Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő 17. száma 1986-ban, „Csernobil havában készült”: a szokásos szerkesztőségi vezércikk helyén egy Reményi Szilárd álnevű külső munkatárs írása olvasható, aki (miután Maróthy László miniszterelnök-helyettes cinkos és cinikus „nyelvbotlását” idézi: „a csernobili »műszaki katasztrófa« tanulságai az egész emberiség »kincsét« képezik”) világosan kimondja: „Csernobil egyszerre politikai és emberi katasztrófa.” És – hozzátehetjük – a tájékoztatás katasztrófája, itthon és a Szovjetunióban egyaránt. Április 26-án robban a csernobili atomerőmű 4. blokkja, de a közvetlen áldozatokról és a közvetett hatásokról, következményekről csak jóval később lehetett tudomást szerezni. Gorbacsov, az általa épp egy évvel azelőtt meghirdetett „glasznoszty” legnagyobb dicsőségére 10 nappal a robbanás után, május 14-én lép először a nyilvánosság elé, hogy szégyenletes tévébeszédében azokat a szkeptikusokat igazolja, akik szerint „a glasznoszty csak arra jó, hogy a brezsnyevi pangást tovább éltesse”.

A Gorbacsov-éra egyes történészek szerint 1985. március 11-én vette kezdetét, amikor Mihail Szergejevicset az SZKP KB plénuma – mindjárt Csernyenko halálának másnapján – esélyes ellenjelölt nélkül főtitkárrá választotta (hetedikként a szovjet pártfőtitkárok sorában, bár Lenin formálisan nem használta ezt a titulust). Mások szerint azonban már Margaret Thatcher eldöntötte a sorsát 1984 decemberében, amikor angliai útja végén „tetszik nekem Gorbacsov úr, lehet dolgozni vele” szlogennel elindította az évtized végéig tartó Gorbi-mániát. Mind Gromiko választási beszéde, mind Thatcher szavai arra utalnak, hogy Gorbacsov a hirtelen áttörést jórészt „kommunikátori” készségének köszönhette. Ezt a képet stilizálja tovább Gorbacsov memoárjában is: „A glasznoszty első aktusának, azt gondolom, 1985 májusában tett leningrádi utazásomat lehet tekinteni. A vezető szokatlan kontaktusa az emberekkel. A Politbüro számára nagy problémát okozott a papír nélküli és a kollégákkal való előzetes konzultáció nélküli felszólalás. Most a hallgatóság elé »zúdítottunk« sok mindent mindabból, ami a KB márciusi és áprilisi plénumának publikálatlan anyagai tartalmaztak, amiről »zárt jelleggel« addig csak a párt felső köreiben beszéltek.” Egyhangú és gyors elfogadásának másik összetevője az, hogy a párt nyilvánossága előtt egy pillanatra sem sérti meg az „apparátusi játékszabályokat”: mindjárt az őt megválasztó plénumon meghirdeti az új irányvonalat, „a társadalmi-gazdasági progresszió gyorsítását az új gondolkodással összhangban”, miközben végig azt hangsúlyozza, hogy az előző kongresszuson meghatározott stratégia érvényben marad. Nem emleget már „fejlett szocializmust”, de nem ejti ki a reform szót sem. Ettől kezdve pályája végig ezen a két vágányon halad: modernizálni, de alapjaiban érintetlenül hagyni a rendszert.

Az olasz kommunista párt egyik vezetője szerint nem is két, hanem egyenesen három főtitkára van az SZKP-nak: az egyik, aki az SZKP új programját előterjeszti (folytonosság a lenini hagyománnyal, de a kommunizmus hruscsovi és a fejlett szocializmus brezsnyevi hagyománya nélkül), a másik, a politikai beszéd előadója („elvtársak, vegyük lejjebb a pátoszt, hagyják a Mihail Szergejevics agyonragozását”), a harmadik, aki a kongresszusi határozatot fogalmazza (ezópuszi nyelvbe csomagolva a gazdasági átalakítást: engedni kicsit a magán-munkatevékenységet, de a XII. ötéves tervvel összhangban) – fejtette ki az olasz kommunista a peresztrojka nyitányának tekintett 1986-os XXVII. kongresszus után.

Látszólag két Gorbacsov van jelen a világpolitikában is: az egyik a felvilágosult européer (sőt „amerikáner”) vezető, aki felismeri, hogy a Szovjetuniónak ki kell törnie az elszigeteltségből, ezért hajlandó jelentős engedményekre, a másik a hagyományos szovjet nagyhatalmi politika utóvédharcosa, aki igyekszik megőrizni a birodalmi erő látszatát. Az 1985 novemberében tartott genfi Gorbacsov–Reagan-csúcstalálkozó, a Gorbacsov által tett egyoldalú engedmények arra utalnak, hogy a szovjet politikai vezetés kezdi belátni, hogy a Szovjetunió nem bírja el egyszerre a fegyverkezés, az afgán háború és a mély belső gazdasági válság hármas terhét. Genfben az emberi jogok kérdését Gorbacsov még belügynek minősíti. ’86-ban már – Szaharov szabadon bocsátásának szimbolikus gesztusával – ebben is enged.

1986 fő külpolitikai eseménye a reykjavíki csúcstalálkozó volt: Gorbacsov és környezete elhatározza, hogy móresre tanítja az amerikai elnököt, aki a világ elnöke akar lenni, a Szovjetunió kárára igyekszik belpolitikai babérokat szerezni a közelgő választáson. A főtitkár keménysége, nagybirodalmi magabiztossága azonban ismét csak addig tart, amíg a belpolitika engedi. A következő év, 1987 a kényszerű visszavonulások éve lesz. A PB januárban jóváhagyja az afganisztáni csapatkivonást, készül a még elégséges védelem elvére alapozott új katonai doktrína. Vilniusban Litvánia függetlensége mellett tüntetnek. Decemberben aláírják a közepes hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló egyezményt. A képeken megint a másik, a nagyvilági Gorbacsov mosolyog.

Skizofrénia – ahogy Bulgakov regényében megmondatott? Aligha. Gorbacsov egy van. Az, aki kiválóan ért a nyilvánosság megdolgozásához. Ha nómenklatúraravaszság kell hozzá, akkor azzal, ha nyugatias sárm, akkor azzal. A leghatékonyabb s legtartósabb eszköznek a Gorbi-láz két narkotikuma, a glasznoszty és a peresztrojka bizonyult.

A glasznoszty szót Gorbacsov tanácsadói II. Sándor politikai reformszótárából ásták elő. A terminus ott a nyilvános bíráskodás bevezetésétől kezdve a városi duma átalakításáig számos területet átfogó reform kifejezésére szolgált. Valódi lényegét azonban a nagy szatíraíró, Szaltikov-Scsedrin tárta fel legvilágosabban: a glasznoszty az engedélyezett szabadság tere. Jó az a glasznoszty, hasznos, kellemes, de csak az élvezi, aki elegendő „felismerőképességgel, kifinomult tapasztalattal” rendelkezik, különben úgy jár, mint a gyalogos, aki, ha nem kellően óvatos, figyelmes, körültekintő, könnyen belelép az úton elébe kerülő lótrágyába. A glasznoszty „az óvatos megközelítések zónája”– mondja 1989-ben egy (volt) cenzor – az adagolás művészete. A glasznosztyot tehát leginkább határai definiálhatják: az a fő kérdés, meddig terjedhet a nyilvánosság, s ki húzza meg ezt a határt? „Kedves szerkesztő elvtársak, önök a fő tiltók és fő engedélyezők” – így kezdi beszédét 1986-ban a sajtó és tömegkommunikációs eszközök vezetőinek értekezletén Gorbacsov.

A nyilvánosság tere 1986 és 1989 között az egyik oldalon szélesedik, a másikon szűkül. Hihetetlen mennyiségben jelennek meg egymás után (pontos adagolásban és időzítéssel persze) nagyon fontos művek, adatok. Az 1985-ös őszi moszkvai könyvvásáron például még nem engedélyezik az angol kiadónak Orwell 1984-ének kiállítását, 1989-ben már a népszerű „vastag folyóirat”, a Novij Mir közli. A másik oldalon azonban egymás után látnak napvilágot az emberi jogokat korlátozó rendeletek és törvények: 1988-ban kihirdetik a gyülekezésről szóló törvényt, amely a korábbinál is nagyobb jogokkal ruházza fel a különleges belügyi alakulatokat, 1989-ben megváltoztatják a büntető törvénykönyv azon cikkelyét, melynek alapján szabadságvesztéssel vagy súlyos pénzbüntetéssel sújtható az állami vagy társadalmi szervek megsértése vagy diszkreditálása. Nem véletlen, hogy az igazi sajtótörvény is csak 1990-ben születik meg.

Míg tehát a két mágikus szó, a glasznoszty és a peresztrojka egyikét a XIX. század második felének reformnyelvezetéből kölcsönözték, a másik, a peresztrojka a harmincas évek elejéről, az első ötéves terv korszakából kerül elő. (Pontos forrásaként az 1932. április 23-ai, Az irodalmi-művészeti szervezetek átalakítása című párthatározatot jelölik meg a történészek.) A peresztrojka ráadásul összekapcsolódik a „gyorsítással”, amely mindenkinek óhatatlanul a sztálini iparosítás jelszavát („A tempó mindent megold!”) juttatta az eszébe, holott szerzői inkább a brezsnyevi „pangásra” adandó lendületes válaszként dobták be a köztudatba.

A glasznoszty és a peresztrojka összekapcsolására Gorbacsov a hírhedt antialkoholista kampányban tett kísérletet, amely egyszerre volt hivatott gazdasági racionalizálásra a peresztrojka – és a társadalom „igazi” arculatának feltárására a glasznoszty jegyében. A lapokban egymást érték az elborzasztó leleplező adatok, tények, következtetések. Hosszú sorok kígyóztak az engedélyezett időpontokban az alkoholárusításra jogosult boltok előtt, ahol sokszor egymás mellett díszlett a két felirat: „A norma a józan élet!” és: „A norma: egy főre két üveg vodka.” Mindezt betetézte az erkölcspolitikai propaganda, visszatért a századelő „száraz törvényét” megokoló érvelés: minden erkölcsi-gazdasági-társadalmi romlás oka az alkohol, az, hogy „leitatták” az orosz (szovjet) népet. Hogy ki, lehet találgatni. A lényeg, hogy kéznél van a bűnbak, a tiszta szovjet népet megrontó alkohol, s a fő ellenség nem más, mint a „józanság ellenfele”. Ellenfél tehát bárki lehet, s nem is kell politikai ellenfélnek lennie, sőt.

Gorbacsov kísérletének egyik nagy kérdése éppen az volt: sikerül-e depolitizálnia a szovjet életet és a szovjet nyelvet? A hetedik főtitkár felismerte, hogy az embereknek elegük van a nyers, személytelen politikai szövegekből. „Meg kell találni hozzájuk a nyelvet” – ismétli minduntalan memoárjában –, vissza adni nekik a nyelvet, amitől megfosztották őket. Ebben kétségtelenül ért is el sikereket (nem véletlenül nevezték őt nagy kommunikátornak), tudott kontaktust teremteni, hihetetlenül izgalmas, színes lett a sajtó nyelve. Azt gondolta, ahogy Reagan fel tudta használni választási sikere érdekében még a Coca-Colát is, úgy ő is képes ilyesmire, de neki csak az ásványvíz maradt. El is nevezték ásványvíztitkárnak.

A kudarc – s nem csak az alkoholellenes kampányé – a kezdet kezdetétől előrevetítette az árnyékát. 1986 júniusában, másfél hónappal a csernobili katasztrófa után, még mindig az alkoholellenes kampány fokozása volt a KB-ülés egyik legfőbb témája. Gorbacsov ekkor éppen Budapesten tartózkodik, a „makrancos magyaroknál” – ahogy a szovjet „ortodoxok” mondták. Itt rendezték meg június 10–11-én a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének az ülését. Miközben ura tanácskozott, Raisza Makszimovna, az emberközeli kontaktusteremtés jegyében meglátogatott egy lakótelepi családot, megismerkedett egy háztáji gazdaság és egy tejgyár munkájával, ebédjét pedig a Helvéciai Állami Gazdaság Tanyai korcsma nevezetű borozójában költötte el.

• Beszélő évek – 1986