(langmár)

Nyomtatóbarát változat

A helyi adókról szóló törvényt hajszállal, csupán 51 százalékos többséggel fogadta el a parlament, a koalíciós pártok képviselőinek egy része – főként a kisgazdák – föllázadtak. A költségvetési szavazás küszöbén ez nem kis rémülettel töltötte el a miniszterelnököt és az MDF-vezetést. A riadalmat gyorsan fölváltotta a Németh-kormányt is megszégyenítő megdolgozási taktika. Most is működött az IMF-fel való zsarolás, a „gazdasági kényszerhelyzet”, de a vita egyre inkább politikai jelleget öltött.

A költségvetés elvetése, a tartós kormánypárti lázadás a taxisblokádhoz hasonló kormányválságot idézhetett volna föl, amit senki sem akart. Nem vállalta az esetleges kormányválságot az ellenzék sem, nem lévén kormányképes. Az ország és a nemzetközi pénzintézetek kibírták volna a büdzsé esetleges csúszását – de az ellenzék az éles konfrontációt nem vállalta. Antall József utcájában kritizálták a költségvetést, de a kormánynak még így is szüksége volt biztosítékra a büdzsé elfogadásához.

A költségvetési vita keretét – a költségvetés általános elutasításán túl – az adta, hogy az ellenzéki pártok elfogadták a rövid határidőt, a tűzoltómunkát. Mint ahogy azt is, hogy a módosítójavaslataik figyelembe veszik ezt az időkorlátot, s a költségvetési hiányt nem akarják megváltoztatni.

A plenáris és a bizottsági ülések ellenzéki főszereplői az MSZP és az SZDSZ voltak. A két párt részben eltérő, 40–50 milliárd forintos kiadáscsökkentő – e kereteken belül viszonylag jelentős – javaslatainak alig a fele valósulhatott meg.

Az egyik MDF-es képviselő szerint a költségvetés a kormány egyfajta sajátos vallomása. Nos, ha ez így igaz, akkor a koalíció a legszerelmetesebb vallomást a hadsereg és a Nemzetbiztonsági Hivatal felé tette. Költségvetésük nagyságrendjéhez és kiadásaik indokoltságához képest meghökkentő merevséggel hárították el a módosító-kiadáscsökkentő javaslatokat. A Nemzetbiztonsági Hivatal esetében egy ügyrendi vargabetűvel sikerült egy 600 milliós kiadáscsökkentést elérnie az ellenzéknek, de a hadsereg rendíthetetlen maradt. A mintegy másfél tucat, a hadsereget érintő módosítójavaslat teljesen eredménytelen volt. A hadsereg állta az ostromot…

A kormány közben egy sajátos taktikát dolgozott ki a költségvetési beterjesztését ért kritikákra. Egyrészt maga az MDF is beterjesztett egy kompromisszumos csomagot, amelyet Becker Pál és Szabó Iván jegyzett. Az ellenzéki módosító javaslatokat már ezekhez igyekezett mérni, csökkentve azok jelentőségét. Balás István (MDF) egy háttértájékoztató során újságírók előtt egyenesen kijelentette, hogy az MDF és az ellenzék módosító javaslatai között oly kicsi az eltérés, hogy az már nem is stratégiai különbség. Tehát az ellenzék sem tud más gazdaságpolitikát (melynek a számokra való lefordítása a költségvetés) ajánlani – ismételte meg az Antall Józseftől már ismerős érvet. De egyben azt is állította, hogy a mostani költségvetés Békesi László 1990-es költségvetésének nyomdokain halad, amint „ezt mindenki tudja”.

Ne menjünk most bele annak taglalásába, hogy most akkor ki kinek a gazdaságpolitikáját is követi, inkább idézzük tovább Balás Istvánt. „Ezzel az általunk is rendkívül bírált költségvetéssel nem lehet mást tenni, mint elfogadni.” Nem a javítás a kérdés, hanem az, „lesz-e áramszolgáltatás”, s az, hogy „kimegy-e ötmillió ember sétálni az utcára”. Akár kormánypárti, akár ellenzéki képviselő, meg kell szavazni – mondta.

S ezzel az Antall-kormány stílusváltásához is érkeztünk. Az MDF–SZDSZ paktum védelmében hangoztatott egyik legfontosabb MDF-es érv volt, hogy a kormány elengedhetetlen cselekvési terét tágította. Mára, legalábbis a költségvetési vita során a szükséges cselekvési térhez az az igény is hozzátartozott, hogy ne csak a döntési szabadsága legyen még a kormánykoalíciónak, hanem az ellenzék egy része is igenlően bólintson.

A miniszterelnök a szóbeszédek szerint bizalmas lépéseket is tett ellenzéki pártok felé, hogy azok némileg segítsék a költségvetés elfogadását. Balás István s a költségvetési szavazás – úgy tűnik – igazolta a szóbeszédet.

Az MDF képviselője s frakcióvezetésének tagja az említett háttérbeszélgetésen, a szavazás napjának délelőttjén (!) fölvetette a kérdést: a krízishelyzetben mit tehet a felelős ellenzék. A választ gyorsan megadta: azt, amit a Kínai Népköztársaság az ENSZ-ben, azaz nem vesz részt a szavazáson. Ezzel ellensúlyozhatja egyrészt az esetleg nemmel szavazó kormánypárti képviselőket, másrészt növelheti a kormánypárti többséget a szavazásnál. Balás István akkor megjósolta, hogy „egyes kis létszámú ellenzéki pártok nem szavaznak”. Mit ad isten, igaza lett.

A költségvetést 61 százalékos többséggel fogadta el a parlament, miközben a kormánypártnak csak 58 százaléknyi képviselői helye van a parlamentben, s közülük többen nem is szavazták meg a törvényjavaslatot. Pontosabban a kormánypártok képviselői közül csak Maczó Ágnes (MDF), valamint Zsíros Géza és Horváth László (kisgazdapárt). A büdzsé ellen tiltakozó képviselők – közöttük Palotás János, Takács Péter – nem rúgták föl teljesen a frakciós játékszabályokat: nem szavaztak.

Az ellenzéki pártok következetesen nemet mondtak, egyetlen tartózkodó volt (Rab Károly, SZDSZ). Az ellenzék azonban mégis hozzásegítette a kormányt a büdzsé elfogadásához, mégpedig leginkább a szocialisták. 32 képviselőjükből kiugróan sokan, tízen nem szavaztak. (Ez még akkor is sok, ha leszámítjuk az elnöklő Szűrös Mátyást). Balás István jóslata tehát nem volt légből kapott, az ember aligha feltételezhet mást, mint hogy előre megvolt a végeredmény. A kormánykoalíció igénybe vette tehát a szocialisták támogatását, akik pedig a plenáris ülésen a legélesebben kritizálták a törvénytervezetet. Hiszen az év legfontosabb szavazásán, amikor nem lehetett biztosan előre látni az ingadozó kormányzati képviselők magatartását, ezt a távolmaradást aligha lehet másként minősíteni, mint burkolt segítséget. Ez még akkor is így van, ha a költségvetést végül is szocialista jótékonyság nélkül megszavazták volna.

De Antall József kormánya nemcsak a pártba tömörült szocialistáktól kapott segítséget. Hiszen a függetlenek három nemje és egy tartózkodása mellett (Czoma László, Fodor István, Kállay Kristóf, illetve Király Zoltán) nem vett részt a szavazáson Eke Károly, Németh Miklós, Pozsgay Imre és Vargáné Piros Ildikó sem.

A kérdés már csupán annyi, ez volt-e a kormány és a szocialisták utolsó együttműködése, ez volt-e az utolsó nász.

• Beszélő