szembe jött velem a körúton. Egy darabig kicsit félszegen, a járdán mentem a menet mellett, mint hajdan a suszterinasok az I. világháborúba vonuló katonák mellett, majd egyszer csak megpillantottam, hogy nem messze az Eötvös Loránd Tudományegyetem felirattól, egymás mellett, nagy dumába merülve vonul Juhász Ferenc, Domokos Mátyás és Réz Pál. Az olvadás jele a képzőművészetben Csernus Tibor elismertsége volt, és az, hogy a Három lektor című festményét mint az új magyar festészet egyik előremutató és figyelemre méltó munkáját tekintették. Ez a festmény a Hungária Kávéház egyik páholyában a vörös Rézt, Domokost és Vajda Miklóst ábrázolta, úgyhogy az ő fizimiskájukat felismertem. Domokost már személyesen is jól ismertem, de Réz Palit és Vajdát akkor még nem.

Ez lett volna az a pillanat, amikor mi is megismerkedhettünk volna, mert nagyon közel vonultam én is… Leverték a forradalmat. Mikor döntötted el, hogy elmenekülsz az országból?

Sokáig abban reménykedtem – és nem álltam ezzel egyedül –, hogy itt azért valami ki fog bontakozni, és nem lesz megtorlás. Úgyhogy november 29-én indultam útnak azzal, hogy négy-öt év múlva visszatérek, és hasznára leszek a honnak azzal, amit Nyugaton láttam.

Sokan hitték ezt. Majd’ mindenki.

Anyám az első leveleiben megírta, hogy a baráti kör milyen különösen viselkedik. Van, aki teljesen kiborult, az idegei felmondták a szolgálatot, van, aki újra kezdi a pecsenyéjét sütögetni. Illyés Gyula ideggyógyintézetbe vonult, mások vidékre mentek, mert azt hitték, hogy keresni fogják őket. Csak a nagy idegóriások, Bibó és ő ülnek nyugodtan, és várják a fejleményeket. Azonban az egyik szomszédunk hamarosan feljelentette anyámat, és elmondta a megfelelő hatóságoknál, hogy Király Béla embereivel itt volt azon a bizonyos hajnalon. Mert november 4-én Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnokaként embereivel a János-hegyi kilátó felé vonulva járt a zugligeti házban, és később Decsy János, Király Béla sebesült szárnysegédje rejtőzködött itt körülbelül egy hónapig. Úgyhogy édesanyámat letartóztatták néhány napra. A pontos dátumot, hogy mikor, nem tudom. Sűrűn jöttek tőle levelek, ’57 májusában, amikor azt hitte volna az ember, hogy kissé konszolidálódtak a hazai állapotok, édesanyám egy nagy André Gide-fordításba kezdett, és azt írja, hogy sokat dolgozik, de Borsos Miklóséknál volt vacsorán, ahol Bibó Pistu hortyogása volt az egyetlen őszinte hang, mivel Borsossal már nem igazán találták meg a régi harmóniát azután, hogy Kossuth-díjjal tüntették ki. A nagy vasárnapi ebédek továbbra is folytatódtak, egy másik levélből az derül ki, hogy Káldor György volt fenn, Lengyel Géza, Mészölyék, közben az epret is kellett gyomlálni, és így a fordítás nehezen haladt. Ez a joviális hang folytatódott a levelekben, de hirtelen jött egy nem létező címről, egy álneves feladótól, Schossberger Salamonnétól egy levél Londonba, mert akkor már ott voltam, ami így szólt, hogy „gondolom, csodálkozol, ha megírom, hogy megint itt ülök a régi lakásban. Ugyanis csütörtökön jöttek a költöztető emberek. Őrületes rendetlenséget csináltak, mindent kiszórtak, és kiborítottak. Végül, miután öt markos férfi volt, végeztek valahogyan, és átköltöztünk. Az új lakás nagyon barátságosnak és tágasnak látszott, úgy képzeltem, itt fogom leélni hátralévő életemet. Hát mit tesz Isten, szombaton délután jön egy értesítés, hogy a fölsőbb fórum nem hagyta jóvá a lakáscserét. Egy óra alatt kidobtak az új lakásból. Nem tudom, kinek a keze van a dologban. Csak valami nagy kutya lehetett, mert formailag minden rendben volt. Most úgy néz ki a szobám, mint Fedák Sári öltözője, tele rózsa-, szegfű- és pünkösdirózsacsokrokkal, mert a régi szomszédok rettentő örültek, amikor megláttak, és vasárnap egész búcsújárás volt.” Tehát csütörtöktől szombatig volt letartóztatásban. A virágnyelven nagy kutyának nevezett személy a pártkórházban haldokló Révai József lehetett. Azután megint érkezett egy levél, hogy „szakad az eső tegnap óta, itt ülök villanynál, és fordítom a Gidet, furcsán érzem magam, amióta megjöttem a kórházból, teljesen rendbe jöttem, és nem kell újra befeküdnöm. Nekem valami azt súgja, hogy Józsi bácsi műtétje végérvényesen meggyógyított.”

Fordítsuk ezt le. Révai beavatkozása véglegesen megszabadította őt a letartóztatás veszélyétől?

Így gondolta, és így is történt. Május 28-án viszont azt írta, hogy „Itthon megy minden a szokott úton, én sokkal rosszabb kondícióban vagyok, mióta Pistuval lakást cseréltem. De Boriska még nálam is nehézkesebb, nyilván azért, mert ott a két gyerek és az anyagi gondok a nyakán.” Tehát Bibó Istvánt letartóztatták.

„Lakást cseréltem”, ez úgy értendő, hogy Bibó bement a börtönbe, ahonnan ő kijött.

Így van. Boriska pedig természetesen Bibóné.

Az előbb azt mondtad, hogy te már Londonban voltál. De hogy jutottál át a határon, és hogy kerültél Angliába?


November 27-én reggel a Csiga úti gyümölcsöskertünkkel szomszédos házban lakó adventista család húszéves fiával elindultunk a Déli pályaudvarra, és váltottunk egy jegyet Zalalövőig. Fölszálltunk a vonatra, amelyen mindenki a legkülönbözőbb módokon próbálta meg álcázni, hogy határátlépésre készül. Nálam volt egy levél, a réges-rég megszűnt irodalmi folyóirat, a Válasz levélpapírján, géppel írottan, amelyben édesanyám pecséttel és aláírással ad megbízást arra, hogy az osztrák határ mentén riportot készítsek a lapnak. Ilyen papírt egyébként édesanyám azután kiállított legalább tizenöt embernek. A cél előtt, az utolsó kis falunál, ahol megállt a vonat, leszálltunk, elkerültük a várost, egy adventista ismerősnél valahol Zalában megszálltunk, és éjszakáztunk egyszer, és hosszú gyaloglás után elérkeztünk a szállingózó hóban november 29-én Marácra, az osztrák határ közelébe. Ott megállapodtunk egy parasztemberrel, hogy ha besötétedik, ő ladikon átvisz bennünket a Rábán, ezért száz forintot kért. Onnan még mindig legalább négy-öt kilométerre volt Ausztria. A hidakat őrizték, tehát a Rábán átkelni másként nem lehetett. Bár hallottuk, hogy tatabányai bányászok százas csoportja, felfegyverezve átment előző nap a hídon, mert az őrség nem mert szembeszállni velük. A ladik előállt, mi vagy tízen beleültünk, tintasötét éjszaka volt. A Rába eléggé meg volt áradva, és sebes folyású volt éppen akkor, két fiatal legény szeneslapáttal evezett a túlsó part felé. Gyerekek, asszonyok ültek a ladikban, egy budapesti postás is, egyenruhában, erre is emlékszem. Egyszer csak a szemközti parton meggyulladt egy reflektor, és kiderült, hogy kelepcébe futottunk, az oroszok már várnak bennünket, sőt lőni is kezdtek, gondosan a csónak mellé. Mindenki a vízbe ugrott, én magam is bélelt lódenkabátban, akkori divat szerint kalapban és a hátamon hátizsákkal, amiben főleg alma és elemózsia volt. Kiúsztam a másik partra, nagy volt a fejvesztettség, kiáltozás, riadalom. A másik oldalon nádas volt a folyó partján, egy fa alá leültem, és elhatároztam, hogy itt nagyon csendben fogok ülni. A sok rajtam lévő ruha tartotta a meleget, mint egy gőzölgő priznic, ültem a sötétben, és vártam, hogy egyszer csak jönnek az oroszok. Az oroszok csatárláncot alkottak a nádasban, amely be volt fagyva, tehát minden lépésüknél ropogott a jég, és lehetett hallani, ahogy haladnak előre. Rettenetesen meg voltak ijedve, fiatal orosz katonák, akik tudták, hogy itt, békeidőben, egy ilyen ostoba helyzetben lepuffanthatják őket bármely pillanatban. Folyton kiáltoztak egymásnak, hogy Szerjózska, ott vagy? Vologyka! Itt vagyok! Én elhatároztam, hogy szerény orosztudásommal, ha odajönnek, akkor fölállok, és jó estét fogok nekik mondani. De hogy, hogy nem, odáig nem jutottak el, ahol én letelepedtem. Vártam még egy félórácskát, kiderült, hogy ők is cselesek voltak, és ők is vártak. És ahogy fölálltak a magamhoz hasonló megbújt emberek, azokat körbevették és elfogták. De én türelmes voltam, megvártam, amíg az oroszok a foglyaikkal fölkapaszkodtak a teherautókra és elmentek. Úgyhogy azután sértetlenül sétáltam be egy tanyára, ahol azonnal befogadtak, és az istállóban aludhattam.

A barátoddal, akivel együtt indultál, mi történt?

Fülön fogták, visszavitték Zalalövőre, föltették a vonatra, hogy menjen vissza Budapestre, sokadmagával együtt. De ő a következő kanyarban leugrott a vonatról, és még aznap átment a határon. Én reggel ötkor felkeltem, a háziaktól elbúcsúztam, és a hátizsákomban lévő üveg rumot, amit az oroszok leszerelésére szántam, nekik ajándékoztam. Ők megmutatták, merre van Ausztria, nekivágtam egy szántóföldnek, amiről csak később derült ki, hogy alá volt aknázva, de átérkeztem a másik végére anélkül, hogy érintőhuzalba botlottam volna. Azután a Pinka már semmiség volt a Rábához képest, át lehetett rajta gázolni. Két osztrák határőrt pillantottam meg, akiktől megijedtem, úgyhogy másfelé kerültem. Egy réten őzek legeltek, nagyon romantikus volt a Nyugat, ahol én soha nem jártam addig. Külföldön egyáltalán nem jártam korábban. Gondoltam, az első falu biztos tele van menekültekkel, így megcéloztam a másodikat, ahol én voltam az első magyar menekült. Óriási gaudiummal fogadtak, száraz ruhával, kitűnő villásreggelivel. Másnap a linzi menekültgyűjtő táborba kerültem. A szándékom az volt, hogy Párizsba megyek, mivel nem tudok idegen nyelveket, festőnek tanulok majd, és segítséget kérek régebben ott élő rokonaimtól. De egy napon egy kis asszonyság jelent meg, és azt mondta, hogy akik Angliába akarnak menni, azok álljanak a fal mellé sorban. Másnap, december 7-én egy angol katonai repülőgépen megérkeztem a szigetországba.
Az én családom óriási, és legalább annyi rokonom volt akkor Angliában, mint Franciaországban, de különböző okokból nem kaptam tőlük gyors segítséget. December 22-én már csak én voltam menekülttáborban, és még négy cigányzenész, akik összetartottak, és együtt akartak mint zenekar elhelyezkedni valahol. A többieket az angolok mind vagy elküldték a rokonaikhoz, vagy pedig kisebb szállásokra vitték, és munkát találtak nekik. Végül egy londoni egyetemista a saját zsebéből vett nekem egy vonatjegyet, a saját felelősségére felrakott a vonatra, és felküldött Londonba.

Hogyan kezdted el az önálló életet?


Úgy, hogy nagyanyámtól, Vészi Margittól, Molnár Ferenc hajdani elvált feleségétől New Yorkból kértem segítséget. Ő küldött száz dollárt, és azzal én albérletbe költöztem. Nagyanyám ugyanis már a 30-as években elkerült Magyarországról. Egy olasz báróhoz ment férjhez, aki Mussolini-ellenes újságíró volt, publicista, calabriai, délolasz. Vele élt egy ideig. Lényegesen idősebb volt, mint ő, és nagyanyám rettenetesen élvezte, hogy ő baronessa Mantica, bár a bárónak a címén kívül semmi mása nem volt. A báró még a háború előtt meghalt, de a nagyanyám egyébként is kissé hűtlenül otthagyta, mert Hollywoodba kapott szerződést mint dramaturg. Ott dolgozgatott, ebbe-abba belekezdett, belekóstolt. Élete végére viszont mindenből kicsöppent, és New Yorkban egy áruházban volt a porcelánosztályon eladó. Molnárral tartotta a barátságot, de ott volt New Yorkban Darvas Lili is, Molnár törvényes felesége, nem is beszélve Barta Vandáról, Molnár barátnőjéről. A menage á trois, amely majd’ mindennap együtt ebédelt a Plaza Hotel mellett, Barta Vandából, Darvas Liliből és Molnárból állt, és Vészi Margit csak akkor került közelebb megint Molnárhoz, amikor súlyos beteg lett, és ápolni kellett. Akkor ő is kivette részét az ápolásból.

Mindenesetre te Vészi Margit száz dollárjával alapítottál egzisztenciát Londonban, és harminchárom évig nem jöttél Magyarországra. Mikor találkoztál anyáddal? Őt kiengedték hozzád valamikor?

Nyolc évig nem láttuk egymást. Azután protekcióval, valószínűleg Illyés segítségével elintézte, hogy 1964-ben kilátogathasson hozzám Münchenbe, ahol én a Szabad Európánál dolgoztam akkor. Ott találkozott Király Bélával is, aki azért jött oda, mert látni akarták egymást. Még egyszer láttam édesanyámat, kijött hozzám Londonba. 1966-ban halt meg, ötvenkilenc éves korában, rákban.

Hogy élt abban a tíz évben, a te távozásodtól haláláig?

Bizonyos, hogy nem lett vidámabb attól, hogy egymaga maradt abban a kis zugligeti házban. Politikai háborgatás többé nem érte, hatalmas baráti köre továbbra is járt hozzá, ő is a barátokhoz. Amerikából egyre több pénzt tudtak neki kiutalni a Molnár-örökségből, amivel azután támogatta az üldözötteket, Déry Tibort, Déry Tibor bebörtönzése után a feleségét, a Bibó családot és másokat. Amikor Bibót vagyonelkobzásra ítélték, akkor megjelent a helyszínen, és visszavásárolta a ház berendezését és a bútort, amikor azt el akarták vinni bútorszállító autókkal. Néminemű irodalmi munkát is végzett, megjelent egy könyvecskéje serdülő lányoknak Zsófi könyve címmel, amit csak azért állított össze, mert ez afféle békebeli dolognak számított; leírta a gyerekeknek, hogy mi kell egy kirándulásra, hogy kell pakolni a hátizsákot, hogy kell egyszerű tortákat sütni, vagy télen réteges öltözködéssel a náthát megelőzni. Az egyetlen komolyabb munkája még az volt, hogy lefordította Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták című mulatságos könyvét, amit én küldtem neki karácsonyi ajándékként. A Molnár-pénzből, miután gyermekeinek megfelelő lakást vásárolt, mert a nővéremék végül hét gyermeket neveltek fel, szóval végül egy kis házikóra is tellett Balatonszepezden, és ott a börtönt megjárt, rossz fizikai és lelkiállapotban lévő Bibó István és felesége nagyokat nyaraltak.

Továbbra is leveleztetek? Hogy számolt be neked a pesti életről?

Nagyon sűrűn leveleztünk, hetente három levelet is váltottunk, abban a társadalmi életről és virágnyelven a politikáról is sokat leírt. Ilyenek voltak a levelében, hogy „ez egy olyan jó vicc, hogy nem bírom ki, muszáj leírnom, akkor is, ha ezt a cenzor kinyitja. A viccet küldöm szeretettel a cenzornak. Melyik a legújabb magyar megye? Kádár megy-e?” Nem nyitottak ki minden levelet valószínűleg, úgyhogy ez átjött a cenzúrán.

A börtönben „levelezőtagoknak” hívták azokat, akik külföldiekkel folytatott levelezésért ültek. Úgyhogy ezzel komoly rizikót vállalt anyád. Miért nem jöttél haza ilyen sokáig?

Két fogadalmat tettem. Hogy nem borotválom le a bajuszomat, amíg az oroszok ki nem mennek, ez volt az egyik. Tizenkilenc éves korom óta bajuszos ember vagyok, nem is tudom, hogy néznék ki bajusz nélkül. A másik pedig, hogy addig nem lépek Magyarország földjére, amíg a forradalmat hivatalosan ellenforradalomnak hívják.

A fogadalmat betartani nemes dolog, de nem mindig racionális. Sok olyan emigránstársad, akik ugyancsak tettek ilyen fogadalmat, nem tartották be. Te miért voltál ebben ilyen következetes?

Én amúgy is afféle makacs ember vagyok, és ragaszkodom az életvitelem makulátlanságához. Tehát bizonyos dolgokban hajthatatlan vagyok, képtelen a kompromisszumra. Ezt lehet, hogy anyámtól örököltem. Az ő rendíthetetlen politikai becsületessége olyan impozáns volt, hogy úgy éreztem, nem sérthetem meg. Anyám mindig azt mondta, hogy a jó szülő példával nevel, rossz példával és jó példával. És én meríthettem a példákból rosszat is, jót is…























































































































































































































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon