Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Lengyel József Naplójában egy helyütt bosszankodva ír arról, hogy külföldön Jancsó és Mészáros Márta tanácsára megnézte Cassavetes Húsbanda című filmjét, s nem érti Jancsóék lelkesedését.

Bármilyen izgalmas cím a Húsbanda, sajnos ilyen filmje nincs Cassavetesnek: Lengyel József a Husbandst, a Férjeket látta külföldi útján. Az már a magyar könyvkiadás és szöveggondozás, a lektorok meg a szerkesztők szégyene, hogy a Napló így jelent meg.

Cassavetes első műve 1963-ban világszerte, nálunk is nagy feltűnést keltett. Soha ilyen vibráló rögtönzést, pezsgő életet és természetességet, mint a New York árnyaiban! Aztán sokáig semmi hír nem érkezett erről a rendezőről. Nyugaton majd leginkább néhány sikermozi színészeként tűnik fel újra. Színész mások kasszadarabjaiban. És bár azóta rendezőként is újból eljutott a magyar moziba (főként az Egy hatás alatt álló nő vagy a Szeretetáradat nem is maradt észrevétlen), azért a magyar néző is inkább színészként ismeri. Augusztusban például két produkcióban is láthattuk a magyar tévében. Az egyiket (Sérthetetlenek, olasz bűnügyi kalandfilm még 1968-ból) az olimpia alatt, éjjel; a másikat, A piszkos tizenkettőt a napokban. De ő volt a Rosemary’s Baby sátánt nemző férje is Polanskinál: lehet, hogy sokunk emlékében majd így él tovább. (Kuriózumként: szerepelt együtt Ronald Reagennel is – jó bűnügyi filmben.) Többször elmondta: ekképp csupán pénzt gyűjtött saját produkcióihoz. Saját műveiben is játszott persze, legtöbbször feleségével, Gena Rowlandsszel, Ben Gazzarával és Peter Falkkal. Fura mód „sértetlen” és ronthatatlan tudott maradni, meg sem érintette a sok sikerfilm. Lepergett róla, holott ezekben is mind nagyon jó színészként mutatkozott, munkáját sohasem vette félvállról…

Párizsban idén nyáron Cassavetes-életműsorozattal emlékeztek rá. Vetítették a Husbandst is persze, a Férjeket. A párizsi emléksorozatról azért érdemes szólni, mert a minden újra és érdekesre vevő francia „kulturális közeg”, amíg élt, nem igazán méltatta. A Minnie és Moskowitzot, ezt az utolérhetetlen, tragikus-groteszk-mélabús komédiát egy kis párizsi diáknegyedi moziban megnézve 1978-ban Grunwalsky Ferenccel ámulattól kerekre nyílt szemmel botorkáltunk ki a teremből. Visszhangja alig volt. Az idei életműsorozatkor aztán mint „francia ősbemutatót” reklámozzák a Minnie és Moskowitzot. Félő, itthon is ez történne, holott a magyar tévé bemutatta hét-nyolc éve, nyomtalanul, ugyancsak visszhang nélkül: remekmű mellett szaladtunk el figyelmetlenül és bután.

Valahogy tán fel se fogja a „filmszakma” meg a „filmtörténészek”, hogy mit jelent három évvel ezelőtti halála. Kicsit Godard-hoz hasonló figura volt, aki sokkal művészetidegenebb pályán, Amerikában maradt hű egy képzelt, talán meg sem valósuló ábrándhoz, a „hetedik művészethez”, „tizedik múzsához”, a mozgókép fura, dokumentumerejű szépségéhez. Talán nem is rossz, hogy időnként elfeledik, és mindig újra felfedezik. Túl nagy falat, túl erős kihívás volt s marad ő a világ posványosodó moziiparának, foszló filmművészetének.

Hollywood box-office urai mellett mindig is létezett az amerikai filmgyártásnak marginális vonulata. Ezek a kísérletek általában megbuktak és alkotóikat elfeledték. Ki hinné, hogy Kazan színésznő feleségének első és egyetlen (majdnem amatőr) filmje milyen értékes volt. Híres férj ide vagy oda, friss szemléletével együtt megbukott, elfeledték. Ugyanígy feledték volna el mondjuk Spielberg első és máig kimagasló, még nem kommersz remekét, a Párbajt, ha Spielbergből nem válik mozicézár. S ha mégsem felednek valamely szabálytalan értéket, lesz az csupán rajongó csoportocskák vagy „undergroundot” búvárló filmtörténészek magánmitológiája. Cassavetest nem lehet filmtörténeti gettóba, underground kalitkába zárni, zártkörű vetítések vájtszeműinek. Iskolát nem teremtett, mint ahogy a Kazan–Strasberg-féle Actors Stúdiónak sem epigon tanítványa volt, hanem továbbgondolója. A New York-i „iskolát” az ő nevéhez kapcsolták, de ő maga Hollywoodba költözve is ellen-hollywoodi maradt.

Egyik filmjének sem lehet elmondani szabályosan a történetét: túlzsúfolt is, meg túl semmi-egyszerű is. A történet hagyományos logikájának fittyet hányva dühöngenek, zokognak vagy röhögnek mélabús arcú figurái. Cassavetes filmjeinek nem a történetben rejlik a lényegük. Inkább a legtöbbször nagyközeliben, hosszan mutatott emberi arcban, a gesztusok furcsa kis villanásaiban. Azt sem mindig tudjuk igazán, kik vannak a vásznon, milyen szövevény bomlik, síró avagy nevetőgörcsben rázkódnak éppen a szereplők, mindjárt kést rántanak-e, avagy papírcsákót húznak fejükre, és fügét mutatnak egymásnak (meg a kényelmes nézőnek). Halk líra vagy vicsorgó szatíra? Nevessünk, sírjunk? Épp csak biztosra menni nem lehetett soha az ő mozijában.

Húsbanda. Örülne a fura, elírásból született szónak: hamis mosollyal vagy teli szájjal röhögné. Ma, amikor a rendezők meg a nézők is biztosra akarnak menni, röhögjünk vele mi is egy jó nagyot.

• Kultúra