Skip to main content

A kör bezárul

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A magyarországi autópálya-építés lassan hasonlatossá válik a vadnyugati vagy a szibériai vasútépítéshez – minden egyes szakaszhoz történetek fűződnek.

A tervező számára eddig ismeretlen erővel – a nyomvonal környékén lakó és az életfeltételeikért küzdő emberek tiltakozásával, a helyi önkormányzatok ellenállásával találkozik. Az örök ellenfél – a pénzszűke – most segítő baráttá, jó hivatkozási alappá válik. A távoli jövőben elterülő beton nem olyan csúf, a képzeletbeli kamionok füstje nem fojtogat annyira.

Budapest úthálózatából hiányoznak, illetve csak részleteiben vannak meg a sugárirányú utak összekötését biztosító körgyűrűk. A meglévő ún. kis kör túlterhelt. Ha megépülne az M0-s körgyűrű nyugati szakasza, bezárulna a nagy kör, és a budai agglomeráció (Budakeszi, Solymár, Pesthidegkút, Üröm, Pilisborosjenő), amely most csak a fővároshoz kapcsolódik egy-egy köldökzsinórral, új életet kapna, települései egymással is tudnának kommunikálni, és persze az átmenő forgalom sem szennyezné a város levegőjét.

A budai zöldövezet viszont tüdőlövést kapna, hiszen 80 százalékkal nagyobb forgalom áramlana ide.

A tervezők négy változatot készítettek a leendő autópálya útvonalára, és ezeket egy hatalmas térképen kifüggesztették a leginkább érintett település – Hidegkút – közösségi házában. A hidegkúti siratófal előtt álló emberek azt latolgatták: melyik ujjukba harapjanak. Végül hatalmas viták után a lakossági fórum és a helyi önkormányzati képviselők 2000 aláírással a hátuk mögött nemet mondtak. A tervezők-kivitelezők nem kértek mást, csak hogy a nyomvonalvizsgálatot elvégezhessék, mert nekik biztosítaniuk kell a területet a 15-20 év múlva sorra kerülő építkezéshez.

Az építők legszívesebben a föld alá bújtak volna. Pesthidegkút alá. A kedvenc változatuk szerint ugyanis Pesthidegkút alatt 7,5 kilométeres alagút húzódna, hatalmas szellőztető berendezéssel és kéményekkel. Húzódna, mert ha még meg sem vizsgálhatják, hogy műszakilag egyáltalán megvalósítható-e az elképzelés (például nem ütköznek-e barlangrendszerbe), akkor marad a hatalmas kocsiáradat a Belvárosba vezető utakon. A közlekedési szakjósok szerint 2000-re 10 lakosra 3 autó jut majd.

Persze nekik az az axiómájuk, hogy európai ember autón jár. A gyorsvasút, a villamos vagy a kerékpár hívei nem a katalizátoros négykerekűtől várják a csodát, nem a kémények filterrendszerében megtisztult levegőt akarják belélegezni, hiába mondják nekik, hogy jobb, mint az eredeti.

Az Autópálya Igazgatóság és a Közlekedési Minisztérium szakemberei azért nem félnek. Rövid demokratikus praxisuk alatt is sokat tanultak. Szerintük a kezdeti népharag elcsitult, lassan előtérbe kerülnek az észérvek. A csendből lassan öröm lesz, majd megszólalnak a telefonok, hogy az út, ha lehet, még közelebb épüljön a településhez… Hát, így képzelik.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon