Vajda Mihály

Nyomtatóbarát változat

Gyönyörű év volt, a szabadság fényei egyre erőteljesebben pislákoltak, én meg még olyan kurvára rosszul talán soha sem éreztem magam addig.

„Természetesen segítek Neked abban, hogy úgy élhess, mintha demokráciában élnél – rövidesen elküldöm a levelet” – írta nekem John Keane 1986. április 21-én. Nem tudom, mi állt aztán abban a levélben, nem tudom, miképpen próbált John hozzásegíteni ahhoz, hogy a lehetetlen kísérletre vállalkozzam – de mindegy is. Úgy akartam élni, mintha szabad ember lennék – egy világban, amely bár a felszínen alig-alig emlékeztetett totalitárius eredetére, mégis egylényegű volt azzal. Egylényegű, mert ugyan számos, még nem is olyan rég elképzelhetetlen lehetőséget nyújtott az egyénnek, annak is (vagy éppen annak? netán csak annak?), aki többé-kevésbé nyíltan opponálta, e lehetőségeket azonban kegyként adta, nem pedig jogokként garantálta neki. Úgy élni, mintha…

Minthogy Johnnal folytatott az évi levelezésem tárgyát mindenekelőtt az általa szerkesztett The Rediscovery of Civil Society című kötettel kapcsolatos teendők képezték, esetleg azon igyekezhettem, hogy a honoráriumot hivatalosan felvehessem, noha esszémet természetesen nem a Szerzői Jogvédő Hivatal (amelyet Jogfosztó Hivatalnak neveztünk) küldte ki Londonba, hanem azt annak rendje és módja szerint kicsempésztem. De hát pontosan erről van szó! Hát normális világ az, ahol értelme van annak a szókapcsolatnak, hogy „kéziratot kicsempészni”? Ahol cikkeimet és tanulmányaimat minden alkalommal sikerült ugyan a Magyar Posta segítségével eljuttatnom rendeltetési helyére, de csak oly módon, hogy normál nagyságú borítékba tettem az átütőpapír mindkét oldalára egyes sortávolsággal gépelt szöveget, s olyan címre küldtem, melynek mibenlétéről a magyar rendőri hatóságoknak nem lehetett fogalmuk? Ha nagy borítékba tettem, a posta visszahozta: „Kéziratok engedély nélkül nem küldhetők külföldre!” vagy valami hasonló felirattal, ha pedig a „megfelelő formát” választva ugyan, de az elvtársak által ismert és nyilvántartott címre küldtem, a küldemény nem érkezett meg. Kipróbáltam: egyik cikkemet öt példányban adtam postára. Egyet Kende Péternek küldtem Párizsba, egy másikat Hubertus Knabénak Brémába, hármat pedig olyan ismerőseimnek, akiktől még soha levelet nem kaptam, akik még idehaza soha meg nem látogattak. Ez a három, szemben az első kettővel, megérkezett. Szóval az „Úgy élni, mintha…” kísérlete kétséges vállalkozásnak kellett volna hogy tűnjék.

Véletlenül választottam 1986-ot. Pontosabban nem véletlenül, hanem örök időzavarom eredményeként. Amikor Révész Sanyi felhívott, hogy írjak meg egy „Beszélő évet”, a feladat megtisztelőnek és csábítónak tűnt, de bokros teendőim miatt igyekeztem távolabbra tolni. Miután kiderült, hogy ’87, ’88 és ’89 már foglaltak, ’86-ot vállaltam el. Sejtelmem sem volt róla, mi történt abban az évben. Nekifogván azután a dolognak, döbbenettel kellett megállapítanom, hogy nagyon is „beleválasztottam”. Ebben az évben hirdette meg Gorbacsov reformprogramját, amit a Csernobil körüli aljas cirkusz ugyancsak hiteltelenné tett, az év végén viszont a főtitkár hazaengedte Szaharovot Gorkijból, ami meg mintha azt jelezte volna, hogy talán mégsem csak az alkoholizmus elleni minden eddiginél határozottabb fellépésével írja majd be magát a történelembe.

Idehaza közben zajlott az élet: a krónika említ egy júliusi párthatározatot, amely az ellenzékkel szembeni határozott fellépést sürgette: „Az MSZMP PB (harmadik) határozata az ellenzékről keményebb intézkedéseket helyez kilátásba, ugyanakkor felveti a párt felelősségének kérdését is. A dokumentum vitája során Kádár János hangsúlyozza, hogy az ellenség (!) három csoportra tagolódik, csakúgy mint 1956-ban: »revizionistákra, nacionalistákra, a szocialista rendszer ellenségeire«.”[1]

Szeptemberben azután „Az MSZMP PB ülésén ismét az ellenzék kérdése van napirenden. Kádár János megengedhetetlennek tartja az ellenzék legalizálását, provokációnak tekinti a Nagy Gáspár-verset[2] s Csurkának a SZER által közvetített előadását. »Adminisztratív eszközök« használatát helyezi kilátásba a népi írók ellen.”

Ha ma nevetségesnek tűnik is az MSZMP Politikai Bizottsága, a lassan szklerotikussá váló Kádár Jánossal az élen, valamennyi 1986-os határozatával egyetemben, meg a politikai rendőrség is a maga nyomozósdijával, ez akkor nem volt így érzékelhető. Ha tudtuk volna – de ki tudta? –, hogy a gorbacsovi reformprogram komolyan veendő, nem azért, mert megvalósul, hanem mert a Szovjetunió megújulása helyett annak széthullásához vezet, méghozzá igen rövid időn belül, akkor talán… Nem is tudom, mi lett volna akkor. Akkor talán önmagamat is nevetségesnek éreztem volna. Vagy éppen ellenkezőleg: elhittem volna nálamnál sokkal politikusabb beállítottságú barátaimnak, hogy ez a komikus ellenzék rövidesen komoly politikai tényezővé lesz, hogy azok a kicsinyes torzsalkodások, melyek egyrészről a „revizionisták” és „a szocialista rendszer ellenségei”, másrészről a „nacionalisták” között már megfigyelhetők voltak, de szakításhoz nagyjából Donáth Ferenc (ez év július 15-én bekövetkezett[3]) haláláig nem vezettek, rövidesen meghatározóak lesznek az ország politikai életében, és megrontják a majd rövidesen megszületendő politikai demokrácia légkörét. Csakhogy én reménytelenül apolitikus lény voltam már akkor is, amikor látszólag, ha nem is a legközepén, de benne voltam az ellenzéki politikában, ráadásul ebben az évben főként magándolgaimmal voltam elfoglalva.

Mert számomra, az az érzésem legalábbis, még a kommunista hatalom vonatkozásában is fontosabb volt a vele folytatott magánbirkózásom, a törekvésem, hogy úgy éljek, mintha demokráciában élnék. A nyolcvanas évek elején felhagyhattam a fordítással – majdnem megőrültem már az idióta orosz szövegektől, melyeket a párt megbízásából a Kossuth Kiadó juttatott nekem – meg a szociológiai segédmunkákkal – ha a kódolásra gondolok, még ma is görcsbe rándul a gyomrom –, mert új pénzkereseti forrásra leltem: németet tanítottam a Budai Nyelvstúdióban. Maguknak a magánnyelviskoláknak a létrejötte és gyors szaporodása is egy másfajta jövő felé mutatott. Eleinte bent az „iskolában” tanítottam, aztán egyre többet, a végén meg kizárólag vidéken. Legutoljára, 1986-ban is, Mosonmagyaróvárra jártam, a Motimba (alumínium- és timföldgyár), melynek középkáderei nagy igyekezettel próbálták elsajátítani a szomszéd nyelvét. Ők pontosan tudtak valamit, még ha nem is elmélkedtek a dolgon, amit mi, ellenzéki humánértelmiségiek nem tudtunk: egészen új világ van születőben. Olyan világ, melyben vállalkozni, kereskedni kell. S tárgyalóképesnek lenni idegen nyelveken is.[4] Így nekem megadatott, hogy reggel fél hétkor beugorjak a Ladába – Jánossy Ferkóé volt, közösen használtuk, aztán amikor kezdődő betegsége miatt abbahagyta a vezetést, gyakorlatilag nekem adta a kocsit –, s felszedvén az angolos kolléganőt elszáguldjak Tatabányáig az autópályán, majd tovább a félautópályán majdnem Győrig. Hamarosan kitanultam, hogyan kell a hajmeresztő félautópályás leszorítóst játszani, hogyan kell a sávokat váltogatva a lehető leggyorsabban átjutni Győrön, s fél kilenckor már Mosonmagyaróvár túlsó végén meg is kezdhettem az egyhuzamban leadott hat németórát. Aztán vissza Pestre. Hetente kétszer. Az így megkeresett heti hatezer bőven elég volt az életre. Félni meg már nem kellett semmitől, hacsak nem a félautópályán. Talán soha ilyen szabad ember nem voltam. Megengedhettem hát magamnak az említett magánbirkózást. El akartam érni, hogy évente többször is kiengedjenek nyugatra. De nem ám úgy, hogy felhívom Aczél elvtársat, kihallgatást kérek tőle, s miután a beszélgetés során minden kérdésben keményen kitartottam álláspontom mellett, s ennek ellenére (!) barátságosan búcsúzkodunk, szívélyes kérdésére, hogy tehet-e valamit az én személyes érdekemben, azt válaszolom: kérek még egy, kettő, három… akárhány „ablakot”.[5]

Nem. El akartam érni, hogy a Magyar Tudományos Akadémián keresztül én, a szellemi szabadfoglalkozású kandidátus,[6] ugyanúgy kaphassak „szolgálati célú magánablakot” az évi egyszeri magán magánablak mellett, ahogy az alkalmazásban-felügyelet alatt állók.

Néhány ezzel kapcsolatos levélrészletet most idemásolok. Kommentárként csak annyit: meg voltam győződve róla, hogy én valóban úgy teszek, mintha demokráciában élnék, szemben azokkal a megalkuvó értelmiségiekkel, akik vigyáztak rá, hogy ki ne hulljanak a pikszisből, vagy éppenséggel kihullottak, de a nagyvilág kerülő útján visszakerültek belé. Ma már azért nem egészen így látom. Hiszen csak azt szerettem volna elérni, méghozzá a „megalkuvó privilegizáltak” segítségével, hogy én is közéjük tartozhassam, miközben büszke lehetek magamra, hogy én, szemben velük, nem alkuszom. Megeshet persze, hogy a dolog mégiscsak komplikáltabb. Még 1981-ben írtam le a következő sorokat: „Jobb lenne, ha a magyar értelmiségiek, dölyfösen lemondva privilégiumaikról, nem utaznának, nem publikálnák kényes kérdéseket felvető írásaikat, nem olvasnának nyugati lapokat? Természetesen nem. De az igen, ha nem hitetnék el magukkal, hogy nálunk szabadon lehet utazni, publikálni és nyugati sajtót olvasni, s mindezt azért, mert okosan viselkedtünk.” Talán a legjobb, ha az ember nem moralizál. Ha megtanul egyszerűen csak mesélni.

Nos. A levélrészletek. Az érthetőség kedvéért el kell mondanom a következőket. Az első levél írója meghívott egy általa rendezett konferenciára, melyre évi egyszeri magánablakom felhasználásával éppenséggel kimehettem volna, ez esetben azonban, elherdálván az ablakot, nem mehettem volna már ki barátnőmhöz és fiamhoz Németországba.[7]

„…sokat törtem a fejem, mit tegyek, mit tehetek én ebben az ügyben. Demonstratív levelet nem volt kedvem írni, általában távol áll vérmérsékletemtől a demonstráció, s különösképpen nem akarok csak a harc kedvéért borsot törni […] orra alá, akit nagyra becsülök tudósként is, emberként is, s akitől azt várom, annyi tisztességgel fogja betölteni új állását, amennyire csak lehet az adott körülmények között. Így aztán csak halogattam a döntést. Új leveled hatására viszont a mellékelt levelet írtam […]-nak [most keresztnév szerepelt a zárójel helyén], amit a mai napon postáztam is. Mivel az ismerőseim között te vagy az egyetlen kandidátus, akinek nincs állása, ezért gondoltam a problémát nem elvi kérdésként vetem fel. (Van egyáltalán más kandidátus is a disszidensek között?) Az elvi kérdés egyébként is általánosabb: miért nem kaphat mindenki – s nemcsak a filozófus vagy a tudományos fokozattal rendelkező – bármikor útlevelet, ha utazni akar? miért kell egyáltalán munkaadói javaslat egy útlevélkérelemhez?…”

Az Akadémia illetékesének meghívóm a többi között a következőket írta:

„Ha jól értem Misu leveleiből, ő munkahelyi támogatás nélkül évente egyszer utazhat külföldre. Misu ezt az évi egy »ablakot« arra szeretné felhasználni, hogy külföldön élő közeli családtagjait látogassa meg, így ha véletlenül nyaralási tervei nem esnek egybe a tudományos programokkal a nemzetközi tudományos életben való részvétele megnehezedik. Ez alkalommal is úgy döntött, nem tud lemondani arról, hogy családját júniusban Németországban meglátogassa, ezért inkább nem jött el a mi […] konferenciánkra. Ez számunkra nagy veszteség volt, de meg kellett értenünk: nem mondhat le egy konferencia miatt arról, hogy vakációját külföldön élő gyermekével tölthesse… Misunak hozzád beterjesztett kérését ésszerűnek és méltányosnak tartom...”

Az akadémiai illetékes nekem szóló kézírásos válasza:

„Elnézést kérek a nagyon késedelmes válaszért, utánanéztem a hozzám írott levelében tett javaslat esetleges megvalósíthatóságának. Sajnálattal kell értesítenem, hogy az út nem járható, s ebben a helyzetben nem akadémiai hatáskörű a döntés. Szolgálati célú kiutazást az erre vonatkozó rendelkezések alapján csak szolgálatinak minősített utazáshoz adnak. Javaslom azonban, hogy – a rendelkezések megváltoztatásának lehetősége nélkül is – egyéb meghívásai esetén forduljon hozzám, s természetesen kötelező ígéret nélkül (hiszen a döntés az Akadémián kívül születik) esetenként nyilván támogatni tudom utazásának szolgálati jellegű, illetve a magánutazás lehetőségét nem érintő minősítését.”

Egyszer éltem ezzel a lehetőséggel, amit persze elfelejtettem. De leveleimet böngészve szembesülnöm kellett a ténnyel.[8] Erdélyi Ági így reagált erre:

„Misuka, Amerika mindenképpen jó, örülj neki. Miért rossz a szájízed? Mert […] segített? Na és aztán? Ez a dolga. Ettől még nem kell szeretned.”

Édes jó Istenem, micsoda gusztustalan világ! Áginak persze igaza volt.

És most tessék választani! Vajon melyik volt a jobb, ez a gusztustalan, hányinger világ, amelyben a szocializmus ellensége az év elejét – még előző évi „ablakával” – DAAD-ösztöndíjjal Németországban tölti; majd az évi „magánutazási lehetőségét” kihasználva, tavasszal-nyáron már ismét Németországban van; az év őszén pedig 1987-es amerikai útjára készülődik (tanítani a New York-i New Schoolon), s utazási lehetőségének bebiztosítása végett levelet ír az az elvtársak által illetéktelennek nyilvánított akadémiai illetékesnek; amelyben ezen ellenség ugyancsak ellenségnek vagy legalábbis revizionistának minősülő barátai járják a világot,[9] vagy pár száz kilométerrel tőlünk keletre Ceausescu birodalma, amely…

Álljon itt egy levélrészlet. Gyűjteményem legszomorúbb, de egyben legszebb, legőszintébb darabjaiból, Balla Zsófi leveleiből.

„…közben én is megtudtam, hogy a megyei pártbizottság elutasította a magyarországi útlevél-kérésemet. Május óta próbálom ezt intézni. Erről ennyit, illetve annyit még, hogy hat éve nem jártam külföldön. Ezért abban a kényszerhelyzetben vagyok, hogy ha barátaimat látni akarom, őket kell fárasztanom. Én utaznék, ajaj! Kérlek, vedd komolyan és gyere el, mielőtt a nagy útra mész, fontos lenne. …sok sok szeretettel várlak. …Most, amúgy, kissé búslakodok, de elmúlik. Szörnyen egyedül vagyok, nem azért, mert nem tudok barátkozni, hiszen vannak itt kedves, jó barátaim, hanem azért, mert ([…]-n kívül) nincs kivel beszélgetnem. Olyasmiről és úgy, ahogyan nekem fontos. Furcsa módon, még mindig nem tudtam teljesen földolgozni és lezárni magamban a barátaim elmenetelét. Félre ne érts! nem nehezményezem, hanem hiányoznak. A barátból, mint a borból, a régi a legjobb. És az se baj, ha okos…; hogy érti, miről van szó. Különösképp, a mo.-i barátaim (az ott-születettek) sokkal hűségesebbek, mint az – ide, oda – eltávozott erdélyiek. Te érted, hogy miért? Értem én, hogy foggal-körömmel be akarnak illeszkedni, elhessegetni a múltat. Na de ennyire? Igaz – s ez engem igazol –, köztük is van kivétel. Például egy elektromérnök barátom, aki most az Egyesült Államokban él. Rá mindig számíthatok, úgy érzem. És ott folytathatnánk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. – Ó, erről sok mindent és érdekes dolgokat lehetne mesélni, mi több, egy könyvet írni. Kelet-európai jelenség.”

Úgy tűnik a levelekből, hogy már készülődtem, készülődtünk Kolozsvárra, amikor kiderült, hogy feleségemnek, Juditnak mellrákja van, meg kell operálni. Természetesen nem utaztunk.

„Két napig vártam a válasszal, hogy magamhoz térjek a döbbenetből. Mivel vigasztaljalak? Téged, és főként: Juditot? Csak azzal, hogy ez a betegség is olyan, mint kelet-európai életkörülményeink: semmi sincs végérvényesen lejátszva. No és az új gyógyszercsodák, azokat sem lehet alábecsülni: itt a környezetemben láttam a biztató, reményteljes példákat! – Egyre erőteljesebb a meggyőződésem most már, hogy az ilyen önmarcangoló, szorongásos típus van a legjobban kitéve ennek a kórnak. Persze, nem »típus« senki, hanem egyetlen ember … Próbáld elmondani Juditnak, mennyi szeretettel gondolok rá és csókolom! Valahogyan az az érzésem, hogy nem lesz (ennél) nagyobb baj már. –

Mostan szinte egyfolytában Rád gondolok, Misu. Szeretném, ha nem lenne lelkiismeret-furdalásod, vagy hasonló; nincs rá okod! (Ilyenkor hajlamos erre az ember.) A szorongó ember (itt: Judit) ok nélkül is szorong; nem a környezete az ok, az csupán egy ürügy, levezetés. Sajnos, tapasztalatból tudom ezt. –

Pedig annyira hiányzol! De most nem merlek invitálni. Ha Bukarestbe repülnél, én elutaznék oda, ha idejében tudom. … Mondd, hogyan tudnék segíteni nektek? Mivel? Írd meg! Szörnyű, hogy be vagyok ide zárva, nem rohanhatok hozzátok.”





Nos, természetesnek tűnnék, ha ettől a pillanattól fogva magánügyeim mindenféle nagypolitikát, a világ eseményeit is, a hazai ellenzéki mozgásokat is háttérbe szorítottak volna. Csakhogy Judit betegsége már eddig is beárnyékolta mindennapjainkat. „Egyre erőteljesebb a meggyőződésem most már, hogy az ilyen önmarcangoló, szorongásos típus van a legjobban kitéve ennek a kórnak” – írta Zsófi, amivel a legteljesebb mértékben egyetértettem már akkor is. Ahogy aztán Judit rákbetegségét, másfél évvel később bekövetkezett halálát megéltem – ha lehet, ha szabad ilyet mondani –, egyre határozottabbá vált az a meggyőződésem, hogy neurózisa és rákja összefüggenek. Sőt, ennél messzebbre jutottam: azt volt muszáj gondolnom, hogy nincsen szó itt két betegségről, rákról és neurózisról, egy betegség van, s már maga az a kérdés is hibás, hogy vajon a szervezet rákos megbetegedése vezetett-e a neurotikus tünetekhez, vagy a neurózis okozta-e a rákot. A neurózis ugyan jóval korábban jelentkezett – már az előző év nyarán –, ki tudja azonban, mikor alakult ki Judit szervezetében az első rákos sejt. Amikor melldaganatát felfedezte, az már ugyancsak előrehaladott stádiumban volt. A sebész – előttem – nem titkolta, hogy szinte semmi esélyt sem lát a gyógyulásra. A műtét utáni gyors felépülését követő időben azonban nem volt többé szó a rákról. Az egyre elhatalmasodó neurózis – mint megoldhatatlan probléma – szinte lehetetlenné tetté, hogy a rák egyáltalában az eszünkbe jusson.

Elbizonytalanodtam. Mennyit és hogyan mondhatok el ebből a történetből, amely nélkül az én 1986-ról szóló beszámolóm egyszerűen hazug lenne, mennyit mondhatok el anélkül, hogy sérteném Judit emlékét, Juditét, akit, amíg csak együtt voltunk – és 33 évet töltöttünk együtt, mondottam már: egészen halála pillanatáig –, mindig is nagyon szerettem, ha nem is tudtam azon a módon szeretni, ahogyan az neki jó lett volna. Valószínűleg nem is akartam eleget tenni elvárásainak. Ezért mondtam fentebb, hogy 1986-tal „beleválasztottam”. Nem a neurózis milyenségével, természetével van a baj, arról nyugodtan lehet beszélni, beszélt annak idején ő is mindenkivel. Nem. Az a baj, hogy nem tudom feltenni neki a kérdést: „Mondd, Juditkám, nem zavar, ha beszélek erről, ha beszélek az életünkről? Nem zavar már, hogy nem mindig tudok különbséget tenni aközött, ami szerinted is mindenkire, s aközött, ami szerinted senki másra nem tartozik? Hogy számomra az intimitás nem a titkok megőrzésében, hanem valami másban van: az egymásra való ráérzésben?” Az maga, hogy így a nyilvánosság számára idézve feltettem ezeket a kérdéseket, talán már minden elmondhatónál rosszabb. Úgyhogy belevágok. Eleve sejtettem már, hogy bele fogok vágni.

A dolog egyszerű volt: Judit nem tudott megmaradni egyedül. Öt percig sem. Mindenképpen kínos az ilyen, mindenekelőtt természetesen a betegnek. Örök s az idővel egyre fokozódó rettegés, hogy egyszer bekövetkezik az, aminek nem szabad bekövetkeznie: egy hétre, egy napra, egy délutánra vagy akár csak egy órára nem tud maga mellé szervezni senkit sem. S ameddig nem hatalmasodott el rajta teljesen a betegség, ugyancsak kínozta, hogy mindig mások szolgálatára kell hogy igényt tartson. Én, akinek vele kapcsolatban mindig rossz volt a lelkiismerete, mert nem tudtam, de nem is akartam folyton vele lenni, mással is akartam lenni, más nővel is, és nemcsak úgy futólag, azt akartam, hogy más nő is hozzám tartozzék, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek neki az „őrzés” megszervezésében. De hát… Hogy mást ne mondjak, hetente kétszer elszáguldottam Mosonmagyaróvárra németet tanítani, időnként pedig, ha Barbara barátnőm megjött a fiunkkal, egy-két hétre elköltöztem otthonról valahová, valami kölcsönlakásba. Évente egyszer meg el is utaztam Barbaráékhoz, meg akkor már – kiszabadulván a kalitkából – máshová is. A legnagyobb teher így Juli lányomra és Lacira, a vejemre hárult. Pedig hát volt nekik elég bajuk. Hogy mást ne is mondjak, Samu unokám még nem volt egyéves, amikor Juli hónapokig feküdt porckorongsérvvel (emlékszik rá pontosan, hogy ez éppen Csernobil idején volt, amikor Samura külön vigyázni is kellett, hogy ne nyalja fel a radioaktív világot). Már mondottam: a Gül Baba utcában laktunk. Négy generáció együtt egy viszonylag kis lakásban: az évben éppen 90 éves anyósom, Judit, én és Juliék, közös háztartásban. Én azonban időnként eltűnök, s ilyenkor minden Juliékra marad, ha Juli alig tud mozdulni, Lacira. Egyrészt persze nyugodt vagyok, Judit nincs egyedül, másrészt rettenetesen nyomaszt, hogy rájuk hárítom, amit megtenni az én kötelességem lenne. Végül is egy tisztességes férjnek még egy rossz házasságban is (s mi a miénket jónak tartottuk) kötelessége ápolni beteg feleségét. Judit pedig tényleg beteg volt.

1986 tavaszán-nyarán Judittal indultam útnak. Bécsbe mentünk, meg Erdélyi Ágihoz, Sós Vilihez Regensburgba, pár nap után elváltunk egymástól, s kintlétem további részét már Barbaráékkal töltöttem.[10] Bennem a megszüntethetetlen érzés, hogy most mindezt – mindent, az egész életemet – fel kellene adni, vele kellene lenni. Másrészt azért a lefojtott harag is: ez a neurózis nekem szól, sőt mi több, ellenem van, zsarolás, nem szabad engedni neki; persze talán Julinak is szól, hiszen a dolog Samu születése előtt öt nappal vált egyértelművé. Judit megkérdezte tőlem, miképpen leszünk mi majd nagyszülők. Én nem értettem a kérdést, rángattam a vállam. Ő meg már tudta: nem ő fog az unokájára vigyázni, őrá kell majd másoknak vigyázniuk. S mindkét érzéssel együtt egy harmadik: fogalmam sincsen, hogyan lehetne kiszabadulni ebből a magam állította csapdából: bármit teszek, életem egészének vonatkozásában is, minden konkrét pillanatban is, árulónak érzem magam: elárulok valakit, akit szeretek. Minden valószínűség szerint e széttépettségem eredménye volt, hogy nem mentem el Amszterdamba egy konferenciára, amire a levelek tanúbizonysága szerint buzgón készülődtem. (Említés tétetik még valami londoni útról is, meg a kasseli Rosenzweig-kongresszusról – hogy hogyan akartam volna azokon részt venni egy darab ablakommal, arról sejtelmem sincsen. Kassel, úgy tűnik, már a Judit operációja utáni időre esett.)

Bizonyára nem voltam valami fényes hangulatban. Naplót nem írtam, leveleimről másolatot nem készítettem, így hangulatomra csak a nekem írott levelek alapján következtethetek. Gazsi:

„Nagyon elszomorodtam leveled olvastán. Hát mindig bele kell esni a verembe, amit magunknak (és másoknak) ásunk? A fene egye meg, de igazán: a fene egye meg. Sajnálom Barbarát, téged, az egész mispóchét. Micsoda vacak. Különben is kissé rád jár a rúd mostanában, drága öregem (hogy-hogy »drága öregem«? pardon!) – nem találod a helyedet, azt hiszem, abból az egyszerű okból, hogy nincs helyed. A globális unás nem valami fényes attitűd, de hát el tudom képzelni, hogy minden okod megvan rá.” (május 7.)

Marinella D’Alessandro:

„Juliékat pompásan láttam nélkületek. Valószínűleg mindannyian pompásan vagytok egymás nélkül, és mindenki szépen kipiheni magát. Ami sajnos nem jelent semmit a továbbiakat illetően – de végül is tiszta haszon.” (június 18.)


Kardos Juli azt írta, hogy kibírni a széttépettséget csakis az én szervezőtehetségemmel lehet:

„…a két családdal összefüggő nehézségek, ez realitás, és ezzel Te – amennyire kívülről és innen meg tudom ítélni – következetesen és nagy tehetséggel (írhatnám azt is, hogy ezt csak a Te tehetségeddel lehet vinni, sőt, azt is megkockáztatom, hogy ez a szervezési tehetség, amely nem lát akadályokat ott, ahol más közönséges ember igen, eleve feltétele volt a helyzet ilyetén alakulásának) nézel szembe.” (szeptember 14.)

Vicces. Talán volt ebben valami; de persze voltak ott sokkal lényegesebb dolgok. Mindenekelőtt az, hogy mások is bajban voltak, szinte valamennyien bajban voltunk, akik semmi sorba beállni nem akartunk. S amikor bajban vagyunk a világgal, akkor ezt kompenzálandó rendszerint a magánélet zűrzavaraiba menekülünk. Ha pedig kiderül, hogy körülöttünk mindenkinek az élete kaotikus, akkor megnyugszunk. A káosz már kozmosznak tűnik. Különösen, ha mások élete még a magunkénál is kaotikusabb és megoldhatatlanabb.

„…száz szónak is egy a vége, fogalmam sincs, mitévő legyek. És nincs kedvem a szokott sémához – hogy ti. a sors könyörtelen kényszere folytán megint kikészítsek egy asszonyt.” „Roppantul csodállak, hogy vízen tartod kis hajódat (no jó, az árát is tudom). De hát én idióta vagyok ehhöz. Meg tán önző is, mit tudom én.” (szeptember 6.)


Marinella:

„Mindenki bele van gabalyodva a saját életébe, mindenki élete tele bonyodalmakkal, ellentmondásokkal, kisebb-nagyobb törésekkel…”

És mégis. Amíg Judit rákja ki nem derült, életem, magánéletem is, tele volt örömökkel. Tübingenben is, helyes hároméves fiammal, Budapesten is, lányommal és családjával, fiamnál éppen két esztendővel fiatalabb fiúunokámmal. Jártunk Délegyházára, a nudiba, ami persze igazán jó csak addig volt, amíg nem legalizálták. Nem azért, mert addig a meztelenkedés is ellenzéki tettnek számított, hanem mert addig az a világ a mi világunk volt, nem a magántelküket bekerítők s azon táskarádiójukat bömböltetőké. Gyanús népség vagyunk: egész életünkben, minden tettünkben csak az elveszett paradicsomot kergetjük. Mászkáltunk itt is, meg ott is. Schwäbische Alb, Schwarzwald, Bodensee ott, itt az egész kicsi ország. Itteni kirándulásainkat persze beárnyékolta Judit állapota: emlékszem egy őrségi kirándulásra, Judittal, lányomékkal meg a Kende házaspárral. Szegény Judittal majdhogynem lehetetlen volt kommunikálni. De amilyen kegyetlen lény az ember (én-ember), megpróbáltam ennek ellenére jól érezni magamat, élvezni egyéves unokámat, aki a parasztház előtt a mezőn parkoló Ladát „vezette”, amikor csak tehette.

S volt más is, aminek örülni tudtam, ami engedte, hogy éljek. Olvastuk, szinte mindenki, akivel baráti viszonyban voltam, egyszerre és izgatottan olvasta Nádas Emlékiratok könyvét. Nem mindenki szerette, de legalább nagyokat vitatkoztunk. Meg aztán készülődtem az amerikai tanításra, meg a New School Hannah Arendt-szimpóziumán tartandó előadásomra,[11] ezekben bizonyára valamiféle pozitív feszültséget teremtő kihívást éreztem. Tanítottam már külföldön (idehaza viszont nem), egy nyári szemeszterben angolul is, de azóta még nem, hogy Heideggeren keresztül újból rátaláltam a filozófiára. Az elmúlt tíz évben is írtam, ha nem is nagyon sokat, de filozófiát alig. Ha mégis, akkor azt utáltam, rossznak, sőt kifejezetten hazugnak éreztem. „Én már nem ezt gondolom!” Amit gondoltam, azt viszont nem voltam képes leírni. A nyolcvanas évek közepén azután megtörtént a csoda. Éreztem, hogy sikerülni fog elmondani azt, amire rátaláltam. Szövegek még alig-alig voltak – az első talán a már említett recenzió az Edition Passagen első hat kötetéről –, de biztos voltam benne, éreztem, hogy lesznek. Ezt tanúsítja Pór Péter barátom levele is:

„Egyébként persze isten, sőt ISTEN éltessen megtalált filozófiai ihletedhez.” (október 15.)

Juditot aztán október 22-én operálták. Többen figyelmeztetnek kötelességemre, s itt csak olyanokat idézek, akik hitem szerint szerették, szeretik Barbarát is. Pór következő levelében le is akar beszélni róla, hogy elmenjek Amerikába. Marinella barátnőm így ír:

„Rólad se tudom, hol állsz, és félek, hogy most moralizálni fogok, de nagyon kérlek, Misu, függeszd fel egy időre a saját örökkévalóságon belüli tempódat és beosztásaidat, legalább amíg ki nem derül, Juditnak milyen arányokon belül véges az időbeosztása. Eddig a te igényeid is jogosak voltak, meg az övéi is, és szerencsétlenség volt leginkább, hogy annyira eltávolodott egymástól a kettő – de most, legalábbis az én érzésem szerint, nagyon megbillent ez az egyensúly – azáltal, hogy neked van szabad választásod, neki nem.”

Magam is hajlottam rá, hogy lemondjam az amerikai utat, de aztán Judit gyorsan regenerálódott, hamar túl volt az utókezelésen is, így elmentem; ő is velem töltött hosszabb időt New Yorkban.

Megeshet, soha vissza nem találtam volna a filozófiához, ha röviddel Brémából való hazatérésem után[12] be nem állít hozzám egy borostás arcú fiatalember, akit Kardos Andrásnak hívtak, s nem fordul hozzám azzal a kéréssel, hogy neki és néhány barátjának tartsak egy fenomenológiaszemináriumot. Azonnal ráálltam. Nem ismertem sem Kardost, sem a többieket (Angyalosi Gergelynek, Bacsó Bélának, Kovács Sándornak és Orosz Istvánnak hívták őket), de úgy gondoltam: bárkik legyenek is ezek a fiatalurak, nekem jót fog tenni, ha nemcsak az idióta orosz szövegekkel meg a szociológiai kérdőívekkel bíbelődöm, hanem filozófiával is foglalkozom. Nos, ez a látogatás alapjaiban változtatta meg az életemet. Olvastunk Husserlt, olvastunk Schelert, aztán Heideggert kezdtünk olvasni, s alig fogtunk hozzá a Lét és időhöz, máris elhatároztuk, hogy lefordítjuk: fordítás közben, a szinte megoldhatatlan nehézségek megoldása vagy éppen meg nem oldása közben szembesülünk a legadekvátabban a szöveggel, értjük meg legpontosabban a művet. Hát, mit mondjak, úgy éreztük, hogy szinte a lehetetlent akarjuk. Mégis meglett, lett magyar szöveg, akármilyen is. Éppen 1986-ban készült el. Micsoda ünnepséget rendeztünk a Gül Baba utcában! Az egész ház ünnepelt, Juditostul, Julistul, Lacistul. Önmagában persze az elkészült fordítás nem változtatta volna meg az életemet. Ami megváltoztatta, az az intenzív konfrontáció Heideggerrel, aminek eredményeként újra bejáratot leltem a magam számára a filozófia előlem már-már elzáródni látszó birodalmába, ami, mint mondottam, örömteli élmény volt; de ami ennél még sokkal, de sokkal fontosabb: mire a fordítást befejeztük, ez a négy ember lett a legjobb barátom. A kör később még Hévizi Ottóval meg Pongrácz Tibivel bővült. Orosz Pista viszont ritkán van velünk: az utóbbi években sokkal, de sokkal többet élt Angliában, mint Magyarországon. E barátság azért is vált most már lassan két évtizedre szóló élménnyé, mert másmilyen volt, mint addigi életem legjelentősebb barátságai, a kamaszbarátságok és a Budapesti Iskola. Ha az utóbbival hasonlítom össze, akkor a másság lényege abban rejlik, hogy ebben az igen-igen szoros körben, amely akárcsak annak idején a Budapesti Iskola, nemcsak magánbarátság, hanem „szakmai” együttműködés is (hogy mást ne mondjak: Angyalosi és Kardos szinte azóta tanítanak Debrecenben, hogy én odakerültem), nagyon jól tűrjük, ha véleményünk különbözik, akár alapvető kérdésekben is (ez persze nem jelenti azt, hogy ne ordítoznánk egymással); s nem csodálkozunk, főként nem gyanakszunk, ha a másik valamire egészen másként reagál, mint magunk. Nehogy valaki félreértsen: nem hiszem, hogy ez a kör önmagában toleránsabb emberekből áll, mint a valahai Budapesti Iskola.[13] Az idők változtak.

Volt egy másik szemináriumom is, abból nem született ilyen szoros barátság, de a szeminárium folyton változó tagjainak egyikével-másikával máig jóban vagyok. Az évek során itt a politikai filozófia, politikai teória köréből való írásokat vitattunk meg. Emlékszem, a Bibó-szövegeket olvastuk a leghosszabban. Kikre emlékszem? Szent-Iványira például, ő a kezdeteknél járt a csoportba. A vége felé (bizonyára 1986-ban is) olyanok, mint Ungár Klára meg Horn Gábor (hogy elsőként a ma is aktív politikusokat említsem), aztán mai politológusok, mint pl. Körösényi András, Bozóki András vagy Hegedűs István. És még sokan mások.

Szóval átrendeződtek baráti kapcsolataim. Aminek azért fájó pontjai is voltak. A volt Budapesti Iskola tagjaival, vagy másfél évtizeden át legjobb barátaimmal persze a sok ezer kilométeres távolság is megnehezítette a barátságot, de hülyének tettetném magam, ha úgy tennék, mintha csak erről lenne szó. Már annak is megvolt a maga oka, hogy szétmentünk, s hogy szétmentünk, ez ismét tüskét hagyott talán valamennyiünk szívében. Lukács halála után egyre több és több volt közöttünk a konfliktus. Aztán 1977-ben a Fehér–Heller és a Márkus házaspár emigráltak Ausztráliába (formálisan ők is turistaútlevéllel mentek ki, amelyben öt ablak volt, de nem akartak visszajönni), mi pedig (bár elmentünk két évre Németországba) maradtunk. Ezekben az években egyre romlott közöttünk a kapcsolat, jóllehet Fehér 1984-ben Dubrovnikban legnagyobb meglepetésemre a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy annak idején nekem volt igazam, van értelme ellenzéki teoretikusként létezni Magyarországon. 1986-ban azután kaptunk tőlük egy levelet, amelyet ma is fáj még olvasnom. Teljesen igazságtalannak érzem, ugyanakkor univerzális szkepszisemet, különösen ami élettörténetünk megkonstruálását illeti, magamra is kiterjesztvén, nem tartom kizártnak, hogy legalább részben igazuk volt. S ha csak egy szemernyi igazság is volt a dologban, már megérdemeltem a levelet. De a dolognak előzményei vannak.

Márkusék nagyobbik fia, Gyurika, 1986 tavaszán harmincévesen focizás közben megsérült, elvesztette eszméletét, hetekig kómában feküdt, végül is túlélte, de fél oldalára béna maradt, alig néhány száz szót (vegyesen magyart és angolt) tud kimondani, írni-olvasni nem képes. Nem tudom, van-e ennél borzasztóbb szülők számára, én nem nagyon tudom elképzelni. Márkus Gyuri engem hívott fel egy délelőttön, soha nem felejtem el a hangját. Ennyit tudok biztosan, s íme a levél (a fogalmazás Ferire vall):

„Kedves Judit és Misu, igen erős belső vonakodással ülök ehhez a levélhez. Ha a kölcsönös viszonyok természete megszűnt, és visszavonhatatlanul, annyira aktívnak lenni, hogy az ember szemrehányást tegyen (ami expressis verbis nem szándékunk), a kísértés az udvarias hazugságra igen erős. De ez valahogy nem illett a múlthoz; ezért hallgattunk. A legfájdalmasabban meglepő, és ez talán mindennél többet mond, hogy ti nem is értitek, mi lehet a hallgatás oka. Pedig ez igen egyszerű: a ti hallgatásotok Gyurika ügyében. Szándékosan nem teszek ehhez jelzőket; a legprivátabb beszélgetéseimben is a körülbelüli maximum az volt, amikor azt mondtuk: »még Judit is, aki pedig egy jüdische Mame«.

