Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Ez egyszer: önmagam emlékére!

I.

És ha elegem van az írás öntörvényeiből? Szabályaiból? Hogy mindig ő győz rajtam? Győz rajtam a… De én most: NEM TŰRÖM ezt.* A gyakorlati életben (amiben az írás már csak járulék, vesztés, kis nyerés aztán) főleg csak a NEM TŰRNÉM** van. Mire utalok ezzel a tűrés-dologgal? Másutt megírtam, s a minap egy írótársam, akinek verset ajánlottam örömmel, azt felelte, jaj, oké, hogy rám azt mondják némelyek, mindent tízszer írok meg (mert más összefüggésben ugyanaz a dolog aztán szintén más!), hűha, ő meg „plusz kilencszer” ír meg még mindent, csak nyugi. Karinthy Frigyesné, szegény-szegény Aranka (Böhm) mondta egyszer, Kosztolányiné szerint: „Egy ízben megkérdeztem tőle: – Milyen jogon kéred te számon Frici hűtlenségét” (? TD), „amikor te magad nem vagy hű hozzá?” (TD nem voltam ott soha) „– Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm – ezt felelte” (Aranka, haha).

Természetes, hogy az író helyzete („helyzetem”) inkább a malackáéhoz hasonlít az erdőn, ahol verembe potytyan, s a nyuszi vigasztalja, hoz segítséget, szalad, malacka várjon. „Nem várok!” – üvölti utána az. A kettő közt van mégis az írói helyzet, az olyan szabadcsapatos (minap írtam: nem radikális, tehát) íróé, mint csekélységem. Nehéz azt mondani gyakorlati haszonnal (értelemmel), hogy bármit is nem tűrök. Ugyanakkor: lehet nem tűrni. Ezt nevezzük etikai értéknek, tartásnak, ennek sugárzása és másbéli viselkedésre azért hatása lehet (van, nem?).

II.

Az írás körülbelül az egyetlen, ahol teljhatalommal tűrhetek valamit nem, sic.

Mert nézzük. Ha vissza nem térek is a múltkor (Beszélőmbe, máshová) készített dolgozatom bőséggel megmaradt jegyzetlap-matériáihoz, azt „eszközölhetem”, hogy – ha nincs értelme, tehát nincs türelmem; ökonomikus vagyok; abbahagyásaim is ezért lesznek már, kényszerhatásokat kivéve, maradandóak, mert ehhez az ökonomikus hajlamhoz megérlelődtem; mondok egy példát: ha egy közművállalat abszurd és alkalmasint jogtalan anyagi kéréssel, követeléssel jön, mert hogy órám efféle értelmetlen képtelenséget mutat, sok mindent próbálok, de ha a több százezer forintos kifizetés meg nem úszható, és a NEM TŰRÖM semmi gyakorlati eredményemben nem nyilvánul, hát a „világ” elleni fokozott ellenérzésemen túl, a végleges szakítás elvijén túl tehát, ez lehet: ezt a pénzt én odaadnám egy gyereknek, aki halálos beteg, de még el akarna jutni Vaporettóba, Validirmiába, Vucundába, menjen; magamra költeném, 400 font lóversenyvesztés Dublinban, ahol sosem vesztettem egy fontot sem még, és háromcsillagos szálló 5 napig, plusz repülőút; szivarra gyújtanék e bankókkal. De megzsarolni magam, lelketlenül a Szerv részéről, nem hagyhatom. Ha mégis fizetni kell (vesszen a pénz, mint e mondat!), hát részletfizetést, kamatmentesen. S elhitetem magammal, kis szobapálmákat, bakelit dzsesszlemezeket vettem. (Horizontom.) A NEM TŰRÖM itt NEM TŰRNÉM, de nem ELFOGADÁS, azt már nem, IDEGENSÉG, de nem gyakorlati elutasítás. (Nem vettem fel címkategóriának ezt. E példával azt hiszem, megmutattam, hogyan tört rám e termő kábulat, írja Jékely egy versben.)

Ennyit ökonómiámról, páratlan játékteréről.

III.

És itt az lesz, hogy az Elefántos Dossziéba gyűjtött papírokat, s igenis összevisszaságban, fel fogom használni. Egy sem marad haszontalan. Ahogy e papírok itt egymást érik (tartalmaikkal, na ja), úgy fogom látni írásom szekerét, pardon, félreütöttem, de ugyanaz, szerkezetét, hogy végképp szót ragozó, félreütöttem, szórakoztató legyek.

Máskülönben az lenne, amit rég NEM TŰRÖK, hogy az írás alakítja önmagát, a dal szüli énekesét, ami motherfucker dolog, tisztára oidiposzi, és valaki kritikus megint mond valamit. Hogy kocsmai nyelvbe fordulok. Ez olyan, hogy nem fogadom el, de nem olyan erős, hogy NEM TŰRÖM. Mondjon, amit akar.

IV.

Ez nem lesz ám ilyen „harcias” dolgozat. Hiszen annak kell kiderülnie, hogy én egy szegény áldozat vagyok: a csak félszívvel-elfogadások, az idegenkedések áldozata, aki hiába „NEM TŰRI”, azaz „NEM TŰRNÉ” azt, amit. Ellenem szól a hányaveti keszekuszaságnak ígért írás. Holott mellettem kellene szólnia, hogy mint egy látványpékségben, az Olvasó szeme láttára alakítom a matériát, azaz nem belülről alakul az (Arany János szóhasználata, én születtem helyretolni azt), helyretologatódásokat maga az anyag végez, itt, látványpéket, vesz rá engem arra, mit hogyan vessek be (vagy ki).

V.

Hol is kezdjem el? Ez a Love Story híres dalának magyar „bemondása”. Az eredeti amerikai alig jobb, csodás: How Do I Begin… Röhej, hogy a németben ez: Schicksalsmelodie… azaz ostobán és giccsesen hangzik. Tehát a kezdésem „német” értelmezése, vagy K. Robicsák Rudi általi, G. Huzelka Jutka általi értelmezése olyan ostoba és nyálas lehet, hogy hiába írtam. Kevés az, hogy ELFOGADJANAK, nem tudhatod, mint micsodát fogadja el Olvasód azt, amit eléje látványpékkedtél.

Mégis mindig írunk. Mégis mindig a… Nem. Prózát írni, ehhez az a cselekményszövő zsenialitás kellene, mely manapság a mi magyar irodalmunkban, magasabb rendfokozatú (na ja) írószellemeknek nem sajátja. Nekem sem. Mégis mindig azon vagyok, hogy ilyen regényeket ötöljek ki. Mint az igen régi tanmesékben a szarvas, például, hogy agancsára büszke, aztán azzal mindenbe beleakad, a lábát kéne becsülnie. Most akkor nekem ilyen „lábaim” az esszék, effélék? Azok sem. Egyrészt nem vagyok szarvas. Másfelől a jó magyar esszének is megvan a jó magyar konzervativizmusa. Még hogy Montaigne-tanítvány volnék! (Magam sem tudom, pontosan hogyan és miben.) Vagy hogy … Politikum? Aki észreveszi írásaimban a politikumot, eltanácsol attól. (Az.) Fogalmam sincs, milyen kisugárzása (brr) lesz ennek az Elefántos Dosszié-anyagnak. Azzal is szoktam kérkedni, hogy a szegény jó orrszarvú az egyik legkedvesebb állatom. Ah, mit. A veréb volt az, és most, hogy utolsóm is elment, nem tudom, képes leszek-e folytatni a dolgot, lesz-e még madaram, vagy IDEGENSÉG van így önmagam iránt? Az nincs, hogy NEM TŰRÖM… de hogy valami VELEM NEM TŰRI, ÁLTALAM (azt), e misztikus változat többször beugrott már.

---

A NEM TŰRÖM (később kis betűkkel is írom e címfogalmakat) magyarázatára vagy itt a hely, vagy sehol. Ha nem tűrök érzelem-éheztetéseket, tehetek ellene: átmenetileg keresek más visszhangteret. Aranka felpofozhatja Karinthyt. A játékos elmehet a csapattól, az edző felmondhat, perelhet (ha a vezetőség stb. ellen kifogása úgy van, hogy a helyzet tűrhetetlen). Hamlet a tűri fogalmát a lélek nemesebbségével hozza összefüggésbe (avagy silányabbságával). De a sors gúnycsapásaival hozza egy sorba (vagy épp részalárendeltségbe) a hivatal packázásait stb. is. Magam a közmű nem épp emberközpontú viselkedését (csak a gép mutatványa számít, holott abszurd) próbálhatom ellenjátékkal kivédeni, elhárítani – amíg a végső falba nem ütközöm. De ha fizetek is (igyekezvén legalább a legkedvezőbb feltételeket kimódolni, bár lehet, naiv vagyok), igen, ha elfogadom is a mai globálvilág állandó pénzvonatk. zaklatásait (hogy folyton a pénzről van szó, de magamfajta íróember tízféle pénzhátrányban van: kis honor; magas adók; lassú kifizetések; ki se fizetés; örök számontartás, ki tartozik stb.; munka közben is számolgatás; a nagy munkák honoráriumából is a semmire se jutás; mások kedvező helyzetén – én már nem! – egy ideig a bosszankodás etc.), ha elfogadom is ezt, azt mondom: nem tűröm. Nem fogadom el „lelkemben”, s ott már nem tűrtnek is nyilváníthatom a világot. Ez kb. olyan „az isten verje meg”. Annyit is ér. Rohadt életbe. Kurva francba. De nem kell durvulni. A nem tűrés „kijön” másutt: nem szereplek etc. Tehát materiális egyensúlyviszonnyá teszem a belső szabadcsapatosságomat, azaz: hogy része lennék én egy olyan rendben, amelyet eltűrök, sok mindennek. Ld. J. A., én nem ilyennek képzeltem a rendet. Hanem itt, mondom újra, nem a pl. Németországban majd változó, balpárttal kontrázott stb. vagy a hazai alkalmasinti rendváltozásokról volt és alighanem van szó (múlt, jelen, jövő). A világon ma lehetséges rendek és rendszerek mindegyikéről; az emberről.

