Tóth Krisztina

Nyomtatóbarát változat

Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
vagyunk a kert is rábólint tilosban
futó idő megállt a túlba így vitt
maradni kéne még azt súgja jól van
bólint a bodza is alacsony napba
bámulsz felállsz lassan lemész a stégre
nyugágyak bent a villany is lecsapva
ősz van és délután sietni kéne
hová pedig a táskát összeraktam
valamit egyszer úgyis itt felejtünk
meleg a fal úgy ég az őszi napban
lopott napunk ahogy nemrég a testünk

Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
egy hosszú szál inkább ki kéne húzni
harminchárom éves vagyok pedig mit
kéne tennünk mondod ki kéne húzni
de meddig még szeretsz és úgy öregszem
ahogy a kert apránként észrevétlen
csak most nem hogy a fejem az öledben
fekszik a nád ledőlt sohase értem
tetten még az időt amikor színt vált
épp a levél a szemed is néha barna
néha meg mikor a szerelem színt vall
mélyzöld színű hullámmal dob a partra

Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
érjen gyümölcs savanykás íz utol
fordult az út de most a fák behintik
hosszú nagyon indulni ez a tél
ne érjen itt inkább vigyél magaddal
ha fordul is ha érni kell hát érjen
véget múljon mi integet marasztal
el végleg és most ne rajtunk ne tétlen
múljon levél varázslat hogy lehulljon
rólunk mi tart még – vissza nem találhat
magába út hogy útrakelni tudjon
csak úgy léphet mint víz színére lábad

• Vers