Egy szó mint száz: ezekben a hónapokban, amikor mi valóban nap mint nap involválódva voltunk (nem akarok zsidó ápolónő lenni: nem »csináltuk velük«, senki sem lett volna képes erre) abban az epikai harcban, amellyel Gyuri és Marysia megpróbálják újraszülni ezt a gyereket,

ők kaptak tőletek (akik naponta kétségbeesetten telefonáltatok, amikor kisunokátok bajban volt, igen érthető módon apellálva az együttérzésre) egy lapot, mi egy levelet. Sajnos a miénk hosszabb volt: Misunak sikerült benne a legrosszabb pesti szatirikus kiszólások egyikét komolyan megismételnie (»ne is beszéljetek nekem erről a szörnyűségről, mert megszakad a szívem«) – mielőtt áttért arra az igen aktuális kérdésre, hogy megöltük-e istent (ami, ebben a kontextusban, kicsit profán volt.) Ez nem kíván és nem kap kommentárt. A kommentár egyébként arra kényszerítene, hogy áttérjünk a Pesten uralkodó műfajra: életünk retroaktív visszavonására és átírására, amit szintén nem akarunk. Amire mi vissza akarunk emlékezni, az az a régi idő, amikor gyerekeink, mind kicsik, egymásnak kölcsönösen fontosak voltak, amikor egy közös légkörben mindannyian olyan biztonságosan mozogtak, mintha egy szeretetből és aktív érdeklődésből font háló az egész körben körülfogta volna őket (amit elpusztítani nem volt filozófiai ok).



Ennek az emléknek a jegyében:
szeretettel
Feri, Ági”




Semmit sem értettem, máig is alig-alig értek valamit az egészből. Minthogy megöltük Istent (Nietzsche), semmit sem tudunk kezdeni ezzel az iszonyattal – én erről beszéltem.

Szóval viszonyaink átrendeződtek.[14] Míg a (Heid)egerekkel egyre szorosabb és egyre intimebb kapcsolat alakult ki, másokkal sok esetben meglazult. Volt, ahol a szeretet megmaradt, másutt az is lanyhult. Gazsit például elvitte a politika (1986-ban szinte még hetente küldte beszámolóit Nyugatról), Marinella D’Alessandrót meg isten tudja, micsoda. Most azonban még 1986-ot írunk, Gazsin, Balla Zsófin, Erdélyi Ágin és John Keane-en kívül Marinellától kaptam az évben a legtöbb levelet.

Érdekes módon a politika történései – Gorbacsov, Csernobil meg a hazai események – alig-alig tükröződnek a hozzám íródott levelekben. Senki nem reagál a forradalom harmincadik évfordulója alkalmából Eörsi Pista lakásán rendezett tudományos ülésszakra – lehet, hogy én a leveleimben nem említettem senkinek?, meg hát valamikor az év végén volt –, senki nem beszél privát szemináriumaimról. Az ’56-os ülésszak számomra legmaradandóbb élménye az a beszélgetés volt, amelyet már nem is tudom, kinek az előadása kapcsán a kommunisták két típusáról folytattunk. Az egyik típus megtestesítője az én közelibb ismerőseim között Lukács, a másiké Donáth Feri. Lukács azért lett – kicsit sematikusan szólva – kommunista, mert elengedhetetlenül szükségesnek tartotta az elidegenedett, kultúraellenes polgári társadalom megsemmisítését. Ez a fajta mindvégig kommunista maradt: a Lubjanka pincéiben is. A dolog logikáját Arthur Koestler írta meg csodálatosan a Sötétség délben-ben. A másik típus azért lett kommunista, mert tűrhetetlennek érezte a szociális állapotokat (Donáth például apja jásznemtudommicsodai ügyvédi irodájában tapasztalta meg, miként bánnak ebben az országban a parasztokkal, s általában a szegényekkel). Ez a fajta szembefordult a kommunizmussal, mihelyt feketén-fehéren bebizonyosodott számára, hogy a kommunisták uralma idején az állapotok még rosszabbak lettek. Bizonyára ilyen volt Nagy Imre is.

Végezetül be kell vallanom valamit: mivel rossz a memóriám, csak abban a tudatban mertem elvállalni egy Beszélő évet, hogy az utóbbi évtizedekből megvan minden naptáram, melyekbe, ha mást nem is, azt biztosan feljegyeztem, kivel találkoztam. Meg is van mind – kivéve az 1986-osat. Valami kisördög incselkedni akart velem, s ellopta, amikor meghallotta, hogy ezt az évet vállaltam el. Rekonstrukcióm alapját tehát pusztán a Beszélő által összeállított eseménynaptár s a megmaradt levelek képezték. Kimaradt valami lényeges? Nem tudom. De mindegy is. Ma, 1999. május 10-én ilyen az én 1986-om. Nem kizárt, hogy egyszer átalakul majd.

Jegyzetek

[1] Csak úgy zárójelben. Ami szerény személyemet illeti, büszkén jelenthetem, hogy már 1981-ben „tudatosan ellenséges beállítottságú személynek” voltam tekinthető, s a „Fekete” fedőnevű szigorúan titkos nyomozás „Fűtő” fedőnevű célszemélye voltam. Ha a BM-nek ezeket a holmi kisiskolások játékaira emlékeztető idióta papírjait már akkor megtekinthettem volna, tudtam volna, hogy a dolog már nem tart sokáig: amikor egy hatalmas rendőrnyomozói apparátusnak érdemes azzal foglalkoznia, hogy egy pasas zokniban feláll egy asztal tetejére, és mondjuk százhúsz ember előtt kifejti a véleményét a demokráciáról (repülő egyetem), ahelyett hogy vagy leszarná az illetőt valamennyi hallgatójával egyetemben, vagy pedig beültetné egy fekete limuzinba, elvinné egy sötét pincébe és főbe lőné, akkor ez már minden, csak nem félelmetes: egyszerűen röhejes – de erről most nem beszélhetek, a repülő egyetemi előadás-sorozatomat 1980-ban vagy 1981-ben tartottam.

[2] A fiú naplójából a Tiszatájban jelent meg: „…a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a júdásfa…”

[3] Donáth Ferit nagyon szerettem és nagyon tiszteltem. Azt hiszem, ő is baráti érzéseket táplált irányomban. Személyes barátságunk azonban nem öltött intim jelleget. Ludassy Marival volt nagyon jóban, jó néhány kellemes estét töltöttünk együtt, többnyire Marinál. Halálát személyesen is nagyon nagy veszteségnek éreztem, hogy pedig az ellenzéki mozgalom és ezen keresztül talán a majdani szabad jövő szempontjából is micsoda veszteség volt, azt talán semmi sem dokumentálja jobban, mint azok névsora, akik a temetésén beszéltek: Ujhelyi Szilárd, Csoóri Sándor, Kis János, Mécs Imre, Dénes János.

[4] Ha akkori mosonmagyaróvári tanítványaim átnézték volna az év eseményeinek krónikáját, akkor nekik bizonyára az olyan hírek ötlöttek volna először a szemükbe, hogy „a Magyar Nemzeti Bank képviselői 300 millió dolláros hitelfelvételről írnak alá megállapodást Budapesten egy nemzetközi bankcsoporttal”; „a Világbank 100 millió dolláros kölcsönt nyújt Magyarországnak az ipari szerkezet-átalakítási program keretében”; „a Magyar Nemzeti Bank 100 millió dolláros hitelt kap a Világbanktól a növénytermesztési program megvalósítására”; „aláírják a McDonald’s éttermi hálózat magyarországi kialakításáról szóló szerződést”.

[5] Egyszer voltam nála – lám, most megint elkalandozom az időben, de hát a Beszélő évek valahogyan összefüggenek –, még valamikor a hetvenes évek közepe táján. A találkozás éppen úgy zajlott le, ahogy leírtam. De nem kértem tőle semmit. Mások kértek helyettem az én nevemben is. Aczél segítsége nélkül nem kaphattunk volna 1977-ben ötkilépős magánútlevelet.

[6] Márkus Gyuri barátom személyi igazolványába az íratott be, hogy foglalkozása: „szabad szellem”; talán Nietzschét olvastak a rendőrök a pártszemináriumon?

[7] Barbara barátnőmmel, aki színnémet, 1978-ban ismerkedtem meg Dubrovnikban, nagy volt a szerelem. Aztán ő elvált, én pedig együtt maradtam Judittal. Egészen Judit haláláig állott fenn a két párhuzamos kapcsolat. 1989-ben házasodtunk össze. Dávid fiunk 1983-ban született.

[8] A propos tények. Hogy vannak-e tények? A kérdés már régóta izgatott. S erről az jut az eszembe, hogy írni kellene Bill Lomax könyvéről és róla szóló kritikámról is, mert abban is főként ezzel a kérdéssel foglalkoztam. Bill Lomax 1956-ról írott könyve ugyanis szintén 1986-ban jelent meg magyarul. Természetesen szamizdatban, az AB-nál. Remek könyv. Beállítottsága azonban idegen tőlem. Sok mindent másképpen lát, mint én. Számára csak a munkástanácsoknak volt lényeges szerepük a forradalomban. Minthogy azonban Lomax – egy fura outsider angol, aki az 1956-os forradalomba beleszeretvén szinte tökéletesen megtanult magyarul – a „releváns tényeket” mind egy szálig figyelembe veszi, nem állíthattam könyvéről, hogy hibás. Egyszerűen csak más perspektívából tekint a dolgokra. Mintha Lomax könyvéről írván indultam volna meg a „posztmodern” perspektivizmus felé vezető lejtőn. Ez évben írtam először a posztmodernről is Peter Engelmann barátom Edition Passagen című könyvsorozatának első hat kötetét recenzálván. (Peter Engelmann eredetileg kelet-berlini volt. Filozófiát végzett. Sokat járt Magyarországra, egy időben magyar felesége is volt. Aztán át akart szökni a román–jugoszláv határon, elkapták, elítélték, kiengedték, az NDK-ban megint letartóztatták. A végén aztán „kivásárolták”. Brémában barátkoztam össze vele.) A Medvetánc körkérdése, amelyre válaszolván visszatértem a magyar filozófiába, egy évvel későbbi keletű.

Lomaxról még csak annyit: egy szép, bizonyára tavaszi, reggelen, ki tudja, talán éppen 1986-ban, hat órakor becsöngetett Gül Baba utcai lakásunkba, hátizsákjából vagy tíz üveg pezsgőt szedett elő, s nem zavartatva magát attól, hogy én nem kérek – pezsgőt? méghozzá reggel? –, szép komótosan elkezdte a nedűt fogyasztani. Már nem emlékszem rá, mikor és hogyan bírtam kitenni.

[9] Amint már az eddigiekből is kitűnik, átnéztem azt az elég tekintélyes mennyiségű levelet, amelyet az 1986-ban hozzám írottak közül megtaláltam. Tamás Gazsi New Yorkban, majd Londonban, az év végén meg Párizsban volt, egyik levelében említi elvált feleségét, Annácskát, aki ugyancsak Amerikában tartózkodott; Erdélyi Ági Sós Vilivel Regensburgban, Steiger Kornél Bochumban, Szalai Juli Koppenhágában, Orosz Pista Békés Erzsivel valahol Nyugat-Angliában, Kardos Juli Washingtonban, levelében említvén Lóránd Zsuzsa és Kálmán Gyuri közelgő látogatását. Arató meg arról ír, hogy Bence New Yorkban van, hogy Vezér Erzsi megérkezett: „Előbb-utóbb itt mindenki magyar lesz, ami nem árt.”

[10] Judit természetesen nem maradt egyedül. Olaszországban volt valakivel, akit szeretett, levelei tanúbizonysága szerint nagyon jól érezte magát, egytől azonban rettegett: haza kell majd mennie, újra kezdődnek a normális hétköznapok, s akkor a szorongás is, a félelem az egyedülléttől: „Mondtad, hogy jó a hangom. Azt hiszem – ismétlem –, hogy jól vagyok, legalábbis jól tudok nyaralni, utazni. Remélem, hogy a munkát, a mindennapi élettel szükségképpen együtt járó feszültségeket is jobban fogom tűrni megint. És nagyon szeretném, ha tudnék megint egyedül is lenni. Ha hazamentem, és már Te is otthon leszel, majd fogok gyakorolni. Sajnos, e nélkül nem hiszem, hogy menne. Na mindegy, ezzel majd otthon foglalkozunk.”

[11] Reiner Schürmann hívott meg még júniusban, amint megtudta, hogy egy szemeszter hosszat náluk fogok tanítani. Nagyon kedveltem Rainert. S Heidegger-könyvét mindmáig a legjobbak között tartom számon. A kilencvenes évek elején szerettem volna meghívni Debrecenbe, egy konferenciára. Nem tudott már eljönni. Hamarosan meghalt AIDS-ben.

[12] 1980 februárjában jöttem vissza, mindössze öt félévet tanítottam a brémai egyetemen. Számos ellenkező híreszteléssel szemben soha nem emigráltam, nem is volt szándékomban emigrálni.

[13] Lukács-iskola. Lukács nevezte Budapesti Iskolának, amikor arra gondolt, hogy tanítványai a megújult marxista filozófia valamennyi területén jelentőset fognak alkotni. Én itt most a Lukács életének utolsó éveiben hozzá legközelebb állókat értem Budapesti Iskolán, egy baráti kört, melyhez három házaspár tartozott. Fehér Ferenc és Heller Ágnes, Márkus György és Mária, jómagam és Judit. A Budapesti Iskola fiatalabb generációja (kivéve Radnóti Sándort) és mi, miért, miért nem, ez most nem ide tartozik, szakítottunk egymással 1972-ben, Lukács halála után. A pontosság kedvéért: Márkus Marysia nem filozófus, hanem szociológus, valamilyen módon azonban őt is az iskolához tartozónak tekintettük, Juditot azonban, aki szintén szociológus volt, nem. Nem is akart odatartozni. Most, amikor a barátság lazulásáról beszélek, ennek a három házaspárnak a barátságára gondolok.

[14] Ágival Feri halála után helyreállt a barátság.

• Beszélő évek – 1986