VI.

Meaculpó és Acapulcó, kiáltja erre Főmedvém. Akim még maradt (és társai). Feleségem (de ő nem „enyém”, ember sose másik emberé) nagyon akarná a madár-folytatást. Vélemények erről: rendes asszony, nyugalmad, megelégedettséged akarja; akarja, hogy egy esetleg rászoruló madárka meg legyen mentve. Magam erre: hát már azt sem TŰRI el a világ, hogy evidensen (elemi erővel) úgy legyek és akkor legyek úgy, ahogy vagyok, ezt sem FOGADJA EL? (Határesetek.) Most, hogy Totyi meghalt, kinyitogattam íróasztalom (évtizedek óta madárkalitka-tartó volt csak, másik szobánkba költöztem íróasztalilag) rekeszeit, mennyi rajz 1980–1989-ből, tíz év naplói… itt van, súlyom 1989-ből, 60 kg, és „jaj, vigyázni”. Most marhára vigyázok, költök ilyen szerekre, alig eszem, az ivást abbahagytam, és csak remélhetem, 80-ról 70-re lejutok, novemberben 67-re lementem, de keveselltem, így… visszaestem. De hát 1986–89 közt ettem, ittam (söröztem etc.), mégis csonti voltam. Most akkor, hogy ez a törekvésem van, ezt vagy hülyeségnek veszik, vagy féltenek, vagy hogy „úgyse”. Nem értik, mondom, mert NEM TŰRNÉM az ily vélekedést, hogy egy hülye súlykérdést súlykérdésnek lássanak. Ez cselekvéskérdés. Ezt találtam még mindig a kb. egyetlen értelmes cselekvésnek a htp. (háztartási pénz) összekotrásán kívül. Az egyetlen rendszer, melyhez tartozom, Főmedvémék két házi kártyabajnoki ligája, bonyolult rendszer, 1972 óta. Más nincs. Akkor meg? Cigi, ital, utazás, lófogadás, szerelmetesség, beszélgetés, találkozás, szereplés és bármi píár stb. abbamaradt, elmaradt, nem kell. Nem bír kelleni. NEM TŰRŐDIK. Gyűrődik, de nem tűrődik, íme egy nem sok mindenre alkalmazható mondás. S ezt nem akarom pluszadszor elismételni. Annyi bizonyos: a humánanorexia mellett a (jó vicc, értelmetlen szó) ital-, cigi-, utazás-, lófogadás-, píáranorexia megvan, csak az anorexia nem volt meg. Ehhez most érlelődöm. Ha a nem ivás (nincs jó helyesírása, sem a nem-ivás, sem a nemivás nem egyértelmű, inkább röhejes mellékzöngéjű) már érett fővel ért most, jó, de vajon a súlyhoz jó-e (súlyt visz?) – nem tudom. Ha megtartom, vagyis ha súlyom leadom, nem adom többé (azt, hogy nem iszom; nem fogok inni). Ez erős magánnyal jár. Magamban vagyok általa magányos, a legfontosabb helyen. Arra is 67 évesen jöttem rá, hogy nincs értelme semmi emberközi dolgodat emberközien megbeszélni. Semmire se jutsz, csak már magadat is utálni fogod. Ha megtartod magadnak a nemtetszéseidet, a NEKEM NEM KELL (címbe nem vettem) elegáns, fanyar állapota tiéd. (Lóversenyfogadó-kifejezés, olyan lóra mondják, amelyiket a kombinált fogadásba semmiképp sem vennének be.)

Erről legyen elég ennyi. Lássuk, mi van a dossziéban. Mint egy munkagép, végig fogok menni rajta. Csak az ismétléseket hagyom el. Ha összefüggések jutnak eszembe, odaírom ezeket. Így:

„Összefüggés…” Ez és ez. Pont így.

VII.

Dosszié nyit.

Olyan valószerűtlenül telik az élet, pedig még csak d. u. 3/4 6 van. (Szept. 2.) Összefüggés: „Ma szept. 3. van.”

Valaki, aki műfordításaimat kifogásolta, mellette helyem nem lehetett, egy könyvben, melyet ő szerkesztett, a következőket hagyta benne (a fordító részéről): útban kellett lennie már holnap ilyenkor Nashville (Versailles etc.) felé. Aztán: a számomra undorító kutakodik szót, a tipródott szót. Városiasabb regényben ezek nem jók. Aztán pocsék a megtapasztalta. A tűnt. Ha nem eltűnt, hanem tetszett (úgy), rémlett (neki, úgy), netán tűnt fel. Ha jobban megnézném, még az igazándi is ott lehet(ne).

Akik, gondolom egy könyvesbolt előtt, az ilyen Brad és Jen könyveket olvassák. Nekem idegenek. Ah, és Ottlik Géza emléktáblája szinte e kirakatra néz. Ottlik a tangót szerelmes üzenetnek szánta (elfogadta) rádiószerkesztőként (zenei, 1945). Jó. De még a Greene-könyvekben is helyükön vannak a kis slágerénekesnők, nem azok, akik ma. Jó, a filmszínészek… régen is nagyságrendek voltak. Nekem ez a közönség, ez az ilyet fogyasztó tömeg mégsem kell, idegen. Magamat soraikban nem tűröm. (Ez még sikerrel is kecsegtet. Én se kellek nekik.)

Kitaláltam: mondható ez: Jónak jó, csak nincs benne a közbeszédben. (Pl. Kálnoky kiábrándult realizmusa.) Nincs a köztudatban Apollinaire, Eliot etc. sok végső szava a világról. És nincs szüksége többé semmire. Vagy: megfulladunk, ha majd emberek szava szólít, ez Kálnoky és Vas fordításában is jó. Én láttam a tenger alatti termet, rőtkoszorús lakóit, vagyis volt saját életem, igazi terem. És nem akarok találkozni, fotózkodni, aláírni, telefonálni. A levelezés és a publikálás (könyveké úgyis egyre lehetetlenebb) marad.

Itt volt ez a fordítás-ügyem, írtam fel. Lefordítottam két és fél év alatt Parzivalt, 2 Virginia Woolf-regényt, Jelineket, a Nobel-díjast, egy virtuozitást igénylő német és angol (fantasy és ifjúsági) regényt, egy mai amerikai ifjúsági kvartettet, Poe-t etc. Szinte semmi visszhang.

Már én voltam kénytelen azt írni-mondani: nem az, hogy „díjat” nem kérek. Nincs, hogy kérek vagy sem. NEM KELL az az állapot, NEM TŰRNÉM, ha lehet, hogy azt kelljen tudnom, latolgatják. Nekem ne latolgassanak, engem ne. 2000 tavasza óta egy bagó összeg volt az egyetlen komoly nevű díjam. (100 ezer forint. Most nem a pénzről beszélek.) Jó, mert komolyan bírom a tempót, s mert a nem fősodrú fősodor vonulatában úszom, sokat publikálok. De már semmi remény, hogy e cikkekből etc. életemben kötet legyen. Legalább annyi kiadatlan írásom marad fenn, mint Kosztolányinak, alig több, persze, mit mondjak, mint Szép Ernőnek. Jó, miért kéne nekem még annyi könyv? Kiállítás? A kiállítást illetően: leírtam a minap: csak ha nincs rossz íz megint, hogy én megnézni sem mentem el, csak majd fotóról. Mert nem megyek el. Ezt írtam fel (s írtam meg már ötször, de nekem fontos itt): „Mert…” Nem, nem Eliot, hogy mert nem remélek új fordulatot… és bocsánat, hogy idézőjelet használtam, nem vagyok ökör. Tehát: „Mert” v. „Mivel”, így írtam, mivel, „a mai magyar irodalom egyik legösszetettebb alakja vagyok épp, vigyáznom kell, mit mondok”. (Megj. Nehogy valamit túlhangsúlyozzak, más elemek rovására. Nincs, hogy „TD ezt és ezt gondolja”, ez nincs.) „Mivel…” sorolás, mit nem csinálok, ivás, cigi, társas…, „s messze nem oly jelentős a külsőm, hogy némaságomban csak úgy bámuljanak, nem megyek sehova, különben sem szeretek idegen terekben, kertekben etc. tartózkodni. Mivel, ha elindulnék, akkor se akarnék sehová sem odaérni, jobb, ha az elindulástól is tartózkodom, a megbeszéléstől is elzárkózom” etc. Ezeket írtam fel. Miért is jött ez ide, hogyan?

VIII.

Na, itt akkor, elefánt vagy orrszarvú, tartsunk szünetet. Ez szórakoztat (embert), elefánt vagy orrszarvú, ezt jegyzik meg, sokan ennyit jegyeznek meg. Én hívtam a lapot!

Mi ez? Olyannyira nem tűrném az egyiket, hogy csak a lemondások maradnak. Milyen egyiket? Aha, de semmi. Azt írtam: a lófogadásnál a sok jelen lévő embert, az irodát, a várakozást sem tűrném, nem tűröm, hogy engem belelovaljanak bármibe, tehát ld. Graham Greene, Clough verse: nem szeretem, ha meglódítanak.

Felírtam: miknek örültem a minap. Valaki meglepően azt mondta: Baromi idegesítő lehet az a sok pénzbehajtás, kis pénzek, nem jönnek, lomhák a pénztárak, szerkesztők etc. Vagy: baromi sokféléről írsz… nagy megterhelés lehet. Feleségem mondta, madárkák után. Totyi halála: Vele nagyon sok volt rajtad…

E közléseknek örültem.

Elég, írtam fel, az örökös „töredékhamlet”-ből, „talált-tárgy”-ból. Nem tűröm. Na ja. És elég abból, hogy a nekem tényleg fontos könyveim (készek már!) húzódnak el, kiadásuk. S mit kell küzdeni, és kérdéses az eredmény. Felírtam: még a goethei eszmény. Hogy körbejárható figura legyen, amit létrejön általam. Durvaság, gyengédség, regény, vers, ilyen és olyan fordítás, rajz, ideogramma, esszé vagy lófogadás, mackók, madarak, utazások, múzeumok, botrányok… etc. Felírtam: hazám van, oké, de honfitársaim-társnőim alig, mindenki érdektárs-társnő, egymásnak. Én már 1957–62 között, egyetemistaként messze hanyagoltam előrejutásom érdekeit.

Tévénézés, bűnügyek. Nemigen tűröm. Folyton veszélyeztetetten éltem, rossz asszociációk. Olvasni még csak hagyján. Sok Maigret-t olvasok, harmadszorra is. De ott is van nyomottság, utána.

Szept. 1. Váratlanul úgy alakult, felmentem a sírokhoz. Madárkáink. Rátettem lábam arra a földre, nem messze porladásuktól. Aztán újra azzal a busszal át a hegyen. Sör már nyista. A jó, hizlaló, sok dobozos sör. Joghurtot mégse kanalazhatok, zsebből. Aztán: egy bokaficam, ostoba, kis aszfaltrésben. Megúsztam, bár elestem. Színjózanul, nem is öregemberként.

A Töredék Hamletnek, persze, etalon. Az, hogy már csak azt a jövő időt kívánom, ami elmúlt. Meg hogy eggyé-lette halálos, akinek minden rajta kívüliség halála. A Talált tárgy…-ban is, vannak hasonlók. Igen, ha minden „halálom”, ami rajtam kívüli, akkor az halálos (rossz, abszurd stb.), hogy annyira jellegesen én vagyok én, és más nem nagyon vagyok. A verébkék – még ők, azért, voltam. Dömiék (Főmedvémék) iránti végletes és végtelen érzelmeim végletes és végtelen érzelmek maradtak. Mi lesz velük halálunk után?

Mi az „unalmas”? Sablonizgalmat rengeteget kapni, sok módon. Ehhez egyszerű hozzászokni. A legnagyobb jóindulattal is érez mindenki valamit, hogy amit írok (pl. én), unalmas. Nagy lenne rászorultságom: hogy kis közmegegyezési köröm legyen.

A világ (melyet utálok, s most nem politikai rendszerekre értem ezt) állandóan anyagi kérdésekkel zaklatja az embereket. Németországban etc. is. Csak ott jobb módban. Akkor is, na.

Kedélyemet megnyúzza az italtalanság. Komoly szenvedés néha. „Elvonási tünetek.”

Az igazi erős dolgokat nem tudnám elmondani senkinek. Kiről mit gondolok, gyanítok, kik mit mondtak nekem. Jobb, ha eleve „nincs telefonosdi”.

A matek-elmélkedéseim helyett mai gondolkodású emberek jobban értenék talán: „A teniszpályán a kék virág a Nadal, a sárga virág a Jenkins…” Ez lenne művészet nekik, egyben jópofa.

A NEM TŰRÖM EL: és ha rendre nem hozza a posta, amit várnék? Mi ez akkor, részemről? Semmi.

Ez a világ még a magánrosszkedvet is elveszi. Közrosszkedvet tologat a helyére. (Miért nincs pénz etc.)

Aránytalanul sok a rezsi. (Közművek, telefon, közszolgáltatások, közös költségek, törlesztések etc.)

Attól, hogy globális érdekfigurák vannak (multik emberei), még nem „testvérem” Van Gogh, Artaud. Nincs ellenjátékkeresés, az se sokat ér.

Az elder-felhár: Babits különös hírmondója alapján? Nem. El se jusson hozzám (fülemig, tudatomig). Feledhessem, de rögtön.

„Jaj, a világ! – Nem a világ!” Régi vicc.

Eleve a hozzászólás már rossz (miért nem iszol, kicsit? egy cigi nem a világ! nem utazol? ó, bolond…)

Maigret-ről olvasom: nem gondolkodott, nem „gondolt” ő soha. Azt mondták róla: „Maigret csak átitatódik.” Ez is egy elder-felhár!

IX.

Ha valaki lovizik, s veszít: „Mit kockáztattál?” De melózni – muszáj. S már itt is megtörtént, hogy 130 000 forinttal befürdettek. 15 rendszerváltott év után az idén először. Nem semmi.

Így érzem (naná, így „érzem”): nevetséges aránytalansággal keveset van szó a nekem fontosról. Nem ellenérve, hogy miért lenne arról sok szó. Nem visz közelebb a rajtam-kívüliségek elfogadásához. Eleve azok… már… Legyintek.

Hiányzik az aktív, intenzív érdeklődés (irántam) nekem? Az kapcsolattartásokat jelentene, az megint nem kéne neked, mondja közelim, ismerőseim némelyike stb. Igaz.

„Ha emberi szót másoktól nem kaphatnék, csak fogorvosomtól, röntgenorvosomtól stb.”, írtam fel a minap, „hát ne. Vigyázok fogaimra, tüdőmre, amilyen ócska, abban az állagában. Ne menjek!”

Hülye feljegyzés, a közönségnek: jegyesek voltunk, bérletesek lettünk.

Gyerekirodalmat csak teljes hittel volna szabad csinálni. A felnőttirodalomban már eleve ott a… Az.

Eltérő alkatok, s legyünk bár legközelebbiek: hatás alatt áll az egyik, kórosan nem lehet hatni a másikra (rám). De betegesen meg vagyok már határozva gyerekkori rettegéseim stb. által. Akkor meg? Csak magányban van önazonosság.

Nem utazom: nem lomhaság, nehézkesség. Még közeliek is így minősítik pedig. Beszélgetni csak konkrétan érdemes, az meg indiszkrét. Elvontan csak gondolkodni jó, beszélgetni beteges úgy. Udvariatlanság kifejezni, ha más iszik: „Vooaahh, én nem!” Nevetséges, hogy az emberek: cár, mogul, guru – ilyeneket mondanak, nagyzolnak az igazi bizalom és nagyság dicséretével is; ebben is külsőségesek.

A világ. – Séma: én? Lassan-lassan valami iszonyú (a halál, s ami előtte jön) felé haladva írok, vagyok. Beszélni??

X.

Hérakleitosz két fele (ahogy sosem ugyanaz): Kevésbé érzem mások hiányát, ha csak magam vagyok. Erősen érzem a magam hiányát, ha másokkal vagyok.

Fáraszt, ha valamit úgy kell átpüfölni. Nekem nem a „némethoni magyar írók” a gond. Ők végeredményben tettek ezért, célt értek. Na és?

A tragédia, az egyéni baj nem számít. A köztörvényes bűncselekményre lecsapnak. De ott is megyünk tovább. Nem az élet drasztikus. Bármi, ami megvan, drasztikusan van meg, nem evidenciával. Az érzések próbálnának segíteni ezen. De megbuknak, mint az akart anorexiák.

Főmedvém: Mi a profi író? – Énekes, hallott. Hahaha.

Sok függő ügyem: akinek… a várás a halála. Nem halálom várom. A várás a halálom. És Godot sincs. Vagy van?

Sokszor álmodom madárkáinkkal.

A konkrét létezők idegenségét nem érzem-e túl konkrétan?

A szembenézéssel vagyok bajban. Akikkel összekaptam, nehezen olvasom már – mentegetőzésemre írt – új válaszleveleiket is. Én elnézést kértem, maradjon ennyiben. Nem kell űzni-fűzni.

Sok beszéd. Mások miatt! Fáraszt. S tudhatom, én is fárasztó vagyok. Egyedül se normális, persze.

Elfogadtuk a játék (a sivatag) szabályait, Saint-Exupéry, és a sivatag a maga képére formált minket.

Két rendszer különbsége: 1. Van alku. Megalkuvónak kell lenni. 2. Nincs alku; megalkuvónak kell lenni. (Na, mely rendszerekről beszéltem, na, kis mackó?)

Csak ha visszagondolok rá, milyen öröm volt egy új buszjárattal utazgatnom (nekem új vonalon), de ma – nem kell, a gondolatát sem tűröm el. (Elmúlt; mit bonyolítom?)

Egycsillagos távolnok. Az egy csillagban halottaim. Sivatagi az egész.

Épp azt gondolom: jól el van baszva az élet. Kinyitom a tévét, épp ezt mondják: az egész élet el van rontva. Lejegyeztem ezt, kinyitok egy könyvet: az élet el van szúrva, olvasom. Menekülni!

„Famikám, még lemegyünk egyszer!” Rúdon futó famadaramnak mondom ezt, ahogy felhúzom. Sokszor gondoltam, ő lesz majd az egyetlen mozgó madaram. De hogy ilyen hamar? És hogy tényleg!

Buta mondás: nem akarok semmit eltűrni, amit nem én akarok, én pedig nem akarok semmit. Gyerekes.

Totyi, utolsó halottam: nem utolsó utáni (Alíz utáni) volt már? Nem tudom. Csak én változom, önkényesen, semmi törvényszerűség nincs? Ez nagy alapkérdés.

Egy színészt mutat a tévé, egy nap elkezdett reszketni a színpadon, soha többé nem lépett fel.

Az általános, gyakorlati emberek nem értik az elvontabb végsőbbségeket. Ez a közfelfogás. „Jó, de akkor mondd meg, mit akarnál? Ja, semmit…? Akkor meg?”

Totyi halálát elfogadtam? Vagy a világ annyira nem kell, hogy a madarak ellenjátéka sem kell már vele szemben?

Ó, hányszor feljegyeztem, látom, ugyanazokat a dolgokat! Unalmas vagyok ezzel? vagy csak hiteles? Mit hitelesítek? Magamat? Nem elég, ha csak úgy mondok valamit? Ha hiteles, ha nem: önkény, hogyan veszik.

Német (egy adott idegen nyelvű) adók sora: idegesít belpolitikájuk, teniszezőik sora, külpolitikájuk, pletykálkodásuk stb. A nemzetek idegenkedése. Az úgynevezett Unióban is, egymástól.

Egy nap teendői, cetlin: vágott virág, másoltatás, posta, joghurt-sóskifli, verébetetés, gyógyszer, borítékok.

Hogyan voltam 1989-ben 60 kg? Ez gyötör.

Nem hiszem, hogy ebből (nem a kilós) visszajöjjek. Nem a kilós állapotból, úgy értettem. De a Totyi utániból.

A legtöbben nem is hajlandók arra a gondolk. módra, közel se járnak hozzá, ahhoz, amelyik az enyém. Jóakaratuk ellenére sem. Akkor meg?

Egzisztanorexia.

Mit ér a tényismertetés? Nekem tény, neki nem.

Megráz a hurrikán-ügy. Házunk meg ne süllyedjen az építkezéstől, itt mellettünk. Az lenne halálom!

Dömi, Szpéró… ismerni kell előtörténetüket. Valaki felkapja egyik munkám… messzire juthatunk egymással?

Semmi részletét az utazásnak nem tűröm, azaz NEM TŰRÖM. A tudatot, hogy utazom; a rossz éjszakákat: előtte-utána-közben; a kimenést a pályaudvarra; a vonatot; a szerencsétlenkedést „ott”; az újra-itthont. Itt szerves, itt környezetem viszonylag dús, ha unom is, ha megkopott is. De könyvek, tárgyak, bútorok, szerencsétlen, eléggé ablaktalan külső helyiségek – mégis!

Ez az odúm, ld. Maigret. A költözködés kis halál. Nekem is.

---

Ma du., hogy lovat néztem a tévén (német közv.), milyen idegenek ezek a fogadó emberek, a nézők, kis pálya, Hassloch a neve, 1991-ben jártam ott, akkor hízófélben voltam épp, aztán 1993. márc. 17. és november között fogytam le 56,9-re, igen, milyen idegen. Közben elővettem egy jámborabb Maigret-t, de még eszembe jutott ez. Beírni valamit, ide.

A jobbik köpenyemet kanyarítottam magamra, mert nem akartam becsukni az ablakot, ám fáztam. Arra gondoltam: olyan ez, hogy a jobbik, a kék köpeny, akkor, mintha kitört volna egy fogam, fogorvoshoz kell mennem mégis, így nincs elintézve az életem azzal, hogy kék köpenyt veszek fel, nézem a tévét, vagy Simenont olvasok. És ezt gondoltam még: az életemben sosincs semmi elintézve. Ha nem magam okozom a függőséget, okozza más, vagy adódik, s akkor még a tartozásokat (nekem tartoznak tengernyien, lapok, kiadók stb.) nem is vettem. Nincs soha nyugvópont az életemben, ahogy Saint-Exupérynél a reptérparancsnoknak is volt fenn mindig egy pilótája, akiért a frász törhette.

És a kis halál – nem a szerelemre gondolok, hanem, mondjuk, amit az imént írtam. De, gondolom, egy kis halál az is, hogy 67 éves vagyok, és én ezt nagyon, veszélyesen soknak érzem. (Még borzasztóan sok lehet hátra, gürcölni végig, függőben lenni, mint mondtam, sok mindennel, de lehet, hogy sokkal hamarabb meghalok, mint bárki hinné. Mi lesz, ha feleségem sem él majd, és ha még harminc évet él, akkor is, mi lesz utána Dömiékkel?) Milyen lesz a halál? Hogyan fogadom, ha tudok róla, hogy közelít? Feldúl? Lázongok? Kosztolányi hogyan halt meg, hogyan vette? Az utolsó verseiben ő is nagyon eljutott arra a pontra, mely körül én járok, csak hát klasszikus tömörségű költeményekkel, szerencsésen nem oly sokkal. Hamar meghalok?!

XI.

SZINTE VALAMI HARAGGAL HAGYOK ABBA DOLGOKAT…

Hogy lehettem úgy oda a lovakért? Egy-egy zenéért? Furcsa a túl nagy metszés az időkben.

Lófogadás: nem és nem tűröm.

Nem tűröm, nem bírom tűrni (nagy betűkkel kéne) az olyan dolgokat, melyeknek oda-vissza nem látom az állagát. Saját életemmel is ezért van ez így.

Mindjárt vége ennek.

Hála istennek.

Megj. közszereplésre „erkölcsileg” kb. kényszerítettek.

XII.

…MELYEKRE PEDIG SENKI SEM KÉNYSZERÍ-TETT!

Közszereplés etc. Végig bizonytalan tényezők sora. Nem. Már-már tragikusan kevés, ami adódik belőle (nekem, emberi).

De nem mondhatom a szereplősdizőknek, hogy: „Vooaahh!” Hogy a belső, benső integritásom nagyobb. Ők: nem, az övék az, mert lepereg arról a stb.

Még azt sem bírom tűrni, hogy valaki „ellenemre viselkedjék”. Ne tudjak róla. Ez az elder-felhár alapesete.

Alapesti, alapeseti rét, kunyhó. Alapeseti fény. Haha. Ezt szereti a jónép. Az ilyet. Viccelnek.

Vicc. Akár az „erkölcsi” kényszer. Ne mán. Hát nem jó így? Is? (Hamar tudok váltani? Ezt hallom. Szinte sértő.) Nem, a joghurtra sem tudok teljesen átállni, eszem vajas sóskiflit most is. (Jó, főleg köpködöm.)

De fele-fele alapon nekem nem megy. Amit nem csinálok, az akkor nekem abszurd (lenne, ha csinálnám). Nem NEM KELL és nem NEM TŰRÖM. De csak a „nem” az evidens. A többivel várjunk. Csináljuk, ne sokat elmélkedjünk, majd elmarad – vagy sem. (Elmarad.)

XIII.

Hát ez van velem legújabban. Na és akkor még mindig mikor?

Kinagyítva telik majdnem minden időm. Korán várom már az alvást. Melytől félek. Az elalvástól, hogy nem tudatos. A felébredéstől, hogy nem alszom vissza. Nem vigasz, hogy sokan vannak így.

Tul. képp. szívesen verem el időm Rex felügyelővel, Maigret-vel, ismerős dolgok ismétlődésével. De a túl borzalmasaktól félek.

Most rengeteget írtam, azt sem tudom, mit épp hova. Jó volt ezt írni, mert mindent frissen olvastam, a vers volt utolsó küldeményem. (Kinagyítódik ez is.) Bár Veszelszky Béla a képein a sok ponttal: ő sem kérdezte, nyilván, ezt a pontot odakentem-e már: Ellenben: az elefántos dosszié, ha csak az kellett, kiürült.

2005. szept. 1–2–3.

* Alcímek egyike

** Alcímek másika

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges