Skip to main content

A tulipán, a szegfű és a Marlene Dietrich

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A Fidesz budapesti nagygyűlése


– A Fidesz lédús szlogenjével – „Ha unod a banánt, válaszd a narancsot!” – szerte az országban tele vannak a plakáthordozók és a buszmegállók. A lapok ezzel szemben nincsenek tele a párt kampányrendezvényeivel. A két héttel ezelőtti székesfehérvári kampánynyitóról sem számoltak be túlzott részletességgel. Azért-e, mert a Fidesz mind a jobboldali, mind a szociálliberális lapokban „mostohagyerek”, ahogy azt a párt vezetői mondogatják, vagy azért, mert a szervezés nem volt tökéletes? A Fidesz ötösfogatának (Orbán Viktor, Szájer József, Urbán László, Pokorni Zoltán és Deutsch Tamás) múlt heti budapesti nagygyűlésén mindenesetre nem vett részt több mint kétszáz ember. Az a kétszáz viszont nem ült ott hiába, mert a kissé döcögős kezdet után a kisszámú közönség kérdésözönében tartalmas és jó hangulatú beszélgetés alakult ki.

Először Urbán László beszélt a Fidesz gazdasági programjának néhány fontos eleméről, majd Pokorni Zoltán vázolta fel a Fidesz oktatáspolitikájának alapelveit, „az esély iskolájának” megteremtéséhez vezető lépéseket. Utánuk a nagyon fáradtnak tűnő Orbán Viktor tartott egy kicsit fáradt előadást arról, hogy mi a különbség a négy évvel ezelőtti és a mostani választások között a Fidesz szempontjából: akkor a négyszázalékos küszöb átugrása volt a tét, most pedig akár kormányzati pozícióba is kerülhetnek. Az érdeklődők mindenekelőtt arra voltak kíváncsiak, hogy a narancsok a tulipánt vagy a szegfűt választanák-e szívesebben maguk mellé a kormányba. „A magam részéről a Marlene Dietrichet” – válaszolta a pártelnök Adam Michnik nyomán, értve ezalatt a végzet asszonyánál valamivel kevésbé vonzó SZDSZ-t. A Fidesz külpolitikájával kapcsolatos kérdésekre Szájer József válaszolt igen szellemesen és igen hatásosan. A Fidesz második emberének sikere az elsőre is ösztönzőleg hatott, és az utolsó szó jogán ő is megcsillogtatta retorikai képességeit, s egy pillanatra visszahozta a négy évvel ezelőtti kampány („Hallgass a szívedre…”) hangulatát. Amikor arról beszélt, hogy a sokfelől szorongatott legkisebb fiúnak egy olyan európai Magyarországért kell küzdenie, ahol az ember gyereke nem teszi fel magának azt a kérdést, hogy érdemes-e itt maradni, vagy egy kicsit nyugatabbra kell menni egy élhetőbb élet reményében. Mi tagadás a közönség egy kissé meghatódott. Úgy tűnik, egy felnőtt és nemzetileg elkötelezett liberális néppárt közönségével is előfordulhat ilyesmi.




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon