Ambrus Judit

Nyomtatóbarát változat

A Megalázottak Félórája. A Fizetett Horkoló rádiós különkiadása

Jó nnnnnnnnnnapot kívánok Kedves Hallgatóimnak, a Megalázottak Félóráját hallgatják, igen, idDdde mindenki betelefonálhat, akit valaha megaláztak, akármikor, gyerek-, felnőtt- vagy aggkorában, vagy aki hallott valami jó, jóóÓÓóó kis történetet, amelyik beleillik témánkba, aki olvasott olyan cikket vagy könyvet, amely a megalázásról szól, aki színházban látott ilyen produkciót vagy filmen, aki ütni tudna, ha ilyet lát, és az is, aki sírni, itt, a mi kis félóránkban mindenki elmondhatja, hhhha elmondhatja, megoszthatja velünk, hhhha megoszthatja, ha le nem keverem, mert ugye tudjuk, ez mégiscsak egy rádióadás, adás, amelynek énÉééén volnék a vezetője, az irányítója, a gazdája, s ha magukra uszítom a technikusokat, akkor maguk csak szomorúan csaholhatnak az adás elhaladó karrrrRrravánja után, szólni nem tudnak, amúgy meg rá se rántsanak, hisz úgyis tudják, ha Maguk beszélgető műsorokat hallgatnak, akkor úgy sincs minden rendben, úgy értve Magukkal, na, valami gondocska csakkKKkk akad ott, a MaAAAaaaguk lellLLlkében, ki tudja hát, lehet, épp jót teszek azzal, ha magukba fojjjJjjtom a mondanivalót, látom is, izzanak azok a vonalak, izzik itt minden köröttem, JóNapotKedves, KÁdvesMegmondanáANevét, Kedves Csókai Úr, a csókaicsókának ugye, haha!, tehát?, tehát, hogy Maga sok Dosztojevszkijjjjit olvasott, derék, nagyon derrrRrrék, ott aztán van megalázás, van dosztig, s kérdené, így olvasottan, merthogy bizonytalan, hogy Tolsztoj-é vagy Dosztojevszkij?, hülye kérdés, hogy a véleményemet hadd fejtsem ki, hülye, igen, ez a komoly és megalapppPPppozott véleményem, persze, hogy Tolsztoj, ez nem is kérdés, akkor is, ha most műsorban vagyunk, erről nem is vitázom, ezt már most kifejtettnek tekintem, nincs rajta mit magyarázni, higgye el és késsssZzz, érvnek ennyi teljessSSsen elég, következő telefonálónk?, Tímea kÁdves, kicsit pörgősebben azokat a kapcsolásokat, megalszik a tej a számban, aludttejlik a mondat, aztán mit szólnak azok a nézők, izé, bocs, hallgatók, tegnap tévés showműsort vezettem, csak azért az elvétés, igen, van tévés műsorom is, hajjaj, egyre jutok elébb, rágom magam az előrejutás HolKeményHolPuha sajtján át, de ez nem is tartozik ide, tehát, TimmmMmmike?, igen, kapcsolod a következőt?, igen, tehát Güntherné, hogy tegnap látogatni volt egy kórházban, s hogy az Édesanyját Ketteskének nevezték, és?, hogy éjszakára kikötözték, mert ki akart mászni az ágyból, hát örüljön nÉéki, kedves Güntherné, örüljön, mi van ebben megalázás?, ez afféle vigyázat, vigyáztak az Édesanyjára, s Maggga nem hálás érte, ki is eshetett volna Anyuka, amúgy meg most mondom tizedszer, kampppPPPánycsönd van, ha nem is az eredeti értelemben, ide konkrét ügyekkel nem lehet betelefonálni, mindennek kampányszaga van, nem érti?, Güntherné?, nem?, mi irodalomról, filmről, ilyenekről beszélünk, ilyeneken keresztül beszéljük meg a megalázást, ez a mi szűrőnk, szűrőt fel a fejekre, szŰrŐt!, értik?, illetve persze bármivel telefonáljanak, persze, ja, báÁÁáármivel, ami magukkal megesett vagy látták, tanúi voltak, satöbbi, de semmi olyannal, ami bárhogyan is pojzitilálásnak tűnhet, még csakkkk az kéne, hogy asziggyék, hogy a műsorom idevagyodahúz, nÉkem az nem kell!, s főképp kórházas történettel, azzal épp ne!, s főképp ne ilyennel, én még építem a karrierem, nekem most van feljövőben a pályám NapppPPpja, emelkedik a Naptányérom, nekem nem kell botrány, világos?, na, következő telefonálónk?, hogy Maga látta a Fehér tenyeret, na végre, valaki kapiskálja MitLehetMitNem, igen?, hogy híjják?, Medvéné?, na ne viccoljon, olyan név nincs!, ne röhögtessen, mi Maga, irodalmi hősné?, jaj, netessi itt zokogni, hüÜÜüüppögni se, igen, tehát, akkor tetszett a film?, hogy nem, nem tetszett, hááÁÁÁáá az hogy lehet?, magyar film, vidám film, Maga egyEgyEIN1eGy okos nő, idehallik a hangocskájáról, há’nebeszéjjen mááá’ ilyeneket, mér nem tetszett az a film, brummogja má’ ki magából, na és végképp hagyja abba a hüpppppöggést, mer Istenuccse lekeverem, na?, tehát?, hogy nem elég erős?, hogy rettenetesebbnél rettenetesebb képekkel gyötri a nézőket, de közben kicsit se megy mélyre?, na látja, tud Maga beszélni!, igen, talán igaza van, de azért azt mégse hagyjuk szó nélkül, hogy nagyon tisztességes alkotás, ha érti, mit mondok, érti?, Mackóné vagy mifene, Medvéné?, tisztességes film, erőtlen képekkel, ezt azért el kell mondanunk, nem?, hogy az alkotó nem képes megfogni a képeket?, hogy mintha épp a képekkel nem törődne, ami furcsa, lévén mégiscsak képekből építkező műfaj, hát ez igaz, kÁdves Málnáné, de hát nehéz így filmet csinálni nyilván, amikor az alkotó megköti a kezét a tényekkel, s inkább ahhoz ragaszkodik, inkább az fontos számára, mint maga a film, nem?, kÁdves Mézevőné?, na üdvözlöm a férjét, nehéz egyazegyben filmet csinálni, a képzelet lebetonozva, amúgy meg nyilván meg kellett csinálnia a rendezőnek ezt a filmet, s így kellett megcsinálnia, ezt érezte kötelességének, igen, ha birtokában volt egy rettenetes tudás arról, hogyan aláztak meg, hogyan kínoztak gyerekeket, akkor ezt ki kellett kiabálnia, és lehet, persze, igaza van, kÁdves MÁdvéné, lehet, hogy ez segíti majd a későbbiekben, ezek a terhek most akkor levéve a válláról, s így majd tán a következő, az majd erősebb lesz, igen, kÁdves, Mancsné, örülök, hogy betelefonált, s ilyen jól elbeszélgettünk, na ilyen telefonokat kérek még, semmi pojzitilálás, semmi, egy újabb telefon?, igen, Triatlon Emőke, hogy Maga vállalati tréningen volt, mermaga egy nagy-nagy vállalatnál dolgzik, egy igazán nagynál és fontosnál, egy igazi fontos építőköve egy igazán fontos, óriás vállalatnak, s egy hétnek a végén együtt építették ott ezt a gyönyörű vállalatépületet, s ott megalázás érte, hát jaj, ez naggyon érdekes, miféle?, hol?, hogy egy nagy szállodában voltak?, s ott a társai megdobálták és elverték, háhogy?, há Maga felnőtt ember, má megbocsássa a kérdést, de mért hagyta?, a hangja alapján nem tűnik valami nyúlfélének, mi is Maga, kÁdves Emőke?, MarketingManager?, há’ egy marketingmenedzser mé’ hagy ilyet?, kényszerítették?, ja, hogy akkor azt hitte, jó játék?, most meg má’ nem hiszi?, há’ látja, van haladás az életben, máskor keresse meg az ajtót, tudja, amin be lehet menni, azon ki is, ha közben be nem zárták, de csak nem, van még valami, kÉdves Emőke?, hogy Maga most hogy nézzen a többieknek a szemibe?, nagy probléma, ne nézzen a szemükbe, süsse le a szemét, dolgozni úgy is lehet, tehát, látott amúgy valami filmet?, színházat?, olvasott valamit? hogy Magának ilyenekre nincs ideje, hát akkor csak tréningeljen kÁdves Emőke, dzsoggingoljon, mackózzon vagy hogy, AzEsJó, és hogy telefonált, hogy elmondja ezt a szörnyűséget, ami Magával megesett, nagggyon köszönjük, kÁdves Emőke, nagggyon, naggyon meg vagyunk rendülve, ezt a hallgatóink nevében is mondhatom, NyomjákCsakMegAMegrendülveNemEGombocskákat, igen, igen, gombnyomó hallgatóink 77%-a a MegrendülveGombocskát választotta, látja, kÁdves Emőke, máskor is híjjon, de most a következő betelefonálónk jön, aki már szeretne szót kapni, há’ csak tessék, kÁdves hogyishíjják?, kÉdves Van Mihály, Maga holland?, na mindegyis, igen?, miről beszélne?, hogy látta a Dogville-t, nagyon örülök, végignézte?, pedig hosszú film az, igen?, tehát?, hogy meg van döbbenve, ennek örülök, én is meg voltam, örrrrRRülök, ha más is, ÉÉéén is, igen, hogy Maga azon különösen meghökkent, hogy eddig ki nem állhatta a rendezőt, NagyHazúgnak tartotta, nagyon érdekes, a számból veszi ki a szót, nem vagyunk mi testvérek véletlen?, igaz, én egy kicsit sem vagyok holland, haha, igen?, tehát?, hogy Maga mennyire meghökkent azon, hogy a rendező, Lars von Triernek híjják, ha segíthetek, igen, hogy a rendező mennyit változott főleg a Hullámtörés óta, hát igen, volt rá vagy hét éve, de hogy míg abban valami olyat hirdetett, hogy az embernek fel kell áldoznia magát, hogy az áldozat, az önfeláldozás, a MagaMegalázás és a MásokÁltali valami szép, megható, könnyes, megindító, a SzívEttőlFelfénylik dolog, addig a Dogville teljességgel az ellenkezőjét hirdeti, hát iIIIIiiigen, kkkkkhhhhhhhhhhmmmm naggggyon örülök, hogy ezt mondja, kÁdves Mihály, mégiscsak könnyebb a társalgás férfiakkal, Maga végre azt gondolja és azt is mondja, amit én mondanék, ha végigbeszélhetnék egy ilyen műsort, de sajna, sajjJJJjjna, nem tehetem, de remélem, Magggga kÁdves Mihály a továbbiakban is ilyeneket említ majd, iIIigen?, tehát?, hogy Magát az lepte meg, hogy az a pillanat, amikor a rendező elkezd igazat mondani, úgy értve, szembenéz valamivel, és nem csomagolja be, sőt, nem csomagolja át, nem teszi díÍÍÍÍííszdobozba, és nem köti át selyemszalagocskával, hogy az maga milyen jót tesz a képeknek, hogy ahogy tisztulnak a gondolatok, vetik le undok álarcaikat, úgy tisztul a forma is, hihetetlen, kÁdves Mihály, hogy mi mennyire egyet gondolunk, annyira szívesen járnék magával moziba, hagyja már ott a TimmmMMmminél a telefonszámát, jó?, igen? tehát?, hogy úgy érzi, a Dogville áttörés a rendező életében, Lars von Triernek híjják, ha újfent segíthetek, s hogy azután a giccsaparádés, így inkább: giccsparádés képekbe öltöztetett, hamis gondolatokkal sújtott, cukormázba bújt Hullámtörés után idáig el lehet jutni, ezt nem gondolta volna kÁdves Mihály, hát én nagyon örülök, hogy ezt elmondta, KutyaMegAMája, de jó Magával beszélgetni, Timi!, ha erről a számról érkezik hívás, mindig kapcsoljad, Mihály, Maga ide bérletet vett hozzánk, a műsoromba, jajdeörülök, by the Grace of God, már elnézést, Isten kegyelméből, Grace, emlékeznek, így hívják a főhőst a Godville, jav., bocs, Dogville-ben, a Dogville ezerszer megalázott hősnőjének ez a neve, s igen, van egy kis különbség aközött, hogy egy film főszereplőjét Bessnek, mint abban a szárnyaszegett, hajótörött hullámban vagy miben, VAGY Grace-nek híjják, mint a GodDogville-ben, és én is azt képzelem, ahogy lemezteleníti magát a rendező, és igen, ahogy a Hullámtörés cukormázát lemossa, úgy tisztulnak fel a FilmKépek is, és megvallom, kÁdves Mihály, ilyet én sem láttam még, olyan ennek a rendezőnek a története, mint egy igazi, nagy tantörténet igazról és hamisról, félelemről és félelemnélküliségről, önmagunk elrejtéséről és vállalásáról, nagyon, nagyon hálás vagyok, kÁdves Mihály, hogy telefonált, telefonáljon még, bármikor, bbBBBármikor, várom, de máris jön egy újabb hívás, hallóóóÓÓÓÓóóó, hÁlllóóóó, nem hallom, ki Maga?, nem értem, recseg a vonal, TimmmMMMmmi!!!!!!!, ezerszer megmondtam, hogy csak tiszta vonalat kapcsoljál, igen, de itt egy újabb hívás, igen, kÁdves Márta, hogy Maga színházban járt, s látta a Kazamatákat, nagyon örülök, nagyon, hogy ilyen hamar megnézte, jó kis dráma nem?, olvasta is ugye?, az Európai Kulturális Füzetekben egy részletét, vagy a Holmiban egészben, Papp András – Térey János ’56-os drámájáról van szó, csak a nézőknek mesélem, bocs, a hallgatóknak, elnézést, igen, a Katonában mutatták be a minap, tehát, kÁdves Márta, s ott történt valami megalázó?, valami, amire fel kívánja hívni a figyelmünket, mert persze annak örülünk, hogy ilyen gyorsan reagál a kultúra eseményeire, de azért ne térjünk nagyon el az adás alaptémájától, tehát ha volt egy jó színházi estéje, az nagy öröm, de itt bármennyire is örülünk, ezt azért nem tudjuk tárgyalni, hogy épp hogy nem volt?!, hogy volt egy harsány, kiabálós, csiricsáré estéje?!, hogy látott megint egy minden érzékenységtől mentes előadást?!, hát nagyon-nagyon sajnálom, kÁdves Márta, meg a drámát is, de azért mmEeg csak nem alázták ezzel?, hogy Magának már megalázó, hogy idefutnak a színházi esték, bele a nagy harsogó semmibe, hát nem tudom, kÁdves Márta, hát persze, de muszáj ezt ennyire komolyan vennie?, gondolja csak el, biztos nem akarták diReKte bántani az estével, nem azért rendezték, hogy Maga dühösen, felháborodottan távozzon, erre még nem gondolt?, hogy MaggGga úgy gondolja, naturalisztikus jelenetek csak akkor viselhetők el, ha van más is, ha valamiért kell ezt elviselni, ha csak egy soványka történetté silányítanak valamit, ami aztán átfordul őrült üvöltésbe, akkor ott a drámának nem a színpadra emelésével, hanem az elnyomásával van dolgunk, jaj, kÁdves Márta, hát nagyon örülök, hogy telefonált, nagyon, de higgye el, én még most sem értem, hogy jön ide a Maga megalázása, s ez a Megalázottak Félórája, s vigyáznom kell az adásidőre, ne haragudjon, tán telefonáljon be az Elbaszott Színházi Esték Félórájába, de azért én is köszönöm, köszönöm minden mondatát, igen, Timike, amúgy megbeszéltük, hogy azt kapcsolod, akinek a mondanivalója a témába vág, ezért még számolunk az adás után, de igen, kÁdves Új Betelefonálónk, igen?, hogy Maga Jean Améry könyvéről akarna beszélni, a Túl bűnön és bűnhődésen címűről, arról, amit egyébként Kertész Imre is idéz a K. doszsziéban, JézusSzíve!, úgy látom, elszabadult a pokol, arról a könyvről egy beszélgetős műsorban?, de hát az egy kicsit mintha erős lenne ahhoz, hogy itt megbeszéljük, ezt a műsort mégiscsak igen sokan hallgatják, és igen, persze, igaza van, kÁdves hogy is?, kÁdves Erna, az a könyv tényleg a megalázásról szól, és tényleg, rettenetesen keményen és mélyen szól erről, tényleg, témánkba vágna, de azért tekintettel kell lennünk a hallgatóink tűrőképességére is, meg rám is, tudja, én még szeretnék műsorokat kapni, nem kockáztathatok, kérem, nagyon örülök, hogy telefonált, és igen, igen, teljesen igaza van, KÁdves Kollegák, zenét, gyorsan, Timi, mi pedig az adás után le fogunk ülni beszélni, igen, lesz miről, hogy Te volnál az én ÉdesSegítségem, a Szűrőm, aki MegmentÉsEgyengetiUtam, aha!, és kÁdves Hallgatóink, igen, már csak egy kÁdves Betelefonálóra van időnk, illetve arra se, mert most a biztonság kedvéért inkább én mesélek el maguknak egy történetet, hátrébb az agarakkal, Timike!, APAGE TIMIKE!, nem kapcsolsz te már énnékem ma senkit, ha még egyáltalán, ugye, na, és végre én beszélhetek, s nem kell tekintettel lennem senkire, ez így Maguknak is jobb lesz, háperszehogy, na, szóval voltam a hétvégén a Krétakör Majálison, tudják, most játszották el utoljára a W-Munkáscirkuszt, aztán az a darab tényleg a megalázásról szól, és én most csak annyit mondok el belőle, ami Maguknak, KÁdvesek, nem fáj, semmi Améry a beszámolóban!, ha amérys a mélység, azt maguk találják meg a helyszínen, ne a rádióban!, s főképp ne az én műsoromban, szóval W, színházi emlékmű a megalázásról, Woyzeck és József Attila, így együtt, s így együtt utoljára, s tudják, hogy illőn búcsúzzak el, kétszer akartam megnézni, s kétszer is néztem meg, nagyon tanulságos két este volt, a Gázgyárban adták elő, Óbudán, ott, ahol azok a gyönnnNNNnnyörű gyárépületek vannak, azok, amelyekre már önmagukban érdemes volt felhívni a figyelmet, de hogy szavamat szavamba, hát ugye a Woyzecket nem kell itt összefoglalnom, a Krétakör előadását sem, mindenki látta már, tán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a kortárs magyar színházművészet egyik csÚcsA, hogy a magyar színházművészet egyik csÚcsA, hogy a színházművészet egyik csÚcsA, hogy a művészet egyik csÚcsA, s igen, épp ilyen volt az előadás is, elképesztően erős, egy gondolatot nem lehetett leejteni, a nézők szívbefacsarodva ültek és zokogtak, zokogtak megalázáson és szereteten, Büchneren és József Attilán, olykor a Biblián is elzokogták magukat, zokogtak képeken és színházi játékon, zokogtak a színészek eszelős munkáján, és zokogtak mindenen, és akkor azt gondoltam még én, a Fizetett H. is, hogy lehetetlen, hogy ezt az előadást, a kortárs magyar színházművészet egyik csúcsát, a magyar színházművészet egyik csúcsát, a színházművészet egyik csúcsát, a művészet egyik csúcsát csak úgy otthagyják, vége, és nincs tovább, fájdalmamban csináltam is egy W-Emlékművet, igen, láthatnák persze, ha ez nem rádiós műsor volna, de sajna az, mindegy, majd a tévés show-mban megmutatom, addig meg csak így magam elnézegetem, azért elmondom, milyen, szóval olyan, hogy:

Nem baj amúgy, hogy nem látják az én szép emlékművem, nem baj, rádió ez csak, de megyek én még a tévébe, mint említettem már, de persze ezt nem lehet elégszer említeni, szóval, na, de ahogy azt mondtam, hogy kétszer akartam búcsúzni, s így még egyszer, utoljára, az utolsó előadáson is megnéztem ezt a csodát, beállítottam a könnycsatornákat, hogy szépen hulljanak majd alá a cseppek, előkészítettem a zsebkendőket, s ÉljenMájusElseje! s vártam, hogy lássam, utoljára lássam ezt a megrendítő, gyönyörű poklot, ezt a fájó rémületet, ezt a színházi káprázatot. Eltelik néhány perc, semmi, semmi van, biztos védekezem, nem akarok így búcsúzni, túlságosan fájna, Nagy Jelenetek Sora következik, Woyzecket megalázzák, vizeletet a fejére, mosoly a nézők sorában, issza Woyzeck a vizeletet, kacccCCcagnak a nézők, elhangzik József Attila Szabad ötleteinek jegyzékéből egy drámai részlet, röhögnek a nézők, Woyzecket verik, rugdossák, hahotáznak a nézők, „és-én-e-gé-szen-e-gye-dül-ma-ra-dok” – hát ez baszottjó!, röhögik a nézők, Woyzeck a porban, Woyzeck a Megalázás Sűrű Sivatagában, hasukat fogják a nézők, a dráma átvált paródiává, a könnyek kacagássá olvadnak, a bánatra előkészített arcok döbbenten merednek a színpadra, a színészek ülnek a ketrec-játéktér szélén, s csak néznek maguk elé, ezt az estét elvesztették, illetve, a dráma elvesztette az estét, és győzedelmeskedett a kKKkomédia, ülnek a színészek, maguk is meghökkenve, ülnek a nézők, döbbenten nézik, mi történhetett, de mintha a játszók egy dolgot üzennének ezzel, nem mindenki, mert nem mindenki rázta le a szerepét, de hát aki benne maradt, már visszahozni nem tudta az estét, szóval, mintha valami olyat mondanának ezzel, hogy soha, soha a testüket senkiért, sem értünk, nézőkért, sem magukért, a saját sikerükért fel nem áldozzák többé. Soha. Véletlen lázadássá, de lázadássá lesz az utolsó este. Egészséges emberek, akik kitörnek a ketrecükből. Mosolyognak a nézők. Rendben, ezt megértik. Ezentúl az Észnek, a Tehetségnek, a Tudásnak, az Érzékenységnek, ÉsASokSokTöbbinekAminekSzinténNincsenekHíjjával kell a színpad hősévé válnia, NO MORE alázat, NO MORE alázás, a ketrec mászókává szelídül, a cirkusz végleg bezár.

Amúgy ez az utolsó, ugyan végigjátszott, de mégis kicsit érdekesbe forduló este egy beszélgetést juttat az eszembe, az egyik legnagyobb sportolónkkal beszélgetett anno egy riporter, egy olimpikonnal, s megkérdezte, hogy mit érzett akkor az úszónő, mikor, a pályája befejezésekor, egy olimpián az utolsó métereket úszta. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, még a mikrofonállvány is megrendülve várja a nyilván dErMeSzTő, ElKéPeSzTő, SoRsFoRmÁlÓ szavakat, Hitről, Hazáról, Igazságról, Áldozatról. Meghatottság előre beállítva, a válasz viszont roppant egyszerű, roppant őszinte és nagyon szívbemarkoló volt, jelesül azt mondta a CsodálatosTeljesítményeketNyújtóNagyszerűSportolónő, hogy az utolsó métereken, igen, gondolt valamire, igen, és erősen gondolt erre a valamire, s jelesül ez a számára NemKis valami az volt, hogy soha, SoHA, SOHA a Kiibbaaszszootttt Éélleettbbeenn Ttööbbbbéé NnEEEEEEEeeeeEEem kell vizet látnia. (NemPontosIdézetCsakALényegeVoltEzDoNotWorry!) Hát, körülbelül ezt éreztük az utolsó W-előadáson mi, nézők, hogy ez zajlik most, ott, utoljára a színpadon, leszámolás a fájdalmas dicsővel, amúgy meg a Megalázottak Félóráját hallották, kár, hogy nem tévéműsor, akkor az emlékműveimet is látták volna, nagy kár, viszonthallásra és persze viszontlátásra a tévés műsoromban is, mert ugye nem feledték, ott is van egy édes félórám, hát viszhall, viszlát, csók, pusSSSssszi, a műsort szerkesztette és vezette Fizetett Horkoló.

Fizetett horkoló temetési beszédet mond

Halotti beszéd a hírneves wiw felett; a tapasztalt és jó hírű barátösszehozónak, a mindenki hol és hogylétéről mindent feltárni és megmutatni akaró, hűséges pásztornak életéről és haláláról, amelyet megírt fizetett horkoló, és amelyet elmondani nincs módja, mert az ünnepélyes gyászszertartás a főurak, nemesek, egyházi férfiak és közemberek népes gyülekezetének erős megcsappanása miatt elmarad.

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté kezdetben az Úr a mi őőőŐŐősünket, a tiszta és minden földi hívságtól ment Ádámmmot, akire semminémű befolyással nem volt semmMMMmi az Úr intőőŐŐŐŐ szaván kívül, csak legelte, kérődzte Ááádám a Jót, mintamarha, ahramatnim, mintamarha, ahramatnim, mintamarha, ahramatnim élt, mintatök, mintatök, mintatök, és ez szééÉÉéépp engedelmesség miatt adta vala neÉÉkieee az Úr Paradicsomot házoá. És minden Paradicsomban való gyümölcsöktől monda neki élnie. Egyél csak, egyél, nekem nősz nagyra, szentem, illetve kKkkiincsem, egyél! Legeld csak a Terüljfácskákat! Legeld le, Bogárkám, töltekezz vele! Csupán tiltá őt eggGGGGGGgy fa gyümölcsétől. Ádám! ÁdÁm! ÁDÁM!!!! NoNo! Leszkapsz! De mondá neki, mért ne ennék: „Bizony, aki aKKKkkki napon eendel az gyümölcstől, halálnak halálával halsz.” Jaj! Ez érvnek kevés, fenyegetésnek sok. Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé. EjjjJJjjj! Ilyet. Engede ördög intetének, és evék azon tiltott gyümölcstől, és azon gyümölcsben halált evék. Nyammm. És azon gyümölcsnek oly keserű vala leve, hogy torkát megszakasztja vala. Khhhmmmm. Khmm. Nem csupán magának, de minden ő fajának halált evék. Torkos marha. Vagy jogos kíváncsiság. De most kellett ez nekünk? Látjátok, feleim, szemetekkel, dioptriátokkal, kontaktotokkal, mikvogymuk, mik vagyunk, s ez vala csak az első illen történet, mellyet követé sok más. Például ez: „Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.” Meg ez: „Látjátok, feleim, szem’tekkel mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.” Szóval ilyenek. Történetek Isten nagy haraguvásárúl.

De mindez a sok példa nem, nékiünk nem lehet elég, hisz evék Ő azon tiltott gyümölcstől, aztán meg azóta mindnyájjjJJJaan evénk abbóúúl a fincsi kis gyümölcsből, kihogysmennyire, és azon gyümölcsben halált evék, evénk, eszünk. Nyamm. S ezért, hogy minden, mi a földön világra gyün, egyúttal halálra kell hogy menjék. Ámen. ÁMMMmmen.

Sok és jelentős dolgok vannak a mélységes kegyeleten túl is, amelyek ebben az órában nem engednek hallgatni, de tanúságot tenni késztetnek, s ezek egyike az elhunyt iránti jámbor hála, mindazon dolgok iránt, amelyet őtőle, ŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐőőőőőtőle kaptunk. Mert, bár teMetni jöttünk, nem dicsérni, meg kell említenünk aztatat is, ami miatt dicséret, magasztalás és hála illeti az elhunytat, aki épp most távozik el az éterbe, aki épp most azzá lesz, amiből vétetett. Drága Wiwünk, drága halott társunk!, Te aki ettél abbúl a gyimilcsbűl, a tiltottból, s összeálltál azzal a NagyMarhával, azzal a PénzesZsákkal, azzal, akiről hírlik, s persze hisszük is, há hogyne!, hogy kör alakú leveleket küld, de a küld felszólító módjának leírását nem ismeri!, összeálltál, s ezzel halált evél! „Nyelvünk is foszlik, szakadoz, és a drága szavak eeeeEeelporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.” Te, aki összehoztál minket, Te, aki nélkül nem találtuk volna meg rég elveszett barátainkat, Te, aki miatt Apák rátaláltak fiaikra, fiak Apjukra (Apjaikra, khhmmm), Te, akinek segítségével összeforrtak rég vájt sebek, Te, aki megtanítottál minket arra, hogy elavulthajjja! már a sor, hogy ha varrsz sem varrhatod össze közös takarónk, ha már szétesett. Te, aki megtanítottál az IdŐŐŐŐŐőőőŐŐŐ múlására, aki miatt megtudtuk, hogy nemcsak felettünk, de barátaink felett is eljárt az idŐŐŐŐŐŐőőőőőőőőőŐŐŐŐőőőő, akinek segedelmével megláthattuk, nemcsak a mi ráncaink sokasodtak, de ismerőseinké is, akinek segítségével összeköthettük múltat a jelennel, mert bizony régi barátainkról ódon képeket őriztünk lelkünk aranyló polcain, s ezeket a képecskéket immáron a Te gondos közreműködéseddel sikerült felülírnunk, régvolt barátaink csecsemői a mi szemünkben, az emlékeink porcicás sarkaiban csecsemők maradtak, s Te segítettél emlékeket takarítani, meglátni őbennük a húszévest, a gömbölyödő hasú családanyát, az ifjú férjet, Te segítettél rendet vágni a relikviák, az ereklyék nippei között, MiFontosMiNem, általad bizonyosodott be, hogy van olyan ember, aki számunkra Örök és Sorsfordító, de Ő, ő, öööööööö nem is emlékszik ránk, ahogy vannak olyanok, akikre bárdolatlanság bár!, de mi nem emlékszünk. Á nem.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék” vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Ámen.

Szegény Wiwünk! Szegény! Mihelyt ifjúkorba jutott, és fogékonnyá vált a tanulásra, s el tudtuk már hinni, hogy ŐőőőőŐŐŐŐőőő már csak miértünk van, hogy az ő hűŰŰŰsége, az ŐŐŐŐőőőőŐŐŐŐ vigyázata az ég angyalainak édes ajándéka – egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Szerelmes Testvéreim! Nem találunklok szavakat e fájdalomra! Elcsalták, megvesztegették, csalmatokkal rábírták, hogy ami a tulajdona, átadja másnak, tudatmódosító cukorkákkal etették, mézesmadzagokkal lekötötték, bántották, szerítették, félelmében halálra vált, Szegény!, Szegény!, magában bízott eleitől fogva, ha semmije sincs, nem is kerül sokba. Ha félt is, a helyét megállta, született, elvegyült és kivált. Meg is fizetett, kinek, ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerette érte. Asszony, ha játszott vele hitegetve: hitte igazán – hadd teljen a kedve! Sikálta a hajót, rántotta az ampát. Okos urak közt játszotta a bambát. Árult forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset – mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzi, néha ezt remélte. Akárhogyan volt, immár kész a leltár. Élt – és ebbe más is belehalt már. Clamate ter: kyrie eleison!

Haraguvék Isten, és veté őt ez munkás világba: és lőn halálnak és pokolnak martaléka, és minden ő nemének. Eladták őt, porhüvelyét, de lelke mindvégig velünk marad. Eladták őt, s vele mindent, amit mi adtunk néki, adatainkat, jaj, féltett adddDDDDddatainkat, ójaj!, fontosságunk édes tudatát!, amellyel feltöltöttük, hisz ez volt az ő abraka, nem vigyáztunk az abrakadagra!, s most ezZZZZzzel kereskednek, ők, az ÚjGonoszak, s hiába minden. A gyereknek T o l d i t olvasod, és azt feleli, o k é. A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „A halál gyötrelmei körülvettek engemet.” Az ohiói bányában megbicsaklik kezed. A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet. IWIW! Ezzé tettétek! Őt, aki a miénk volt, Őt, aki a Kegyelem, a Jóság, a Jámborság záloga volt. Őt, akiben kart karöltve járt az emberi segítségnyújtás iránti vágy az önfeláldozással és az egymásra figyeléssel. Piacunk volt Ő, Jóságunk Tere, pótolta, ami életünkből kimaradt, a véletlen találkozásokat, a kétperces utcai beszélgetéseket, amelyekből megtudhattuk, kiből mi lett, mikor még kimerészkedtünk az utcára, s nem ültünk az Istentelenség és Hiábavalóság szobraiként klaviatúráink felett. Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Ismertük őt. Igenis, nagy és kiváló, szíve a mi szívünkhöz közel álló. A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” –  már nem az, ami volt. Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat...” De már tudod: igen, lehet. Jaj, összedőlt a kincstár.  A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét. Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét –. Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby. Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava? …Rippli színe? Bartók vad szelleme? „Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved. A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, élsz? ...Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...” Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad ...” S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten ...” Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.” Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?  Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten. Tűrd, hogy az Isten tűri ezt, s a vad, tajtékos ég.

Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk. Íme, por és hamu vagyunk. Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy is ti látjátok szemetekkel: Bizony, egy ember sem kerülheti el ez vermet, bizony, mind ahhoz járó vagyunk. Ki nem léphetünk belőle. Imádjuk Urunk Isten kegyelmét, s kérjük, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa minden ő bűnét! És imádjuk Szent Asszony Máriát és Boldog Mihály arkangyalt és minden angyalokat, hogy imádjanak érte! És imádjuk Szent Péter urat, akinek adatott hatalom oldania és kötnie, hogy oldja minden ő bűnét. És imádjuk minden szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten ő imádságuk miá bocsássa ő bűnét! És szabadítsa őt ördög üldözésétől és pokol kínzásától, és vezesse őt Paradicsom nyugalmába, és adjon neki mennyországba utat, és minden jóban részt! És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: kyrie eleison! Szerelmes Testvéreim! Imádjuk Szegény Halott Wiwtársunkat lelkéért, akit az Úr e hamis világ tömlöcéből mente, akinek múltját temetjük, hogy az Úr őt Nagy Kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelében helyezze, hogy bírságnap jutva mind ő szentei és kiválasztottai között jobb felől iktatnia élessze fel őt! És éljen az ő Jósága és Régi Szépsége mindörökké Tibennetek, akik sajgó szívvel kiléptetek a Wiw Új Főnixéből, a bűnös IWIWből, és Tibennetek is, akik benne maradtok a régiben. Clamate ter: kyrie eleison!

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges